Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-01-02 / 1. szám
Kinek köszöntök ! A hallgatók moziba mennek előadás helyett — előadás, előadás. Nem mindegy?! Ott legalább rajzolni, körmöt tisztítani nem lehet. Puskáznak is néha. De nem akarok én bűnlajstromot készíteni a hallgatók viselt dolgairól, hiszen én is voltam egyetemista. Sőt, az „Egy nyáron át táncolt” című filmet nyelvészeti óra helyett néztem meg. Este aztán egyik társam jegyzetét lemásoltam, mert nekünk még nem volt könyvünk. Ezek amolyan bocsánatos és minden hallgatóval előforduló bűnök, régi bűnök. Ha vallásos terminológiát használtam az előbb, hadd éljek most is ezzel. Gyakran tapasztalom a háziratoknál a halálos bűnnel is felérő vétségeket.Senki ne gondolja rólam, hogy hívő keresztény vagyok. Csak tájékoztatásként mondom el, hogy 1947-ben tagadott ki az egyházból Shvoy püspök Székesfehérvárott. Elég jól megvagyok azóta az egyház nélkül!) Szedjük csak sorba ezeket a bűnöket. Nem köszönnek! Kezüket mélyen a nadrágjuk, kabátjuk zsebébe süllyesztik és mennek a folyosókon, de ott nem látják meg azt, aki betöltötte a huszonöt évet. Kizárólag huszonöt évnél fiatalabbakat vesznek észre. Ezeknek odalökik, hogy „csau”, meg „szia”, a legritkább esetben, hogy szerbusz. De a tanároknak, docenseknek, a tanársegédeknek nem köszönnek! Inkább kikerülik őket. Ha erre nincs mód, arccal egy hirdetés felé fordulnak és olvassák, habár az már 1958 nyarán aktualitását vesztette. Nem ismerik az előadókat, a vezetőket! » Hogyan? Nem ismerik azokat, akik minden egyetemi gyűlésen ott vannak, esetleg az elnökségben foglalnak helyet, akik a beszámolókat, megnyitóikat mondják, akik az előadásokat tartják napról napra, akik a jegyzeteket írják. Ez nem lehet igaz. Itt valami nincs rendjén. Vagy ezek a hallgatók annyira gyakorolják a bocsánatos bűnt, azaz a lógás mesterségét, hogy három-négy év alatt egyszer sem találkoztak az egyetem vezetőivel, világhírű tanárainkkal? m. m. jén (1700 körül), már idős ember volt, s ezért aligha lehetett annak a „30 esztendős” Tamásnak az atyja, aki 1773-ban másodszor nősült Aszódon. Az adatok tanúsága szerint Tamás 1717 körül születhetett, s mivel ő is elég idős volt már, aligha lehetett fia 70—80 éves korában, még kevésbé vehetett részt annak 1815-ben megtörtént lakodalmán. György és Tamás tehát jóval idősebbek, semmint István nagyatyja, ill. atyja lehetnének. Az azonosítás hibáját GYÖNGYÖSY követte el, aki ezt az agácsi matuzsálemet egynek vélte az aszódi fiatalemberrel. Az aszódi matrikula „VAGUIENSIS” helységségnevét egyszerűen Vágújhelynek fordította (holott lehetne Vágyóé is!), nem is szólva további pontatlanságairól az 1773-as esküvő „elnézését” illetőleg. Rhédei Prikkel felfedezett egy nemesi Petronics-családot, akiknek nemeslevelét éppen Vágújhelyen hirdették ki — és össze volt kötve a fonál az agácsi és aszódi „nemes Petrovicsok" között. Petőfi már a mesterségbeli eltérés miatt sem lehetett az agácsiak leszármazottja, lévén náluk a mészáros mesterség öröklődő foglalkozás és különben is, vajon mért mondott volna le egy nemesi armáriumról, mikor ez a korban existenciát jelentett? !Ez az út tehát téves, az i-tagácsi nemes Petrovicsokat ki kell zárnunk. A Petrovics név alapján a költő ősei délszlávok lehettek, akik hazánk nyugati szélén felvándorolva, szlovák környezetbe kerültek és elszlovákosodtak. A néphagyomány és más töredékes adatok a NYITRAI LUBINA környékére vezetnek, pontosan VAGYÓCRA, ahol a község matrikulájában valóban fellelhető PETROVICS TAMÁS születési éve: 1768. Anyja, PAZSITKA BORBÁLA, atyja PETROVICS GYÖRGY, aki szintén itt született, 1723-ban. Az itteni néphagyomány szerint ez a vágyóéi Tamás jöhetett le az Alföldre 1785 körül és vette feleségül SALKOVICS ZSUZSANNÁT Aszódon (aki nem azonos az 1773. évi bejegyzettel, mert ezt Gyöngyösy rosszul olvasta!), s nekik született négy gyermekük harmadikjaként ISTVÁN, a költő atyja —, akinek születési bejegyzését Gyöngyösy is helyesen ismerte fel — de melyre rossz elméletet épített. Az anyai ágról, Hrúz Má- Átriáról, a szakirodalom mit sem tudott, itt BALLO RUDOLF, egy ugyancsak dilettáns kutató vezette félre az életrajzírót. Egyszerűen a hasára ütve kijelentette, hogy a költő anyja a Túróc megyei LIESNÓN született, de a születési évet, 1791-et csodás véletlenképpen eltalálta. Dienes kutatásai szerint Mária valójában NECPÁLON született, atyja HRUZ JÁNOS, aki a Justh-család jobbágya és „paraszt-suszter*’ volt, anyja JERABEK ZSUZSANNA. A necpáli néphagyomány ma is emlékszik Hrúz Mária fiára, de nagyon érdekesen, nem mint költőt, hanem mint katonatisztet tartja számon, aki csatában esett el. A KÖLTŐ TEHÁT EGY KÉZMŰVES ÉS EGY CSELÉDLÁNY GYERMEKEKÉNT SZÜLETETT, hogyan is lett volna nemes az, aki 1848-ban a legélesebben szemben állt a forradalom nemesi vezetőivel! Naplójában azonban említi egyszer a márciusi események után, hogy maga is a NEMESSÉGHEZ TARTOZOTT. (így, múlt időben ...) Hogyan magyarázhatjuk ezt meg? MEZŐSI KÁROLY legújabb kutatásai szerint a költő apja Szabadszálláson tart. „REDEMPTUSI” földeket vásárolt, és ezek révén a jászkun társadalomban nemesi előjogokat élvezett. A redemptusság nem volt ugyan NOBILITÁSSAL egyenértékű nemesség, de több volt, mint a puszta INNOBILITÁS, a vázolt genezisnek is van**■ nak sebezhető pontjai: itt is a Tamások azonosítása a kérdéses. Nem látjuk biztosnak, hogy a „Vaguiensis”-t vágyódnak lehet-e fordítani, lehet, hogy éppen egy harmadik helységet jelöl. A két Tamás azonosságát alátámasztaná, hogy az aszódi Tamásnak, volt egy PETROVICS JÁNOS nevű, kimutathatóan vágyód (vagyociensis), legénye —, aki talán rokona lehetett, és támogatná a néphagyomány is —, melyet persze mindig kritikával kell fogadnunk. Meggondolásra méltó Tamás 18 éves fejjel történt házassága is — amit azonban a szlovák népszokások igazolnak. A csaknem valószínű hipotézis nagy érdeme, hogy alulról haladt fölfelé, de a középütt elszakadt szálhoz még szükség van egy-két „biztosító” adatra. A genezist megerősíti Petőfi is, aki német önéletrajzában „szegény szülőktől” születettnek mondja magát. Az, hogy a költő nemzetiségi származása ily módon belátást nyert, nem hinnénk, hogy befolyásolná Petőfi magyarságát, aki magyar nyelven, magyar tudattal írt , és mindenkor magyarnak vallotta magát. Tasnádi Attila (Köszönetet mondok Dienes elvtársnak, aki készséggel hozzájárult, hogy az „Egyetemi Lapok” hasábjain ismertessem tanulmányát a hallgatóság tájékoztatása céljából. A tervek szerint maga Dienes András fog majd beszámolni kutatásairól egy esetleges kollégium keretében.) l♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦♦ Vállaltunk mindent! Még azokat a korai öregedéssel kapcsolatos kinyilatkoztatásokat is, amelyekkel a jó magyar közmondás a kandi természetű embereket sújtja. Bízva a modern kozmetika és a mindentudó méhpempő varázserejében, mégiscsak kíváncsiskodtunk. Mégpedig többrendbelileg! Mert elszánt járőrünk két egyetemen is végigleselkedett, hogy fényképezőgép és jegyzetfüzet segítségével megörökítsük az ifjú sorstársak életének egy-egy ellesett mozzanatát. íme: Az orvosi egyetemen vagyunk. A hallgatók rádióaktív izotóp méréseket végeznek, munkában a gyrrt cső. No, de ebben a sarokban valami mással foglalatoskodnak. Kémcsövek, eprovetták, benne áttetsző, kékes folyadék, Gazsó doktor, a gyakorlatvezető árulja el, hogy vérfajsúly-méréssel foglalkoznak a hallgatók. A medika, meg a béka Fehér köpenyes fiatal lány, nagy barna konttyal. A kezében jól megtermett, földszínű béka, riadtan piheg, nyakának szürkés bőre emelkedik-sülylyed, ahogy széles száját megnyitva liheg. Érzi, hogy ütött utolsó órája. A vízcsap fölött egy deszkalap — ez a „vérpad” — és néhány békatársa már kinyújtóztatva, felboncolva fekszik. De a kontyos medika csak áll. És — most látni csak — sír! Sír, nekipirultan, elkeseredetten — mosolygó társai közt. Azok biztatják. — No, végezz hát vele! — Nem, nem bírom — küp Mit látott a riporter 1959 utolsó napjaiban a társegyetemeken? Rögi kétségbeesve, jaj, olyan szemrehányóan néz rám! És, hogy mi lett a béka sorsa? Hát... szóval azt nem vártuk meg. Nem mintha irtózna az ember az ilyen látványtól, hiszen lényegében felnőttek vagyunk, ugye, és tisztában vagyunk vele, hogy szükség van az ilyen kísérletekre ... de ... hogy is mondjuk csak ... spéci és ez a béka tényleg olyan szemrehányóan pislogott! Tankönyv és lábszárcsont Az anatómiai intézetbe tulajdonképpen nemigen akartak beengedni. Mert a laikus szem másképp látja a dolgokat, és esetleg netán rosszul lesz ... Ez az! Itt a téma! Elő a halált megvető bátorságot, és gyerünk. Lássuk, hogyan tanulnak, hogyan dolgoznak a medikusok — itt, a boncteremben. Hát... ami azt illeti — az ELTE-sekhez viszonyítva van némi különbség... Vegyük csak a vizsgára készülést. Nálunk egyszerű ez. A hallgató teszi a jegyzetét, leül a könyvtárba, és tanul. Nem így a medikus. Füredi Erika elsőéves, és vizsgára készül. Igen ám, de hogyan! Ül a boncterem sarkában a fémlemezzel borított asztal mögött, előtte anatómia-tankönyv, és egy bőre fosztott emberi láb! Erika minden teketória nélkül szétfeszegeti az izmokat, és készségesen magyarázza, hogy hol tapad a musculus, ez vagy az. (Szó, ami szó, meg kell állapítani, hogy vannak azért valamivel biztatóbb külsejű taneszközök is!) Ma amputálni fogunk... Kedves, kerek, babaarca van, és tavaly végezte az egyetemet. Könnyű szőkesége is kiemeli, hogy a nőknek a nőiesen gyengéd típusába tartozik. — Nem irtóztál soha a boncolástól, béka-lefejezéstől még elsőéves korodban sem? — Nem. Tudod, az orvos, vagy aki annak készül, más szemmel nézi ezeket a dolgokat. Számunkra a bonctermi gyakorlatok sohasem valami hátborzongató hullavagdalások, hanem előkészület, hogy az élő, beteg test gyógyítását könnyen és biztosan végezhessük. Aztán Nóra doktornő elvegyül a hórihorgas ötödévesei közé. Kezdődik a műtéttangyakorlat. A fehér köpenyes medikusok körülállják az asztalt, és megszólal a doktornő csengő hangja: — Ma amputálni fogunk ... Rosszkor jöttünk a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Szombati napon itt nincs nagy nyüzsgés. Még a „Közgazdász” szerkesztőségével sem volt szerencsénk — ugyanis épp aznap tördeltek a nyomdában. Na, most aztán mihez kezdjünk. Búsan baktatunk a kissé homályos és káposztaszagú folyosókon, hátha találunk valami érdekeset. Egyszer csak felfedezünk néhány fali térképet. Előttük fiúk, lányok füzetekkel, papírlapokkal kezükben, és halkan litániáznak. Ugyan mit csinálhatnak? Ne is kérdezd! — sóhajtja Karácsonyi Olga. — Topográfiát tanulunk, mert ha ebbőlsincs beszámolónk, nem mehetünk gazdaságtan földrajz vizsgára. Különböző városneveket és tájegységeket kell felismernünk a térképen — teszi hozzá Goldberger István —, ha a 12 névből legalább nyolcat nem tud megmutatni az ember, kezdheti elölről. — Akkor hát hol van Boyle Ata Chiac? — No, azt még keresni kell. Ugandából érkezett ez a kedves, barna bőrű fiú — Loyd. Ez év tavaszán találkoztunk vele először. A hazánkban járt gyarmati fiatalok fogadásán ott fehérlett az ő nevetése is. Most elsőéves közgazdász. Ahogy benyitunk, Simai adjunktus szobájába, Loydot is ott találjuk. Az angol nyelv még mindig könnyebben megy, hát így folyik a konzultáció is. Hogy miről? _ Arról, ami Loyd számára Magyarországon is fontos, és érdekes: az aktuális afrikai kérdésekről. Búcsúzóul ránk villantja ragyogó fogsorát, és egészen pestiesen mondja: „viszontlátásra”. Béka a „vérpadon” Topografizálnak a közgazdász-lányok (Fotó: Szökrön) A történészeknél is megindul a diákköri munka Történelmi korok szerint hozták létre a csoportokat ♦ Az ősszel hozzánk, bölcsé♦ székhez is elért a tudományos ♦ diákkörök szervezésének új hulláma. A cél: a már koráb♦ ban megindult diákköri mun- tkát egységes szervezetbe fogyni, és ebből karonként megalakítani a hallgatók Tudomá♦ nyos Egyesületét. Ez a másik két karon nem is ütközött ko♦ molyabb akadályba. Nálunk azonban nehezebben ment a ♦ dolog. Egyrészt azért, mert ké-főn — csak november elején— kapcsolódtunk be a munkádba, másrészt, mert előbb ma♦ gát a diákköri munkát kellett újjáéleszteni. A fő nehézséget a történészi diákkörök okozták, hiszen eze♦ ket a semmiből kellett előteremteni. Történész diákkör ♦ volt ugyan, de ez gyakorlatilag semmit sem jelentett, mert ♦ még az alakulási okmányokat is elporlasztotta az idő. ♦ Akadt diákkör titkár nél♦ kül, de akadt titkár is í tagság nélkül. Akik szerettek volna diákköri tagok ♦ lenni, nem lehettek, mert ♦ nem volt hova belépniük. akik esetleg kiléptek voln 4 na — nem volt honnan. ♦ Hiányzott a központi irányítás. Mindez így első olvasásra kissé bonyolult, de hát — az élet maga sem egyszerű. A bizottság felmérte a helyzetet, és tervet készített, hogy a diákköri munka mihamarabb megindulhasson. Először is megállapították, hogy helytelen a korábbi rendszer, amely a diákköröket a tanszékhez idomította. A diákköröket történelmi korok szerint helyes létrehozni, mellőzve a magyar és az egyetemes történelem szerinti elkülönítést.’ így született meg — gondolatban — az ókori, középkori és az újkori történeti diákkör. A gondolat pedig a várakozások ellenére egyre inkább testet öltött. A mindenfelől megnyilvánuló részvét lassan érdeklődésbe csapott át, amit a szervezéssel megbízott titkárok — Komoróczi Géza, Somogyi Éva és Vécsei György — lelkiismeretesen és ügyesen megnyergeltek, és a három diákkört alig egy hónap alatt lábraállították. Jórészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy a következő félévben a diákköri munka is megindulhat. Az összesített taglétszám — a történészeknél — jelenleg már harminchat, és tavaszig még előreláthatólag emelkedik. Pillanatnyilag — két feladatunk van. Az egyik: a tavasszal esedékes országos diákköri konferencia előkészítése. Mint sokan tudják, ez nem csupán adminisztratív tevékenység, produktív oldala is van, pályamunkákat lehet benyújtani. Sajnos, a vázolt helyzet alapján nem remélhető, hogy történészeink a konferencián elsőrendűen szerepeljenek. Kevés erre a remény azért is, mivel a konferencia tárgyköre a felszabadulás 15. évfordulójához kapcsolódik, és ez az ókori és középkori történészeink számára csak üggyel-bajjal értékesíthető. Szívesen vettünk volna ezért bizonyos „lazítást” a pályafeltételek tárgykörében. A legfőbb bajunk az, hogy a diákkörök csak most alakultak, és rövid az időnk. Ezen pedig nem lehet „lazítani”. A másik feladat már erősen adminisztratív jellegű, és elsősorban a szervező bizottságra hárul. Ez pedig a Tudományos Egyesület tervének kidolgozása és megvalósítása. Mindkét művelet sok munkát igényel, ezért legfeljebb tavasszal kerülhet rá sor. Engel Pál IV. éves bölcsészhallgató Az utolsó ajtón ahogy benyitottunk, meglepő kép tárult elénk: padban ülő, füzetek fölé görnyedő, töprengő diákfejek. Előttük — háttal a táblának — a tanár. Milyen ismerős. Hol láttunk ilyent? Az Eötvösön, az orvosoknál, vagy éppen a Műszaki Egyetemen ... Nevezzük zárthelyinek, orosz vagy költségvetés dolgozatnak, a hallgatók számára gondot, tanulást, izgalmat jelent. És talán ez ennek a vidámkomoly körképnek végső tanulsága is: minden egyetemen más az élet — de lényegében nagyon is ugyanaz. Fiatal emberek küzdenek — felületesebben vagy szorgalmasan — választott életcéljukért, diplomájukért. Járőrünk mondatával őszintén kívánjuk, hogy ez a küzdelem mindnyájuk számára eredményes legyen! Bedecs Éva