Egyenlőség, 1901. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-06 / 1. szám
1901. január 6. ____ EGYEN törvény, jog és igazság hirdetőjének nem adtak módot arra, hogy az uj rendszert kipróbálja azon egyedüli irányban, mely a nemzeti pártot egyáltalán érdekelhette, tudniillik a választási harczokban. Ha pedig a nemzeti párt volt tagjainak joguk, okuk és alapjuk van azon feltevésre, hogy Széll Kálmán programjában föltalálják a saját magukét, mely utóbbi pedig nem volt mindig és az egész vonalon összeegyeztethető a szabadelvűséggel, akkor senki se csodálkozzék azon, hogy a Széll-kormány eddigi működésében olyan jelenségeket keresnek, melyek inkább az új hitvallású szabadelvűek gondolatmenetére, mint a régi gárda liberalizmusára vallanak. És itt bizony elég okunk volt megijedni. Nem egy iránynak volt egyenesen reakczionárius íze. A kazárteória, az »idegen« földbirtokosok elleni hajsza, a keresztény szövetkezetek, a kereskedők azonosítása a fosztogatókkal, stb. ezekt és hasonló dolgok valamennyien abból a táborból indultak ki, ahol a rendszerváltozást olyannak találták, hogy ők is szabadelvűeknek gerálhatják magukat No ele mi nem akarunk hinni a rendszerváltozásban. Megengedjük, hogy voltak aberrátiók. De mi ezeket épen azon körülménynek tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti párti urak a rendszerváltozást a maguk javára magyarázták és azt hitték, hogy a reakció, az antiszemitizmus megfér a szabadelvűséggel, ha különböző nemzeti színű jelszavakba van burkolva. Annyi legális kijelentés után bíznunk kell abban, hogy Széll Kálmán épen a választásokra hagyta azon akciót, melynek czélja purifikálni a szabadelvű pártot azon elemektől, melyek Széll Kálmán rendszerében a szabadelvűség gyengítését vélték felismerhetni. Talán kedvező előjelnek tekinthetők a legutóbbi néppárti kudarcok és mi aggódva bár, ha félve is, bízunk abban, hogy Széll Kálmán szabadelvű nyilatkozatai átmennek a nép lelkiismeretébe. Bízunk abban, hogy az, amit fentebb aberrátiónak neveztünk, nem egyéb azon gyermekbetegségeknél, melyekkel minden fusió jár, és hogy azon képviselőház többsége, mely a Széll Kálmán által vezetett választásokból fog Széll Kálmán köré tömörülni, nem fogja ismerni a különbséget a régi és új rendszer szabadelvűsége között, nem fogja ismerni azon reakczionárius szó elveket, melyek miatt az új rendszert ma oly sokan és oly joggal meggyanúsítják, hanem át fogja vinni az életbe azon szabadelvű gondolatokat, melyekért Széll Kálmánt oly sokan és oly joggal meggratulálták. Ha ez leszen a rendszerváltozásnak eredménye, akkor azt senki sajnálni nem fogja és szívesen eltűri azon sebeket, melyeket a szabadelvűségen ütöttek azért, mert a vendégjogot nem akarták megtagadni azoktól, kik bebocsáttatást kértek, bár a politikában a gazda nem szokta megváltoztatni elveit a vendég kedvéért, bármily kedves legyen is az. Dr. Fleischmann Sándor: A régi és az uj század. II. Mielőtt a most sírba merült 19־ ik századtól végkép búcsúznánk, összegezzük még egyszer mindazt, amit e század az újnak örökségül hagyott. Politikában látjuk a visszafejlesztő (reakczionárius) irányzatot. Látjuk a régi hatalmi rendszert teljes erejében, de még erősebben, mint valaha, mert támaszt meríi az úgynevezett »demokrácziából« is. Támasza régi tekintélyén kívül az általános katonai kötelezettség, a hanyatlásnak indult népképviseleti rendszer, továbbá a sajtó is. Változott a hatalomkezelés »technikája,« de megmaradt sok régi hatalom. Sőt látjuk, hogy oly államok is, amelyek azelőtt még elzárkóztak, a caesarizmus elől, mind inkább a hatalmi politika felé közelednek, így az észak-amerikai egyesült államok is a hódító czélzatu — imperialisztikus — államok sorába állott. A nemesi s főnemesi kiváltságok ugyan a legtöbb államban hivatalosan megszűntek, de az aristokráczia uj, társadalmi fényt nyert s maguk a polgári osztályok váltak e fény imádóivá. Egyébként a főnemesség, még számos államban különleges kiváltságokat is tartott meg. A régi kiváltságos főnemességhez járult az új gazdasági alapon létrejött kiváltságos osztály, mely számos helyen szintén megfeledkezett polgári eredetéről. Ehhez járult, hogy a polgárság ellen alulról is megindult a harc, s új anyagias elvek szerint szervezkedett pártok keletkeztek. A polgárság úgy felülről, mint alulról támadtatott s még hozzá saját soraiban is meggyengült, belső hitét jórészt elvesztette. A régi hatalmasságok hóditó politikája, szövetkezve az uj gazdasági hatalmakkal, létrehozta a gyarmatpolitikát, amely a világ minden részét a fehér faj számára kívánja meghódítani. Ehhez járul az egyházak terjeszkedési vágya is. Láthatjuk, hogy a régi hatalmak ujult erővel dolgoznak s legföljebb egy-két uj hatalmat fogadtak be soraikba. Tünete az általános reakczionárius politikának az, hogy a nagyhatalmaknak nevezett államok mellett a kisebb országoknak egyre szomorúbb szerepük jutott s csak mint mellékbolygók — ide-oda csatlakozva, — tarthatják fenn névleges, vagy tűrt függetlensé L 0 B É G. a