Eger, 1886 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1886-02-23 / 8. szám
8-ik szám. 25 -ik évfolyam 1886. február 23. Előfizetési dij: Egész évre . 5frt— Félévre . .2 n 50 Negyed évre. 1 n 30 Egy hónapra —n 45 Egyes szám— rt 12EGER, Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Hirdetésekért minden 3 hasábozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyílt térben egy petitsorhelyért 15 kr. fizetendő. Előfizetéseket elfogad: a kiadóhivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza, zsebköz, 24. sz.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. TÁRKÁNYI BÉLA. 1886. febr. 16. A magyar kath. egyház, s a magyar irodalom nagy halottat gyászol. Tarkányi Béla József, egri főegyházmegyei kanonok, borsmonostori apát, székesegyházi főesperes, a Sz.-István társulat alelnöke, pápai kamarás, hittudor, a magy. tud. akadémia tiszteleti, a Kisfaludi-társaság rendes, a magy. történelmi társulat igazgató választmányi, az orsz. képzőművészeti tanács, s Heves megye bizotts. tagja, febr. hó 16-án, délelőtti 9 órakor, hosszas szenvedés után, életének 66-ik, áldozárságának 42-ik évében, jobblétre szenderült. Temetése, a jeles főpapot és hazafit megillető fénynyel, f. febr. hó 18-án, délelőtti 9% órakor ment végbe. Az egyházi gyász-szertartást, fényes papi segédlettel, az egri mélt. főkáptalan tagjai, s az egri növendék-papság környezetében, Lengyel Miklós püspök, nagyprépost ő maga tartotta, mely alatt a növendékpapok énekkara megható gyászdalokat zengett. A koporsót, mely az üdvözült hamvait rejté, a kegyelet díszes koszorúi borították el, s a fényes ravatalt városunk értelmiségének szinejava fogta körül, melynek soraiban ott láttuk dr. Fraknói Vilmos nagyváradi kanonokot, a magy. tud. akadémia főtitkárát, Melczer Gyula, Borsodmegye alispánját, Kovács Mihály hírneves festőművész hazánkfiát, kik a távolból, feledhetetlen barátjuknak már csak halotti ágyához s végtisztességtételéhez érkezhettek meg. A temetési szertartás előzményei után, a halottas házból az impozáns halotti menet, a tanuló ifjúság, intézetek, s egyletek soraitól, s a nép ezreitől kisérve, indult meg, a katonai zenekar gyászindulói s a harangok zúgása mellett, a főszékesegyház sírboltja felé, melybe, a növendékpapok énekkara által elzengett „Libera“ után, a boldogult hamvai elhelyeztettek. Az egyházi szertartást, a székesfőegyházban a boldogult lelki üdvéért tartott gyászistentisztelet fejezte be, melyen ugyancsak Lengyel Miklós püspök ő maga pontifikált. A boldogult ravatalára koszorúkat küldtek: „A magyar tud. akadémia, tiszteleti tagjának“; „Fraknói Vilmos — baráti tisztelettel“; „Az egri egyházmegyei irodalmi egylet — tisztelete és hálája jeléül“; „A Szent István társulat — feledhetlen alelnökének.“ „Petró József és családja — szeretett nagybátyjuknak“, „Szepesy Béla és családja — feledhetlen nagybátyánknak.“ Az „EGER“ tárczája. Tarkányi Béláról. (Emlékezés, j (Az „Eger“ számára) irta: Vadnay Károly. A múlt év novemberének közepén kaptam tőle az utolsó levelet, hosszút és meleget, három üveg egri bor (a „Galagonyás“ rubin-szinű terméke) kíséretében. Azért küldött hármat — úgy mond, — mert három czimen kívánt rám áldomást köszönteni. Először az „Elmúlt idők“ czimű könyvemért, melyben sok emlékezés van a mi közösen szeretett szülő városunkról, Miskolczról; sok a honvédvilágról, melynek küzdelmein ő is egész lélekkel csüggött, mert hisz a Lonovics érsek egyházmegyéje ép úgy hevült utolsó szabadságharczunk ügyeiért, mint egykor a Telekesi érseké a Rákóczi Ferencz fegyvereinek szerencséjéért; és sok van ama könyvben az irodalomról is, melyet Párkányi mindig szeretett és gazdagított. Az áldomás második czime az volt, hogy én akkor készültem bemutatni a Kisfaludy-Társaság ülésén a Czuczor Gergely rablánczát, Toldy Ferencz özvegyének kegyeletes ajándokát, mely ünnepélyre Párkányi Béla két ajándékot küldő: Czuczor olajfestetű arczképét, Kovács Mihály művét, és száz forintot, folytatólag az ő előbbi alapítványához. Az áldomás harmadik czíme pedig az volt, hogy a Verescsagin úgynevezett „szent képei“ miatt akkor ütött ki a bécsi tollharcz, melyről én azt írtam, hogy rosszat tesznek, kik a vallási érzelmeket a naturalismus sarába tiporják, mert hisz a költészet hivatása — szóban, színben, márványban, — az eszményítés, s egy nagy és közhittel szemben nem boldogulhat a legjelesb képiró sem, és bármily mesteri kép értéke sem érhet föl azzal a kárral, melyet az emberek hitökben megháboritva szenvednek. „Egy hiten vagyok veled abban, a mit írtál, — mondá e levélben, — isten áldjon meg nemes prédikácziódért, üdvözöllek addig is, mig kezet szoríthatnék veled!“ Fájdalom! ez a kézszorítás nem történhetett meg. Utolsó levele volt ez én hozzám, s többé nem láttam betűjét, nem hallottam szelíd hangját, csak azt hallottam pár héttel ezelőtt Fraknói Vilmostól, — kihez őt benső barátság köté, — hogy oly beteg, alig láthatjuk többé! A hozzám írt utolsó levélben, mintha érezte volna, hogy ideje legrégibb emlékeinkről beszélni, írta e sorokat is, az „Elmúlt idők“ kapcsán: „Kedves lesz tudnod neked is, mert alkalmasint elfelejtetted már, hogy 1845-ben, kis iskolás korodban, szives voltál Miskolczon meglátogatni, mikor mint káplán, szüleim házánál betegen feküdtem. Oly gyermekded örömmel hallgattad tőlem az élményeket, midőn elbeszéltem, hogy az előbbi 1844-dik évi februárban Petőfi nálam töltött pár napot Egerben, a szemináriumban, a lelkes kispapok közt.“ Dehogy feledtem el e kedves emléket valaha. Az akkori idők tizenhárom éves gimnazistái is már — mintegy öntudatlanul — érezték az éledő kor villamos levegőjét, s korán hevültek a szépért. Én a „Coriolán“ ballada költőjét mentem látogatni a beteg káplánban, kinek szebb verseit mi, a kálvinista fiúk is, hévvel szavalgattuk, mig a katolikus fiúk a ref. pap, Tompa költeményeit szavalták hasonló lelkesedéssel. A felekezeti válaszfalak akkor kezdtek leomlani a nemzeti életben, hogy aztán egy ké-