Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-01-02 / 1. szám

Kinek köszöntök ! A hallgatók moziba mennek előadás helyett — előadás, előadás. Nem mindegy?! Ott legalább rajzolni, körmöt tisz­títani nem lehet. Puskáznak is néha. De nem akarok én bűnlajst­romot készíteni a hallgatók vi­selt dolgairól, hiszen én is vol­tam egyetemista. Sőt, az „Egy nyáron át táncolt” című filmet nyelvészeti óra helyett néztem meg. Este aztán egyik társam jegyzetét lemásoltam, mert nekünk még nem volt köny­vünk. Ezek amolyan bocsánatos és minden hallgatóval előforduló bűnök, régi bűnök. Ha vallásos terminológiát használtam az előbb, hadd él­jek most is ezzel. Gyakran ta­pasztalom a háziratoknál a ha­lálos bűnnel is felérő vétsége­ket.­­Senki ne gondolja rólam, hogy hívő keresztény vagyok. Csak tájékoztatásként mon­dom el, hogy 1947-ben taga­dott ki az egyházból Shvoy püspök Székesfehérvárott. Elég jól megvagyok azóta az egyház nélkül!) Szedjük csak sorba ezeket a bűnöket. Nem köszönnek! Kezüket mélyen a nadrág­juk, kabátjuk zsebébe sül­lyesztik és mennek a folyosó­kon, de ott nem látják meg azt, aki betöltötte a huszonöt évet. Kizárólag huszonöt év­nél fiatalabbakat vesznek ész­re. Ezeknek odalökik, hogy „csau”, meg „szia”, a legrit­kább esetben, hogy szerbusz. De a tanároknak, docensek­nek, a tanársegédeknek nem köszönnek! Inkább kikerülik őket. Ha erre nincs mód, arc­cal egy hirdetés felé fordul­nak és olvassák, habár az már 1958 nyarán aktualitását vesz­tette. Nem ismerik az előadókat, a vezetőket! » Hogyan? Nem ismerik azo­kat, akik minden egyetemi gyűlésen ott vannak, esetleg az elnökségben foglalnak he­lyet, akik a beszámolókat, megnyitóikat mondják, akik az előadások­at tartják napról napra, akik a jegyzeteket ír­ják. Ez nem lehet igaz. Itt va­lami nincs rendjén. Vagy ezek a hallgatók annyira gyakorol­ják a bocsánatos bűnt, azaz a lógás mesterségét, hogy há­rom-négy év alatt egyszer sem találkoztak az egyetem veze­tőivel, világhírű tanárainkkal? m. m. jén (1700 körül), már idős em­ber volt, s ezért aligha lehetett annak a „30 esztendős” Ta­másnak az atyja, aki 1773-ban másodszor nősült Aszódon. Az adatok tanúsága szerint Ta­más 1717 körül születhetett, s mivel ő is elég idős volt már, aligha lehetett fia 70—80 éves korában, még kevésbé vehe­tett részt annak 1815-ben meg­történt lakodalmán. György és Tamás tehát jóval időseb­bek, semmint István nagyaty­ja, ill. atyja lehetnének. Az azonosítás hibáját GYÖN­­GYÖSY követte el, aki ezt az agácsi matuzsálemet egynek vélte az aszódi fiatalemberrel. Az aszódi matrikula „VA­­GUIENSIS” helységségnevét egyszerűen Vágújhelynek for­dította (holott lehetne Vágyóé is!)­­, nem is szólva további pontatlanságairól az 1773-as esküvő „elnézését” illetőleg. Rhédei Prikkel felfedezett egy nemesi Petronics-családot, akiknek nemeslevelét éppen Vágújhelyen hirdették ki — és össze volt kötve a fonál az agácsi és aszódi „nemes Pet­­rovicsok" között. Petőfi már a mesterségbeli eltérés miatt sem lehetett az agácsiak le­származottja, lévén náluk a mészáros mesterség öröklődő foglalkozás és különben is, vajon mért mondott volna le egy nemesi armáriumról, mi­kor ez a korban existenciát jelentett? !Ez az út tehát téves, az i-t­agácsi nemes Petrovi­­csokat ki kell zárnunk. A Petrovics név alapján a költő ősei délszlávok lehettek, akik hazánk nyugati szélén felván­dorolva, szlovák környezetbe kerültek és elszlovákosodtak. A néphagyomány és más töre­dékes adatok a NYITRAI LU­­BINA környékére vezetnek, pontosan VAGYÓCRA, ahol a község matrikulájában való­ban fellelhető PETROVICS TAMÁS születési éve: 1768. Anyja, PAZSITKA BORBÁ­LA, atyja PETROVICS GYÖRGY, aki szintén itt szü­letett, 1723-ban. Az itteni nép­hagyomány szerint ez a vágyó­éi Tamás jöhetett le az Alföld­re 1785 körül és vette felesé­gül SALKOVICS ZSUZSAN­NÁT Aszódon (aki nem azo­nos az 1773. évi bejegyzettel, mert ezt Gyöngyösy rosszul olvasta!), s nekik született négy gyermekük harmadikja­ként ISTVÁN, a költő atyja —, akinek születési bejegyzé­sét Gyöngyösy is helyesen is­merte fel — de melyre rossz elméletet épített. A­z anyai ágról, Hrúz Má- Át­riáról, a szakirodalom mit sem tudott, itt BALLO RUDOLF, egy ugyancsak dilettáns kutató vezette félre az életrajzírót. Egyszerűen a hasára ütve kijelentette, hogy a költő anyja a Túróc megyei LIESNÓN született, de a szü­letési évet, 1791-et csodás vé­letlenképpen eltalálta. Dienes kutatásai szerint Mária való­jában NECPÁLON született, atyja HRUZ JÁNOS­­, aki a Justh-család jobbágya és „pa­raszt-suszter*’ volt, anyja JE­­RABEK ZSUZSANNA. A nec­­páli néphagyomány ma is em­lékszik Hrúz Mária fiára, de nagyon érdekesen, nem mint költőt, hanem mint katona­tisztet tartja számon, aki csa­tában esett el. A KÖLTŐ TEHÁT EGY KÉZMŰVES ÉS EGY CSE­LÉDLÁNY GYERMEKE­KÉNT SZÜLETETT­­, ho­gyan is lett volna nemes az, aki 1848-ban a legélesebben szemben állt a forradalom ne­mesi vezetőivel! Naplójában azonban említi egyszer a már­ciusi események után, hogy maga is a NEMESSÉGHEZ TARTOZOTT. (így, múlt idő­ben ...) Hogyan magyarázhat­juk ezt meg? MEZŐSI KÁ­ROLY legújabb kutatásai szerint a költő apja Szabad­szálláson tart. „REDEMPTUSI” földeket vásárolt, és ezek ré­vén a jászkun társadalomban nemesi előjogokat élvezett. A redemptusság nem volt ugyan NOBILITÁSSAL egyenérté­kű nemesség, de több volt, mint a puszta INNOBILITÁS, a vázolt genezisnek is van­­**■ nak sebezhető pontjai: itt is a Tamások azonosítása a kérdéses. Nem látjuk biztos­nak, hogy a „Vaguiensis”-t vágyódnak lehet-e fordítani, lehet, hogy éppen egy harma­dik helységet jelöl. A két Ta­más azonosságát alátámaszta­ná, hogy az aszódi Tamásnak, volt egy PETROVICS JÁNOS nevű, kimutathatóan vágyód (vagyociensis), legénye —, aki talán rokona lehetett, és tá­mogatná a néphagyomány is —, melyet persze mindig kriti­kával kell fogadnunk. Meg­gondolásra méltó Tamás 18 éves fejjel történt házassága is — amit azonban a szlovák népszokások igazolnak. A csaknem valószínű hipotézis nagy érdeme, hogy alulról ha­ladt fölfelé, de a középütt el­szakadt szálhoz még szükség van egy-két „biztosító” adatra. A genezist megerősíti Petőfi is, aki német önéletrajzában „szegény s­zülőktől” született­nek mondja magát. Az, hogy a költő nemzetisé­gi származása ily módon be­látást nyert, nem hinnénk, hogy befolyásolná Petőfi ma­gyarságát, aki magyar nyel­ven, magyar tudattal írt , és mindenkor magyarnak val­lotta magát. Tasnádi Attila (Köszönetet mondok Dienes elvtársnak, aki készséggel hoz­zájárult, hogy az „Egyetemi Lapok” hasábjain ismertessem tanulmányát a hallgatóság tájékoztatása céljából. A ter­vek szerint maga Dienes And­rás fog majd beszámolni kuta­tásairól egy esetleges kollé­gium keretében.) l♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦♦ Vállaltunk mindent! Még azok­at a korai öregedéssel kap­csolatos kinyilatkoztatásokat is, amelyekkel a jó magyar közmondás a kandi természetű embereket sújtja. Bízva a mo­dern kozmetika és a minden­tudó méh­pempő varázserejé­ben, mégiscsak kíváncsiskod­tunk. Mégpedig többrendbeli­­leg! Mert elszánt járőrünk két egyetemen is végigleselkedett, hogy fényképezőgép és jegy­zetfüzet segítségével megörö­kítsük az ifjú sorstársak éle­tének egy-egy ellesett mozza­natát. íme: Az orvosi egyetemen va­gyunk. A hallgatók rádióaktív izotóp méréseket végeznek, munkában a gyrrt­ cső. No, de ebben a sarokban valami más­sal foglalatoskodnak. Kémcsö­vek, eprovetták, benne áttet­sző, kékes folyadék, Gazsó dok­tor, a gyakorlatvezető árulja el, hogy vérfajsúly-méréssel foglalkoznak a hallgatók. A medika, meg a béka Fehér köpenyes fiatal lány, nagy barna konttyal. A kezé­ben jól megtermett, földszínű béka, riadtan piheg, nyakának szürkés bőre emelkedik-süly­­lyed, ahogy széles száját meg­nyitva liheg. Érzi, hogy ütött utolsó órája. A vízcsap fölött egy deszkalap — ez a „vérpad” — és néhány békatársa már kinyújtóztatva, felboncolva fekszik. De a kontyos medika csak áll. És — most látni csak — sír! Sír, nekipirul­tan, elkese­redetten — mosolygó társai közt. Azok biztatják. — No, végezz hát vele! — Nem, nem bírom — küp­ Mit látott a riporter 1959 utolsó napjaiban a társegyetemeken? Rögi kétségbeesve­­, jaj, olyan szemrehányóan néz rám! És, hogy mi lett a béka sor­sa? Hát... szóval azt nem vártuk meg. Nem mintha ir­tózna az ember az ilyen lát­ványtól, hiszen lényegében felnőttek vagyunk, ugye, és tisztában vagyunk vele, hogy szükség van az ilyen kísérle­tekre ... de ... hogy is mond­juk csak ... spéci és ez a béka tényleg olyan szemrehányóan pislogott! Tankönyv és lábszárcsont Az anatómiai intézetbe tu­lajdonképpen nemigen akartak beengedni. Mert a laikus szem másképp látja a dolgokat, és esetleg netán rosszul lesz ... Ez az! Itt a téma! Elő a ha­lált megvető bátorságot, és gyerünk. Lássuk, hogyan ta­nulnak, hogyan dolgoznak a medikusok — itt, a boncte­remben. Hát... ami azt illeti — az ELTE-sekhez viszonyítva van némi különbség... Vegyük csak a vizsgára készülést. Ná­lunk egyszerű ez. A hallgató teszi a jegyzetét, leül a könyv­tárba, és tanul. Nem így a me­dikus. Füredi Erika elsőéves, és vizsgára készül. Igen ám, de hogyan! Ül a boncterem sar­kában a fémlemezzel borított asztal mögött, előtte anató­mia-tankönyv, és egy bőre fosztott emberi láb! Erika minden teketória nélkül szét­feszegeti az izmokat, és készsé­gesen magyarázza, hogy hol ta­pad a musculus, ez vagy az. (Szó, ami szó, meg kell állapí­tani, hogy vannak azért vala­mivel biztatóbb külsejű tan­eszközök is!) Ma amputálni fogunk... Kedves, kerek, babaarca van, és tavaly végezte az egye­temet. Könnyű szőkesége is ki­emeli, hogy a nőknek a nőie­sen gyengéd típusába tartozik. — Nem irtóztál soha a bon­colástól, béka-lefejezéstől még elsőéves korodban sem? — Nem. Tudod, az orvos, vagy aki annak készül, más szemmel nézi ezeket a dolgo­kat. Számunkra a bonctermi gyakorlatok sohasem valami hátborzongató hullavagdalá­­sok, hanem előkészület, hogy az élő, beteg test gyógyítását könnyen és biztosan végezhes­sük. Aztán Nóra doktornő elve­gyül a hórihorgas ötödévesei közé. Kezdődik a műtéttan­­gyakorlat. A fehér köpenyes medikusok körülállják az asz­talt, és megszólal a doktornő csengő hangja: — Ma amputálni fogunk ... Rosszkor jöttünk a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Szombati napon itt nincs nagy nyüzsgés. Még a „Közgazdász” szerkesztőségé­vel sem volt szerencsénk — ugyanis épp aznap tördeltek a nyomdában. Na, most aztán mihez kezd­jünk. Búsan baktatunk a kis­sé homályos és káposztaszagú folyosókon, hátha találunk va­lami érdekeset. Egyszer csak felfedezünk néhány fali térképet. Előttük fiúk, lányok füzetekkel, papír­lapokkal kezükben, és halkan litániáznak. Ugyan mit csinál­hatnak? Ne is kérdezd! — sóhajtja Karácsonyi Olga. — Topográ­fiát tanulunk, mert ha ebből­­sincs beszámolónk, nem me­hetünk gazdaságtan földrajz vizsgára. Különböző városneveket és tájegységeket kell felismer­nünk a térképen — teszi hoz­zá Goldberger István —, ha a 12 névből legalább nyolcat nem tud megmutatni az em­ber, kezdheti elölről. — Akkor hát hol van Boyle Ata Chiac? — No, azt még keresni kell. Ugandából érkezett ez a kedves, barna bőrű fiú — Loyd. Ez év tavaszán talál­koztunk vele először. A ha­zánkban járt gyarmati fiatalok fogadásán ott fehérlett az ő nevetése is. Most elsőéves közgazdász. Ahogy benyitunk, Simai ad­junktus szobájába, Loydot is ott találjuk. Az angol nyelv még mindig könnyebben megy, hát így folyik a konzultáció is. Hogy miről? _ Arról, ami Loyd számára Magyarországon is fontos, és érdekes: az ak­tuális afrikai kérdésekről. Búcsúzóul ránk villantja ra­gyogó fogsorát, és egészen pes­tiesen mondja: „viszontlátás­ra”. Béka a „vérpadon” Topografizálnak a közgazdász-lányok (Fotó: Szökrön) A történészeknél is megindul a diákköri munka Történelmi korok szerint hozták létre a csoportokat ♦ Az ősszel hozzánk, bölcsé­♦ székhez is elért a tudományos ♦ diákkörök szervezésének új­­ hulláma. A cél: a már koráb­♦ ban megindult diákköri mun- tkát egységes szervezetbe fog­yni, és ebből karonként meg­alakítani a hallgatók Tudomá­♦ nyos Egyesületét. Ez a másik­­ két karon nem is ütközött ko­♦ molyabb akadályba. Nálunk­­ azonban nehezebben ment a ♦ dolog. Egyrészt azért, mert ké-­­főn — csak november elején­­— kapcsolódtunk be a munká­dba, másrészt, mert előbb ma­♦ gát a diákköri munkát kellett­­ újjáéleszteni.­­ A fő nehézséget a történész­i diákkörök okozták, hiszen eze­♦ ket a semmiből kellett előte­­­­remteni. Történész diákkör ♦ volt ugyan, de ez gyakorlatilag­­ semmit sem jelentett, mert ♦ még az alakulási okmányokat­­ is elporlasztotta az idő. ♦ Akadt diákkör titkár nél­♦ kül, de akadt titkár is í tagság nélkül. Akik szeret­­­­tek volna diákköri tagok ♦ lenni, nem lehettek, mert ♦ nem volt hova belépniük.­­ akik esetleg kiléptek voln 4 na — nem volt honnan. ♦ Hiányzott a központi irányí­tás. Mindez így első olvasásra kissé bonyolult, de hát — az élet maga sem egyszerű. A bizottság felmérte a hely­zetet, és tervet készített, hogy a diákköri munka mihamarabb megindulhasson. Először is megállapították, hogy helyte­len a korábbi rendszer, amely a diákköröket a tanszékhez idomította. A diákköröket történelmi korok szerint helyes létre­hozni, mellőzve a magyar és az egyetemes történe­lem szerinti elkülönítést.’ így született meg — gondo­latban — az ókori, középkori és az újkori történeti diákkör. A gondolat pedig a várako­zások ellenére egyre inkább testet öltött. A mindenfelől megnyilvánuló részvét lassan érdeklődésbe csapott át, amit a szervezéssel megbízott titká­rok — Komoróczi Géza, Somo­gyi Éva és Vécsei György — lelkiismeretesen és ügyesen megnyergeltek, és a három di­ákkört alig egy hónap alatt lábraállították. Jórészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy a következő félévben a diákköri munka is megindul­hat. Az összesített taglétszám — a történészeknél — jelenleg már harminchat, és tavaszig még előreláthatólag emelke­dik. Pillanatnyilag — két felada­tunk van. Az egyik: a tavasszal esedékes orszá­gos diákköri konferencia előkészítése. Mint sokan tudják, ez nem csupán adminisztratív tevé­kenység, produktív oldala is van, pályamunkákat lehet be­nyújtani. Sajnos, a vázolt helyzet alapján nem remélhe­tő, hogy történészeink a kon­ferencián elsőrendűen szere­peljenek. Kevés erre a re­mény azért is, mivel a konfe­rencia tárgyköre a felszabadu­lás 15. évfordulójához kapcso­lódik, és ez az ókori és közép­kori történészeink számára csak üggyel-bajjal értékesíthe­tő. Szívesen vettünk volna ezért bizonyos „lazítást” a pá­lyaf­el­tételek tárgykörében. A legfőbb bajunk az, hogy a di­ákkörök csak most alakultak, és rövid az időnk. Ezen pedig nem lehet „lazítani”. A másik feladat már erősen adminisztratív jellegű, és első­sorban a szervező bizottságra hárul. Ez pedig a Tudományos Egyesület tervének kidolgozása és megvalósítása. Mindkét művelet sok munkát igényel, ezért legfeljebb ta­vasszal kerülhet rá sor. Engel Pál IV. éves bölcsészhallgató Az utolsó ajtón ahogy benyitottunk, meglepő kép tárult elénk: padban ülő, füzetek fölé görnyedő, töpren­gő diákfejek. Előttük — hát­tal a táblának — a tanár. Mi­lyen ismerős. Hol láttunk ilyent? Az Eötvösön, az orvo­soknál, vagy éppen a Műsza­ki Egyetemen ... Nevezzük zárthelyinek, orosz vagy költségvetés dolgozatnak, a hallgatók számára gondot, tanulást, izgalmat jelent. És talán ez ennek a vidám­komoly körképnek végső ta­nulsága is: minden egyetemen más az élet — de lényegében nagyon is ugyanaz. Fiatal em­berek küzdenek — felülete­sebben vagy szorgalmasan — választott életcéljukért, diplo­májukért. Járőrünk mondatával őszin­tén kívánjuk, hogy ez a küzde­lem mindnyájuk számára eredményes legyen! Bedecs Éva

Next