Egyetemi Lapok, 1904 (19. évfolyam, 2. szám)

1904-11-13 / 2. szám

2. szám. EGYETEMI LAPOK az erviva il nostro re morali-í, örökös nyavaly­­gásával a mamma Roma felé, meg akarja bon­tani az osztrák területek egységét, s amikor az évek óta tartó galádság meghozza a maga finom kis gyümölcsét, akkor siralomvölgygyé válik a narancs és citrom hazája, üvöltöz az utcai horda, s a Mignonok gyümölcsöskora képiben ez egy­­­szer nem áraik kiváló jóságát dicsérik, de hím­jeikkel egyetemben abasso Austria-t ordítanak. »Igen ám, de az olaszok már régóta zavarognak", mondta nekem egy úgynevezett jól értesült. — Hogyne, egészen természetes, minden olyan államban, ahol sok a naplopó, koldus, útonálló, ott a garat és a hangszálak fejlődnek ki a legjob­ban. Hisz ez a mostani tüntetés is csak torok­gyakorlat, ép úgy, mint a velencei Canal Grande­n a Santa Lucia éneklése mandolinpengés meg esti fény mellett. Mind a kettő jövedelmez. Az első hazafivá avatja az embert, a második pénzt hoz a konyhára. És az az osztrák pénz — csendesen mondom, nehogy meghallják — szimpatikusabb a hazainál. Nagyobb az ázsiója, mert Ausztria dolgozik, Olaszország pedig csak énekel. Néha érzelmes ez a nóta, ritkán harcias, hogy azután rákban odahagyták a kedves kis szalmafedeles szülei házat, a gyerekpajtásokat, a gyermekjátékokat, beköltöz­tek a nagy, komor épületbe s a tanulási időn kívül, sőt igen gyakran belül is, nagy buzgalommal teljesítették a szubscribált akadémikus „dominók“ parancsait. Szobá­jukat söpörték, takarították ruháikat, csizmájukat; sza­ladtak nekik ezért, azért szerte a városban, mivelhogy a törvény így írta elő. Nem épen rózsás helyzetükben csak az a remény vigasztalta a gyerekeket, hogy ők is lesznek urak valamikor . . . Sok híres emberünk végig­járta ezt az utat. Egy ilyenfajta dárdásról beszél ez a rövidke történet. A hősnek neve nincs, hisz úgyis sokkal megesett hasonló história az ezerhétszázas években, meg az ezernyolcszá­­zas évek elején, mikor a vasútnak még hírét sem hallot­ták öregapáink. Tizenhárom éves volt. Reggeli hat órától esti kilenc óráig hűségesen teljesítette rabszolgai robotját. Öröm­­telen napjaiban csak az a hit hozott rózsát kis halovány orcájára, gyújtott lángot okos, barna szemeiben, hogy édesatyjának, az öreg falusi rektornak, meg beteges édesanyjának aggságuk napjaiban támasza fog lenni . . . Közeledett a karácsony. A lombtalan fák száraz ágait hajnalonta vastagon meglepte már a zúzmara, a dér, végleg szomorúvá váljék . . . '' hogy meddig bírják énekelni . . . Míg ezt a pár sort csendes öröm megnyutat nekünk magyaroknak, Ná' gén az egyetemen, nem .lől, emelkedik szúrásra az előkelő nemzte, a szicíliai tőr. De nem is emelkedhetnek­, mi nem énekeljük a Wacht am Rheint, mert m­t, imádjuk a hazánkat valamennyien. S ahogy fülembe zúg a bécsi aulában zengő idegen him­nusz, s a nagynémet diák tucatostól pakkolja ki osztrák érzésű kollégáit az osztrák univerzitásról az utcára, feltámad bennem a hit, hogy ilyennek láttára megtanulunk talán dolgozni az egységes Magyarországért, mi szabad hazánkért, hideg decemberi szél süvöltözött néha végig az utcákon. A kis dárdás növekedő boldogsággal hordozta fagyasztó reggeleken urainak az udvarról a mosdóvizet, hiszen nemsokára haza megyen édesanyja ölelő karjai közé, a szerény, szegényes otthonba! Hanem egyszer a gyors postával levelet kapott. Resz­kető kéz­írása hívta haza szülőanyja nagybeteg ágyá­hoz . . . Szegény kis dárdás kétségbeesetten sírt. Olyan anyás gyerek volt mindig. Feltámadt lelkében a vágy, hogy lássa, lássa az ő kedves anyját. . . Szekér ám, ki tudja, mikor megy arra ? . . . Gyalog pedig másfél napig is eltart az út hazáig. Nem bánta ő. Egy délután nem szólt senkinek, kiszökött az iskolából, gyors, lázas lép­tekkel sietett ki a városból hazafelé, hazafelé! . . . Künn a pusztaságon, ahol az út vitt keresztül, tombolt a tél . . . Beesteledett. . . Viharos szél dühöngve hordta, kavarta a havat. Sehol egy élő az ítéletidőben . . . Csak a kis dárdás sietett előre. Beesett arcát kékre festette a metsző hideg, tüdeje fulladt a nagy szélben, úgy, hogy sírni kezdett s megállott. Eljut-e várjon hazáig? . . . Nem jutott. Keresték egy hétig. Haza nem ment, vissza sem került az iskolába. Mit tegyenek vele ? — Odaírták neve után a seb­esbe, eltűnt . . . Gulyás József. REKTORI BESZÉD. Alább közöljük azt a beszédet, amelyet Demkó György rektor­i magnificentiája mondott az ifjúság ez évi rektori bankettjén. Általános óhajnak vélünk ezzel eleget tenni, egyszersmind az ifjúság tiszteletét tolmácsolni rektora iránt, aki oly gyorsan lett népszerűvé.

Next