Egyenlőség, 1911. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1911-12-03 / 49. szám

4 1911. december 3. egyen­lő­ség pénzét semmi adókivető intézmény nem nélkülözheti, világos, hogy a nők joga meg fog érkezni. Szép dolog az említett két vidéki város zsidóitól, hogy ezt meg­­érezték és megelőzték. * E héten ismét szóba került a magyar parlament­­ben a főváros. Ritkán kerül szóba, de akkor aztán­­ mindig vannak csaták, támadások, epeskedések. És — érdekes ! — mindig van antiszemitizmus, sőt épen az antiszemitizmus az a nyél, amelynél fogva a főváros csé­­széjét a képviselő urak fölemelni és kiönteni akarják. Ütik a zsidót. Mert éppen akkor, mikor a fővárosról van szó? Megmondjuk mindjárt. Ebben az esetben nem fáj nekünk az ütleg, mert nem is nekünk szól. A ma­­gyar parlament, úgy ahogy van, pártkülönbség nélkül, csekély kivétellel a falusi, az agrár, vagy az agrár­­feudál Magyarországot képviseli, amelynek egyetlen nagyvárosa van: Budapest. Ez egy egészen más terü­­let, ez egy valóságos, rohanó kultúrának a központja, ez az egyetlen pont, amelyen Európa valóban összefügg velünk.­­Ne tessék félreérteni, ebben nincs semmi le­­nézés az ország többi területe iránt, de mindenütt két­­féle ember van, a falu embere és a városé és noha egy nemzet tagjai, mindenütt egész világ választja el ezeket az embereket, életüket és intézményeiket egy­­mástól. Ahol sok nagyváros van, ott nem olyan kiáltó az ellentét a népképviselet háza és a főváros között, nálunk azonban egyetlenegy egészen nagy város van és annak nagyon kevés küldötte a parlamentben. A többi város politikailag még nem ébredt város­ volta tudatára s azonfelül a kerületek beosztása is olyan, hogy nem mindegyik város tud városiasan megnyilatkozni.­ Ez a vidéki parlament tehát mindig megragadja az alkalmat, ösztönszerűleg, hogy dorongot hajítson a haladó város lábai közé, annál is inkább, mert ezen a lábon nem csizma, hanem lakkcipő és kamásni van. Viszont kikia­­bálni nem lehet, hogy támadjuk a várost, mert nem szeretjük, mert mink falu vagyunk, és utáljuk azt a ziháló, sürgős életet, amit a város folytat. Tehát azt mondják: undorodunk a várostól, mert zsidó. És ütik­­verik a zsidót. Ebben az egy egyetlenegy esetben, jó­­hiszeműek. Igazán nem tudják, hogy mit cselekszenek. Mert ők ütnék a várost akkor is, ha nem volna zsidó. De mert minden városban van zsidó, meg van ez a könnyebbségük , nem muszáj megmondanunk a haragjuk igazi okát. * Valami fakereskedő csődbe ment. Nem jegyeztem meg se a nevét, se a helyét, ahol a dolog történt. Mindössze az hívta fel a figyelmemet az esetre, hogy az Alkotmányban így olvastam a dologról: — Egy zsidó fakereskedő csődje ! Nem tudom, mit keres a fakereskedő amellett a jelző, hogy zsidó. Ki kiváncsi rá? Az üzleteknek, köz­­tudomás szerint kétféle sorsuk van, vagy kimúlnak, vagy csődbe mennek, se egyiket, se másikat nem cselekszik vallási rítus szerint. Úgy tudom.. Tehát gonoszság a zsidóságra rákenni ezt a szegény embert, akinek rosszul ment a sora és a boltja. Mert ki keni rá a katolicizmusra a sok csődbe menő szövetkezetet? Avagy azokat a karintiai szent plébánosokat, akik csőd­ jükkel egy egész tartományt tettek tönkre. Rossz üzletem־ bér volt, de hogy plébános volt és katolikus, ezt nem veti szemére senki se a plébános­ karnak, se a katoli­­cizmusnak. Holott lehetne, de nem tisztességgel. Weinmann Fülöp dr. 1839—1911. Szakadatlan munka után örök pihenőre tért a magyar zsidóság egyik legtipikusabb képviselője, Weinmannn Fülöp dr., a pesti izr. hitközség elnöke. Hirtelen volt az elmúlása. A gondolattal, hogy el is veszíthetjük és arcának mintegy márványba vésett, aristokratikus vonásait nem láthatjuk többé, még meg sem barátkozhattunk — és, ime, porhüvelye már is egyesült a földdel. A főváros pesti részének haladó zsidósága hitéletének világi fejét s az egész magyar zsidóság egyik nagy büszke­­ségét gyászolja. Melléjük sorakozik siratónak a magyar közjegyzői kar, mely évek hosszú során át alelnökét tisztelte benne, továbbá az a polgári közönség, mely féltett titkai őrzésére, kényesebb természetű jogügyletei elé igazítására őt választotta bizalmi emberül. Egyéniségének merevsége, szinte ridegsége, kenyér­­kereső pályájának a következése volt. Majdnem négy évtizedes közjegyzői pályáján annyi belső, a világ szeme elé nem való, nagy ügyet bíztak rá irodájának a gazdasági életben és a társadalomban szerepet játszó kliensei, hogy szinte hivatása kellékévé vált a sphinxek titokzatos hallga­­tása. A szót nem igen pazarolta. Ritkán melegedett föl. Eseményekről, ezreket és százezreket foglalkoztatókról, hevülés nélkül, szinte közömbösen tudott számot adni. Értéket csak a cselekvésnek tulajdonított. A korrektséget becsülte a legtöbbre. A dekoratív­ külsőségek rabjává lenni képes nem volt. A néptribun minden vonása hiányzott belőle, mégis a vezetés jutott osztályrészéül, mert irányító elme, makulátlan jellem és a köz javáért szívesen fáradozó, önzetlen munkakészség alkották egyéniségét. A pesti hitközséghez három évtizedet meghaladó dologtevés kapcsolta. Ez a csodás felekezeti közösség szeme láttára lendült fel. Doktori diplomája, ügyvédi képesítése és európai tanulmányútja után, mikor Debrecenben meg­­telepedett — mint az ottani zsidó hitközség jegyzője — szükségét érezte már annak, hogy figyelemmel kisérje az ország legnagyobb zsidó hitközségének beléletét. Mikor azután Horváth Boldizsár, igazságügyminiszter, zsidó hittel elsőnek szólította az ország bírói karába és mindjárt a táblán juttatott neki helyet, a felekezeti életben való köz­­vetlen tevékenységre módja nem volt. Erre csak akkor nyílt újra alkalma, amikor — miután 1874-ben közjegyzővé

Next