Egyetemi Lapok, 1918 (31. évfolyam, 12. szám)
1918-03-31 /12. szám
EGYETEMI LAPOK 1918 március 31. felelőtlen intézőit — különösen azokét, amelyek oly előszeretettel munkálkodtak a magyarság, nemzetközi helyzetének meggyöngítésén — arra, hogy a magyar és osztrák monarchiának, a dinasztiának, Európa tengelyének és szabadságának, egy erős, egy ölvtudatos intézményeiben és államalkotó koncepciójaiban független magyar nemzet — egyetlen biztos tényezője és hogy aki mindazon elönyöket gyümölcsöztetni akarja, amelyek a nemzet baráti szövetségéből fakadnak, annak egyetlen észszerű feladata lehet előmozdítani Magyarország gazdasági és kulturális fejlődését, erősíteni európai pozícióját, tökélyre fejleszteni sajátos — alkotmányos intézményeit, — de mindenek fölött biztosítani teljes politikai- jogi és gazdasági függetlenségét. Mélyen tisztelt Ünneplő közönség! A világháború borzalmas katasztrófája, amely egyetlen gyász, könny és vértengerbe fullasztotta mindazt, amit a kultúra és az emberi igyekezet évszázadok folyamán produkált, lehetetlen, hogy nyomtalanul tűnjön — vonuljon el azok felett, kiknek megadatik, hogy keresztülszenvedjék annak minden iszonyatát; lehetetlen, hogy az a nép, amely a lövészárkok labirintusaiban a negyedik éve immár mindennap egy új mártíromság koszorúját tűzi a saját fejére, ne gondolkoznék afelett, hogy váljon azok az elvek, azok az eszmék és világnézetek, amelyekben eleddig élt, megfelelnek-e ezen túl is azoknak a követelményeknek, és várakozásadásak, amelyekben egy új vízözön utáni emberiség sóvárgó lelket vigaszt enyhületet és reménységet keres? Lehetetlen, hogy ne venné revízió alá azokat az életfelfogásokat, társadalmi, politikai és gazdasági ideálokat, amelyek a háború utáni ember lelkét már nem elégítik ki többé, azokat az eszményeket, amelyek e rettenetes szerencsétlenség felidézésénél egyaránt vétkesek? Lehetetlen, hogy ne elmélkedjék azon, vájjon nincs-e más gazdasági ideál, csak a gazdasági irigy-ség, hogy az ember saját boldogulása, csak a másik romlásával történhetik, más társadalmi ideál, mint az osztályok egyre elkeseredettebb létharca, más politikai és nemzetközi ideál mint az, hogy a nemzetek társadalmának a kölcsönös féltékenység és irigység az összetartó kapcsa, hogy egyik nép csak a másik kárára, ennek élete és vére árán lehet naggyá és hatalmassá? A régi világ, amely ez életmottók emlőjén nevelkedett, kiszenvedett abban a pillanatban, mikor a két véres árokban, egymással szembenálló, ezer sebtől vérző emberiség fölött a béke hajnalának első sugara megjelent. Mint a napkelte varázsütésre szerte foszlatja a természetre, a fákra, a virágokra, a ligetekre nehezedő, ólmos ködöt, úgy tépték foszlányokká a béke napjának első sugarai azt a hazugságokból, irigységekből, tiszteletreméltó naivságokból, álpróféták által hirdetett tévtanokból összetömörült sűrü ködhomályt, amely az emberiség lelkére súlyosodva megakadályozta azt, hogy az ember megismerje saját magát, az embert. A tavaszi hajnal üde, friss illatával átitatott szellő járja be a társadalmak megdermedt tagjait, amelynek szárnyain ellenállhatatlanul tolulnak az újjászülető emberiség — új eszményei — a gazdasági együttműködés, a társadalmi osztályok egyensúlya, a szabad nemzetek békés kkoperációja, de mindenek fölött az emberi munka, apoteozisa — az örökbéke honának tárva nyitott kapui felé. Egy, csak egyetlen egy ideál az, amely nem változik, amely marad, sőt amely üdeségben, erőben és tisztaságban csak növekedni és finomulni fog. KÉRDÉSEK KÉRDÉSE. A régi város áll-e? S él-e az asszony a régi házban, Kit vágytam s féltem sajgó szívvel Ifjúi lázban? Madár a tájon száll-e? Virág-rengeteg nyil még a réten Andalodott alkonyon hová Feledni tértem? S a leány vissza vár-e, Kinek szemöldje szivárvány-hid volt És szeme bánatos azúrja Végtelen égbolt. Gróf László: Fekszem most, elnyúlt testtel, S nincs már ábrándom se végtelen. Nem emelem szemöldöm Sátorát égre többé, Hüle erekkel itt a földön. Heverek csöndben, azér Hogy nyugton hallgathassam. Mint csurran szivemből ki a vér. Gróf László. LEMONDÁS. Oh botor Ikarus — Én! Hányszor vágytam magasba Felröppenni sóhajok szélén. Tekintetem az égig Hányszor emeltem vágyra. S hányszor terültem földön végig. Tört szárnyakkal, reménytelen KI MONDJA MEG? Ki mondja meg, ki mondja meg. Hogy hová fut a felhő. Ki tudja azt, ki tudja azt. Hogy hová száll a szellő. A rügyeket ki bontja ki. Vájjon ki az, ki látta S hová illan, ha jő az est, A nap játszi sugára. Hova lettek, ki mondja meg. Dús lombjai a fának, S mily végtelenből permetez Le szivünkre a bánat. Gróf László.