Látlelet, 1998 (42. évfolyam, 1-3. szám)
1998 / 1. szám
Számadások-elhatározások, lezárások-újrakezdések időszaka, szerte a világon. Az óév búcsúztatása, s az új év köszöntése többnyire államférfiak tisztsége, nekünk - tollforgatóknak - pedig egy jódarabig témameghatározó. Érdekes kihívás egy-egy szakterület illetékesét faggatni: minősítse a mögötte meghúzódó időt és ecsetelje a jövőt. Bár valamennyien tudjuk, hogy mindez csupán a szokás hatalma. Év elején igazi mozgás az árak tekintetében tapasztalható, az is fölfelé. A világtörténelem nemigen hallat arról, hogy valaha is zuhantak volna az árak, amolyan újévi ajándékként. S máris helyben vagyunk: pénz, pénz, pénz. Alfája és ómegája életünknek. Történt, hogy karácsony és újév között egy szűk körű baráti vacsoránál, vörösborozgatás mellett az egészségügy került terítékre. Egy kórházi orvos hozta szóba, hogy lám isire is jó a századvégi kommunikációs csoda, az Internet. Nekik miniszteri biztost hozott a nyakukra, mert egy Amerikában élő hozzátartozó - aki egyébként egy ottani praxis asszisztense - ezúton tiltakozott közvetlenül miniszterünknél édesanyja ápolásának körülményei miatt. Az agyvérzést kapott, idős, magatehetetlen és öntudatlan beteget az adott kórház belgyógyászati osztályára szállították, itt látogatta meg őt lánya Amerikából egy röpke időre. És itt szerezte azokat a negatív tapasztalatokat, amelyek petícióra késztették. A végkifejletet, a temetést már nem volt ideje kivárni, így az Internet útján könynyített feltételezhetően indokolt frusztráltságán. Az asztaltársaság polémiája nem az esetelemzés körül forgott, hiszen ahhoz egyformán kevés információval rendelkeztek valamennyien. És ahhoz nem ittak eleget, hogy a puszta vita kedvéért szadjanak ringbe. Azt sem tudta senki, hogy abban a rövid három napban, amíg édesanyja ágyánál volt mi történt és mi váltotta ki nemtetszését, de valamennyien ismerték az aktív ágyra felvett, de már illendőségből, s humánumból nem átirányított betegellátás mechanizmusát és ápolási anomáliáinkat. (Ezt egyébként az Amerikában élő leány is ismerte, hiszen a nyolcvanas évek közepéig ő is itt élt közöttünk.) A polémia akörül zajlott, hogy “mi jár és mi nem jár alanyi jogon” a mai Magyarországon. És miért van az, hogy inkább panasz, mint megelégedettség uralja a közvéleményt, miközben azzal mindenki egyetért, hogy ennél több TB-t fizetni képtelenség, s a szolgáltatás körét szűkíteni - változatlan központilag leemelt járulék mellett - vérforraló. Hogy a biztosítás reformja nélkülözhetetlen, azzal az asztaltársaság egyetértett. De hát ezzel így volt a közelmúltban nyilatkozó nagyobbik kormánypárt pénzügyminisztere is az RTL Klub Reflexében. A hogyanban voltak a különbségek. A prímet egy igen sikeres, kimondottan az elithez - a felső párezerhez tartozó gazdasági szakember vitte, aki kétségtelen kemény munkával, nagy rizikóval többszáz embert foglalkoztat a mezőgazdaságban. Az is igaz, őt a privatizálás a csúcson érte, azt a téeszt vezette, amelynek most a tulajdonosa. Ahhoz nem fér kétség, hogy a megváltozott viszonyok mellett fennmaradni, majd többszörösen profilt váltani, újra és újra bővíteni nem csak szerencse, hanem tudás, némi szakértelem kérdése is. De aki ért a mezőgazdaság nyelvén, annak nem jelentett merőben újat a forma: “azt kell termelni, amit el lehet adni - ilyen egyszerű az egész ars poetica” - ahogyan ezt ő vallja. Nos, ennek a gazdasági szakembernek rendkívül egyszerű volt a képlete a magyar egészségügyről: “Azért olyan rossz, mert rendkívül sokan belepofáznak! Főleg olyanok, akik nem szeretnek és nem tudnak dolgozni. Érdekek-lobbyk, tiltakozások és nyilatkozatok keresztbe-kasul elkenik a témát, újabban meg már éhségsztrájk is jön, holott: elosztani valamit csak akkor lehet, ha van! - tartott ki alapelveinél emberünk. S az alap: a gazdaság! Csak stabil gazdaságnak lehet stabil egészségügye, ezért fontos a bankkonszolidáció, hogy ez elinduljon! Az fogalmi zavar, hogy a bankok szétlopását összekeverik a gazdasági rendrakással és az is más dolog, hogy ennél a kérdésnél az értelmi zűrzavar alapja az érzelmi, hogy nincs jogos felelősségrevonás! De válasszuk külön a dolgokat, és most az előbbiről beszéljünk, elviekben. Tehát: az egészségügy helyzete a gazdaság függvénye. Tehát a pénzügyi tárca adja a doktrínát. Azt kell betartani, vagytartatni! Ha egy kórháznak rossz a híre, rendetlenség, fejetlenség van, az a főnök, a vezetőség sara. Mert hiba csúszott a fogaskerékbe. Valaki nem ura helyzetének. Le kell cserélni, ki kell rúgni, anyagilag felelősségre kell vonni. Számtalan variáns létezik! És itt nem kérdés - így a gazdasági ember -, hogy ki mennyiért ápol vagy nem ápol, meg kell találni azt a csapatot, aki akarja húzni azt a szekeret, amelynek milyenségét a főnökség szavatolja... Ennyi! fordította le téesznyelvre emberünk a nonprofit szféra működését. Letaglózva, némán hallgatták a többiek. Egyikőjük még bátorkodott megjegyezni: jó, te könnyen beszélsz! Te ezt azt életpályát választottad, de a pénz rendkívül kevés nálunk. Talán pont azért, mert még nincs kialakulóban az ár, hogy munkánkért valamennyi ráfordítás megtérüljön, de azért a beteg is elégedett legyen. De belefojtódott a szó. “Frászt van kevés pénz az egészségügyben! Csak sok felesleges ember dolgozik benne, akit ti tartotok el! Lézengő műszak, irodai személyzet, kártyázó orvosok, kötögető nővérek. Ha csak egy fél óráig is feküdt annak az “Internetes nőnek” az anyja a ...-ban, az sem megengedhető! Mert nálam az állattenyészeten ilyesmi nem fordulhat elő. Másnap röpül az állatgondozó, de az ágazatvezető is, mert nem ellenőrzött! Van száz helyette, mert munkanélküliség van! De nem is fordul elő már ilyen, mert akik maradtak és kibírtak engem, megtapasztalták, biztos kenyeret és nagyobb szeletet visznek haza, mióta megszabadultak a naplopóktól! Megoldanám én ezt a kérdést. Be kell hívni az osztály vezetőjét és megnézni az osztály béralapját. Na, ennyi pénz van, ennyit kell termelni, hogy működjetek! Ha kevesebben dolgoztok, több marad nektek. Pillanatok alatt öntisztítóvá válik a rendszer... Erre a merkantilista érvrendszerre nemigen volt visszválasz. Legfeljebb annyit sikerült kiböfogni, hogy az egészségügy nem termelőágazat, az orvosok gyógyítani és nem egymást kirugdosni akarják, a betegforgalmat nemigen lehet tervezni, mert talán mindez nem tervgazdálkodás, meg hogy a “kórházi ágycsökkentést nem az eredményesség oldaláról kell nézni, hanem hogy végre valami elindult ebben az állóvízben” - hát igen nehéz. Valahol talán a sarkított tények mögött húzódott meg az igazság, csak tapasztalatok hiányában nehéz volt felismerni. Nekem, mint külső szemlélőnek a polémia statisztálása alatt egy intermezzo jutott eszembe. A karácsonyi ünnepek előtt megengedtem magamnak azt a luxust, hogy igénybe vegyem egy erdélyi kislány segítségét a házimunkában. Közös ablakpucolásunk közepette a Kovászna megyéből származó Enikő elújságolta, hogy ez évtől főállásban dolgozik egy családnál, nem messze ide, fenn a Pismányban, egy vadonatúj Makovecz-féle villában. 45 ezret kap. Ezért reggel nyolctól délután ötig tart a munkaideje. Szombatja és vasárnapja szabad. Ha akkor is dolgoznia kell, az külön megállapodás tárgya. Rajta kívül van egy házvezetőnő, aki már három éve ennél a családnál van és van egy mosó-vasaló nő is, akinek vigyáznia kell a másfél éves kicsire, ha a mama elmegy a kozmetikába, vagy fodrászhoz, meg neki kell vinni levegőztetni. A személyzet egyenruhát kapott, külön helyen öltöznek át, nehogy valami fertőzés kerüljön be a házba. A házvezetőnő szerint a háziúr rigolyás, napközben is fel-feltűnik ellenőrizni, de mindez megéri. Ez így van rendjén, a jövedelem stabil. Megkérdeztem Enikőt, hány éves a háziúr? Kb.35 - mondta. És az asszony? Az vagy harminc! Rajtuk kívül lakik még valaki a villában? - Nem, pedig fenn nyolc szoba, négy fürdőszoba, úszómedence van. A házon belül hordozható telefonnal érintkeznek, mert nehéz megtalálni egymást. És mivel foglalkoznak? - kérdeztem. - Azt én nem tudom - válaszolta Enikő. Erről én nem mertem kérdezni. Majd egy kis idő múlva hozátette: valószínűleg orvos! Megállt az ablaktörlő a kezemben. Ezt miből gondolod? - Hát, ki más engedhet meg magának ilyen luxust, Mercedest, meg a feleségének Alfa Romeót, ennyi személyzetről nem is beszélve... És Enikő tovább dúdolt valami ismeretlen slágert. Azóta is azon gondolkodom, hogy ennek a 21 éves, Kovászna megyéből két éve hazánkba kerülő falusi lánynak hogyan és honnan alakulhatott ki értékrendszere az orvosok fizetését, egzisztenciáját illetően? Netán ennyit keresnének az egészségügyiek Erdélyben? Vagy a számára kizárólagos szakmai tudást igénylő, semmivel össze nem egyeztethető és hasonlítható foglalkozást azonosította be a társadalmi, anyagi elismeréssel? Aki netán tudná a választ, írja meg a Látleletnek! (Egyébként - ez nem újévi morbid humor - megtudtam a családfő foglalkozását: szemfedőkészítő. Az asszony meg háztartásbeli. Lehet, hogy velem van a baj, mert nem irigylem őket? Mindenesetre legközelebb megkérdezem a “Zöldbárót”, mert ez a jólét is egyfajta termelés, gazdasági eredmény méltó függvénye. De vajon miért kell ennyi szemfödő? -bállá- Évforduló Tisztelt Főszerkesztő Asszony! ...Lapjában közzétett felhívása a retorziómentes, szabad véleménynyilvánítás érdekében ma is - “új időszámításunk” hányadik évében? - sajnos időszerű. Azért teszi ezt - gondolom hogy az egészségügyben is kikristályosodjanak az értékek, s hogy segítse a reform alulról meginduló építkezését. Szerepvállalásához gratulálok, mert ez eredményesebb lehet bármilyen felülről vezényelt doktrínánál... (Írásunk a 9. oldalon.) XLII. évfolyam EGÉSZSÉGÜGYI LAP 1997. 12. - 1998. 1. szám