Eger, 1890 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1890-06-03 / 22. szám
22-ik szám. Előfizetési díj: Egész évre . 5frt— ki Félévre . .2 50 „ Negyed évre. 1n 30 „ Egy hónapra—n45 „ Egyes szám—n12 „ Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadóhivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. A hirdetési dij előre fizetendő. 29 -ik évfolyam 1890. junius 3-án. Hirdetésekért minden 3 hasábozott péti sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petitsorhelyért 15 kr. fizetendő. A nevelés. (Néhány szó Szvorényi József „Gyakorlati tanácsok a házi és nyilvános nevelés körében. Anyák és nevelők tanulságára, népszerű előadásban. Bpest. Franklin-társulat“ czim alatt legújabban megjelent művéről.) Köztudomású, hogy nemcsak nálunk, de ama nemzeteknél is, amelyek ez idő szerint az irodalmi fejlettség legmagasabb fokán állóknak vannak kikiáltva, a sokféle tudományágak közöl a paedagogia, a neveléstudomány részesül a legmeddőbb, legszegényebb irodalmi művelésben. Nem azért, mintha nem volnának szaktudósaink, kik a tudományok ez ágát is irodalmilag kultiválni s előfejleszteni képességgel s hivatással nem bírnának; hanem egyszerűn azért, mert mig egy-egy Zolaféle silány regényfordításból ezer számra kélnek a példányok, addig valamely paedagogiai műnek, — legyen az bármily jeles, — alig akad egykét vevője. Nagyon természetes tehát, hogy ha hosszú időközönkint egy-egy figyelemre méltó nevelész éti mű jelenik meg a könyvpiaczon, az másutt is, de még inkább nálunk, méltán jó eseményszámba. Mi az oka, hogy a modern társadalomban a szülők, csekély kivétellel, alig várják, hogy az elodázhatatlan kisded-nevelést lerázva nyakukról, azontúl gyermekeik további növelését átadják az iskolának, — a regényeknek, s a szinházaknak, — arra Az „EGER“ tárczája. Érted! Forogjak bár a nagyvilágban, S legyek távol szakasztva tőled: Szívem szeret, s ha otthonában Csak érted él mégis, csak érted. . . S ha ihletett óráimon rád Emlékezem, édesb az élet: Hirűl viszi dalom ezt, hozzád, S hogy érted egyedül, csak érted. . . És estve nyugalomra térve Ha csendes kamrácskámba lépek: Imádkozom kéz-összetéve. Csak érted, egyedül csak érted. . . (Arndt E. M. után.) Bum-bum! Elbeszélés. A szegény kis gyermek sápadtan, hosszan kinyujtózva feküdt fehér ágyacskájában, lázas, nagyra nyílt szemei mereven tekintettek, mint az olyan betegekéi, kik már azt látják, ami a földi ember előtt rejtve van, feleljen meg a mai társadalom. Nekünk e helyütt nem az a czélunk, hogy eme veszélyes és aggasztó társadalmi viszonyok és állapotok okait fürkésszük. Igaz, hogy az iskolának nemcsak az a feladata, hogy oktasson, hanem hogy növeljen is egyszersmind. A hivatása magaslatán álló tanítónak nemcsak oktatónak, hanem a szó magasztosabb értelmében, nevelőnek is kell lennie. De ha tekintetbe vesszük a tanítási anyagnak azt a rengeteg halmazát, amelyet, a mostani tanítási rendszer mellett, a szegény tanítónak növendékei fejébe kell minden áron és módon tömnie, azon szomorú meggyőződésre kell jutnunk, hogy a tanítónak, ha csupán mint oktató akar is kötelességének annyira megfelelni, hogy legalább némi eredményt képes legyen felmutatni, arra, hogy egyszersmind nevelő is legyen, épen nem marad ideje. De tegyük fel, — mert általánosságban úgy is van, — hogy magasztos hivatása tudatával bíró, s egyszersmind lelkiismeretes tanító talál magának időt és módot arra, hogy növendékeit ne csak oktassa, hanem növelje is: mit ér minden igyekezete, s teljesen kárbaveszett minden fáradsága s jó akarata, ha otthon, a házi nevelésben, nemcsak támogatásra nem talál, de sőt gyakran a szülők részéről épen annak ellenkezőjét kell tapasztalnia!? — Pedig rég megmondta Plátó, hogy az ember, ha helyes nevelésben részesül, a legistenibb, legszelídebb lénnyé szokott válni; ellenben nem elegendőleg s nem jól növeltetvén, a legvadabb a föld állatai között. Anyja, ki a kis ágy lábánál ült, és ujja hegyét harapdálta, hogy hangosan fel ne zokogjon, vérző szívvel nézte a kicsike lesoványodott arczán a betegség terjedését, míg atyja, a derék munkás, alig bírta visszatartani a szemében égő könnyeket. A nap ragyogón és tisztán kelt fel az égen, és fénye behatolt a Rue des Abesses kis szobájába, ahol a kis Feri, Legrand Jakab és Madeleine egyetlen gyermeke, halálos betegen feküdt. Ferike hét éves volt. Még vagy három héttel ezelőtt, rózsás, eleven és vidám volt, mint a csík. Ekkor egy este lázasan, forró kezekkel, főfájással hozták haza az iskolából, és azóta nem hagyta el az ágyat. Lázas képzelődései közt gyakran nézett fényesre tisztított czipőcskéire, melyeket anyja gondosan a sarokba állított, és el-elmondogatta: „Eltehetitek Ferike czipőjét! Nem húzza ő már fel azt. Nem megy már az iskolába — soha, soha többé!“ „Ne beszélj ilyen bolondokat!“ kiáltott ilyenkor atyja, anyja pedig a párnákba temette arczát, hogy a gyermek ne hallja zokogását. A múlt éjjel nem volt a kicsikének láza, de az orvost két nap óta különös jelenség nyugtalanítá, mely önmagának olyan teljes elhagyásához hasonlított, mintha a kis hét éves beteg már életunt volna. Bágyadtan és érzéketlenül feküdt ott, sovány arczocskáját egykedvűen fordította erre-amarra a párnákon, és nem akart semmit sem enni. Keskeny, sápadt ajkai nem mosolyogtak; nagy, téveteg szeme a messze távolba nézett, mintha keresne, vagy látna valamit — Isten tudja, mit............„Talán már a nyílt eget látja!“ gondolá borzadva Madeleine. Tejet, teát, levest, gyümölcslevet akartak a gyermeknek beadni — hiába, nem fogadta el. „Ferikém, nem akarsz valamit?“ „Nem, semmit.“