Egyenlőség, 1911. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1911-06-01 / 23. Jubileumi szám
1911. június 1. Az Egyenlőség jubileumi száma a gyöngék elnyomására, elpusztítására vezetne, az életért való harc rideg törvényének szolgáltatná ki az emberi társadalmat. Az egyenlőség elve ellenben, ha valaha csakugyan életbe lépne, minden kiválóságnak véget vetne, az irigység birodalmát építené fel és ezáltal lehetetlenné tenne minden haladást. Mi tagadás, szabadság és egyenlőség nemcsak, hogy nem rokon fogalmak, hanem alkalmazásukban egyenesen kizárják egymást. Csak a papiroson festenek jól egymás mellett. Nem is szükséges Hegelre hivatkoznunk, annak bizonyítására, hogy az emberek természettől sem egyenlők. De hiszen a kultúra épen a természeti állapot fölé emelkedésben áll. Ahol egyenlőség nincs, törvény sincs. Márpedig el lehet-e az emberi társaság törvény nélkül? A két fogalom ellenkező irányát csak a harmadik nagy jelszónak, a testvériségnek, a szívekben és tettekben való megnyilatkozása képes enyhíteni, úgy a szabadságnak, mint az egyenlőségnek jövője nem a politikai irányoktól, hanem az erkölcs és igazságszeretet terjedésétől függ csupán. Közéletünk jelenségeire figyelve, lehetetlen, hogy fel ne támadjon felekezetünkben a jogos önvédelem, az önfentartás ösztöne. Amerre szemünk ellát, mindenünnen ellenséges indulatok villognak felénk. Hol nyíltan forgatott acél közül, hol meg hamu alatt égő parázs mögül. Már az iskola padjain zsidógyűlöletet csepegtetnek a gyermekbe. Pap és tanító gyakran egymással harci lábon állva, barátságosan egyesülnek, ha a keserűség érzetét csepegtethetik a hatalmuk körébe szorult zsidó gyermek zsenge lelkébe, megmételyezve ekként a reájuk bízott egyéb becses emberanyagot is. És ugyanezek az oktató és nevelő tényezők kéjelegve csavarják ki más templomba járó embertársuk kezéből a keserves falatot. Templom helyett a csapszék kármentőjében hirdetik az igét és igazság helyett megszentelt pálinkát mérnek szomjazó híveiknek. Mindezt a keresztény vallás leple alatt cselekszik. Szeretet helyett gyűlöletet hintenek szét, melynek magvaiból kél ki az a sok sötét előítélet. Mert való igaz, hogy az utca porában játszó, zsidó után görönggyel hajigáló gyermeket, a vad szidalmakban kitörő népfiát, a hatalom különböző fokain körülmétélt igazságot szolgáltató tényezőket valahogyan, valamikor, valamely mértékben a vallás bűnös sáfárjai inficiálták. Érthetetlen, hogy miként hallgattatják el felkent papok vallásos lelkiismeretüket, mikor megváltójuk, szentjeik, apostolaik és az írás népe, a zsidóság ellen törnek és hogy miként nézik el jobbjaik, az a sok fenkölt lelkű gondolkozó, hogy a hit fájából fakadjon az a fattyúhajtás, mellyel végigvesszőzik a zsidót. Mert amit a fajtól való idegenkedés, az anyagiakból eredő irigység és féltékenység plántál a szívekbe, vagy hatalmaskodó többségnek az elnyomott kisebbség feletti uralomvágya kell, az mind nem eresztene oly mély gyökeret, ha a lelki nyomorúság üstjén forralt ״ hit“ nem melegítené és a fényes egyházi szervezetek tövében szabadon tenyésző vadnövényzet nem termékenyítené a talajt. Olykor úgy tetszik, mintha a kereszténység eltévelyedettjei a zsidógyűlöletet intézménynek tekintenék, melyben petyhüdt részeiket új életre izgatják, vagy forrásnak, mellyel hitüknek eredetét, szellemi tartalmának bélyegét lemosni törekszenek. A történet géniusza ilyenkor eltakarja arcát. Örök dicsősége a zsidóságnak, hogy az emberiség haladásába, erkölcsi megtisztulásába és a testvériség eszméjébe vetett bizodalma meg nem ingott, hogy annyi méltatlan szenvedés után benne a megtorlási vágy fel nem ébredhet. Templomából az egész emberiség üdvéért száll fel az imádság. Papjai, tanítói csak az emberszeretet jegyében munkálkodnak. Testületeit a legtisztább érzések hatják át. A zsidót az áldozatok terén, társadalmi munkájában a nagy, általános emberi feladat lelkesíti. Közben fáj ugyan neki a fogadott anya és mostohálkodó testvérek bántalma, de erkölcsi hivatásának útján meg nem áll. Az a martyrium, melyet a zsidóság ideális javakért szenved, az a sziklaszilárd ellentállás, melyet az ellenséges hullámokkal szemközt tanúsít, nem ismeretlen elleneink előtt sem. De ennek lefegyverező hatása nincsen, sőt a támadások tüzét még inkább szítja. És mert e világtörténeti csoda erejét amaz erkölcsi szolidaritásban látják, melyet a közös sors fejlesztett, ott, ahol mód nyílik, éket vernek közénk, hogy a darabokra zúzott erőhöz jobban hozzáférjenek. Vájjon a pártoskodás szenvedélyeiben elmerülő hitfeleink ezt nem látnák ? Ne éreznék-e ők is, hogy a közöttünk levő meghasonlást ellenségeink tudata ■ ~. DR. MEZEY FERENC kir. tanácsos, az Orsz. ./■׳ talán . . . Izr. Iroda titkára: 9