Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1961 (3. évfolyam, 1-40. szám)

1961-01-14 / 1. szám

A fiú az ablak előtt állt. Mögötte, hozzá­bújva a lány. Nem törődtek a többiekkel, néz­tek kifelé az estébe. Úgy álltak ott most is, mint máskor. Hirtelen piros fény tűzött be, a szemben le­vő bérház homlokzatán kigyúlt a neonreklám: TOTÓ, azután zöldre váltott: LOTTÓ, majd vakító fehérség lobbant a színekbe: NYERHET ÖN IS. — Tündéri, nem? — kérdezte a lány, s ar­cát a fiú nyakához simította. — Az. A fények kihunytak, az utca vaksötét lett egy pillanatra. A szemük azonban káprázott­­ tovább, szinte fájt. — Úgy mondod éppen. — Ahogy gondolom. A lány heves mozdulattal maga felé fordí­totta. Valami gorombát akart az arcába kiál­tani, valamit, ami fájjon neki. Ekkor lobbant fel újból a szemben levő ház falán: TOTÓ. Amikor ennek lüktető pirosában látta meg a fiú sötét szemét, konok tekintetét, megrettent, csak ennyit mondott: — Olyan vagy, mint egy szfinx. — Olyan — bólintott hozzá a fiú. Hozzátet­te: — Neked. A lány elfordult, lehajtotta szép, szőke fe­jét, és sírni kezdett. Volt ebben valami a szép­ségét hangsúlyozni tudó nő ösztönös és ki­számított mozdulatából, de a könnyei igazak voltak. A tanulószoba nagy volt és magas. Köröskö­rül zsúfolt könyvespolc, az ablakoknál meg a folyosóra nyíló kétszárnyú ajtóknál szakadt meg csupán. Fölötte, közel a mennyezethez, berámázott herbáriumlapok sárgultak a poros üvegek alatt. Középütt hosszú asztal, körötte, ki-beforgatott székek. Két fiú hajolt az asztal fölé, s egy kiterített térképet tanulmányoztak. Előttük kis állólám­pa, fénye zöldes reflexszel verődött le a tér­képről az arcukba. Az egyik alacsony, zömök fiú volt, széllesvállú, szeplős arccal, bordó me­legítőben. A másik épp az ellentéte: hegyes­­állú, sovány és bütykösek voltak az ízületei, féllábbal a széken térdelt. Az ablaknál a lány: — Már nem szeretsz, Bandi. — Keskeny, fi­nomívelésű homlokán, a sötétre festett, szőke szemöldökök között apró redőket vetett a bőr. — Tudod, hogy szeretlek. — Nem, nem szeretsz. — Nagyon is — szakadt fel a fiúból. Tudta, hogy nem lett volna szabad kimondani, de muszáj volt. — Hát akkor?! — kapta rá a lány a tekin­tetét. Könnyű lett volna azt akarnia, amit a lány és jó is. Nem lehetett. Mást kellett akarnia, mást, amire nem bírja rámondani az igen­t. Ez volt a legszörnyűbb. Odalépett a könyves­polchoz, helyükre ütögette a kijjebb álló könyveket. A lány ment utána. — Ne térj ki a felelet elől. Azt hiszed, ez­zel minden el van intézve? — Nem hiszem. Sőt, tudom, hogy nincs. A két fiú megtalálta a térképen a gazdasá­got. — Ez még a Hortobágy? — kérdezte a he­gy­esálló. — A Nyírség széle. — Ahan. — Ezen a tájon pásztorkodott a nagyapám, még a háború alatt is. Messzi esik az úttól, s ide, a szikesbe mentette a gulyát a németek elől. Most rizsföldek vannak itt, meg tógazda­ság. — Gondosan összehajtogatta a térképet, bordó melegítője zsebébe csúsztatta. — Sohasem jártam arra — mondta a másik. — De mi mást lehet kezdeni egy közepes vég­bizonyítvánnyal?! Nem igaz?! — Ha csak azért jössz, akkor inkább ne gye­re — válaszolta a bordó melegítés, s ment ki­felé. A lány meg a fiú előtt megállt: — Te mit határoztál, Bandi? Ő felrántotta a vállát, nem felelt. A hegyesállú szólt közbe: — Kitűnő vagy és pesti. Neked aztán igazán nem muszáj vidékre menned. A fiú ránézett: — Azt mondod? — Azt hát. Nem állhatta ezt az évfolyamtársát, s álta­lában az ilyenféle embereket. Annyira nem, hogy leplezni sem tudta. Egyenesbe pendült, akár a vívóacél, és — szúrt. — Nem az osztályzataimtól, de még csak nem is a rendőrségi bejelentőmtől teszem füg­gővé, hol s mivel kezdem az életemet. — Jól fontold meg — mondta a zömök fiú, a bordó melegítős. — Én szeretném a legjob­ban, ha együtt dolgozhatnánk. De nem köny­­nyű odalent a sziken. — Ha könnyű lenne, eszembe se jutna, hogy lemenjek. — Nem romantikus gőz ez nálad? — Mellékeljem a koponyámat, hogy bele­láss?! A másik erre nem válaszolt. A lányra né­zett, fürkészte sokáig, széles állkapcáján ki­­bejárt kétfelől az izom. Hibátlanul kerek, finoman telt arca volt a lánynak, hetykén elhegyesedő, kicsi orra, nagy kék szeme. Keskenymetszésű szája körül min­dig mosoly villogott. Most gúnyos volt ez a mosoly, szinte bántó, mégis inkább riadt. — Szép lány vagy te, Jutka — mondta a bordó melegítős fiú. — Nagyon is szép. És okos is. — Nem tudtam, hogy tetszem neked. — Vágott a hangja, pedig nem akarta. — Azt nem mondtam. — Kedves vagy. A bordó melegítés elfordult tőle. A fiúra nézett. — Te tudod, mit teszel — mondta és kiment. A hegyesállú utána. Nyurga karjával, lábá­val mulatságosan kaszált. Maguk maradtak. Az asztalon a kis álló­lámpa, az ablakon belüktetett a neonreklám. A két fény meg-megújuló, idegesítő kontraszt­ja újból és újból felszaggatta a tanulószoba meghitt, esti hangulatát. Odafent a berámá­zott herbáriumlapok üvegei vörösen, zölden villództak, vagy vakon bámultak bele a ho­mályba. A fiú inkább alacsony volt, mint magas. Széles homlokán áttetszett a csontboltozat, s lányos, puha ajka volt. Csak a szemében sö­tét lett valamit különös, kiismerhetetlen, már­­már félelmetes. Hátát a könyvespolc sarkának vetette, s jobbra-balra ingatta testét. Azt kí­vánta, bár már vége lenne ennek a gyötrel­­mes beszélgetésnek. De ha arra gondolt, hogy vége van, s a lány nincs vele — belevágott a riadalom. A lány szólalt meg előbb: — Látod, senki sem várja el tőled, hogy vi­dékre menj. Még Gabi sem, pedig neki azu­tán mindene — gúnyosan elhúzta — a­szik. — És én? A lány nem értette, nézett rá kérdőn. — Arra nem gondolsz, hogy én mit várok el magamtól? — Ellépett a könyvespolc mellől, járkálni kezdett. — Emlékszel, négy éven át hányszor elmondtuk: így a nép, úgy a nép, hányszor döngettük a mellünket, mi leszünk az új értelmiség, aki hús a nép húsából, vér a nép véréből, mi majd hűen szolgáljuk ... — Pesten nem a népet szolgálod?! Nem?! Vagy talán itt nem is nép lakik?! — Nem erről van szó. — Hát miről? — Arról, hogy... — Kedvetlenül legyintett. — Áh, mit­ hagyjuk. — Nem hagyom. A fiú megállt, ránézett: — Hiába, két nyelven beszélünk. Nem hal­lod? A lány feléje lépett. — És a szerelem? — Nem vettük észre, fal nőtt közénk. Nem látod? — És a szerelem? — A szerelem, a szerelem. — Türelmetlen volt. — Igen. Az. — Már ott állt szorosan mel­lette. A fiú kirobbant: — Miért a szerelem, ha nem azért, hogy em­ber legyen az ember? És ember az ember, ha nem alkot? — Itt nem alkothatsz? Itt?! Többet is, na­gyobbat is, mint odalent. Most ő támaszkodott a könyvespolc sarká­nak, s ugyanúgy ringatta a testét, mint imént a fiú. Bő, fehér szoknyája ide-oda suhogott nyúlánk combján, apró mellei meg-megrezzen­­tek a piros pettyes blúz mögött. Nézte a jár­káló fiút. Nézte. Bűvölte nagy kék szemével. Az nem nézett vissza rá. Beszélt: — Eddig mindig s mindenben egyetértet­tünk, egyet akartunk. Már-már annyira, hogy az szinte nem is volt igaz. De igaz volt. — A lányra pillantott. — Vagy nem? A lány nem felelt. Ringatta magát a polc előtt. Nyugtalan szép arca nyugtalanítóan fel­vibrált. — Olyan szépnek képzeltem az életünket — folytatta a fiú. — Az volt a hitem, ha két em­ber annyira szereti egymást, mint mi, azokat semmi el nem választhatja egymástól. S ak­kor most... — Most? — lökte el magát a lány a köny­vespolctól. — Minek mondjam?! Tudod te is jól. — Semmit sem tudok, csak azt, hogy szeret­lek. Érted?! — A fiúhoz szaladt, belekapaszko­dott s szájába súgta meg újra. — Szeretlek. A fiú magához ölelte. Egyre szorosabban, egyre forróbban. Ingen átérezte törékeny vál­lát, rezzenő kis mellét, s látta közvetlenül a szája előtt félig nyíló keskenymetszésű szá­ját, amint súgja: „Szeretlek”, apró fogai ra­gyogtak. Meg kellett csókolni ezt a szájat. Ko­nok keménysége úgy robbant szét, mint egy túltöltött oxigénpalack, hallotta magában a robbanás zaját. Meg kellett csókolni. A lány pedig érezte, hogy most, vagy... És mondta, suttogta, kiáltotta: — Ne gyötrődj tovább, nincs semmi értel­me. Hidd el nekem. Maradj fenn Pesten. A prof mellett dolgozhatsz, az öreg szeret és szá­mít rád. Meglátod, nagv tudós leszel. Nagy tudós. Maradj itt. Velem. — Veled — jajdult fel a fiú. — Annyira kel­lesz, hogy már szeretném, ha nem kellenék. Annyira akarlak, hogy már szeretnélek nem akarni. — Hirtelen mozdulattal eltartotta ma­gától a lányt. — De ki vagy te, hogy ezt te­szed velem? Ki vagy? — Nem tudod?! — kérdezte vissza a lány, s talányosan felhúzta sötétre festett, szőke szem­öldökét. — Ha tudnám, kimondanám. Kimondanám, hogy ne, ne szeresselek tovább. — Ezt akarod? — Mennyire akarom, s mennyire nem aka­rom. — Hát mit akarsz? A fiú kiabálta: — Szeretni akarlak. — Azután súgta: — Szeretni. A lány elmosolyodott. Diadalmasan. Nem szólt rögtön. Kibontakozott az ölelésből, s hátrább lépett. Elnézett a reklámfénytől vil­­lódzó ablak felé, fél arca hol piros volt, zöld, majd vakító fehér, hol derengő sápadt. És mintha belőle jött volna a lüktető fény, be­lőle. — Itt akarsz hagyni — mondta. A fiú, amikor a lány ellépett mellőle, úgy érezte, kiszakad belőle valami, ami nélkül az élet értelmetlen és ostoba kitalálást kapott utána, de már nem érte el, a ruháját, suhogó fehér szoknyáját sem. Azt szerette volna neki elmondani, hogy ... De a szája mást beszélt: — Amit négy éven át vallottam, most a tet­temmel tagadjam meg? — Ne, ne tagadd. — Érts meg engem, Jutka! — Megértelek. — Lassan hátat fordított. — Menj. A fiú csak nyögni tudta: — Nem. A lány megperdült: — Itt? Velem? Ő két tenyerébe fogta széles, boltozatos homlokát. Azt hitte, menten kettéhasad. — Itt? Velem? Száján volt az igen, s oly jólesett volna ki­mondani. Nem lehetett. — Ne kínozz! — mondta. — Nagyon kérlek, ne kínozz! A lány hozzálépett, megsímogatta széjje­lbo­­rult, sötét haját, sovány, gyerekes arcát! — Ne haragudj! Gyere, igyunk meg valahol egy kávét. — Amikor már lefelé mentek a lépcsőn, még ezt mondta: — Azt nem akarom, hogy miattam mást tégy, mint amit tenned kell. — Női ravaszkodásnak szánta, de amikor kimondta, már érezte, hogy valóban nem le­het másképp. Görcsösen a fiúba karolt. A­z utcán arcukba legyintett a tavasz este sima hűvössége. A körtér neonjai puhán fény­lettek a párás levegőben. Az ég fekete volt, vak, nem látszottak a csillagok. A sarki büfé lengő üvegajtóin sűrű vonalakban lökődött ki a tapadós sörszaggal teli káposztaillat s a megfojtósodott, ízetlen cigarettafüst. Nem volt kedvük beállni. Mentek tovább a Bartók Béla úton. A híd felé. A fák már a lámpák elé lombosodtak, alig szűrődött át rajtuk a fény. Sötét volt az utca, néptelen. Hallgatóztak visszhangzó lépteik után. Villamosra szálltak. Átmentek Pestre. Zen­gett alattuk a híd, kongott, zakatoltak a kere­kek. — Hová menjünk? — kérdezte a lány. — Nekem mindegy. Az ablak előtt keresztbe-kasba ugráltak a vastraverzek, jajongva szabdalták a levegőt. Mögöttük a város, az éjfekete, a tündöklő, mint valami óriási körhintán körbefordult: lámpasor-szegett Duna-part, sötét háztömbök, rikoltó fényű neonreklám és körbevesző sár­ga ablakfények. (Folytatjuk.) F­ÁBIÁN ZOLTÁN: m rt i '"","iiiiiiiiiiiiiiiiii:iiiiiiiiiiiiiiiii„Ii„„,...... St a* Felderítő úton Zugligetben Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik héten egy Zrínyi kollégista ismerősöm­mel találkoztam az Astoria előtt. Harciasan kezdte: — Azt mondjátok ez a lap a miénk is! Hát arról miért nem írtok, ami minket érint, a Zrí­nyi kollégiumról? Kényes kérdés, igaz? De mi nem te­hetünk róla! És mehetünk Zugligetbe, fanszárnyába, mint a szám­űzöttek. Egyetemisták vagyunk, de nem juthatunk el egy színházba, hangver­senyre, bálira... — és dőlt be­lőle a panasz. Tulajdonképpen igaza van, a Zrínyi kollégium ügyéről ír­ni kell. Megkeresni, hogy ki a felelős azért az enyhén szól­va műszaki gondatlanságért, hogy a tatarozást megelőzően nem vizsgálták meg a nyolc­vanéves épület födémszerke­zetét és így mintegy három­­milliós felesleges kiadást okoztak államunknak — ez nem az Egyetemi Lapok fel­adata. Vizsgáljuk azonban a lányok helyzetét. Ők tényleg nem te­hetnek róla, viszont a kollé­gium átépítésének idejére át­menetileg el kell költözniök. Hová? Tényekkel kell szem­benéznünk. Sajnos, a város belterületén a minisztérium nem tud diákotthonnak meg­felelő épületet biztosítani. Olyan helyek jöhettek számí­tásba, mint Cinkota, vagy Zugliget. Mindkettő messze van, de a két lehetőség kö­zül feltétlenül az utóbbi a kedvezőbb. Fotóriporterünkkel autóbusz­ra szálltunk és felkerestük a „száműzetés” színhelyét, a zugligeti volt Fácán vendég­ét. Nem akarjuk szépíteni a tényeket. Az új átmeneti diákotthon csakugyan elég messze van. Ez az egyik pa­nasz. És igaz a másik panasz­­, a harminc-negyven ágyas akószobák. De úgy gondoljuk, panaszkodó lányok­­vagy fiúk (mert újabban felvetődött az az eshetőség, hogy a fiúk költöznek majd Zugligetbe) csak a kellemetlenségeket ve­­zik észre és nem látják meg azt ami szép, ami szebb, mint az előző kollégiumban volt. Mert szép az új diák­otthon, szép, mint egy üdülő, nagy sárga oszlopos épület, körülötte a harminc holdas gyönyörű par­k, mókusokkal, tökőkutakkal még így ja­nuárban is lenyűgöző. Tavasz­­zal micsoda kedves kis zugok sábítanak majd — például kinetik a tanulásra. S a két fő panasz — talán­­on is lehet valami módon segíteni. Az épületet belülről eszik, csinosítják, hatalmas ajszínű cserépkályhák gzáríj­­ák a halványzöld falakat. A nagyobb szobákat — ahogy a gondnok tájékoztatott — kar­ton- vagy szövetfüggönyökkel választják majd el. A távolságot is meg lehet kisebbíteni, ha a Fővárosi Autóbuszüzemmel megállapo­dást köt az egyetem, hogy a reggeli járatokat sűrítsék meg. Létre kell hozni valami ked­vezményes bérletakciót is, mert a napi kétszeri kétforin­tos buszátszálló, diák­zsebre méretezve, egy kicsit erős megterhelés. Két évre tervezik a Zrínyi kollégium átépítését. Előrelát­hatólag csak két év zugligeti remeteéletről van szó. Lehet, hogy a végén az új lakók any­­nyira megbarátkoznak a hegyi levegővel, a fenyőfákkal, a csenddel , hogy két év múl­va szinte fájó szívvel vesznek majd búcsút tőle. Úgy tudjuk, februárban lesz a költözködés. Fiúk vagy lányok ismerkednek Zugliget­tel, még nem bizonyos. De a költözködés után még beszé­lünk róla. B. É. Az új diákotthon GYŐRI D. BALÁZS: Segítsetek hogy szembenézzek felelős magammal és mindent érző énem megtaláljam. Hadd járjak mindig előttetek biztos és mégis féltő, választó szemekkel, az értelmemmel, fogódzó hitemmel mindig, mindenben veletek maradva. Teremni vágyok, megbíztatok bennem élezett késsel a gond vadhajtását, növekvő szépség rügyeit vigyázni, így lettem kertész, köztetek napszámos, a sok közül egy, s részese a soknak. S amíg a felhők, hernyók sokasodnak, amíg az égi rongyok mögé bújt nap szelíd sugárral kinyitja majd termő kezetek dolgos ötszirmú virágját, járok választó, tisztító kapával, az értelmemmel, fogódzó hitemmel, és szembenézek felelős magammal, és mindent érző énem megtalálom.

Next