Egészségügyi Dolgozó, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-06 / 10. szám
Párhuzamos életpályák VII. LINNÉ ÉS CUVIER. 1. Időtlen idők óta állatok és növények társaságában él az ember. Amióta természettudományosan gondolkodó lénnyé vált, szükségét érzi annak, hogy a körülötte élő állatokat és növényeket valamilyen rendbe sorolja, osztályozza, rendszertant állítson fel. Nem fölösleges igyekezet ez; minden tudományág valamiféle rendszerbe foglalja az anyagát, különben nem boldogul. A rendszerek idővel elavulnak, elévülnek, de a maguk korában a tudomány fejlődésének átugorhatatlan lépcsőfokai. Még a rossz rendszer is jó valamire, ha egyébre nem, hogy jobb jöjjön a helyébe. Az első maradandó állattani osztályozást Arisztotelész hagyományozta ránk, a növényeket pedig tanítványa, Theophrasztosz sorolta rendszerbe, hozzásegített Dioszkoridész és néhány kiváló arab botanikus. A kereszténység átvette az ókori rendszertanokat, a természettudománytól idegenkedő középkoron át elboldogult velük, de már az újkor elején nyilvánvalóvá vált, hogy az állat- és növényvilág hatalmas birodalma nem fér bele az ókori szűk keretbe. A 16. század közepe — az 1543-as „csodálatos évvel” kezdve, amikor Vesalius anatómiája és Kopernikusz csillagászata alapjaiban rendítette meg az ókori világképet — a természetrajznak is igazi reneszánsza volt. Bámulatos, hogy nem sokkal a könyvkiadás feltalálása után öt-tíz-tizenöt kötetes állattanok és növénytanok jelentek meg német, olasz, francia és svájci szerzők tollából párhuzamosan. A természetbúvárok nagy része orvos volt és polihisztor; a gyógyítás gyakorlata megkívánta a gyógynövények, állati és ásványi gyógyszerek ismeretét, emellett legtöbbjük művészettel, filozófiával vagy történetírással is foglalkozott. Konrad Gesner, Cesalpino, Aldrovandi, Pierre Belon, a Bauhin fivérek, Agricola e korszak legnevesebb természetbúvárai, az ókori hagyományok alapjára felhúzták a modern tudomány épületét. Óriási anyagot gyűjtöttek össze, s természetesen megpróbálkoztak a rendszerezéssel is, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Sem az állatoknak, sem a növényeknek nem volt még egységes nevezéktanuk, tisztázatlan volt a fajta, a faj és a nem körülhatárolása, sok legenda és babona keveredett a tudományos anyaggal, bizonytalanok voltak a rokonság kritériumai, hiányzott a közös szemléleti alap, amelyen megérthették volna egymást. A 17. század még gazdagabb volt nagy botanikusokban és zoológusokban, akik igyekeztek rendet teremteni „a természet nagy zűrzavarában” — így az angol Rey, a német Canerarius, a francia Tournefort, hogy csak a legjelentősebbeket említsem —, minden együtt volt már ahhoz, hogy az egységes rendszer összeálljon, csak a rendszerező hiányzott még hozzá. 1707-ben született a rendszerező, Svédország egyik déli tartományának szerény falusi portáján: Carolus Linné. Orvosi egyetemet végzett, mint akkoriban mindenki, akit a természet érdekelt, praktizált is, sőt orvostant is tanított az egyetemen, de életének nagy szenvedélye és nevének fenntartója a botanika volt. Alapműve, A természet rendszere (Systema Naturae) már doktorálásának évében, 1735-ben készen volt és megjelent, igaz, csak pár oldalon, hogy még életében tizenkét kiadást érjen meg, három kötetté vastagodva. A szisztéma felöleli az állat-, növény- és ásványvilág egészét, megjelölve az egyed helyét a három birodalomban. Az állatok, növények és ásványok birodalma egymástól jól elhatárolható osztályokra bomlik, ezeken belül rendek különülnek el, a rendekbe sorolódnak a nemek, amelyeknek a legkisebb kollektív egysége a faj. Az osztály-rend-nem-faj beosztás az állattanban és növénytanban azóta bővült ugyan, al- és oldalhajtásokkal gazdagodott, de lényegében napjainkig fennmaradt. A besorolás kritériumát Linné az ivari állapotban, a nemiségben jelöli meg. Módszere következetesen csak a növényvilágban vihető keresztül, ahol huszonnégy osztályt különít el a porzó jellege, illetőleg száma szerint (egyporzósak, kétporzósak, stb., egyfalkásak, kétfalkásak stb., egylakiak, kétlakiak, kevertvirágúak, rejtve termők), a termő állása alapján határozza meg a rendeket. A szisztéma, amit létrehozott, mesterséges módszer, amennyiben nem követi a természetnek valamely benső összefüggését (mint később a leszármazásom alapuló természetes rendszer), hanem önkényesen elhatározott kritérium alapján állítja fel csoportjait. A porzók vagy bibék száma és jellege egymástól igen eltérő fajoknál lehet azonos, így közös rendbe kerülnek olyan növények vagy állatok, amelyek külalak, fejlődés, életmód stb. szempontjából a legcsekélyebb rokonságban sincsenek egymással. Linné tisztában volt azzal, hogy a véglegesmegoldást a természetes rendszer felállítása hozza majd meg, ennek a kulcsa azonban nem volt a kezében. Nekünk viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy a mesterséges rendszer minden erőltetettség dacára nagyon jól bevált a gyakorlatban, és noha a természettudomány ma már ismeri a természetes rendszer kulcsát, szisztematikájában még mindig nem nélkülözheti Linné beosztását. Linné másik jelentős újítása a botannikában és zoológiában a kettős nevezéktan bevezetése volt. 1753 óta minden állatnak és minden növénynek kettős latin neve van: egyik a faját jelöli, másik a nemét. A macskafélék nemének tudományos neve Felis, ebbe a nembe tartozó faj a házimacska: Felis domestica, a vadimacska: Felis silvestris, az oroszlán: Felis leo, a tigris: Felis tigris, és így tovább. Ezzel lehetővé vált, hogy az állattan és növénytan művelői közös nyelven beszéljenek, pontosan megszabják nemcsak a fajokat, hanem az alfajokat, variációkat, változatokat is: ilyenkor az alapul szolgáló kettős névhez tovább kiegészítő jelző járul. A rendszerben a legfőbb gondot az átmeneti formák besorolása okozza ma is. A természet nem dolgozik olyan éles határokkal, mint a mesterséges rendszer, hanem átmeneti lényeket is produkál, amelyek tartozhatnának ide is, oda is; talán külön fajt alkotnak, de talán csak egy ismert fajnak újonnan felisemert — vagy újonnan létrejött — változatai, variánsai, esetleg csak átmenetileg létező, esetleg végleges formái. Linné tisztában volt ezzel a problémával, amelynek elvi megoldását csak száz év késéssel hozta meg a származástan. Az ő felfogásában azonban a származás és a fajfejlődés lehetősége még nem szerepelt, sőt éppen ellenkezőleg: szilárdan vallotta, hogy a fajok változhatatlanok. Már 1737-ben a Fundamente botanica-ban leszögezte, hogy annyi faj van, amennyit a végtelen Lény eleve teremtett. Ez a „bibliai teremtéstörténet” alapelve. A Bibliában ugyanis meg van írva: Kezdetben teremtő Isten az eget és földet. Aztán teremté a világosságot, napot, holdat, csillagokat, aktán maghozó füvet és gyümölcstermő fát, aztán vízi állatot és szárnyas repdelőt az ő neme szerint, szárazföldi vadakat, barmokat és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemek szerint. És látó Istent, hogy jó... Linné mélyen vallásos volt, nem kételkedett a Biblia szó szerinti értelmezésében, ragaszkodott a fajállandóság törvényéhez. Azok közé a szerencsés tudósok közé tartozott, akiknek már életükben megadatott a világhír, a teljes elismerés. Számtalan könyvében eredményesen terjesztette tanait, kapcsolatban állt a világ minden tájának neves természetkutatóival, akik a rendszertan fejedelmét tisztelték benne, és nemcsak nagyrabecsülésük jeleivel halmozták el, hanem új állattani fölfedezések tömegével is. Nemesi címet és lovagi rangot kapott, tudományos társaságok és akadémiák tagja lett. Hogy mégsem volt mindenben a szerencse fia, azt érdekházasságának köszönhette, amit bizony nagyon kevéssé sikerült. Idős korában többször érte agyvérzés, majd súlyos agylágyulás, amely teljesen megfosztotta emlékezőtehetségétől. 70 éves korában a világ legnagyobb botanikusa már körtéjének virágait sem ismerte fel. 1778-ban halt meg. Benedek István Bólintott, az elnök pedig elrobogott. Ádám sohasem felejti el azt az első napot. Ott állt az üres rendelő közepén, a friss meszeléstől még nyirkosak voltak a falak. Odakint az asszisztensnő beszélt valakivel: — Hol van az új orvos ? — Ej, hát hol lenne? Alig tette be a lábát. — Hol van az új orvos? — Most jött, még kabátban van. — Le se vesse! — Le se vesse, le se vesse, csupa víz! — Az is marad, láthatja, hogy szakad az eső! Az asszisztensnő visszajött. — Valami sürgős beteghez hívják a doktor urat! — méltatlankodott. — Hiába mondom, hogy most érkezett, hogy még az esővíz sem csurgott le a kalapjáról, nem számít ezeknek semmi, csak küldjem. Adj, uram-teremtőm, de rögtön! Akkor még egy rossz kerékpárja sem volt. A szomszédból szerzett kölcsön egyet. Húsz év körüli szőke, szeplős fiatalember türelmetlenkedett a ház előtt egy őskori Csepel motorkerékpár kormányát mankolászva. — Mi baj van? Ki a beteg? — Az anyám meg a nagyapám. Ha ugyan élnek még. Tessék jönni, doktor úr, nagyon sürgős! — Baleset történt? — Megmérgezte őket a mustgáz. Kapkodva dobált néhány dolgot a táskájába. Eddig még nem találkozott ilyen esettel, de ahogy a fiatalemberre nézett, nem sok reményt látott a mérgezettek megmentésére. Az meg csak magyarázott izgatott, sürgető hangon, hogy csak harmadik éve foglalkoznak borkészítéssel, főleg az apja. Tudták is, hogy gyertyával kell lemenni a pincébe. Nem érti, hogy történhetett. Előbb a nagyapja ment le, azután az anyja. Kihozták őket egy-két percen belül. Úgy hiszi, még volt bennük élet, de aztán nem tudja, mi történt, rohant orvosért. Sajnos, rossz a motorja, két személyt nem bír el, különösen ilyen úton. — Induljunk! — vágta el Ádám a szóáradatot. A fiatalember nem tudta berúgni a motorját, ezért szaladni kezdett vele, s miután az beugrott, „Tessék csak mindenhol utánam jönni!” felkiáltással pöfögve megindult előtte. Zegzugos mellékutcákon csúszkáltak, s a felázott úton gyakran le kellett szállni a minden porcikájában lötyögő kerékpárról. Egyre ritkultak a házak és sűrűsödött a sár. Nehéz volt az előtte büdösítő Csepellel tempót tartania, levegő után kapkodott. Elhagyták az utolsó házakat, s a valamivel keményebb dűlőútra fordultak. Ádám a szürkületben mereven az első kerék alá futó földdarabkát figyelte. Leesett a lánc. Egy ideig babrált vele, sáros és olajos lett a kesztyűje. A fiatalember visszafordult, szó nélkül feltette, de az néhány méterrel arrébb újra leesett. Az eső egy pillanatra sem állt el. A fiatalember káromkodott, megpróbálta ráültetni őt is a motorjára, de az kettőjük alatt lefulladt. Aztán ő kísérletezett egyedül, de a madzagon lógó kuplunggal nem boldogult. A rosszul beállított gyújtás vagy gáz, vagy nem is tudni, mi miatt, már az indulás pillanatában leállt a motor. A fiatalember idegességében elsírta magát. Kulcsokat szedett elő, kapkodva szerelni kezdte a kerékpárt. Ádám javasolta, hogy induljanak el gyalog, de a fiatalember leintette: — Több mint öt kilométer, másfél-két órába is beletelik, míg odaérünk. A fiú valamivel megsértette a kezét, dühbe gurult. Elkeseredetten szidta az isten háta mögötti tanyát, ahol élnie kell, a tanácsot, amely nem törődik a tanyasiakkal, az apját, azt az „önző vén disznót”, akinek feneketlen gyomrába minden bor kevés, aki kiinná a Tiszát, ha nem folyna, mert ő erőszakolta ki, hogy megvegyék azt az öt mázsa szőlőt, hogy boruk legyen. — De hát meg kell játszani a gazdát! Ahhoz persze nincs elég esze, hogy beköltöztesse a családot a faluba. Itt kell megrohadnunk ebben az istenverte sárban! Szidta a téeszt a rossz bekötőút miatt, aztán valami Katát, aki „büdös ritka ringyó”, aki miatt most meg fog halni az anyja, mert mindig „odaeszi a fene”, meg valamilyen borivó Imrét, akit különben is rég agyon kellett volna csapni, vagy kútba fojtani. — Hagyja már abba! — kiáltott rá az orvos. — Tegye fel a láncot, és menjünk. A fiatalember kapkodva dolgozott, megsajnálta. Szidni kezdte hát az esőt. A fiú félbeszakította: — Az esőnek az a dolga, hogy essen! Ha aszfaltos utcán laknék, esernyő alatt sétálnék moziba. Fütyülnék az esőre. Kis szünet után hozzátette: — Itt pusztulunk el a tudatlanságban, butaságban mindannyian. Ádám rosszkedvű lett. Tehetetlen ingerültségét lemondó szomorúság váltotta fel. Megpróbált a sötétedő tájban valami szépet találni, új hazájának sártengerében fölfedezni azt a valamit, ami ezeket az embereket itt tartja, ami miatt itt, éppen itt „megjátsszék a gazdát”, ami miatt már az első napon az ő segítségét kéri a tanácselnök. A fiú végzett a szereléssel. Kapkodva rakta el a szerszámokat, s miközben olajos kezét nadrágjába törölgette, Ádámot furcsa kíváncsiság késztette, hogy megkérdezze: — Ha olyan rossz itt, miért nem megy el innen? A fiú úgy kapta fel a fejét, mint akit megütöttek. — Én? Hát hova menjek? Hová a fenébe menjek? Azokat meg hagyjam itt, hogy egyenként elpusztuljanak? Látja, hiszen így is... Az istenit! Gyerünk, doktor úr! Nagyot kiáltva motorjára ugrott, megindultak. Ádám nem is nézte az utat. Lenyűgözte ez a vékony dongájú, szeplős fiú. Jócskán lemaradt. Egy elágazásnál a fiatalember megvárta. Fürkészve nézte az orvos arcát, ahogy az utolérte. Félreérthette őt, elszégyellte magát. — Ha nem bírja a tempót, doktor úr, lassítunk. Nagyon rossz az út. Jó félórába telt, mire megérkeztek. Félreesett a tanya a rossz dűlőúttól is. Csend fogadta őket. A fiú apja száraz szemmel, mozdulatlanul ült a kiterített halottak mellett, a tiszta szobában. Csak bólintott az orvos felé. Megtört szemében riadtság lapult. Ádám az gondolta, hogy nemcsak a felesége meg az apósa elvesztése miatti fájdalom ez, de saját élete minden kudarcát szenvedi el. Elképzelte, hogy ez az öreg paraszt talán negyven, talán ötven éve ültette el a lelkében azt a gondolatot, hogy egyszer ő is szőlősgazda lesz, pincéjében akkor iszik egy kancsó bort, amikor a kedve tartja. Nem sikerült. És ebbe a csekély vágyba ölte bele az asszonyát. Ezek itt ketten miatta pusztultak el. Ádám mélységesen föliidult. Egy hang sem jött a torkára, pedig pokolian szomjas volt, legalább egy pohár vizet kellett volna kérnie, de képtelen volt rá. Gépiesen elvégezte a halottkémlést, a személyi igazolványok alapján kiállította a halotti bizonyítványt, s kifelé indult. Senki sem szólt egy szót sem. Az ajtóban megállt, megdöbbenve nézett a fiúra. Félelmetes volt, ahogy az átélte apja fájdalmát. A vad indulat, amely az egész testét megfeszítette, amikor megérkeztek, a szikrázó gyűlölet, ahogyan apjára nézett akkor, most feloldódott a szoba fájdalomterhes, fülledt levegőjében. Hosszú, elviselhetetlenül hosszú csend után a fiú szemmel láthatólag elernyedt. Mint egy hipnotizált kisgyerek, aki rettenes bűnt követett el, lassan megindult, s mereven ülő apjához lépett. Lerogyott előtte, s könnyekkel küzdve felnézett az öreg arcába. — Édesapám ... Senki sem szólt egy szót sem. Az a kisírt szemű fiatal nő, aki kisesérte Ádámot, talán éppen az a bizonyos Kata, az is csak annyit mondott: — Hát igen ... Ami azt jelenthette, hogy isten akarata volt, nyugodjanak békével, meg azt is, hogy ne haragudjon, doktor úr, ha hiába fárasztották. In memóriám Elhunyt dr. Jancsó Aranka, a Szegedi Orvostudományi Egyetem professzora. Székelyudvarhelyen született. 1945-ben Szegeden szerzett gyógyszerészi oklevelet, 1946-tól fogva működött az Egyetem Gyógyszertani Intézetében tanársegédként, itt készítette el doktori értekezését, és ebben az intézetben lett később adjunktus, majd docens. 1970—75 között a Pécsi Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetének volt docense, majd visszatért Szegedre, és ide nevezték ki 1977-ben professzorrá. Legközvetlenebb munkatársa volt Jancsó Miklósnak, és részese a nemzetközileg is elismert kutatási eredményeinek. Hosszú időn át nagy odaadással végezte a fogorvostan-hallgatók gyógyszertani képzését. Halálával a Szegedi Orvostudományi Egyetemet és a gyógyszertan tudományát fájdalmas veszteség érte. KALENDÁRIUM OKTÓBER 7. 225 éve hunyt el Johann Nathanael LIEBERKUHN (1711—1756) német anatómus, a bélbolyhok szerkezetének és működésének, a róla elnevezett intesztinális mirigyeknek a leírója. Elsők közt kutatta az erek lefutását befecskendezett színes merevedő anyag segítségével. Napmikroszkópot szerkesztett (1738). OKTÓBER 14. 175 éve született Ludwig Wilhelm MAUTHNER Ritter von Mauthstein (1806—1858) magyarországi származású gyermekgyógyász, bécsi egyetemi tanár. Szegény gyermekeknek kórházat létesített Bécsben, 1844-ben pedig megnyitotta a bécsi gyermekklinikát, s ott gyermekápolók és bábák kiképzésével is foglalkoztak. A csecsemőgondozásról és a gyermekkor idegrendszeri megbetegedéseiről is írt tanulmányokat. OKTÓBER 15. 175 éve hunyt el Paul Joseph BARTHEZ (1734—1806), a XVIII. századi francia vitalista iskola tagja, egyetemi tanár. Az életet és egészséget az „életerőre” vezeti viszsza. Nézete szerint a gyógyítás hármas útja: a természeti erők irányítása, a beteg tényezők feltárása és tapasztalati kiküszöbölése. OKTÓBER 17. 200 éve született ifjabb Johann Friedrich MECKEL (1781—1833) német orvos és anatómus. Halléban a sebészet és anatómia tanáraként világhírűvé fejlesztette elődeinek bonctani gyűjteményét. Számos értekezést és monográfiát is írt a teratológiáról és fejlődéstani problémákról A múlt század egyik legnagyobb anatómusa volt. OKTÓBER 20. 25 éve hunyt el DABIS (Scheff-Dabis) László (1891— 1956) higiénikus, budapesti egyetemi tanár, Kossuth-díjas (1955). Jelentős érdemei vannak a főváros közegészségügyi laboratórium szolgálatának fejleszttésében, úttörőek a főváros levegőszennyeződésére és az élelmiszerhigiénére vonatkozó kutatásai. OKTÓBER 21. 50 éve hunyt el Konstantin ECONOMO (1876—1931) osztrák ideggyógyász, egyetemi tanár. Leírta az enkephalitis lethargicát, foglalkozott az agykéreg citoarchitektonikájával és az alvással. OKTÓBER 30. 25 éve hunyt el Vlagyimir Petrovics FILATOV (1875— 1956) szovjet szemész, egyetemi tanár. Nagy jelentőségű a halottak szaruhártyáját felhasználó eljárása. Új bőrátültetési módszereket dolgozott ki. Szövetterápiás eljárását eredményesen alkalmazzák torpid folyamatok kezelésénél. 130 éve születet dr. ILOSVAY LAJOS (1851—1936) gyógyszerész, bölcsészdoktor, egyetemi tanár. A budapesti egyetemen 1874-ben gyógyszerészi, 1875-ben bölcsészdoktori diplomát kapott. Dr. Than Károly profeszszor mellett volt tanársegéd. A budapesti Műegyetem kémiatanára 1882-től. Jelentős közéleti és tudományos munkát végzett, szerkesztette a Magyar Kémiai Folyóiratot és a Természettudományi Közlönyt. Több könyve és számos dolgozata jelent meg. OKTÓBER 31. 150 éve született Carl VOIT (1831—1908) német fiziológus, egyetemi tanár, Pettenkoffer iskolájának legjelentősebb képviselője. A táplálkozást, az anyagcserét, különösen a nitrogénháztartást és a protein-metabolizmust vizsgálta. M. Pettenkofferrel együtt leírta a respirációs apparátust, alapvető vizsgálatokat végzett a respirációs hányados meghatározására és az élet fenntartásához szükséges kalóriamennyiség tisztázására.