Egyenlőség, 1915. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1915-01-03 / 1. szám

ל Glosszák a hétről. !\ ' ••• □ Intézzük el a legelső és legfontosabb kérdést: azt, hogy Knoblauch zsidó-e vagy sem. Mi magunk nem tulajdonítanánk neki olyan lényegességet, tudja isten, háború van, nem is kis háború, nem is csekély ideig tartónak ígérkező, de látjuk, hogy a katholikus közvéleményt nagyon zavarja ez a nyitva maradt kérdés. Abból látjuk, hogy egy káplán van olyan kedves és egyenesen hozzánk fordul, mondjuk meg már, mi van e dologgal, hiszen az Egyházi Közlöny, amelyhez először fordult, így válaszolt neki: — Knoblauch tényleg zsidó. Anyja egy magyarországi zsidó leány. Olvassa el a Pesti Hírlapot, vagy bármely lapot, melyek ezt megerősítik. Szabolcsi — úgy látszik — téved. Teháthamar: Szabolcsi nem téved. Knoblauch nem zsidó. És a katonaorvos mondhatja valakiről a sorozáson, hogy úgy látszik: zsidó. Át a tengeren ezt nem lehet mondani. Hogy valakinek az anyja zsidó, abból még nem következik, hogy az illető zsidó. Nem következnék még akkor sem, ha tényleg zsidó volna az anyja. De Knoblauch anyja magyarországi leány ugyan, mindamellett nem zsidó, Cipszer, szepességi német. Ez biztos. Hogy Knoblauch apja zsidó volt-e vagy sem, ezzel nem szolgálhatunk. Csak magáról Knoblauchról tudjuk, hogy nem zsidó. A magyar lapokat, melyeket az Egyházi Közlöny mint tekintélyeket idéz ez ügyben, a Pesti Hírlapot és a többieket a Knoblauch név vezette félre. Magyarországon köteles volna egy Knoblauch zsidó lenni. Amerikában vagy Angliában nem. Különben Magyarországon sem. . . Kohl Medárd nem zsidó. Krausz apánk nem zsidó, Craus nyitrai főispán szintén nem. Dr. Cohn, a kölni püspök szintén nem. S ha volna időnk, még vagy ezer ilyen erősen zsidó hangzású nevet tudnánk elősorolni, melyeknek tulajdonosai nem zsidók. • A háború tehát nyugodtan folyhatik hét ország határán: itthon nincs baj. Megállapítjuk, hogy Knoblauch nem zsidó. Csituljatok háborgó szívek, fellázadt lelkek, pihenjetek el. Vannak még írók, akik keresztények. Persze Angliában. S azoknak is olyan pechük van, hogy Knoblanchnak hívják őket. És hogy, jószerivel nem is írók. נ?־ Nem mindig ilyen orákulum a Pesti Hírlap. A Dunántúli Hírlap például egész hosszú vezércikket szentel arra, hogy a Pesti Hírlapot ״ papfaló“ cikkeiért megölje. De nemcsak a Pesti Hírlapot, hanem rajta át és e lapon túl minden zsidót. A dunántúli lap azt írja, hogy ő sokakkal beszélgetett a zsidók felől, s a sokak mind így nyilatkoztak: — Kerestük őket a marskompániában, kerestük a főárkokban, de ott nem igen találtuk. A sebeinket órákig hurcoltuk, mire rájuk találtunk biztos helyen, a hiliszplaccon. Sohase voltak autó mellett, most autómosók, sohase voltak kocsisok, ma a trénnel vannak. A sebesült kórházban zsidó káplár fogadta az egyik verítékes homlokú béna hős panaszát és kidobással fenyegette, ha tovább beszél napidíjairól. Idehaza elképedve látjuk ״ mi, magyar fiúk, hogy az utca, az üzlet, az irodák, a színház, a mozi, vállas, jó sorsban kitett zsidólegények־ kel vannak tele és áldott közöttük az allgemeine körper־ schwäche. A Pesti Hírlap miatt kapja mindezt a magyar zsidóság a fejébe. A zsidók kivonják magukat a háborúból és mindannyian a hiliszplaccokon foglalnak helyet. Sohase hittem volna, hogy a modern háború annyira veszedelmes, mint amilyen veszedelmesnek mutatja az a tény, hogy a zsidók bár sem a marskompániában, sem a „főárkok“-ban nem találhatók, mégis mint a legyek úgy hullnak el e harcon, úgy látszik a hilfiszplaccon, automosás közben és a trén mellett éri őket haláluk. Máskép a dolog nem magyarázható. A kórházban egy zsidó káplár fogadja a sebesültet! Hallatlan visszaélés. Ugyanolyan, mint trénnek lenni. Azelőtt nem szívesen vették, ha a zsidó előkelő fegyvernemekhez tolakodott, s nemsokára támadást olvasunk arról, mert nem tüzérek és huszárok a zsidók. Az volna nekik való, mert az igazán veszedelmes katonáskodás. Pedig más célja nincs is a háborúnak, csak az, hogy a zsidókat elvigye a tűzvonalba és onnan a közös sírba. A hadsereg azonban állandóan kedvez a zsidóknak, mást se csinál, csak a zsidókkal kivételez. Az összes fővezéri állásokat zsidókkal tölti be . . . Ó, isten mentsen meg minket ettől! Még szerencse a közbutaság felidézte szerencsétlenségben, hogy vezető hadi állásban nincsen zsidó! Mi volna, ha egy ilyen zsidó vezér csatát veszítene. Nem vele mi volna, mert őt csak nyugdíjba küldenék, mint a többi tábornokot, hanem velünk mi volna, többi zsidókkal, akik mind felelősek volnánk amaz egy katonai nagynak minden cselekedetéért . . . De ez csak úgy mellékesen jutott eszembe. Egyelőre ilyen elől nem vagyunk. Csak kisebb rangokban szolgáljuk a hazát és halunk meg érte ott, ahol meghalni kell. Még nincs statisztika, — de az antiszemitizmus már ordítja: — Kevesen haltak meg, kutyák! És mi mit csinálunk? Semmit, sóhajtunk. És úgy gondoljuk, hogy szerencsére aki meghal, annak nincs módjában hazanézni, kiért halt meg. Mert, isten engem, élnek itt körülöttem olyan emberek, akikért nemhogy a kisujjam hegyéből egy csöppnyi vért, de egy gyüszünyi poshadt esővizet nem öntenék. A haza oltára szent, de hogy a tövében milyen patkányok is szaladgálnak, az néha már gyomorra megy. Végül pedig tudjuk meg, hogy a demokrata korszak csődje a fővárosnál rövid hét évi tobzódás után beállott. Ezt én elhiszem az Alkotmánynak. De az, hogy a demokrata korszak csődöt mondott, nem jelenti azt. 1915 január 3.EGYENLŐSÉG