Eger, 1889 (28. évfolyam, 1-53. szám)
1889-11-26 / 48. szám
386 Mindjárt megfenyegette (?) az aradi nőket, hogy csak azért is drámát ír, melynek ők lesznek a hősnői, s mint az Almanachban jelzi, e kedves fenyegetését tényleg be is váltotta. Hogy tapsolnak majd e drámának az aradi hölgyek, csupa öröm lesz látni. Jókai után mindjárt egy fiatal leány: Tutsek Anna. A szerkesztőtől mindenesetre szép figyelem volt, hogy a nagyobb közönség előtt most először föllépő fiatal leány kezét a Jókai kezébe, veszi. Ám hogy magára is biztosan menne, azt mindenki el fogja ismerni, aki elolvassa a Reggeltől estig“ czimű költői szép novellát. Uj név e helyen a Márai Károlyé is, de pompásan beillik az előkelő társaságba. Egy kis vígjáték játszódik le előttünk egészséges humortól pezsgő novellájában. Csak jelenetezni kellene s kész a vígjáték, méltó társa a „Virágfakadás“-nak, mely ma is repertoire darabja a nemzeti színháznak. Megint egy uj név: Justh Zsigmond. Egy pár éve, hogy feltűnt e fiatal író, ki nemcsak az életben, de az íróvilágban is méltó helyet foglal el az előkelőségek közt. Aki „A két Ernesztiná“-t elolvassa, annak kedvenczévé lesz Justh Zsigmond, ki nemcsak éleslátást megfigyelő, de ügyes elbeszélő is. Nemcsak színez, de mesél is s alakjai valósággal el vannak lesve az életből. Több uj alak nincs az Almanachban. A többivel találkozott az olvasó az Almanachnak vagy első, vagy második évfolyamában. Újra találkozunk a régi gárda egy jelesével: Vadnai Károlylyal, kinek Bolia Nella, sajátságos czimü novellája a szabadságharcz és az azt követő sötét korszakból veszi érdekes tárgyát. Bolia Nella vén leány, s megindító történet mondja el, hogyan lett azzá. A hölgyvilágot, Tutsek Annán kívül, Beniczkyné Bajza Lenke és Gyarmathy Zsigáné képviselik. Beniczkyné idegen földön játszat le egy romantikus, érdekes meséjű történetet, míg a Gyarmathy Zsigáné története („Házasság, hadverés Isten dolga“) az ő kedves Kalotaszegjén játszódik le s egyike az Almanach legszebb darabjainak. Most jön a fiatal gárda, Petelei István, a rajzok kitűnő mestere (Az öreg legény), Tóth Béla az ő Gülbabájával, aztán Bársony István, a „Szabad ég alatt“ írója, ki nemcsak a leírásokban, de a mesélésben is nagyhirtelen elsőrendű íróvá lett, Rákosi Viktor, kit sokkal többen ismernek Sipulusz néven, Hevesi József, ki ezúttal egy jóízű humoros történettel mutatja be magát — s legeslegvégül a szerkesztő Mikszáth: „Jus gladii“ ez, pompás történetével. Természetesen úgy illett, hogy a szerkesztő maradjon utolsónak. Könnyű neki, úgyis tudják róla, hogy nem utolsó. De elég ennyi az „ismertetésből.“ Most hadd beszéljen a szerkesztő s hadd lássuk, mit írt a könyve elé előszónak: Egy pár Teleky-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett. Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéziratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtam én azt. — Hol vagyunk? — szólalt meg egy sárga béka. — A bírálónál — felelte egy másik tragédia. — Uj bíró, rossz bíró. De hogy jutott be ez az ember az Akadémiába ? A kéziratok elkezdtek kaczagni. S olyan bántó, szetten az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek. — Hogyan jutott be? ha, ha, ha! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok: „No, ez ugyan nem fog már többet írni“, tehát beválasztották. Sértődve izegtem-mozogtam ágyamban, midőn közbevág szerény hangon egy novella : — Jó estét színdarab urak, jó estét! — Servus fráter! — szólt oda fumigative egy zöld vászonközötű Teleky-darab. — Mit kerestek itt, jámbor teremtmények? Mi az idei Almanach novellái vagyunk. — ügy? — dünnyögte gőgösen az előbbi.— Almanach! — Papírkosár az, vagy könyv? Ami különben egyre megy. — Ne olyan hetykén, színdarab urak. Mi mind a legjobb családokból származunk, köztünk van Jókai is. — Kár dicsekedhetek Jókaival, amire, mert Jókai úgy van éppenséggel, mint az én első felvonásomban szereplő király, kinek azt jósolta az egyik bölcs: „Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el“. Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: „Egy okosabb bölcset kérek“. Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: „Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled“. Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért még sem tudjuk, azért élte-e túl a rokonait, mert ő volt nagyon erős, vagy azok voltak nagyon gyengék. Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek s ő negyven év óta uralkodik a sziveken. — Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mondhatná Jókai: „Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek. — Eddig valóban így volt, de most uj aera jön. Eddig egy fenyő magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdő. — Mi az mind Jókaihoz képest! — Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyőzni, hát felosztottuk. A Tóth Bélában megvan szingazdag ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leiróereje. Rikácsoló, epés hangon förmedt most fel egy barna kötésű tragédia, mely e jeligét viseli homlokán: „Győzni és meghalni“. (Ami a Teleky-pályaműveken gyakran épen ilyen sorrendben esik meg.) — Ugyan ugyan, hogy nem restelsz fecsegni csacsogni, mint valami szalon-vigjáték s pláne ilyen alacsony lényekkel. 8 kegyelmesen elbocsátott. Hogy nekem az a „holnapután 11 óra“ mily messze volt, elképzelheti mindenki. A Zöld szerecsennek is. Persze, mindketten nagy dolgokat vártunk, én állást, ő adósságfizetést. Volt azonban oly nagylelkű, hogy azért hitelezte továbbra is a virslit meg a kiflit. Végre itt volt a nagy nap. Felhúztam a legdíszesebb fekete ruhámat. Valami mód nélkül nem kellett válogatnom, lévén egyetlen fekete öltözetem a rendes mindennapin kívül. Hogy ez még nem volt a zálogházban — nem tudom mint történt. Azt mondják: a suszternek jó czipője, a szabónak jó ruhája soha sincs — nem tudom, de azt tudom, hogy bár szabó fia voltam, a nadrágom meglehetős kopott volt. Vagy talán azért? Magamhoz vettem keresztelő levelemtől kezdve minden bizonyítványomat s neki indultam. Kegyetlenül dobogott a szivem, mig fölhaladtam a szőnyeges, virágos, szobros lépcsőn. Minden öt lépés után megálltam s fohászkodtam ájtatosan. Az inas szólt a komornyik urnak. Ez a hatalmas ur hideg arczczal végig mustrált, aztán beeresztett. Most beszéltem először életemben eleven gróffal. A méltóság zavarba ejtett, s a félelem, hátha nem fogad meg, egész a kétségbeesésig vitt. Kezem, lábam remegett, s alig bírtam elmondani jöttem okát. Bizonyítványaimat elvette, futólag átnézte s kérdi: tanítottam-e már. — Még eddig sehol, válaszoltam. — Hm, hm, mormogott, hát akkor mily kezességet nyújthat ön, fiatal ember, arra, hogy fiamat jól fogja tanítani? Megijedtem. Bizonyosan nem fogad föl. Az ijedelem egy mentő gondolatot sugall. Tartasson velem Méltóságod egy próbaórát, s ha nem tudnék megfelelni a kivánalmaknak, akkor vonja meg tőlem az alkalmazást. Elmosolyodott s beleegyezett. — Várjon, mindjárt teszek rendelést. Csengetett. A komornyik úr megjelent. Ennek meghagyta, hogy értesítse a grófnőt, hogy a fiatal gróf számára egy tanító van itt, s kéreti, legyenek szívesek a sárga szobában megjelenni. Aztán intett nekem, hogy kövessem. Átmentünk néhány szobán. Istenem, mily szobák! A különböző kirakatokban láttam már sok szép tárgyat, de itt együtt s ízléssel volt mindenféle. Alig értünk be a sárga szobába, — úgy látszik a bútorok színéről nevezték így — megjelent a grófi család. A méltóságos mama s a méltóságos mama méltóságos mamája, azután egy méltóságos kisasszony, — de lehet, hogy ez nem volt méltóságos, hanem csak kisasszony, mert szerényen megállt az ajtó mellett, — s végre az én méltóságos tanítványom, egy élénk képű 10 — 11 éves fiú, aki nagy kíváncsian nézett meg előlről-hátulról. A gróf bemutatott. Nevemet valószínűleg elfeledte, mert egyik bizonyítványomról olvasta le. Leültünk, azaz csak ők ültek