Egyetemi Lapok, 1905 (19. évfolyam, 9-29. szám)
1905-01-22 / 9. szám
dr. Széchy Károly. KASTELÁR EMIL írja Byron életrajzában, hogy az igazi nagy embert nem alkotásainak tömege, de tanítványai és híveinek rajongása után ítélhetjük meg. Ma, midőn a királyi kinevezés dr. Széchy Károlyt a budapesti egyetem irodalomtörténeti kathedrájába ülteti és elrabolja a szeretet és ragaszkodás oly meleg sugaraival körülfont kolozsvári tanszékétől, látva azt a osztatlan bánatot, mely a távozást fájlalja,s azokat a szívből jövő szerencsekivánatokat, melyek a távozót kísérik; éreznünk kell, hogy egy nagy ember életének jelentős pillanata játszik le szemeink előtt. Széchy Károlyt a magyar ifjúság előtt bővebben ismertetni csaknem igazságtalanságnak látszik maga Széchy . Midőn két évvel ezelőtt először volt szó Széchy távozásáról, az azon évi bölcsészethallgatók Gopcsa Endre elnöklete alatt közgyűlést tartottak, melyben egyhangúlag elhatározták, hogy ha Széchy Budapestre megy, ők valamennyien a budapesti egyetemre iratkoznak át. 9. szám. EGYETEMI LAPOK .ja, ha abban az életben is gyönyörködtet, amelyhez áll, ha ennek nyelvén beszél,.illemében gondolkodik, ha érzéseit az életnek színei, zamatja sugalmazza. Nincs műremek a világirodalomban, mely ne viselné magán alkotójának nemzeti jellemét. Az élet legközvetlenebb, leghevesebb lüktetéseit a legdrámaibb drámákban csak az angol nemzet lángelméje örökíthette meg, amely nemzetnek legnagyobb az érzéke a nyüzsgő, lüktető élet folytonosan támadó hullámverései iránt. A gondolkodás legmélységesebb mélységeit pedig a német Kant nyújtotta a világnak, a magábamélyedést kedvelő német természet legtökéletesebb képviselője. Minden nemzetnek mindenkori nagy írói és költői, még ott is, ahol a legáltalánosabb emberinek légkörében szárnyaltak, megőrizték, mert meg sem tagadhatták nemzeti sajátosságaikat. Nemcsak a nemzeti feladat, de az egész emberiség érdeke és művészi érdeklődése szempontjából is az a legnagyszerűbb, ha a művészet bűvös tükörében az életnek azt a sajátos körét mutatják be az alkotásra ihletettek, amelyhez ők maguk tartoznak, amelynek sorából az ő szellemük kohója olvaszthatja ki a legtisztább, legtál, vagy szomorúan félreálljon s tanuljon lemondani ?.. És a küzdelmet választá ... A ragyogó, szép ideálkép csak kínozta mindig, de ő szegény, elfelejted mindent egy édes mosolyáért, egy enyhe szaváért. Messze, idegenből hozzá szállott lelke édes dalok szárnyán. Szerelmes nótáit szellő hordta széjjel, szerelmes lánykák keseregtek rajta, megértették szépen bús vágyakozását rengetegben búgó szegény vadgalambnak. És a gyönyörű ideálkép is megértette. Bűbájos szemének valami mondhatatlan lágy kifejezésével rajongó álmodozó dalnokára nézett egyszer, aztán többször, és annak egész valója szent gyönyörűségtől reszketett . . . Mese, mégis való . . . ISO A szívem most is nehéz. Még nem szokott hozzá ismeretlen édes terhéhez, az örömhöz. A fa is, mely óriási viharokkal büszkén dacol, meghajlik mosolygó gyümölcseinek terhe alatt. Aztán megjelenik hátam mögött régi ismerősöm, a kételkedés kísérlete is s kígyómódra sziszegi ragyogóbb aranyat, s ha annak a tükörnek fény- és színhatását, akár a nemzeti, akár az általános emberi tükröződjék benne, annak a sajátos körnek sajátos szelleme adja. Csak annak a művésznek lesz jutalmazó hazája széles e világ, akinek ihlető világa az ő hazája volt. M. A. fülembe : „Ne örülj, még korán van örülnöd ! Távol van tőled, kitéve ezer kisértésnek. Hátha nem lesz erős, hátha nem tud ellentállani, s egy meggondolatlan percben határoz élete és a te életed felett! Csak ne űzd el a halál gondolatát. Tartsd készen. Szükséged lehet rá!“ Rám vigyorog és eltűnik. Én remegve gondolok végig rettentő mondásán ... De aztán mégis szívembe világít ismét a béke, a remény sugara. Körülvesz az édes emlékek serege. Fülembe hangzanak szelíd, meleg szavaid, őszinte, komoly lelked tolmácsai, az ezerféle kedves tervezgetés; lelkembe sugárzik mélységes tekinteted s ott állasz újra egész nagyságodban előttem én szépséges ideálképem, gyönyörű virágom ! Nézlek, csodállak. Egyszerre csak lelkem megtelik végtelen áhítattal, rajongó tisztelettel, hálaadással s mialatt szememet elfutja a boldogság könnye, töredezve, suttogva hagyja el ajkamat az imádság: Áldjon meg az Isten ! . . . CUY.