Eger, 1887 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-18 / 42. szám
42-ik szám. Előfizetési dij: Egész évre . 5 írt — kr. Félévre . Negyed évre. . 2 „ 50 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — , 12 „ 26-ik évfolyam 1887. Október 18. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Hirdetésekért minden 3 hasábozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilltérben egy petitsorhelyért 15 kr. fizetendő.Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Baktai-ut, Exingerféle ház.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Az iparfejlődés akadályai hazánkban. Nálunk sokak előtt még mindig lenézett, félreismert mostoha gyermek az ipar. A szép lelkű anya megborzad, ha valaki azt a tanácsot adja neki, hogy gyermekét iparosnak nevelje. Értelmiségünk tudni sem akar arról, hogy a legtisztességesebb munka és megélhetési mód: az ipar. Az értelmiségtől örökli ezt az ellenszenvet a szegényebb néposztály is úgy, hogy ma már nem is ember, ki doktort vagy fiskálist nem nevel fiából. Igaz, hogy arisztokrata nemzet vagyunk! Nevelhetünk akkora proletár népséget a nyakunkra, hogy előbb-utóbb fölfal bennünket. Irtózunk az ipartól legtöbben, csak az nem, kit a kényszerűség visz e pályára. De ez is kedvetlenül, ambíció nélkül dolgozik és miben sem válik hasznára az ipar fejlesztésének. Égaljunk és természeti viszonyaink szerint mi a mezőgazdaságot vagyunk hivatva nemzetivé fejleszteni. Ezt elismerték jelentékenyebb közgazdáink, s hangsúlyozták a külföldi szaktekintélyek. E tekintetben igyekeztünk is tenni! Búzánk, lisztünk, szeszterményeink elismerésre találtak a külföldi piaczokon, mindenütt hódítva. Kivitelünk mindeddig emelkedett, hanem a két utóbbi évben aggasztó jelenségek állottak be, melyek okvetetlen elmélkedésre késztik a gazdákat. Amerikai, oroszországi búza és liszt kezdi elfoglalni piaczainkat. Minőségre nézve ugyan egyik se versenyezhet velünk, de az olcsóbb ár, melyet amazok áruiknak szántak, elhódították legjobb forrásainkat, s hazánk kelendősége megcsappant. Ijesztget bennünket a gazdasági válság réme. A gazdaember kifáradt a meddő munkában, a földmivelés mindennap gyengébben fizet. A kongresszusok, enquettek tanácskoznak a megoldás felett. Olcsó hitel, állami adókedvezmények a földbirtokosnak, s a többi ajánlatok mind nem érnek semmit. Felmerült utána a versenyképes ipar megteremtésének kérdése. Ez lenne a közgazdasági válság megszüntetésére a leghatékonyabb eszköz, mert a mi kivitelünket négyszeresen fölülmúlja behozatalunk értéke, és így nemcsak a külföldről behozott pénzt sokszorosan és megsokszorozva adjuk vissza a külföldnek, hanem az idehaza megkeresett filléreket is a külföldi gyáros, kereskedő teszi zsebre. Az a millióféle fényűzési czikk, norimbergi és díszműáru, melyekkel a mi piaczunkat Ausztria elhalmozza, mind könnyen elkészíthető volna itthon is; de hát nekünk mindig és mindenben jobb az idegenszerű, az idegen. Az a sok csipke, selyem, szalag, tű, czérna és ezernyi jelentéktelen apróság, melyekért alig egy pár krajczárt fizetünk ki, milliomosokká gazdagítja a külföldi gyárosokat, hazánkat pedig koldussá szegényíti. De hát ennek leginkább oka az, hogy mi nem akarunk iparosokká lenni, és azok is, kiket a sors azzá lenni késztetett, nem hogy tanulnák, művelnék, fejlesztenék, tökélyesítenék, de unják, restellik, elhanyagolják mesterségüket, iparágukat; vannak iparosok, kik aratásból, kapálásból élnek ahelyett, hogy nyers terményeink óriási mennyiségét maguk feldolgoznák; mert irtóznak a munkától s főleg a csereüzlettől, mert nem tanulnak, nem gondolkoznak, az észjárás gyenge, élhetetlen. Hol hallottuk azt, hogy az iparos próbál, tanulmányútra kel, mindig haladva, lépést tart a napról napra finomuló igényekkel, változó viszonyokkal! Ma már a vándorlás is kiment a divatból, mert hisz itt a vaspálya, tíz nap alatt körül lehet járni a világot, ha valami kell. Pedig bizony sok jó oldala volt a vándorlásnak is. Ahány ház, annyi szokás. Ahány kéz, annyiféle ízlés, gondolat. Most pedig, ha az inas gyerek megtanulta majstram gyermekeit dajkálni, meg tudja kapálni földjét, no meg „ért“ egy kissé a mesterséghez is, és néhány esztendőt legény éveiből leélt, akkor elővesz valami zugirászt, iat vele egy folyamodást iparengedélyért — és kész a mester. Többet azután nem tanul, mert ez már szégyen volna, hanem teszi-veszi, üti-veri mesterségét, ahogy tudja, ameddig tudja, a régi mód szerint,és ha aztán nincs mindenki az ő gusztusán, akkor etet minden, ő is mindent bánt. Szidja a kormányt, meg a nagy adót, de segíteni magán — mégsem akar. Iskoláink manapság mind szűkeknek bizonyulnak a tudományra törekvő ifjúság számára; ennek oka az, hogy urnák akarják a fiukat neveltetni, míg pár évi megrostálás után kimaradnak az iskolából; de ez is baj, mert legtöbb apa gyermekét csodagyermeknek tartja, és nem akarja felfogni azt, hogy a magnak díszes cserjévé, jó gyümölcsöző fává neveléséhez nem elég a gondos kertész ügyes keze, de jó talaj és e talajnak folytonos gondozása mindenekfelett szükséges, azaz a gyermek házi nevelése, oktatása. Egyetemeinken nincs elég hely a jelentkezők befogadására, pedig évenkint százával bocsátják szélnek a diplomás koldusokat, kik aztán igazán nehéz, keserves tusát kénytelenek végig küzdeni, hogy a társadalmi fokozott igényeknek megfelelően, állásuk méltóságához képest megélhessenek addig, míg végezetül valami közhatóságnál, vagy magánosnál a legszükségesebbre is csekély jövedelemmel meghúzzák magukat. Mennyivel többet érne, ha évenkint ugyanannyi munkás kezet nyerne a nemzet. Ha évenkint csak néhány száz törekvő, tanult iparos emberrel gyarapodnék a haza, százszor több kamatot hozna ezeknek a munkája, mint amazoké, akik kivált azon túltengés mellett, mely a művelt keresettel foglalkozók minden ágában mutatkozik, előbb-utóbb nyűgeivé válnak a társadalomnak. Az ifjúság, ha okosan gondolkoznék, bizony sokat érne. Aki dicsvágyat érez magában, az éppen úgy naggyá lehet a szappan vagy a csizmagyártás mellett is, mint a tudományos pályán. Ott van Franklin Benjámin, Amerika diplomácziai ügyvivője az állam felszabadítása alatt a franczia udvarnál, aki örök példaképet képezhetne bármely nemzet ifjúságának. Az élelmes iparos, aki ismeri a közönség ízlését és saját mesterségét, e két tényező összeegyeztetése által teremthet olyant, ami által nemcsak hírnevet, de szép vagyont is szerezhet magának. A nagy feltalálók nem az egyetemek padjairól kerültek a világ elé, hanem a műhelyekből. Az, aki dolgozik, s e mellett elmélkedik, sok újat teremthet s a régiben is sok újítást és tökéletesítést vihet véghez. Az ipar hatalmassá teszi a nemzetet. Angolország, a vas, az aczél hazája, gyáriparával hódította meg a világot magának. Francziaország azokkal az alig értékes apró fényűzési czikkekkel vívott ki magának olyan tekintélyt és vagyont, mely ma környezi!