Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-03-12 / 11. szám

NYERGES ANDRÁS: KÉT GROT Boldogok Járnak akár az angyalok haján mint lágy eső zizeg lefekszenek mindenkinek s mint a nyulak oly boldogok Testük a cél a tett az ok pénz kell és relativitás ami je jó az nem vitás mint a nyulak oly boldogok Holnap is lesz még nap talán a bomba az csak rémmese utána is kell néha lány s az lesz a klassz mint hajdanán ugrálni föl-le majd a fán ahol nem fontos semmise Az elrepült reggel Szökkenve magasba száll a reggel, úszunk, sebesedünk, hisz a szél csupa kés, lebeg a bádogos műh­ely, lebeg a Közért, az áll. eng. zenetanár s az oki. cipész, tétovázunk föl-le a vibráló levegőben, megülünk néha óriási fák tetején, s a házmesterek kara azt futja teli tüdővel: „Csini, csinibaba szeress belém!” Kék lovak nyihogása a harmatos idő, ferdére billen az utca s a folyó fölé száll, szikrázik a híd, csodálkozik a lábánál ülő, és kitágul és megszűkül a hunyorgó táj, táncolunk, lebegünk, akár a habos, gyöngyöző mesében, egy lány tenyéren medvebocsok komoly, nagy feje szuszog, körmük kieresztik, s az égen gyönyörű bolondságok törvényei ragyognak. Salvatore Quasimodo: RÉGI FAL Az amfiteátrum repedt falán tüskés fürtökben álló fűcsomók közt cikázva kergetőznek már a gyíkok, s békák lapulnak a csatorna mélyén, a régmúlt nyáréjszakák monoton zenéje. Emlékszel még, villogva ránk köszöntött, amint árnyunkba burkolózva mentünk, az esthajnal csillag. Kedvesem, a sárga levélként peregtek az évek s a föld folyóit vér festette át. (Takács Zsuzsa fordítása) I BEFEJEZŐDÖTT a dolgozat felolvasá­­sa. Egy finom vonású, fekete hajú lány kért szót: Keresztes Judit. Csöndes althan­gon szólalt meg, fejét kicsit félrehajtotta és ez valahogy szerény, félénk kifejezést adott neki. Jósk­a nem figyelt a szavaira. Kettőjükre gondolt. Kis habozás után Juditra emelte te­kintetét, örült, hogy volt ereje nyugodtan, szinte közömbösen ránézni, örült, hogy nem­sokára végleg eltűnik belőle az a kínos és megalázó sóvárgás, mely fél éve a hatalmá­ban tartotta. Judit nagyon szeretetreméltó volt. Sokan forogtak körülötte és — ritka eset — még a lányok is rajongtak érte. Jóska hosszú ví­vódás után a maga nem ügyes és sokszor nem is egyértelmű módján — azt hitte — tudtára adta érzéseit Juditnak. A lány azonban sehogyan sem válaszolt. A fiú a zárkózott emberek érzékenységével ezt a semmibevevést gúnnyal megtoldott vissza­utasításnak vette és elkezdődött számára az intenzív boldogtalanság időszaka. Megalá­­zottnak érezte magát és az önvád egy idő után a fájdalom okozója elleni keserű érzés­be fordult. Az ember — akár tudatosan, akár tudat alatt — még a reménytelen szerelemben is önmaga igazolására törekszik. Jóska Judit­ban egyre inkább az önző és ügyesen helyez­kedő polgárlányt kezdte látni, ezért még a találkozást is lehetőleg elkerülte. Képzelete annál többet foglalkozott vele és teljesen át­rajzolta magában a lányról korábban festett álomszerűen ideális portréját. Ö­­SZTÖNÖSEN kerülte Juditot. Tudat alatt attól félt, hogy a valóság nem hajlandó elképzeléseihez igazodni. Este, mikor az óra végeztével kiléptek a ka­vargó hóesésbe, Judit minden előzmény nél­kül odalépett Jóskához és azt javasolta, hogy menjenek gyalog. A fiú belül szinte meg­dermedt. Arcának ugyan ura maradt, de hangjának reszketését csak a belvárosi temp­lom megkonduló haragja leplezhette el. — Tudod mit? — mondta Judit, amint megindultak a Duna-part felé. — Játsszunk kérdezz-feleleket. Azzal a kikötéssel, hogy csak igazat szabad mondani. „Nem szoktam hazudni” — ez volt Jóska nyelvén, de meggondolta magát és nem szólt semmit. — Első kérdésem: az utóbbi időben fur­csán viselkedsz velem szemben. Tudom, hogy régen se nagyon érdekeltelek, de mostaná­ban már az ellenszenvedet is kimutatod... ,,Ó, micsoda színlelő. Legszívesebben ... Csak azt nem értem, hogy mit akar...” —... Mondd, csakugyan így van, vagy csak én túlzom el a dolgot? ÚGY IDŐT NYERJEN, a fiú a szemét dörzsölte, mintha hópihe esett volna a pillájára. — Lehet, hogy amit mondasz, van alapja. De nem feléd irányul... elsősorban. — Megbántott valamelyikünk? — aggódom Jutka. — Ugyan, ne gyerekeskedj. Nincs énnekem szükségem erre ... — Hónapok óta látom, hogy bánt valami. Ha tudok, szeretnék segíteni... De te olyan gyanakvó vagy. — Ti tettetek ilyenné. — Ki az a ti? — Az egész művelt pesti kompánia, akik mind olyan finomak, hogy csak a háta mögött röhögik ki az embert. Rövid hallgatás után a megbántott hang­ján kérdezte a lány: — Nem gondolod, hogy csúnyán általánosí­tasz? — Lehet, de nem voltam mindig ilyen. — Te is hibás vagy abban, hogy elszige­telődtél egyesektől. Van egy pár barátod, azokon kívül még a csoporttársaiddal sem beszélgetsz. Velünk pedig, akikkel hetente csak két órád van, egyáltalán nem. Azt se tudom, hogy mit csinálsz, mi érdekel. KISZ- tag vagy-e, jársz-e a diákkörbe ... semmit! — Én nem tudok megalázkodni. Lehet, túl érzékeny is vagyok. De faluról jöttem. Megérthetnél — a fiú érezte, hogy szándék­­talanul is enyhítette a beszélgetés izgatott feszültségét. — Olyan távol vagyunk, még mindig, még három év után, — enyhítette a hangot a lány is. — Pedig ez nem érdektelenség, hanem valami más. Mikor néha hallhattam a véleményedet valamiről, mindig szeret­tem volna veled beszélgetni. — Hát akkor miért csak most jöttél? — fakadt ki újra a fiú. — Én? Nem tartod ezt a kérdést kicsit furcsának? Ez azért túlmegy még a női egyenjogúság mai keretein is... Különben most hogy már ismerlek valamennyire, nem is hangzik ez tőled olyan furcsának... És örülök, hogy elhívtalak erre a kis sétára. M M­EG ÁLLTAK a behavazot­t rakpart k­í szélén. Csönd volt körülöttük, csak az egymásra torlódó jégtáblák halk csosszanása hallatszott. Jóska tudta hogy most monda­nia­ kell valamit. Ösztöne biztató szavakat sugallt, de tartózkodását sem akarta teljesen feladni. Bár még mindig nem értette Judi­tot, önkéntelenül is kimondta: — Köszönöm az őszinteségedet. Ezt soha­sem reméltem volna. — Érthető, hogy ilyen keserű vagy. Van­nak alakok, akik olyanok, amilyennek te lá­tod őket. Ismerem a fajtámat. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de én nem köteleztem el magam egyik társasághoz sem. Tény, hogy ellentétben veled, majdnem mindenkivel jó barátságban vagyok. De én tudom a legjob­ban, hogy mennyire felületes dolgok ezek. Nincsen igazi barátom. Rosszabbul állok, mint te, elhiheted. És most már ne próbálj a bizalmatlanságoddal megbántani. Nem va­gyok hajlandó megsértődni. A fejembe vet­tem, hogy benned van valami és ettől nem tágítok. Meg akarlak ismerni. Hidat akarok közénk, Jóska egy darabig csak a lámpa mellett elszitáló hópelyheket nézte. Az elgondolt szép mondatok szavakba öltöztetve valaho­gyan sután hangzottak: —... Ne haragudj Judit, de teljesen meg vagyok zavarodva... Fölkavartál... és lá­tom, hogy sokban neked van igazad. A te magatartásodban, hogy közeledni mersz egy olyan otromba alakhoz, mint én... több a nagy­ság ... Nem ... nem tudok neked most sem­mit mondani. Én tényleg rossz természetű vagyok. A hirtelen változást megemészteni ... ehhez nekem idő kell. Most még attól félek, hogy álmodom az egészet. — Jól van Jóska. Azt hiszem értelek. Ne folytassuk most ezt tovább. Búcsúzzunk itt el. Van így is min gondolkoznunk... Igaz? Nem akart Juditnak utána fordulni, de nem tudta megállni. Egy perc múlva hátra­nézett és még látta, amint határozott járású alakja hóörvénybe vész, melyet egy elhaladó teherautó kavart köréje. LASSAN Ő IS megindult hazafelé. „Mit jelent ez a mai beszélgetés? Le­hetséges, hogy valakin így, minden átmenet nélkül kitör a baráti érzés? De szabad-e kételkednem? És érdemes-e? Talán még­sem fog egyoldalúan befejeződni... — gyö­törte magát. Még semmi nincs elveszve. Tá­léni nem is tudja, hogy milyen régóta sze­retem. Talán még minden előttünk van. Ta­lán ... De lehet ez valóság? Olyan valószí­nűtlen minden... Egy nő csak két esetben viselkedhet így, vagy érdekből, vagy... sze­relemből. Dehát lehet engem szeretni? És éppen ő, egy ilyen körülrajongott, gyönyörű és okos lány? Talán, ha csúnya lenne...” Töprengett, töprengett otthon a kollégi­umban is, késő éjszakáig. Végülis Judit ma­gyarázatát eddigi tapasztalatai alapján el kellett vetnie. „Ilyen nincs, ez nem létezik, ha más m­esélné, akkor se hinném.” Lefekvés után mégis azon kapta magát, hogy önfeledten álmodozik. „Nem, nem sza­bad. A szerelemmel is úgy kell tenni, mint a lottóval. Addig, amíg a kezemben nem lá­tom a nyereményt, kételkedem. A kétely leg­alább megóv a csalódástól.” MÁSNAP DÉLELŐTT egyik órán sem figyelt. Gondolatai makacsul vissza­tértek az esti beszélgetésre s a délutáni KISZ-csoportgyűlésen is kezdetben csak földi porhüvelye volt jelen. Már azt hitte, hogy nemsokára vége lesz a gyűlésnek, amikor a csoportvezető hang­jára figyelt föl. — Hátra van még egy felvételi ügy. Hívjá­tok be Jutkát a könyvtárból. Érezte, hogy elsápad, aztán elvörösödik. Körülnézett, de senki nem törődött vele. A következő egy óra eseményeiről később alig tudott számot adni magának. Arra még em­lékezett, hogy amikor a nyugodt Judit belé­pett és kedvesen rámosolyodott, elöntötte az indulat. De a részleteket már nem tudná föl­idézni. A jegyzőkönyv szerint tevékenyen részt vett a vitában, öt alkalommal tett föl kérdést a jelentkezőnek. Minden hozzászó­lása olyan volt, hogy csak rombolt a meg­előző pozitív vélemények hatásán. Egyszer egy pillanatra Judit csodálkozó, kipirult arcára vetődött a tekintete, de ek­kor már nem volt visszakozó, kíméletlenül érvelt tovább. Este hétkor a csoport hat sza­vazattal négy ellenében úgy döntött, hogy nem javasolja a taggyűlésnek Keresztes Ju­dit felvételét. A­MIKOR A GYŰLÉS UTÁN kilépett a metszőén hideg levegőre, úgy érezte, hogy még soha nem volt ilyen boldogtalan. (Pályázatunkra beküldött novella. Jelige: „Ha­mis tanúvá lettél saját igaz pöi aduéi.”) Interjú Borisz Taslitzkyval Borisz Taslitzky francia kommunista festő, aki témáját a második világ­háború és az algériai har­cok eseményeiből meríti, a művészet harcosságát hir­deti, s a jövő művészetét nem az értelmetlen forma­lista alkotásokban, hanem az új, kommunista ember jobb életéért való küzdel­mének bemutatásában látja, élután öt óra van. Már kezd sötétedni. Befejez­zük rövid szigeti sétánlat és a Nagyszálló halljában folytatjuk ..szabálytalan interjúnkat”. Velünk szemben mustár­színű kordbársony zakóban őszülő halántékú, magas ter­metű, középkorú férfi ül: Borisz Taslitzky orosz szárma­zású francia festő. — Milyen céllal és milyen tervekkel látogatott el hazánk­ba? — A Francia Kommunista Párt megbízásából jöttem Magyarországra. Az Iparmű­vészeti Főiskolán azokról a múlt századbeli festőkről be­széltem, akik­ a társadalmi élet számára hasznos témákat dol­goztak fel. Azután munkásságáról és műveiről érdeklődtünk. — Mint a l’Humanité illuszt­rátora elsősorban az aktuális politikai és kulturális élet problémáival foglalkozom. A „Hogyan lettem festő” című könyvemben igyekeztem fel­tárni a művészetről alkotott elképzeléseim lényegét, szem­beállítva azokkal a nézetekkel, melyek a művészet eltorzítá­sával a modern haladó irány­zat képviselőinek érzik magu­kat. Szabatosan megfogalmazott mondatokban beszél oroszul. Érdeklődve tesszük fel a kér­dést, hogy tanult meg ilyen jól, hiszen Franciaországban született. Az eddig csillogó magyarázó szemgolyói itt egy kissé elszürkülnek. Látjuk, hogy ügyetlen volt a kérdés, de ő máris válaszol: — A német koncentrációs táborokban oroszokkal együtt laktam és ott is festettem ... Már a világháború előtt is részt vettem az illegális munkában, a háború idején pedig a par­tizánmozgalomban. Állandóan kísért a múlt, s mindig csak a rossz emlékeimet idézik fel... Majd ezekhez a gondolatok­hoz kapcsolódva kissé fájón jegyzi meg, hogy Adenauer „barritt kezének simogatását” még ő is érezte a múlt évben. Párizsban ugyanis egy kiállí­tott művét, melynek témája a koncentrációs tábor bemuta­tása volt, az év végén a kiállí­tási teremből hirtelen az épü­let pincéjének legeldugottabb helyére szállították le. Még mielőtt feltettük volna szépen hangzó, de eléggé sab­lonos kérdéseinket. Magyar­­országon szerzett tapasztalatai­ról és legkedvesebb élményei­ről, ő minket megelőzve me­sélte el, hogy járt Pécsett, megcsodálta a város nevezetes­ségeit, meglátogatott egy üze­met is. Igen sok tapasztalattal gazdagodott a munkásokkal való beszélgetés folyamán és kellemesen érintette a mun­kásemberek őszinte, közvetlen lelkesedése, mellyel őt fogad­ták, s meséltek életkörülmé­nyeikről. — Pesten a Mátyás-pincében voltam az egyik este és bizony csak a legnagyobb elismeréssel tudok nyilatkozni a magyar borokról. — Dehát azért a francia bor sem kutya — tiltakozunk rög­tön udvariasan. S ha már az összehasonlításnál tartunk, hadd dicsekedjünk el azzal is, hogy egy igazi párizsi véle­ménye szerint is: nagyon csi­nosak a pesti nők. Ferenci—Bakonyi EGYETEMI SZÍNPAD MŰSORA: Március 16-án este 7 órakor Az Egyetemi Énekkar hang­versenye. Közreműködik: Ba­cher Mihály (zongora), Déry Pál, Csapó Károly, Réti József, Vereczkey Mária (ének), az Egyetemi Koncertzenekar és a Bezerédy utcai iskola úttörő kórusa. Belépődíj: 10, 6 és 3 Ft. Március 17-én este 7 órakor Szabó Lőrinc est: Tücsökzene, Himnusz az emberhez sorozat A­ bérlet 3. előadása, Sütő Irén és Bodor Tibor előadóestje. Belépődíj: 4-től 12 Ft-ig. Március 18-án 5 és­­28 óra­kor Kezedben az élet. Szovjet film. Belépődíj: 3,30 Ft. Március 20-án este 7 órakor Nagy mű­sorj­átánok. Ilosvai Katalin és Gáti József előadó­estje. Belépődíj: 4 Ft-tól 12 Ft­­ig- Prometheus, Epimetheus és Pandora Megjegyzések Goethe Goethe: Pandora című világ­drámája most kerül először a magyar olvasóközönség kezébe. Goethe kortársa és barátja, Eckermann így írt erről a drá­máról: „Elmondtam neki (Goethe-nek), hogy én csak las­sanként hatoltam a nehéz mű mélyére, mikor már oly sok­szor olvastam el, hogy csak­nem könyv nélkül tudtam. Goethe mosolygott: «azt el­hiszem — mondotta —, minden részlete valósággal egymásba ékelődik».” Valóban, a Faust második része után talán ez a goethei alkotás kíván a legtöbb, a leg­bővebb magyarázatot. 1807-ben, öreg korában kezd­te el írni Goethe a Pandorát. Az országban a franciák erő­szakkal és fegyverrel uralkod­tak. Goethe, mint mindig a békét, a szépséget, a nyugal­mat óhajtotta. — Hogyan él­jünk, hogy szépség legyen a földön? — vetette fel többször is a kérdést. — Vagy csak re­ménykednünk kell ennek az elérésében? És kérdéseire a Pandora megalkotásával felelt. Pan­dora, azaz „mindennel megajándékozott” a neve a földre hajt és kínt hozó asz­­szonynak. Prometheus ellopta a tüzet, az ember hinni kezd a jóban, a szépben. Zeus azon­ban féltékeny az emberre. Pro­metheus, azaz „előre gon­doló” nem fogadja el Pandora csábítását, viszont Epi­metheus, „utólag gondolkodó” beleszeret Pandorába. Kinyitja Pandora bűvös, titkos kelyhét, s ezzel bajt zúdít az emberi­ségre. Epimetheus megijed a bajoktól, vissza akarja szoríta­ni a szelence fedelét, de ebben ekkor már csak a remény ma­radt, ez lett az emberekké. Ezt a mitológiát dolgozta fel Goethe a Pandorában. Meg­rajzolva benne a két örök embertípust: Promet­heust, a tettre serény polgárt, az örök elégedetlenkedőt, újat, szebbet öregkori drámájához akarót és Epimetheust, az ál­modozó, romantikus szép lel­ket. Goethe öreg korával magyarázható, hogy ebben a művében rokonszenve Epi­metheus felé hajol, aki nem a valóságot ragadja meg, hanem a lehetőségeket fürkészi, soha nem ér el célt, álmozodó. Prometheus cselekszik, pihen, erőt gyűjt a feladatok elvég­zésére. Ő volt Goethe ifjúkori példaképe is. Mindig csak az érdekli, ami lesz, ezért nem fogadja el Pandora szerelmét sem. Pandorát Epimetheus nem tudja megtartani. Pedig csak akkor lenne boldog, ha asszo­nya visszatérne, mert Pandora egyenlő a szépséggel. De a régi világ két jellegzetes ember­típusa nem méltó már Pando­­rára, össze kell ötvöződniük, hogy ő visszatérjen. Csak Prometheus fiához és Epi­metheus lányához jelzi vissza­tértét Pandora, azaz a szép­ség. Pandora a dráma további meg nem írt részében bol­doggá teszi az embereket, ott­hagyva a földön a hitet, a tudományt és művészetet, a jövő titkait. Goethe ezzel a drámával vigasztalta a korát. Meg­mutatta, hogy mi módon jön el az emberiség aranykora, a szépség. Tűznek, víznek, a művészetnek és gyakorlati ér­zéknek egyesülniük kell, hogy teljessé váljon az ember. Mert csak „a teljessé vált” ember képes élni a szépséggel és a boldogsággal. Goethe bízik ab­ban, hogy Pandora visszatér és megvalósul az a világ, ame­lyikért öreg korában is küz­dött. A Pandora tanulságos, mély filozófiai mondanivalót tartal­­mazó észcsiszoló olvasmány. (A magyar Helikon díszes ki­adásában jelent meg a közel­múltban.) —M—m—

Next