Egri Népujság, 1873 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-23 / 43. szám
gán, ahogyan adják, ekkor aztán ezért is megint megvan a világi nagy neheztelés. A mi mostani bajainknak a 48 utáni idők vetették meg alapját, s azóta építettünk rá elég bajt magunk is, küldött ránk a jó Isten is bőven, és minthogy semmiféle kormánynak nem esküdtünk zászlaja alá, biz azt be lehet vallanunk, hogy csudát a mostani sem tett, a jövő sem fog tehetni, mert hosszú évsoron történt bajokat nem lehet egyszerre agyonütni. Némelyek a jobbpártiak közöl még mindig nagyon sóhajtoznak a balpárt főbb embereinek megnyerése után, s azért is szeretnének tanácskozni, hogy hátha vaalami úton módon lehetne még a veszett fejszének legalábbis nyelét találni; egy kis miniszterségre való kilátás, lehet, hogy teljesen megnyerné egyik-másik ellenpártit, kik már úgyis jó részben a jobbra tértek. A pártmozgalmak tehát most úgy állnak, hogy egy párt sincs megelégedve a mostani helyzettel; némely jobbpártiak a kormányban keresik a hibát, s a balpárt fejeit is megnyerni óhajtván, az országgyűlés összejövetele előtt tanácskozni akarnak a tennivalókról. A balpárti főző emberek megváltak kivihetetlen szándékuktól, de restélnek világosan a jobbra átmenni s most magok sem tudják : hol és hányadán állanak ? A szélsőbaliak, kik magukat 48-asoknak is nevezik, úgy vannak ma is, mint kezdetben, csakhogy számuk néhány megtérővel szaporodott, s arra még csak gondolni sem akarnak, hogy nagyon mosolygó s vakító fényű terveik a dolgok mai állapotában el nem érhetők. Nótárus. Alsó-magyarországi állapotok. Régi hitünk, hogy nagylelkűek vagyunk s készek még ellenségeinknek is megbocsátani; akaratunk aczélból van, de a szivünk vaj, könnyen meglátszik rajta a jóindulat képe. Ezen tulajdonságainknál fogva, hosszú száz évek során, barátja voltunk a velünk összefüzödött népeknek; hazát adtunk a német és földönfutó rácz nemzetiségűeknek országunkban; kiterjesztök rá alkotmányos életünk áldásáig Magyarország polgáraivá tevők őket. Csak egy része volt még hazánknak: az alsó, hol az alkotmányos élet nem vert gyökeret; azon vidék népessége katonáskodott, katonai törvények alatt állott, védték a haza határát a külellenség ellen. Jól volt ez akkor, midőn még a töröktől félnünk lehetett; de mióta az elgyengülve, maga bajával is alig bír, nem volt szükség a határőrökre, de nekik igenis szükségük volt arra, hogy a katonai fegyelem alól kivétessenek, a hazának szüksége volt polgárokra, illetőleg nem tűrhető, hogy még most is kiváltságos tagjai legyenek az országnak, midőn a törvény mindenkire kötelezőleg hozatik. Az országgyűlés foganatba vette a határőrvidék polgárosítását, nem egyszerre, de lassanként; az egyes területekből megyék lettek, vagy már létező megyékhez csatoltattak ; a nép maga választá tisztviselőit, letévé válláról a fegyvert, hogy polgár legyen a magyar törvények értelmében. A föld és erdő, mely ott a kincstáré, dúsan osztatott meg velők, úgy hogy ha a munkás kéz nem pihen, a jó mód otthon lesz a házban. És ezen a vidéken nincs nyugalom, nincs béke ! A nép zajongva elégedetlenkedik , mint hajdan a zsidók, az elért szabadságból visszakívánkoztak az egyiptomi húsos fazék mellé, a volt határőrök is visszaphajtják vállaikra a fegyvert, a szigorú katona fegyelmet. De hát mi ennek az oka ? Mert hogy egy nép az elért jó közepéből zúgolódva tekintsen vissza az elhagyatott részra s epekedjék utána, ez nem történhetik minden külső hatás nélkül, ott izgatásnak kell lenni. És ez vagyon! Alig van oly hazafi, ki ezt a nevet ne is