Egyenlőség, 1911. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1911-07-02 / 27. szám
4 ל ’ז — Ne méltóztassék a lakást zárdának használni fiatal lányok számára. Szép az ájtatosság, de azért mégse tessék az egész környék kislányait idecsődíteni mindennapi istentiszteletre. A kegyes és egyedülálló úriasszony erre azt felelte: — Nézze, háziúr, néha-néha magának is szüksége lehet egy-egy ilyen leánykára. Ha békén hagy engem, szívesen rendelkezésére bocsátok egyet báránykáim közül. — Ah! — mondta a háziúr később idegenek előtt — ez a kegyes úriasszony, nem is olyan kegyes, mint amilyennek mutatja magát. Na, lett erre becsületsértési per, klerikális lapok harsogása, háziúr elitéltetése. A felebbezésnél aztán kiderült, hogy a szende vasfazéknak valóban kormos a füle, hogy a kegyes uriasszony szállította a kislányokat és hogy inkább ebből élt, mint isten igéjéből. S hogy mégis miért ment a kegyes uriasszony a napra, ha vaj volt a fején? Miért állt a bíróság elé? Mert nincs elvetemedettebb bűn a világon, az álszent bűnnél, amely mindig számít az igazi szentek pártfogására És azokén, akik a szentségből úgy akarnak enni, ahogy mások a bűnből szeretnének. Római utam. Irta: Szabolcsi Miksa. Vegyes témák. Feledésbe ment régi hitközségi állások. — A gerusi archés hatalma. — I. Callistus pápa esete. — Hippolytus tudósítása. — Eltérések az olvasásban. — Hívatlanul mentem a Tóra elé. — Csempészett magánhangzók. — A megszólaltatott Ajin. — Az elnémított Hé.—A hangsúlyozás. — A kiküszöbölt ének. — A katholikus egyház a régi zsidó melódiák megőrzője. — A mi kántoraink és a szefárd kántorok. — Kántáló papok. — Papok, kiknek nincsen része az istentiszteletben. — Az interpelláció. — Hogy szeretnők mi. — A vatikáni festmény. — A tridenti zsinat határozatai. — Az Ég beleszólása. A mai római hitközséget tanulmányozva, a magamféle egyszerű askenáz zsidó nem egy kérdés előtt áll meg, melyre hiába keres feleletet. Nem csupán csak az imára gondolok és nem az olasz zsidók héber kiejtésére, melyet még a hebreista sem ért meg első hallásra, hanem gondolok a névváltoztatásra, mely az adminisztrációban történt. Hova lett a geruzia (hitközségi vezetés), melyet a zsidó katakombákban annyi század sírfölirata említ ? És hogyan tűnt el a geruziarchésa (hitközség feje), kinek hatalma és előkelősége még a sziklalapból is kiált, ahova nevét bevésték. Caius Constantinus kiürült sírja fölött elhelyezett táblarészlet büszkélkedve említi, hogy akit abba a sírba tettek, nagybátyjának mondotta Faustus Valerius geruziarchést. Az arcűsynagógus, aki afféle kultuszelöljáró lehetett, de aki a mellett elláthatta a hitszónoki feladatokat is, sem lehetett mindennapi ember. Még dédunokák is dicsekednek a katakombak épen maradt sírlapjain, hogy ősük archisynagógusa volt ennek vagy annak a hitközségnek. (Mert Rómában a császárok korában több hitközség állott fenn, melyek többnyire a császárok neveit viselték és melyek között eghiresebb volt az, melyet Augustus után neveztek el és melyet talán maga Augustus császár alapított, aki tudvalevőleg Caesar után a zsidók legnagyobb, jóakarója volt.) Eltűnt a zsidó hitközség életéből az archontol is, ki az elöljáróságnak tagja volt, de akinek neve később cím lett, melyet adományoztak, mint adományozzák a nemességet. Egyik-másik kitűnőséget azzal tiszteltek meg, hogy kiskorú gyermekének is megengedték, hogy viseljék az archon címet. Mert pihentek a megbolygatott fali sírokban és pihennek valószínűleg a még érintetlen loculiben ma is gyermekek, kiket ilyen címen említ a sirfelirat. A pater- és mater-synagogés is jól hangzó cím lehetett és dehogy nem írták ki a sirlapokra azok, kik az emléktábláról gondoskodtak és akik, mint két hét előtti leírásunkban említettük, a maguk neveit is odavésették az elhunyt neve mellé, úgy, hogy a síremlékek minden elhunyttal egy élőt is megörökítettek. Mindezek a címek és állások lekerültek a napirendről, nyomuk sincs többé az élők között. De várjon miért és hogyan történt ez? Hatalmas, élő szerv hogy cserél nevet és mikép történt régi nevének elhagyása és únnak a fölvétele? Alexandriában az alabardi, Palesztinában a nászi, Babyloniában a részeluta-tisztség megszűnt magával az illető országok zsidóságával, vagy megszűnt a fejedelmi állások erőszakos megszüntetésével. Rómában azonban megmaradt és ha több ízben ki is űzték, de visszatért és megújult a zsidóság és a hitközségi élet. Miként cserélhettek mégis nevet eme állások és intézmények, de úgy, hogy ha csak a katakombákba le nem szállunk, nem is tudjuk, hogy valaha exisztáltak? Nem tudunk erre felelni, csak konstatáljuk, hogy így van. Elég érdekes és elég gondolkodni valót ad különben maga a puszta kérdés is. Hogy miért fáj nekem a fölsorolt elnevezések eltűnése, azt is megmondom. Históriai momentumok fűződnek hozzájuk s a nevekkel együtt maguk az emlékek is eltűntek a köztudatból, ami pedig kár. Milyen hatalom lehetett hajdanában egy olyan geruziarchés ! És milyen fogalmak fűződhettek ehez az elnevezéshez ! Itt van mindjárt I. Callistus pápa esete, annak a pápának az esete, kinek nevét viseli a keresztény katakomba, melyet, minthogy szomszédságában van a zsidó földalatti sírkertnek, szintén fölkerestem és melybe, mint leírásom előző részletében említetten־, Szent Cecilia és Szent Eusebius földi maradványait is elhelyezték. Hogy I. Callistus pápa maga is ott pihen-e, azt nem tudom és nem tudta megmondani a szerzetes sem, ki a mértföldekre terjedő sírokkal teleszórt folyosókon keresztül kalauzolt. Mert Callistus pápa iránt különös mód érdeklődtem. Ennek a pápának passziói közé tartozott az, hogy el-eljárogatott a zsinagógákba, hogy zavarja az istentiszteletet. Hogy milyen természetű zavarás volt az, arról nem írnak a krónikák, de én azt hiszem, hogy (ami akkor nem tartozott a ritkaságok közé) beleszólt az archisynagogos szónoklataiba. Hitvitázott vele. Ezt megtehette többször, mert a geruziarchés (neve nem maradt ránk) néhányszor megintette, mig egyszer csak lecsukatta és Fuscianussal, Róma prefektusával a sardiniai bányákba küldette. EGYENLŐSÉG 1911. július 2.