Egri Egyházmegyei Közlöny, 1920 (52. évfolyam, 1-18. szám)
1920-07-01 / 10. szám
76 EGRI EGYHÁZMEGYEI KÖZLÖNY ben jóváhagyott és meg is parancsolt,1) az apostolok korától kezdve az egyházban is szokásosak lettek. De kezdetben semmiféle egyházi törvény nem kötelezte a hiveket azokra az adományokra, hanem ki-ki önként ajánlotta fel azokat. Ilyen volt a szentmiseáldozat bemutatásával kapcsolatosan a kenyér és bor oblatiója. Miután lassankint megszűnt a kenyér és bor oblatiója, helyette pénzt kezdtek a hívek felajánlani és így keletkeztek a misestipendiumok. Ezeket eleemosynae missarum-nak is nevezik, vagyis olyan szerecetadományoknak, amelyeket a hívek a szentmise bemutatása alkalmából juttattak a papnak.2) A harmadik egyházi szolgáltatás, amelynek alapját szintén az ősi önkéntes oblatiókban kell keresnünk, a párbér?) Nálunk Magyarországon jogéletünk egyik legérdekesebb alkotása a párbér. Középkori intézmény, amely ma már valóságos anachronizmusnak tekinthető. A párbér az oblatiókból fejlődött ki és laudabilis consuetudo alapján lett kötelező szolgáltatássá, úgy, hogy a lelkészek a XI. századtól kezdve a parochiális kötelék alapján már jogosultak voltak arra, hogy híveiktől a párbért követeljék. A párbér vagy ágybér (lectica) olyan szolgáltatás, mely szerint minden házaspár avagy özvegy férfi és nő a hitközség kebelébe való tartozás alapján évenkint bizonyos mennyiségű terményt, avagy pénzösszeget tartozik a lelkésznek fizetni. A párbér és az ágybér elnevezés épen úgy, mint a latinos lectica, a házasság tényével kapcsolatos. A párbér mennyiség és minőség tekintetében nagyon eltérő. Amennyiben erre nézve általános jogszabály nincsen, a canonica visitatio és párbér-megváltás esetében az érdekelt felek által együttesen szerkesztett okirat az irányadó. Ennyit röviden a stóláról, a misedíjról és párbérről, mint olyan kötelező szolgáltatásokról, amelyeket az 1496. kánon értelmében joga van az egyháznak követelni híveitől, hogy az istentisztelet költségeiről s az egyház szolgáinak, elsősorban a papoknak ellátásáról ilyen módon is gondoskodva legyen. A stólailletmény és a párbér bármennyire jogos, mégis terhes, sőt gyűlöletes a mai korban, amikor sok helyen megfogyatkozott a hívek vallásos jámborsága, az egyház iránt való ragaszkodása. Érezzük ezt nálunk Magyarországon is, ahol az utóbbi évtizedek alatt a szabadkőművesek és csatlósaik a szociáldemokraták a sajtó- és szólásszabadságot kihasználva, büntetlenül támadták a keresztény vallást, a lelkeket tervszerűen igyekeztek elidegeníteni az egyháztól. Állandó céltáblául szolgált nekik az egyházi vagyon és azok a kisebb-nagyobb szolgáltatások, melyeket a katholikus hívek bizonyos istentiszteleti s egyházi ténykedések alkalmával kötelesek teljesíteni az egyházzal és a lelkészkedő papsággal szemben. Az elégedetlen munkástömeggel el akarta hitetni a keresztényellenes sajtó, de mindenféle szofisztikus okoskodással, vakmerő állítással, hazugsággal el is hitette, hogy onnan származik minden nyomor, mert sokat kell üzenni egyházi célra, mindent elnyel a „telhetetlen papzsák.“ Élénk színekkel ecsetelte és egymással szembeállította az egyház „mérhetetlen“ gazdagságát, a papság „eldorádói“ jólétét és a munkás osztály szegénységét, nyomorgását. Tette pedig mindezt azért, hogy elterelje a figyelmet a liberális gazdasági rend által felhizlalt, zsidó kapitalistákról ésvezető csatornát nyisson a nagytőke által kiuzsorázott munkások elkeseredésének és olthatatlan gyűlöletének. Nemcsak az ipari munkásokat, hanem a falusi népet is megmételyezte a liberális és szociáldemokrata sajtó, az egyház és papság elleni gyűlölködés magvát hintették el lelkébe a „népvezérek“, a lelkiismeretlen demagógok. Szomorú tapasztalatai vannak e tekintetben a lelkészkedő papoknak, különösen ott, ahol jövedelmük tekintélyes részét a hívek által teljesítendő szolgáltatások alkotják. Megkönnyítette, elősegítette az izgatás, lázító munkáját a föld népének, de a mi különben szép tulajdonságokkal bíró magyar népünknek az a sajátsága, hogy a köteles fizetéseket nem szívesen teljesíti. Amint örökösen panaszkodik az állami és községi adó miatt is, és csak kénytelen-kelletlen — sokszor a végrehajtásnak engedve— fizeti azt, szakasztott igy van az egyházzal, a papjával szemben teljesítendő szolgáltatásokkal, tehát a stólával és párbérrel is. Aki tud a nyelvén beszélni, aki érti a módját hogyan kell a szívéhez férkőzni, arra hallgat a nép és buzdítására kész is önkéntes adományokkal áldozatot hozni az egyház javára, de mikor jogi alapon követelik tőle a köteles járulékokat, akkor csökönyössé lesz és mindjárt kezdi vitatni, kétségbe vonni, sőt tagadni a szolgáltatás jogalapját. Bizony, azok voltak az egyház életében az ideális idők, amikor a hiveket a vallásos buzgóság, a papjaikhoz való ragaszkodás annyira áthatotta, hogy önkéntes oblatiók alakjában bőségesen beszolgáltatták mindazt, amit ma mint szólát és párbért, tehát jogi kötelező erővel bíró szolgáltatásokat, csak ímmel-ámmal, olykor a kényszernek engedve adnak meg az egyháznak. A párbérre vonatkozólag még sok időszerű mondanivalónk volna, de most lapunkban nincs rá elég terünk, azért kénytelenek vagyunk azt mellőzni. (Folyt. köv.) Kele István dr. (Eger.) ) Eiod. 23is. 2) Vering: Lehrbuch des Kath. orient, und (prot.) Kirchenrechts. 3) Timon Ákos: A párbér Magyarországon. 1—15. 1.