Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-03-12 / 11. szám
NYERGES ANDRÁS: KÉT GROT Boldogok Járnak akár az angyalok haján mint lágy eső zizeg lefekszenek mindenkinek s mint a nyulak oly boldogok Testük a cél a tett az ok pénz kell és relativitás ami je jó az nem vitás mint a nyulak oly boldogok Holnap is lesz még nap talán a bomba az csak rémmese utána is kell néha lány s az lesz a klassz mint hajdanán ugrálni föl-le majd a fán ahol nem fontos semmise Az elrepült reggel Szökkenve magasba száll a reggel, úszunk, sebesedünk, hisz a szél csupa kés, lebeg a bádogos műhely, lebeg a Közért, az áll. eng. zenetanár s az oki. cipész, tétovázunk föl-le a vibráló levegőben, megülünk néha óriási fák tetején, s a házmesterek kara azt futja teli tüdővel: „Csini, csinibaba szeress belém!” Kék lovak nyihogása a harmatos idő, ferdére billen az utca s a folyó fölé száll, szikrázik a híd, csodálkozik a lábánál ülő, és kitágul és megszűkül a hunyorgó táj, táncolunk, lebegünk, akár a habos, gyöngyöző mesében, egy lány tenyéren medvebocsok komoly, nagy feje szuszog, körmük kieresztik, s az égen gyönyörű bolondságok törvényei ragyognak. Salvatore Quasimodo: RÉGI FAL Az amfiteátrum repedt falán tüskés fürtökben álló fűcsomók közt cikázva kergetőznek már a gyíkok, s békák lapulnak a csatorna mélyén, a régmúlt nyáréjszakák monoton zenéje. Emlékszel még, villogva ránk köszöntött, amint árnyunkba burkolózva mentünk, az esthajnal csillag. Kedvesem, a sárga levélként peregtek az évek s a föld folyóit vér festette át. (Takács Zsuzsa fordítása) I BEFEJEZŐDÖTT a dolgozat felolvasása. Egy finom vonású, fekete hajú lány kért szót: Keresztes Judit. Csöndes althangon szólalt meg, fejét kicsit félrehajtotta és ez valahogy szerény, félénk kifejezést adott neki. Jóska nem figyelt a szavaira. Kettőjükre gondolt. Kis habozás után Juditra emelte tekintetét, örült, hogy volt ereje nyugodtan, szinte közömbösen ránézni, örült, hogy nemsokára végleg eltűnik belőle az a kínos és megalázó sóvárgás, mely fél éve a hatalmában tartotta. Judit nagyon szeretetreméltó volt. Sokan forogtak körülötte és — ritka eset — még a lányok is rajongtak érte. Jóska hosszú vívódás után a maga nem ügyes és sokszor nem is egyértelmű módján — azt hitte — tudtára adta érzéseit Juditnak. A lány azonban sehogyan sem válaszolt. A fiú a zárkózott emberek érzékenységével ezt a semmibevevést gúnnyal megtoldott visszautasításnak vette és elkezdődött számára az intenzív boldogtalanság időszaka. Megalázottnak érezte magát és az önvád egy idő után a fájdalom okozója elleni keserű érzésbe fordult. Az ember — akár tudatosan, akár tudat alatt — még a reménytelen szerelemben is önmaga igazolására törekszik. Jóska Juditban egyre inkább az önző és ügyesen helyezkedő polgárlányt kezdte látni, ezért még a találkozást is lehetőleg elkerülte. Képzelete annál többet foglalkozott vele és teljesen átrajzolta magában a lányról korábban festett álomszerűen ideális portréját. ÖSZTÖNÖSEN kerülte Juditot. Tudat alatt attól félt, hogy a valóság nem hajlandó elképzeléseihez igazodni. Este, mikor az óra végeztével kiléptek a kavargó hóesésbe, Judit minden előzmény nélkül odalépett Jóskához és azt javasolta, hogy menjenek gyalog. A fiú belül szinte megdermedt. Arcának ugyan ura maradt, de hangjának reszketését csak a belvárosi templom megkonduló haragja leplezhette el. — Tudod mit? — mondta Judit, amint megindultak a Duna-part felé. — Játsszunk kérdezz-feleleket. Azzal a kikötéssel, hogy csak igazat szabad mondani. „Nem szoktam hazudni” — ez volt Jóska nyelvén, de meggondolta magát és nem szólt semmit. — Első kérdésem: az utóbbi időben furcsán viselkedsz velem szemben. Tudom, hogy régen se nagyon érdekeltelek, de mostanában már az ellenszenvedet is kimutatod... ,,Ó, micsoda színlelő. Legszívesebben ... Csak azt nem értem, hogy mit akar...” —... Mondd, csakugyan így van, vagy csak én túlzom el a dolgot? ÚGY IDŐT NYERJEN, a fiú a szemét dörzsölte, mintha hópihe esett volna a pillájára. — Lehet, hogy amit mondasz, van alapja. De nem feléd irányul... elsősorban. — Megbántott valamelyikünk? — aggódom Jutka. — Ugyan, ne gyerekeskedj. Nincs énnekem szükségem erre ... — Hónapok óta látom, hogy bánt valami. Ha tudok, szeretnék segíteni... De te olyan gyanakvó vagy. — Ti tettetek ilyenné. — Ki az a ti? — Az egész művelt pesti kompánia, akik mind olyan finomak, hogy csak a háta mögött röhögik ki az embert. Rövid hallgatás után a megbántott hangján kérdezte a lány: — Nem gondolod, hogy csúnyán általánosítasz? — Lehet, de nem voltam mindig ilyen. — Te is hibás vagy abban, hogy elszigetelődtél egyesektől. Van egy pár barátod, azokon kívül még a csoporttársaiddal sem beszélgetsz. Velünk pedig, akikkel hetente csak két órád van, egyáltalán nem. Azt se tudom, hogy mit csinálsz, mi érdekel. KISZ- tag vagy-e, jársz-e a diákkörbe ... semmit! — Én nem tudok megalázkodni. Lehet, túl érzékeny is vagyok. De faluról jöttem. Megérthetnél — a fiú érezte, hogy szándéktalanul is enyhítette a beszélgetés izgatott feszültségét. — Olyan távol vagyunk, még mindig, még három év után, — enyhítette a hangot a lány is. — Pedig ez nem érdektelenség, hanem valami más. Mikor néha hallhattam a véleményedet valamiről, mindig szerettem volna veled beszélgetni. — Hát akkor miért csak most jöttél? — fakadt ki újra a fiú. — Én? Nem tartod ezt a kérdést kicsit furcsának? Ez azért túlmegy még a női egyenjogúság mai keretein is... Különben most hogy már ismerlek valamennyire, nem is hangzik ez tőled olyan furcsának... És örülök, hogy elhívtalak erre a kis sétára. M MEG ÁLLTAK a behavazott rakpart kí szélén. Csönd volt körülöttük, csak az egymásra torlódó jégtáblák halk csosszanása hallatszott. Jóska tudta hogy most mondania kell valamit. Ösztöne biztató szavakat sugallt, de tartózkodását sem akarta teljesen feladni. Bár még mindig nem értette Juditot, önkéntelenül is kimondta: — Köszönöm az őszinteségedet. Ezt sohasem reméltem volna. — Érthető, hogy ilyen keserű vagy. Vannak alakok, akik olyanok, amilyennek te látod őket. Ismerem a fajtámat. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de én nem köteleztem el magam egyik társasághoz sem. Tény, hogy ellentétben veled, majdnem mindenkivel jó barátságban vagyok. De én tudom a legjobban, hogy mennyire felületes dolgok ezek. Nincsen igazi barátom. Rosszabbul állok, mint te, elhiheted. És most már ne próbálj a bizalmatlanságoddal megbántani. Nem vagyok hajlandó megsértődni. A fejembe vettem, hogy benned van valami és ettől nem tágítok. Meg akarlak ismerni. Hidat akarok közénk, Jóska egy darabig csak a lámpa mellett elszitáló hópelyheket nézte. Az elgondolt szép mondatok szavakba öltöztetve valahogyan sután hangzottak: —... Ne haragudj Judit, de teljesen meg vagyok zavarodva... Fölkavartál... és látom, hogy sokban neked van igazad. A te magatartásodban, hogy közeledni mersz egy olyan otromba alakhoz, mint én... több a nagyság ... Nem ... nem tudok neked most semmit mondani. Én tényleg rossz természetű vagyok. A hirtelen változást megemészteni ... ehhez nekem idő kell. Most még attól félek, hogy álmodom az egészet. — Jól van Jóska. Azt hiszem értelek. Ne folytassuk most ezt tovább. Búcsúzzunk itt el. Van így is min gondolkoznunk... Igaz? Nem akart Juditnak utána fordulni, de nem tudta megállni. Egy perc múlva hátranézett és még látta, amint határozott járású alakja hóörvénybe vész, melyet egy elhaladó teherautó kavart köréje. LASSAN Ő IS megindult hazafelé. „Mit jelent ez a mai beszélgetés? Lehetséges, hogy valakin így, minden átmenet nélkül kitör a baráti érzés? De szabad-e kételkednem? És érdemes-e? Talán mégsem fog egyoldalúan befejeződni... — gyötörte magát. Még semmi nincs elveszve. Táléni nem is tudja, hogy milyen régóta szeretem. Talán még minden előttünk van. Talán ... De lehet ez valóság? Olyan valószínűtlen minden... Egy nő csak két esetben viselkedhet így, vagy érdekből, vagy... szerelemből. Dehát lehet engem szeretni? És éppen ő, egy ilyen körülrajongott, gyönyörű és okos lány? Talán, ha csúnya lenne...” Töprengett, töprengett otthon a kollégiumban is, késő éjszakáig. Végülis Judit magyarázatát eddigi tapasztalatai alapján el kellett vetnie. „Ilyen nincs, ez nem létezik, ha más mesélné, akkor se hinném.” Lefekvés után mégis azon kapta magát, hogy önfeledten álmodozik. „Nem, nem szabad. A szerelemmel is úgy kell tenni, mint a lottóval. Addig, amíg a kezemben nem látom a nyereményt, kételkedem. A kétely legalább megóv a csalódástól.” MÁSNAP DÉLELŐTT egyik órán sem figyelt. Gondolatai makacsul visszatértek az esti beszélgetésre s a délutáni KISZ-csoportgyűlésen is kezdetben csak földi porhüvelye volt jelen. Már azt hitte, hogy nemsokára vége lesz a gyűlésnek, amikor a csoportvezető hangjára figyelt föl. — Hátra van még egy felvételi ügy. Hívjátok be Jutkát a könyvtárból. Érezte, hogy elsápad, aztán elvörösödik. Körülnézett, de senki nem törődött vele. A következő egy óra eseményeiről később alig tudott számot adni magának. Arra még emlékezett, hogy amikor a nyugodt Judit belépett és kedvesen rámosolyodott, elöntötte az indulat. De a részleteket már nem tudná fölidézni. A jegyzőkönyv szerint tevékenyen részt vett a vitában, öt alkalommal tett föl kérdést a jelentkezőnek. Minden hozzászólása olyan volt, hogy csak rombolt a megelőző pozitív vélemények hatásán. Egyszer egy pillanatra Judit csodálkozó, kipirult arcára vetődött a tekintete, de ekkor már nem volt visszakozó, kíméletlenül érvelt tovább. Este hétkor a csoport hat szavazattal négy ellenében úgy döntött, hogy nem javasolja a taggyűlésnek Keresztes Judit felvételét. AMIKOR A GYŰLÉS UTÁN kilépett a metszőén hideg levegőre, úgy érezte, hogy még soha nem volt ilyen boldogtalan. (Pályázatunkra beküldött novella. Jelige: „Hamis tanúvá lettél saját igaz pöi aduéi.”) Interjú Borisz Taslitzkyval Borisz Taslitzky francia kommunista festő, aki témáját a második világháború és az algériai harcok eseményeiből meríti, a művészet harcosságát hirdeti, s a jövő művészetét nem az értelmetlen formalista alkotásokban, hanem az új, kommunista ember jobb életéért való küzdelmének bemutatásában látja, élután öt óra van. Már kezd sötétedni. Befejezzük rövid szigeti sétánlat és a Nagyszálló halljában folytatjuk ..szabálytalan interjúnkat”. Velünk szemben mustárszínű kordbársony zakóban őszülő halántékú, magas termetű, középkorú férfi ül: Borisz Taslitzky orosz származású francia festő. — Milyen céllal és milyen tervekkel látogatott el hazánkba? — A Francia Kommunista Párt megbízásából jöttem Magyarországra. Az Iparművészeti Főiskolán azokról a múlt századbeli festőkről beszéltem, akik a társadalmi élet számára hasznos témákat dolgoztak fel. Azután munkásságáról és műveiről érdeklődtünk. — Mint a l’Humanité illusztrátora elsősorban az aktuális politikai és kulturális élet problémáival foglalkozom. A „Hogyan lettem festő” című könyvemben igyekeztem feltárni a művészetről alkotott elképzeléseim lényegét, szembeállítva azokkal a nézetekkel, melyek a művészet eltorzításával a modern haladó irányzat képviselőinek érzik magukat. Szabatosan megfogalmazott mondatokban beszél oroszul. Érdeklődve tesszük fel a kérdést, hogy tanult meg ilyen jól, hiszen Franciaországban született. Az eddig csillogó magyarázó szemgolyói itt egy kissé elszürkülnek. Látjuk, hogy ügyetlen volt a kérdés, de ő máris válaszol: — A német koncentrációs táborokban oroszokkal együtt laktam és ott is festettem ... Már a világháború előtt is részt vettem az illegális munkában, a háború idején pedig a partizánmozgalomban. Állandóan kísért a múlt, s mindig csak a rossz emlékeimet idézik fel... Majd ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódva kissé fájón jegyzi meg, hogy Adenauer „barritt kezének simogatását” még ő is érezte a múlt évben. Párizsban ugyanis egy kiállított művét, melynek témája a koncentrációs tábor bemutatása volt, az év végén a kiállítási teremből hirtelen az épület pincéjének legeldugottabb helyére szállították le. Még mielőtt feltettük volna szépen hangzó, de eléggé sablonos kérdéseinket. Magyarországon szerzett tapasztalatairól és legkedvesebb élményeiről, ő minket megelőzve mesélte el, hogy járt Pécsett, megcsodálta a város nevezetességeit, meglátogatott egy üzemet is. Igen sok tapasztalattal gazdagodott a munkásokkal való beszélgetés folyamán és kellemesen érintette a munkásemberek őszinte, közvetlen lelkesedése, mellyel őt fogadták, s meséltek életkörülményeikről. — Pesten a Mátyás-pincében voltam az egyik este és bizony csak a legnagyobb elismeréssel tudok nyilatkozni a magyar borokról. — Dehát azért a francia bor sem kutya — tiltakozunk rögtön udvariasan. S ha már az összehasonlításnál tartunk, hadd dicsekedjünk el azzal is, hogy egy igazi párizsi véleménye szerint is: nagyon csinosak a pesti nők. Ferenci—Bakonyi EGYETEMI SZÍNPAD MŰSORA: Március 16-án este 7 órakor Az Egyetemi Énekkar hangversenye. Közreműködik: Bacher Mihály (zongora), Déry Pál, Csapó Károly, Réti József, Vereczkey Mária (ének), az Egyetemi Koncertzenekar és a Bezerédy utcai iskola úttörő kórusa. Belépődíj: 10, 6 és 3 Ft. Március 17-én este 7 órakor Szabó Lőrinc est: Tücsökzene, Himnusz az emberhez sorozat A bérlet 3. előadása, Sütő Irén és Bodor Tibor előadóestje. Belépődíj: 4-től 12 Ft-ig. Március 18-án 5 és28 órakor Kezedben az élet. Szovjet film. Belépődíj: 3,30 Ft. Március 20-án este 7 órakor Nagy műsorjátánok. Ilosvai Katalin és Gáti József előadóestje. Belépődíj: 4 Ft-tól 12 Ftig- Prometheus, Epimetheus és Pandora Megjegyzések Goethe Goethe: Pandora című világdrámája most kerül először a magyar olvasóközönség kezébe. Goethe kortársa és barátja, Eckermann így írt erről a drámáról: „Elmondtam neki (Goethe-nek), hogy én csak lassanként hatoltam a nehéz mű mélyére, mikor már oly sokszor olvastam el, hogy csaknem könyv nélkül tudtam. Goethe mosolygott: «azt elhiszem — mondotta —, minden részlete valósággal egymásba ékelődik».” Valóban, a Faust második része után talán ez a goethei alkotás kíván a legtöbb, a legbővebb magyarázatot. 1807-ben, öreg korában kezdte el írni Goethe a Pandorát. Az országban a franciák erőszakkal és fegyverrel uralkodtak. Goethe, mint mindig a békét, a szépséget, a nyugalmat óhajtotta. — Hogyan éljünk, hogy szépség legyen a földön? — vetette fel többször is a kérdést. — Vagy csak reménykednünk kell ennek az elérésében? És kérdéseire a Pandora megalkotásával felelt. Pandora, azaz „mindennel megajándékozott” a neve a földre hajt és kínt hozó aszszonynak. Prometheus ellopta a tüzet, az ember hinni kezd a jóban, a szépben. Zeus azonban féltékeny az emberre. Prometheus, azaz „előre gondoló” nem fogadja el Pandora csábítását, viszont Epimetheus, „utólag gondolkodó” beleszeret Pandorába. Kinyitja Pandora bűvös, titkos kelyhét, s ezzel bajt zúdít az emberiségre. Epimetheus megijed a bajoktól, vissza akarja szorítani a szelence fedelét, de ebben ekkor már csak a remény maradt, ez lett az emberekké. Ezt a mitológiát dolgozta fel Goethe a Pandorában. Megrajzolva benne a két örök embertípust: Prometheust, a tettre serény polgárt, az örök elégedetlenkedőt, újat, szebbet öregkori drámájához akarót és Epimetheust, az álmodozó, romantikus szép lelket. Goethe öreg korával magyarázható, hogy ebben a művében rokonszenve Epimetheus felé hajol, aki nem a valóságot ragadja meg, hanem a lehetőségeket fürkészi, soha nem ér el célt, álmozodó. Prometheus cselekszik, pihen, erőt gyűjt a feladatok elvégzésére. Ő volt Goethe ifjúkori példaképe is. Mindig csak az érdekli, ami lesz, ezért nem fogadja el Pandora szerelmét sem. Pandorát Epimetheus nem tudja megtartani. Pedig csak akkor lenne boldog, ha asszonya visszatérne, mert Pandora egyenlő a szépséggel. De a régi világ két jellegzetes embertípusa nem méltó már Pandorára, össze kell ötvöződniük, hogy ő visszatérjen. Csak Prometheus fiához és Epimetheus lányához jelzi visszatértét Pandora, azaz a szépség. Pandora a dráma további meg nem írt részében boldoggá teszi az embereket, otthagyva a földön a hitet, a tudományt és művészetet, a jövő titkait. Goethe ezzel a drámával vigasztalta a korát. Megmutatta, hogy mi módon jön el az emberiség aranykora, a szépség. Tűznek, víznek, a művészetnek és gyakorlati érzéknek egyesülniük kell, hogy teljessé váljon az ember. Mert csak „a teljessé vált” ember képes élni a szépséggel és a boldogsággal. Goethe bízik abban, hogy Pandora visszatér és megvalósul az a világ, amelyikért öreg korában is küzdött. A Pandora tanulságos, mély filozófiai mondanivalót tartalmazó észcsiszoló olvasmány. (A magyar Helikon díszes kiadásában jelent meg a közelmúltban.) —M—m—