Egyenlőség, 1928. január-június (48. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-07 / 1. szám
A NAGYVÁRADI TÓRÁK UTOLSÓ ÚÉJA... Hogy mi a Szentírás a zsidóságnak: lelkéből lelkezett gyermeke, szülője, mindene, akinek pusztulását megsiratják, mint kedves halottját könnyhullatással eltemetik, meggyászolják, — arról megrendítő bizonyságot tett Nagyvárad zsidó népe. A meggyalázott, sárba taposott tórák helyébe uj szent ereklyék kerülnek — a halál tövében ott virul az élet s a pesti zsidó hitközségelsőnek küldte el egy széferjét Nagyvárad zsidóságának — de a gyász még elevenen hasogat bele a lelkekbe s Nagyváradon még mindig nem ocsúdtak fel a lelkek az irtózat szörnyűségéből. A széfer útja a román határig Dr. Kecskeméti Adolf, a pesti izr. hitközség hitoktatási elöljárója, dr. Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbinak testvére vitte el Váradra Molnár Gyula választmányi tag kíséretében a pesti hitközség által felajánlott széfért és egyben részt vett a szertetépett tórák utolsó útján. Dr. Kecskeméti, aki szerdán este érkezett vissza Budapestre, még az este mondotta el élményeit az Egyenlőség tudósítójának. A széfért kipárnázott ládában helyeztük el — mondotta. — A tóraköpeny az idő rövidsége miatt nem készülhetett el, jön. Szerencsére, akkor érkezett meg autón dr. Réti Váradról, kezében lobogtatva a nagyváradi prefektura engedélyét. De a vámfőnök nem volt hajlandó tudomásul venni a városi prefektus sorait s megmaradt amellett, hogy csak a vám fejében vihetjük be a szent tekercseket. Dr. Réti közbelépett: — Kérem, ezért nem jár vám, hiszen ez kézírás. A főnök nem engedett. — Tessék felnyitni a ládikátt Megtörtént. — Kérem, bontsák ki a tekercsek Lehúztuk az ideglenes köpenyt. A vám főnök nézelődött, azután beadta a derekát. De mégsem egészen. Megszólalt: — Forgassák el csak még jobban, hadd lássam, nincs-e benne — selyemt Elképedve néztünk r־á. De nem szóltunk. Kinyitottam még jobban a tekercseket, a főnök úr láthatta, hogy az óvatossága fölösleges volt. A tórát visszagöngyöltük, betettük a ládikába, azután az autóra helyeztük és bementünk Váradra, testvérem lakásába, mert a feldúlt Isten házában még nem lehetett otthagyni. Nagy örömet szereztünk a váradiaknak, mert a mi ajándékunk volt az első, — a komáromi, makói, óbudai községek széferjei csak később érkeznek meg, de a város zsidósága rettenetes, nyomott hangulatban él. A pusztulás képe megdöbbentő, a templomok valóságos romhalmazok, csupa roncs az oltár s az oltár előtere, az emelvények rácsai ki vannak tépve, egy ép ablaküveg nincs sehol, egy összetört kandeláber kivételével mindent széthordtak. A falakat összekötő és rögzítő vasrúd emeleti magasságban össze van törve, két vége a levegőben lóg. Az oltár mellett lába áll, erre másztak fel, mikor a frigyszekrény függönyeit széttépték barbár kézzel. Fivérem lakásán mindössze az ablakokat törték be, az épület körül álló katonai őrségen nem hatoltak át a merénylők. ״ Semirah״ a tóra koporsója mellett A tórák temetése szívekbe markoló koraor, fájdalmas szertartással folyt le. A szentírás foszlányait — aki csak tehette ־— beszolgáltatta, keresztények épúgy, mint a zsidók. A maradványokat gyalulatlan koporsóba helyezték el, amelyet a Cion-templom melletti kis téli imaházba hoztak. A koporsó mellett — mint zsidó halott oldalán — virrasztottak, gyertyafény lobogott. Eredetileg arról volt szó, hogy a koporsót a nagytemplomban állítják fel, de a prefektus — nézetem szerint helyesen — nem engedte meg, mert óriási tömegek, felvonulásától tartottak. Így is óriási tömeg gyűlt össze a temető halottas szertartás-termében, bár csikorgóan kemény, téli hideg idő volt. A koporsót az imaházból reggel négylovas gyászhintő vitte ki a temetőbe. A pap és az elöljáróság négy tagja volt a gyászkíséret. Kedden délután két órára volt kitűzve a temetés. A rendőrprefektus a rend fentartására karhatalmat, a váradi vezénylő tábornok pedig egy századot vezényelt ki, de nem volt szükség rájuk. A gyászszertartás komoly csendben folyt le. A szertartásterem szűknek bizonyult a hatalmas tömeg befogadására, amelynek soraiban keresztények is voltak, nem szólva a hatóságok képviselőiről, a helyőrség parancsnokáról, a rendőrfőnökről és Egry polgármesterről. ״ Ilyet csak a Tóra előtti műveletlen kor barbárjai követtek el!*4 A koporsó fölött megcsendült a kántor ״ És mólé rachamimije. Azután testvérem tartotta meg gyászbeszédét, így — elfogulatlanul szólva — még nem hallottam beszélni. Erő, méltóság tükröződött szavaiban. Emberek ilyet nem tehettek Sxcvetrufia !Mdmann Mcifi&oxi-út 16 EL5ZFI KITH aTHTLH ח trh1״ ״ . . ״ . .................r1r 111 11 c i כ tr ^3 ־ד’ss^a a ס c כ uawurvt בנ E _____ «eine 68. szfimu eRTEBYzésünket 1 * -----1—nowiaw—ו■!■ ■ia1muu_L_ mindössze a mutató ״ jodb-ra vésettük be ezt: ״ Adományozta a pesti izr. hitközség elöljárósága.4. A pályaudvaron a kalauz előzékenyen külön fülkét bocsátott rendelkezésünkre, ahol senki sem zavart meg bennünket. Minden rendben volt, még szombat éjjel sürgönyt kaptam Váradról: ״ Biharpüspökiben várnak bennünket, Tóra jöhet!“ A magyar határon simán átmentünk s beértünk Püspökibe. Dr. Réti, a nagyváradi hitközségi titkár azonban még nem volt ott. A drága küldeménnyel be kellett vonulnunk a vámhivatalba. A tórát rejtő ládikára került a sor. — Mi van benne? — kérdezte a vámhivatalnok. — Tóra. A pesti izr. hitközség küldi ajándékul Váradra. — Vámot kell érte fizetni! — Kérem — feleltem, — megvan rá az engedélyünk. — Mi nem kaptunk semmiféle utasítást sem — szólt a vámtiszt. — Kihívták a vámhivatal főnökét. Regátbeli ember volt s a magyarul tudó vámtiszt tolmácsolta előtte a mondanivalónkat. Elmondtam neki, miről van szó. A főnök kijelentette: — Vám nélkül nem eresztem be! Tessék itthagyni, mig az utasítás meg nem jön! Én pedig a tórát el nem hagyom, nem mozdulok el mellőle. Gondoltam, majd társamat. Molnár Gyulát beküldöm váradra, amig az intézkedés meg 'יnem* לש חספ 1*®Vbti ^ M . ismét készít ez évben ismert kitűnő minőségben szigorúan rituális előírás szerint Schreiber Simon az egri főrabbi főtisztelendő úr felügyelete alatt a JÉL Franck Henrik Fiai LEVELEZÉSI CÍM: BUDAPEST, VI., BENCZÚR-UTCA 1. FÖPOSTAF1Ó K: 216 TELEFON* 129-19