Egyenlítő, 2006 (4. évfolyam, 1-6. szám)
2006 / 1. szám
veszély jelent meg, amelyhez foghatóval sem a brit birodalom, sem a világ még nem találkozott. Helyzete - jellemzi életírója - igen nehéz, éleslátása és korai veszélyérzete miatt minden korábbinál jobban elszigetelődött. „A kor pacifista légkörében a Munkáspárt azt az embert látta benne, aki megszervezte az intervenciót a világ első szocialista államával szemben, a konzervatívok számára megmaradt árulónak, aki egyszer már cserben hagyta őket, a liberálisok kalandornak tartották, aki előbb lő, és csak utána gondolkodik.” „Lady, én kiinnám azt a teát” Churchill - formálisan a tory párt tagja - ez időben, úgy is mint „javíthatatlan háborús uszító”, ostorcsapásként pattogó, dühödt beszédeivel tragikusan magára maradt. Jenkins kitűnően érezteti, hogy ebben az ellenséges légkörben a már hatvanon túl lévő, nem is egészséges embert elszántsága, messze tekintő előrelátása kiemeli a hétköznapi pártpolitikai viszonyok szövevényéből, s olyan „vad makacsságot” tanúsít, amivel a nagy háború szörnyű vérveszteségeit csak lassan kiheverő és mindenekfelett a béke nyugalmára áhítozó kortársai számára nyomasztó extravagáns tehertétellé válik. El kellett szenvednie, hogy ő, aki mindig a felesleges vérontás ellen volt, a háborús uszító és az esztelen békebontó jelzőit kapja meg. A villámgyors technikai fejlődést és Németország modern újra felfegyverkezését nem érzékelő kortársait bosszantotta, hogy Churchill élesen rámutatott: Anglia vészesen, 3:1 (vagy még ennél is rosszabb) arányban lemaradt a németektől a légi fegyverkezés területén. A sok mindent látott Alsóházban is szokatlan méretű vihart kelt, amikor kijelenti: „London a német légierőnek a legjobb célpontja, egy óriási kívánatos kövér tehén, amelyik kikötve várja a fenevadak megérkezését.” Ezután kerül sor arra az elképesztő jelenetre, amikor Lady Astor, a Ház első női képviselője a „megbékéltető” tekintélyes Cliveden klub vezéralakja a parlament folyosóján a szemébe vágja: „Ön háborús gyújtogató. Gyűlölöm Önt, s ha a férjem lenne, mérget tennék a teájába. - Szép Lady - felelt a képviselők dermedt gyűrűjében derűsen Churchill -, ha Ön lenne a feleségem, én ki is innám azt a teát.” „Ideje lett volna ébredni - jellemzi Jenkins a helyzetet, de a derűs békeévekben elkényelmesedett ország számára Winston ébresztőórája túl érdes hangú volt, s a legtöbben ki akarták kapcsolni ahelyett, hogy hangjára felserkenjenek.” Még jegesebbé válik körülötte a légkör, amikor Neville Chamberlain, az egykor nagynevű Joseph Chamberlain fia alakít kormányt, amelyből természetesen őt, „a prédikáló Jeremiást” - ahogy akkoriban hívták - kihagyják. „ Winton visszatért” Az égbolt véglegesen elsötétül, amikor a „békeszerető és jóindulatú miniszterelnök” a gyászos Müncheni Konferencián egy remélt béke érdekében egyszerűen kiszolgáltatja Csehszlovákiát Hitlernek. „A brit és a francia kormány úgy viselkedett, mint két összenyomott dinnye, akkor és ott, amikor és ahol kéken csillogó acélpengéinket kellett volna megmutatni. Jancsival és Juliskával sem bántak rosszabbul az erdei boszorkány odújában, mint Csehszlovákiával tettük” - nyilatkozza Churchill. De nem marad adós az Alsóházban sem - Jenkins magas írói kvalitással érzékelteti, micsoda erkölcsi bátorságra volt szüksége 1938 őszén a mániákus és bukott embernek tekintett Winstonnak, hogy az állítólag becsületes békét hozó Chamberlaint ovációval ünneplő parlamentben közbekiáltások és fujjolások közepette nyíltan kimondja: „Tudja meg az egész angol nép, hogy védelmét ismételt intelmek ellenére vészesen elhanyagolták... Most pedig háború nélkül vertek meg bennünket, és ne gondolják, hogy ezzel vége van a megaláztatásainknak. Ez csak a leszámolás kezdete, az első korty a keserű pohárból, amit újra és újra odatartanak majd az ajkunkhoz mindaddig, míg nem szedjük össze magunkat azért, hogy erkölcsi állapotaink megváltozzanak, bátorságunk visszatérjen, hogy ismét a szabadság ügyének méltó védelmezői lehessünk”, s a beszédet záró kegyetlen, világhíres szavak: „Angliának választani kellett a becstelen béke és a becsületes háború között. A becstelenséget választotta, és ezért nem fogja elkerülni a háborút.” Jenkins szerint Erzsébet kora óta a Házban ilyen megrázó szózat, ilyen megleckéztetés nem hangzott el. Rámutat, hogy az utókor valóban elképedhet az angol közélet „elszánt rövidlátásán”, az Európa dolgai iránti perfid közönyén, amellyel Churchill történelmi szavait szemfényvesztésnek bélyegezték, és mozgalom indult az Alsóházban, hogy választókerülete szólítsa fel Winstont: mondjon le parlamenti mandátumáról. Talán meg is történt volna ez a megalázó aktus, ha Churchill a legváratlanabb helyről - Hitlertől - nem kap segítséget. Ugyanis az igazságos béke 1938 októberétől fél évig sem tartott, amikor is a nácik, megszegve a „semmilyen további követelésünk nincs” ígéretüket, 1939. március 15-én megszállják a még független Prágát. Anglián - írja le Jenkinst - a felháborodás vihara söpör végig. A tegnap még a békecsináló dicsfényében tündöklő miniszterelnöknek keserűen kellett választókerületében elismernie: Hitler úr csúnyán becsapta. Henry Kissinger Diplomácia című nagy művében a lélektani fordulatot így jellemzi: „A harmincas években a demokrácia vezetői azt mondták népeiknek, Ф