Egyetemes Filológiai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1899.

I. Értekezések - Krausz Sámuel, Verseghy Ferencz mint héber nyelvtudós

tastikuö szóösszehasonlításokba bocsátkoznék; a magyar-héber nyelv­rokonsággal nagyon röviden végez, mindössze ennyit mondván róla :*) Similitudo proinde inter hebraicam et hungaricam non in radicibus, neqne in syllabis inflexionum, aut formativis et multo minus in eadem litterarum quíerenda, sed unice ad similem formationis, inflexionis ac struendi sermonis methodum restringenda est. Kiérzik ebből a polémia az előbbi felfogásokkal és ez is egyik érdeme Yerseghynek. A szertelen­ségnek ő nem barátja. Olyan elmélet ellen, mely «a magyar és héber nyelv között csak dialektikai eltérést akar látni», csak tagadó szava van; czáfolatra nem ér rá. 2) Mint jóravaló philologus nem szeret generali­zálni, hanem pontosan kiteszi, miben látja a magyarnak rokonságát a héberrel. Az idők és módok beosztásának hasonlóságára (Proludium 61., 62. §.), valamint a torokhangok jellemző válfajaira ( 26. §.) már Verseghy előtt is számosan utaltak. A mit a héber-magyar rokonságra még azon­kívül fel tud hozni, nem is igazolható mindig. Hogy a magyar nyelvnek azon sajátsága, mely szerint a szóképzésnél a suffixum (vagy formatio) magánhangzója miatt kiesik a szónak véghangzója (epeek helyett epék) analógiára talál a héberben : ezen sajátságot nem belső evolutio hozza létre, hanem a beszélő szervek physikuma; két egymás mellett levő magán­hangzóból könnyen lesz egyetlen hosszú magánhangzó, tehát epeek helyett epék, apaak helyett apák. Ez a jelenség különben a héberben nem szo­rítkozik a szóképzésre, hanem beáll ragozás közben is ; én enni fogok pl· héberül nem eekhól, hanem ókkal, azaz contractio útján két rövid magán­hangzóból egy hosszú magánhangzó válik. V. ö. a görögben ττ οίε-ε helyett (imperativus) ποίει stb. — Még helytelenebb az az állítás, hogy ragozás vagy továbbképzés folytán a héberben megváltozik a szónak hangsúlya,, és ugyanaz történik a magyarban is. A magyarban, tudjuk, csak másod­hangsúly áll be ragozás vagy más hosszabbodás folytán ; a főliangsúly mindig az első szótagon marad. Ellenben teljesen igaza van Verseghy ­nek abban, hogy úgy a liébei-ben, mint a magyarban voltaképen csak egy declinatio és conjugatio létezik, mely alapul szolgál még a lát­szólag rendhagyóságot föltüntető esetekben is. Igaz továbbá az is, hogy mindkét nyelvben ragokat vesznek fel az igék is (pl. tudnom kell és ép úgy a héberben is) 3). r> Proludium (Pestini 1793) §. 68. 2) U. o. 66. §. 3) U. o. 68—72. §§. — A Dissertatióban tp. 108) alkalomszerűen fölemlíti azt a megegyezést a két nyelv között, hogy i mindkettőben mel­lékneveket képez — helyes megjegyzés, melyet azonban már mások is tettek.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék