Egri Egyházmegyei Közlöny, 1872 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1872-01-16 / 2. szám
10 lődését illeti: sajátságos, hogy ez elv először is egyházi téren lépett föl. A protestantismus szerént u. is azon hatalomnak, melyet az egyházi felsőbbség gyakorol, közvetlen forrása nem Krisztus, hanem a község; az „igehirdetők“ a község felhatalmazottai, kiknek csak azt szabad tanítaniok és végrehajtatok, amit a község elfogad és megenged ; ha ezt nem teszik, a községnek joga van tőlök a hatalmat, megvonni és őket hivataluktól megfosztani. — A protestantismus után jött a jansenismus és ikertestvére, a febronianismus. A pápa — úgymond a jansenismus, — nem isteni jog erejénél fogva feje az egyháznak; hatalma közvetlenül nem Istentől, hanem az egyháztól származik; ő csak caput ministeriale, csak az egyház első minisztere, mert minden hatalmát az egyháztól nyeri, hogy azt az egyház nevében és megbízásából gyakorolja. Azért hozhat ugyan hithatározatokat, de ezek magukban véve csak provisorius értékkel bírnak, általános kötelező erőre csak úgy emelkedvén, ha az egyház beegyezése hozzájárul. A püspökökkel szemben a pápa csak primus inter pares. Hatalma koránsem apostoli teljhatalom, hanem csak annyi, amennyit az egyház, egysége fentartása czéljából, ráruházni szükségesnek lát stb. Íme a népfölség elve egyházi téren, amennyiben az itt mégis érvényesíthető. l Egyházi térről azután nemsokára áthelyezkedet ez elv az állambra is azon különbséggel mindazáltal, hogy míg munkássága előbbi terén tulajdonképen csak az egyházi hatalom közvetlen isteni eredetéről szóló tant igyekvett megdönteni, addig az állam talaján rövid idő alatt a végletig — az atheismusig fejlődött. Az „állam Isten nélkül,“ ez volt a gyümölcs, mely a népfölség fáján elültetői örömére megtermett. A népfölség elvének már H. Grotius ösvényt nyitott államtanában, azt tanítván, hogy az állam alakulását bizonyos szerződésre kell visszavinnünk, melynél fogva az emberek nyíltan vagy hallgatagon megígérték, hogy annak, mit a társadalmi tagok többsége, vagy azon egyes, kire a hatalom a többség által ruháztatik, rendelni fog, meghódolandónak. Kimerítőbben taglalta ez elvet az angol Hobbes Tamás. Végkifejlődését azonban a népfölségről szóló tan Rousseau államjogi rendszerében találja, amint ezt nevezett szerző Contract social-jában előadja. Rousseau szerint az államot az úgy nevezett „természeti állapot“ előzte meg, melyben az emberek korlátlan szabadsággal és egymás közt minden összeköttetés nélkül úgy éltek, mint vadak az erdőben. Azonban az önfentartás ösztöne s a felfelmerülő szükségletek arra kényteték őket, hogy egymással társadalmi összeköttetésbe lépjenek, mi a „társadalmi szerződés“ (contract social) által történt, mely szerződés szerént, minden egyes ember saját korlátlan szabadságát a községnek adta át, hogy azt más alakban, mint polgári szabadságot nyerje vissza, így jött létre az állam. Az állam tehát bizonyos erkölcsi testület, felruházva saját én-nel és saját akarattal, mely akarat ellentétben az „összesek akaratával“ (volonté de tous), általános akaratnak (volonté générale) nevezendő. És ezen általános akarat az, melynek mindenki engedelmeskedni tartozik, ez a legfőbb hatalom az államban. Következéskép a nép, mint ilyen, a souverain és souverainitása ez általános akaratban nyer kifejezést. A souverainitás tulajdonképi ténykedése a törvényhozás ; eszerint a törvények csak az általános népakarat nyilvánulásai s azért mindig igazságosak, mert az állam, mint olyan, önmaga iránt igazságtalan nem lehet. A souverainitás elidegeníthetlen tulajdona a népnek, melyről , ha akar, sem mondhat le. — Látnivaló, hogy e rendszerben Isten és az államhatalom közt legcsekélyebb összeköttetés sincs; itt a hatalomnak csak egy forrása van — a népakarat. Azonban, hogy a törvényhozásban nyilvánuló népakarat hatálytalan ne maradjon, a népnek egy concret személyiségről kell gondoskodnia, melynek feladata legyen a népfelség által alkotott törvényeket végrehajtani vagyis más szavakkal: gondoskodnia kell uralkodóról, kormányról. Ebben Rousseau egyetért Hobessel. Míg azonban Hobbes az uralkodó kinevezését egy új, úgy nevezett hódolati szerződéstől teszi függővé, Rousseau szerint az uralkodó választása és bármely hivatalnok kinevezése között semmi különbség, — és épp pont az, mely által a népfölség elmélete a netovábbat elérte. E tan szerént tehát az államfő nem egyéb a fölséges nép első hivatalnokánál; a nép megbízását bármely perczben visszaveheti tőle, azaz úgy bánhatik vele, mint bánik az ur szolgájával, kit joga van akármikor elbocsátani, ha kötelmét nem teljesíti. Azon esetre, ha az államfő az executiván kívül a törvényhozásba is beavatkozni s így a tulajdonképi souverainitást bitorolni merészkednék, ipso facto elveszti megbízatását. Rousseau ez előadott népfölségtana koránsem maradt elszigetelt jelenség; a 18. század romlott társadalma hévvel karolta fel e tant úgyannyira,