Egészségügyi Dolgozó, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1969-06-01 / 6. szám

4 PERTORINI REZSŐ: Csontváry patográfiája Június 20-án lesz 50 éve, hogy elhunyt Csontváry Kosztka Tivadar, a századforduló festőnemzedékének egyik legproblematikusabb alakja. Elsősorban különcsége miatt tartotta számon eleinte a művészettörténet is, csak az utóbbi esztendők jelölték ki méltó helyét a nagy festők között, bebizonyítva, hogy sokkal több volt furcsa embernél: páratlan látásmódú művész, a magyar festők legjobbjai közül való. Miért késett ilyen sokáig ez a felismerés? Talán „legendás” híre miatt. A Csontvárynál jelentkező — sajnos tagadhatatlan — kórlélektani tünetek és az azokról terjengő szóbeszéd ugyanis előítéleteket támasztott a művészettörténészekben, amelyek átmenetileg negatív értékeléshez vezettek. Pertorini Rezső ezeket a kórlélektani tüneteket elemzi az ideggyógyász eszközeivel. Újszerű, speciális módszerrel állítja össze Csontváry patográfiáját, s rámutat arra, hogy ha Csontvárynál pszichózis is állott fenn, ez nem akadályozta alkotóképessége kiteljesedését, ellenkezőleg: ösztönzően hatott rá, s épp különös lelki alkatánál fogva érlelődött olyan művésszé, akit ma már nemcsak hazánkban, hanem nemzetközileg is elismernek. ... az 1880-as szegedi árvíz idején Csontváry részt vesz a mentésben, életveszélybe kerül, a látottak és egy súlyos meghűlés életmódjának megváltozását okozza. Abbahagyja lelkesen végzett tanulmányait, és orvosi tanácsra a Felvidékre megy patikusnak. Leírásaiból megállapítható, hogy a súlyos szorongást okozó élmények depressziót váltanak ki, melynek több összetevője közül jelentősnek látszik az árvíz elsődleges egyéni képzete, amelyből megnyugvást szintén a képzetek síkján nyer. Az élmény leírása és még több adat igen erősen eidetikus alkatúnak mutatják, és arra utalnak, hogy sok nagy hatóerejű képzete volt. A későbbi rohanó ár, vízesés, tenger ábrázolásai talán az árvíz élményével állnak összefüggésben. ... Keveset tudunk arról, hogyan élt Csontváry Iglón, mindössze annyit lehet megállapítani, hogy a patikában dolgozott és sokat kirándult magányosan. Mégis maga a költözés igen sok változással járt • Részletek a szerző azonos című tanulmánykötetéből együtt. Röviddel azelőtt még jogi előadásokat hallgatott, a polgármesteri hivatalban dolgozott a pesti városházán, és bár nem ír róla, de a selyemhernyó-tenyésztés ötletéből, a jogi egyetemre való beiratkozásból és hivatalnokoskodásából arra következtethetünk, hogy közéleti pályán akart elhelyezkedni. Valószínű, hogy a gyógyszerészséget nem tartotta végcélnak, és csak körülményei miatt, apja kívánságára végezte el a szükséges iskolákat, de rögtön utána mással kezdett foglalkozni. Ez különösen azért feltűnő, mert ekkor már 27 éves, és ez a kor akkor éppúgy, mint ma is, a társadalmi formák szerint az ifjúkor lezárásának ideje. Az Iglóra költözés ezért oly jelentős. Minden, esetleg nem is pontosan meghatározott lehetőséget meghiúsít, vagy legalábbis a régi életmód megszakadását okozza. Ha Csontváryt mint egész embert vizsgáljuk, mint alkotót, gondolkodót, mint etikust, aszketikus festőművészét a századfordulónak, akkor a pszichopatológiái adatok jelentősége csökken. A pszichózis nem ad ismeretet az egész emberről, a pszichopatológia, a patográfiai elemzés az interpretáció egy módja. Kérdéseket tesz fel, és következtetései segítségére lehetnek egy teljesebb megismerésnek. DR. BÍRÓ IMRE: B LI pukó csádszíó estéje Babits Mihály halála után a kor legkiválóbb és legszellemesebb kritikusainak egyike Babits versfordításaival kapcsolatban azt írta, hogy nem tudományos elemzést kíván nyújtani, mert — úgymond — „a tudomány ráér, az emlék elillan ...” Blaskovics László orvostudományi és szemészeti jelentőségének mérlegelését bizonnyal még évtizedekig fogják végezni az arra hivatottak, én csak emberi karakterének megértéséhez szeretnék néhány adattal hozzájárulni. Blaskovics László művészlélek volt, ami nemcsak alkotásainak formai szépségében, hanem egész életvitelében is megnyilvánult. Ez az eredendő szemlélete magyarázza, hogy az életet nem megoldandó feladatnak, nem kirótt kötelességek pontos és szigorú sorának, hanem olyan időnek tekintette, amit egyéni hajlamainak és művészi kedvteléseinek megfelelő tartalommal kell kitölteni. Talán ez a szó, hogy „kell”, nem is egészen illik Blaskovics egyéniségéhez, aki sohasem szerette az imperatívuszokat. Helyesebb, ha azt mondanám, hogy szépen és stílusosan kívánt élni, amennyire csak lehet. S mint művész, aki fiatal korában festő akart lenni, független szellem is volt, aki nem szerette sem az időbeli, sem a hivatali megkötöttséget. Tennivalóit nem terminusok és kitűzött programok szerint igazította, akkor dolgozott, amikor érezte, hogy munkája hasznos és értékes lesz, akkor írt, akkor publikált, amikor tudta, hogy eredetit és újat tud mondani. Kedvteléseit sem engedte korlátok közé szorítani. Külföldi kongresszusokon, amíg a résztvevők a tárgysorozatot őrölték, ő egy-két meghittjével csendes mellékutcákon bolyongott, vagy tóparti kis kávéházak teraszán ülve figyelte, hogy gyűrűzik cigarettafüstje. Nekem csak az jutott osztályrészemül, hogy Blaskovics Lászlót élete estéjén figyelhessem meg, de akik őt fiatal korában is ismerték, azt mondják, hogy az a szellemi és magatartásbeli függetlenség, amely idősebb korában minden közéleti szerepléstől visszatartotta, ami minden társadalmi sikert enyhe iróniával kísért —, az Blaskovicsot már fiatal korában is valami splendid isolationbe állította. De Blaskovics szerencsés csillagzat alatt született. Sem előretörni, sem előretörtetni nem tudott —, nem is akart!! —, semmiféle versenyre, karrierre nem volt kedve, család és klikkek nem segítették — és pályája mégis a legmagasabbra ivett Anna nagyon kevesek közé tartozott, akiket csak a talentumuk vitt előre. Bölcsen és okosan engedte, hogy nagy tehetségének felismerői egyengessék az útját, aminek csak simábbá tételéhez járult aktíve hozzá. Blaskovics zárkózott és befelé élő ember volt, aki ritkán hagyott magába pillantani. Életei estéjén magányossága természetszerűen még fokozódott. De zárkózottsága nem takart sem rideg, sem mizantróp lelket. Meleg és finom kedély, közvetlen egyszerűség tették vonzóvá. Kisebb társaságban szívesen elüldögélt, s amikor másodszor választották a Szemorvostársaság elnökévé, ő rendszeresítette, hogy a tudományos ülések után a baráti eszmecserék fehérasztal mellett folytatódjanak. Tanítványaival úgy beszélgetett, minden póz és professzori feszesség nélkül, mint egy érdeklődő, idősebb jóbarát. 36 szilveszterén, amikor vendégül látta a lakásán a klinika orvosait, ő válogatta ki és rakta a gramofon tűje alá a lemezeket... De ez a passzív, ez a laza és kötetlen stílus azonnal megszűnt, amint a tudós és művész, a tervező és alkotó Blaskovics jutott szóhoz. Műtéteiből és írásaiból egy fegyelmezett és céltudatos szellem magaslik ki. Alkotásaiban minden élesen összecseng, minden tiszta és félre, érthetetlen, akár metszés, akár mondat, akár szó, akár varrat. Akik nem operatív beállítottságúak, még azokat is megragadja Blaskovics műtéti leírásainak csodálatos szabatossága, az az értelmi szépség, ami minden fejtegetéséből kisugárzik. A puha és kényelmes Blaskovicsnak nincs egyetlen helye vagy fölösleges szava, érezni, hogy egy pontot, egy veszszőt sem lehet máshova tenni, mint ahová ő tette. Korszakos jelentőségű nagy műtéttana nemcsak eljárásainak újszerűsége, s gondolatainak logikai ereje, hanem szövegének kristályos tisztasága miatt is kincse az egyetemes szemészeti irodalomnak, aminthogy „Az olvashatóságról” szóló tanulmánya egyik gyöngyszeme a magyar értekező prózának. Azok, akik hosszabb ideig dolgozhattak oldalán, refrénszerűen emlegetik, hogy a Mester műtéteinek korrektsége mellett legfőképpen azoknak szépségét tartotta szem előtt Leonardo da Vincinek tulajdonítják azt a megállapítást, hogy ami nem szép, az nem is lehet jó, vagy talán fordítva: ami jó, annak szépnek is kell lennie. Nem tudom, hogy Blaskovics ismerte-e ezt a leonardói tételt, de mindig ennek szellemében cselekedett. Műtéteiben és írásaiban a toma egyenrangú a tartalommal; egész életében ennek a két alapvető követelménynek harmonikus öszszefogására törekedett. Amikor nem sokkal halála előtt az Osztrák Szemorvostársaság meghívására Bécsbe utazott, hogy a szemhéjplasztikáról összefoglaló előadást tartson, az előadást illusztráló nagy, színes fali képek pikturális megoldása és szemléletessége legalább olyan fontos volt számára, mint mondanivalóinak megszövegezése. De ha már túl volt egy feladat megoldásán, annak további sorsa kevésbé érdekelte. Előlépett a másik Blaskovics! Bemutatta, közölte, ismertette terveit, újításait, módszereit, de propagálásukkal már vajmi keveset törődött. Ady híres soraira kell gondolnunk: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga...” De amikor utolsó órája közelgett, az agónia már öntudatlan vívódásában a hályogműtét egy új és jobb módjáról vizionált. • Blaskovics László életét család nélkül, magányosan, de mint a régi mesterek, tanítványai között töltötte. Ha volna túlvilág, s ha az olyan lenne, amilyennek az emberi reménykedés és képzelet azt évezredek óta berendezte, akkor Blaskovicsnak most éreznie kell annak a szeretetnek melegét, amely tanítványainak és tisztelőinek szívéből az 5 nemes és tiszta emléke felé árad. EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ Évezredes hagyományokból kirekesztve? Beszélgetés dr. Ákos Károllyal Mint ismeretes, a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöksége a SZOT 1939. évi művészeti díjával tüntette ki dr. Ákos Károly orvost, szakírót, marxista megalapozottságú vallástörténeti, pszichológiai, népszerűsítő műveiért. — íróként kapta a SZOT-díjat, most mégis fő munkája az agy teherbíróképességének tudományos kutatása. Minek vallja magát: orvosnak, írónak vagy tudományos kutatónak? — Szerintem ez az én esetemben nem választható szét. — Maga választja-e a témáit, vagy azok választják magát? Kissé szürrealista kérdés, de ugye nem érti félre? — Mulatságos, de újra meg újra kiderült, hogy életem során olyan programot hajtok végre, amely még serdülőkoromban körvonalazódott bennem. Ezt a programot főleg olyan kérdések vizsgálata alkotja, amelyekre annak idején nem tudtam kicsikarni a választ. Jóformán minden könyvem, cikkem témája kihívásként jelentkezett számomra, azaz a témák választanak engem. Persze, ez csak nagy vonalakban áll így, a valóság bonyolultabb. A tudat eredetével bíbelődve írtam meg például az „Érzékeink világa” című könyvemet, amely összehasonlító áttekintést adott az érzékszervi működésről Ennek logikus folytatásaként meg akartam írni, amit tudunk ma az idegrendi rerről, annak funkcióiról, és hol vannak ismereteink jelenlegi határai. Az ilyen témákhoz szeretek ismeretterjesztő módon nyúlni, minthogy azt tapasztaltam, a tudományos fogalmak tisztázásának ez a legcélravezetőbb módja. (Szakemberek egymás közt egyes fogalmak tisztázását kölcsönösen elengedik.) Nem foghattam azonban egy ideig hozzá az „Idegrendszerünk” megírásához, mert a kiadó inkább egy külföldi hasonlónak látszó tárgyú munkát fordíttatott le. Csak amikor ennek megjelente után kiderült, hogy a könyv nem felel meg a követelményeknek, tért vissza a kiadó a javaslatomra, s kötötte meg a szerződést. Vagy: 1964- ben szerettem volna egy kibernetikai science fiction formájában írni a „világagy”-ról, a computerek és az emberiség jövendő információs együttműködéséről. Nem lett belőle semmi. A kiadó elutasította a tervet azzal az indokolással, hogy még eddig ilyen könyvet nem írtam. A témák választanak tehát engem, de én nem választhatom ezek közül bármelyik témát. — Műveit olvasva, úgy tűnik, hogy csupán ürügyként nyúl vissza évszázadokra, évezredekre, ered az istenek nyomába, hogy a ma emberének etikai, morális kérdéseiről szóljon. — Ez nem áll: legmélyebb meggyőződésem, hogy minden ember parányi jéghegyként úszik a jelen felszínén, miközben életének minden lényeges mozzanatát roppant túlsúllyal határozza meg a felszín alatt az emberiség múltja. Rendkívül veszélyesnek tartom, hogy a múlt befolyásának nem tulajdontünk kellő figyelmet. Ha erről egyáltalán szó esik, többnyire csak negatív módon, béklyózó szerepét említve. Jóformán teljesen mellőzött marad a múlt pozitív jelentősége, mint azé a sajátos vonatkozási rendszeré, amelybe az egyénnek bele kell illeszkednie. Milyen kevés figyelmet szentelünk például a beszéd, a nyelv személyiségalakító szerepének! Hosszú időkön át az eleven hagyományok elsősorban szájról szájra adódtak át. Ezt a formát felváltotta az irodalom, az írott anyag olvasása, elsajátítása, s ez a változás nem volt ellentmondásoktól mentes. Az írott hagyományok nem jutottak el mindenkihez, a szájhagyományok pedig elsorvadtak. Ma az olvasást háttérbe szorítja sokszor a rádió s különösen a televízió a labdarúgó-mérkőzések közvetítésével, a slágerek özönével. Egy új nemzedék nő fel az évezredes hagyományokból mindinkább kirekesztve. Aggódva nézem. — Azt állítja, a Népszava május 1-i számában írt „Elszámolás”ában, hogy az egyén boldogsága és boldogulása nem magánügy. Hogy érti ezt? — Az élet rendkívül sokrétű szervezettség, kapcsolatok szövevénye nemcsak a fajok között, hanem az emberi fajon belül is. E kapcsolatok közül egyeseket tudatosítunk: a nemeket, a szülők és gyermekek közti viszonyt, az osztályhelyzetet sttb. Valójában azonban a kapcsolatok rendszere sokkal gazdagabb. Kísérletileg is kimutatták, hogy ugyanaz a gyógyszer ugyanazon betegségben jobb hatású, ha olyan orvos rendeli, aki sokat remél tőle, mint ha olyan, aki nem sokra tartja. Ez az orvos és a beteg közötti kapcsolat jelentőségére utal. Az öröm, a bánat, a düh stb. épp oly „ragályos”, mint a dohányzás, az alkoholfogyasztás vagy akár az öngyilkosság. — Az „Elszámolás”ban műveinek számszerű summázatát adja. Több mint egy tucat könyv és körülbelül kétszáz cikk. — Ez a lehetőségeken is múlik. Ahhoz például, hogy tudományos munkám előrehaladjon, tudományos munkatársra volt szükségem. Erre a feleségem vállalkozott, s hét esztendeje minden nap hajnali háromig dolgozik fizetés nélkül ezen a munkán, nagyon eredményesen. Az ő „függetlenítése” érdekében viszont olyan munkákat kellett keresnem, amelyek biztosították a család létfeltételeit és a kutatás bizonyos költségeit is. Ennek eredményeként a közeljövőben meg fog jelenni az Új Magyar Lexikon hetedik (pót.) kötete, amelyet lényegében ugyanúgy magam írtam, nemcsak szerkesztettem, mint ahogyan a Kislexikont is. Közben készül a feleségemmel végzett tudományos munka összefoglalásaként immár a második monográfiánk, amelyről csak egyetlen számszerű tényt mondanék. Az első monográfiánk csaknem hatvanezer mért adatra épült, a másodikhoz már kétszáznegyvenezernél több mérési adatunk van. — „Az ördög”-ben Hantét idézi, Odüsszeusz szavait: „Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!” Tekinthetjük-e ezt munkája vezető gondolatának? — Igen. Azzal a szellemes megjegyzéssel kezdi a „Gondolkodnak-e az állatok” című könyvét, hogy „minden kérdés keresztkérdés is: a válasz nemcsak a kérdésre felel, hanem rámutat, ki az, aki a feleletet adja.” Így tehát célunkat elértük, hiszen be akartuk Önt mutatni az Egészségügyi Dolgozó olvasóinak. (székely) Csontváry: A taorminai görög színház romjai a Kislexikon, a Brehm négy kötetének fordítása azonban a múlt — de mit tartogat a jövő? 1969. JÚNIUS 1.