Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1961 (3. évfolyam, 1-40. szám)
1961-02-11 / 5. szám
WILL KOMSÍkTALAN LEVELÜNK Olvastam vitaindító, illetve bonyolító cikkedet az „eredményesebb nyelvtanulás”-ról, mire elhatároztam, hogy értékes javaslatomat közkinccsé teszem, hátha lehet rajta nevetni. Van nekem egy ismerősöm Hároméves, a Lövölde téri óvodába jár és majdnem percektől beszél magyarul. Nos, nem ismerem az ELTE öszszes hallgatóit. De felelősségem teljes tudatában írásba adom, hogy a mi tancsoportunk tagjai egytőlegyig szélesebb látókörűek, nagyobb eszűek a kis Lacikánál, csak egy külföldi óvoda hanyzik nekik. Komolyra fordítva a szót, vicces javaslatom a következő: kössük KEDVES FRICI! össze a kellemest a hasznossal. Minden évben sokan jelentkezünk nyári társadalmi munkára. Ha értesüléseim pontosak, így van ez a többi népi demokráciákban is. Nem kellene mást tenni, mint védnökséget cserélni. Az FDJ vállalná a védnökséget a Dunai Vasmű felett, mi pedig mondjuk — a német lányok felett. Ez olyan jól sikerült megoldás lenne, hogy nehéz is eldönteni, melyik része kellemes, melyik hasznos. A sok kisebb előny közül néhány: 1. Ugrásszerűen megnőne a jelentkezők száma, a KISZ-nek lehetősége lenne a sok közül a legjobbakat kiválasztani. 2. Megjavulna az ellátás. Mert ugye igazolni kellene a híres magyar vendégszeretetet, de a németek is sokat adnának arra, hogy ne tartsuk őket skótnak. 3. .. Kézenfekvő fő haszna pedig az lenne a dolognak, hogy a magyar fiatalok tízezrei tanulnák meg a „létfenntartáshoz” feltétlenül szükséges német szavakat, amelyeket az oktató csak pirulva ejt ki és a jövő órán nem kérdez vissza. Ha javaslatom megvalósíthatatlan, még mindig berendezhetünk az Egyetemi Klubban egy német nyelvű óvodát. — káté — Gyere velünk színházba! A KISZ közönségszervezése március hónapra Nemzeti Színház: március 3. Hajnali tűz, március 9. Antonius, március 24. Othello, március 21. Tánya (Katona József Színház), március 29. Barbara őrnagy. Petőfi Színház: március 11. Koldusopera, március 14. Egy szerelem három éjszakája március 30. Koldusopera. Jókai Színház, március 20. Kevés a férfi. Vígszínház, március 7. Cyrano, március 12. Tizenegyedik parancsolat, március 17. Huncut kísértetek, március 22. Háború és béke, március 25. Ilyen nagy szerelem, március 30. Lysistrate. Madách Színház: március 12. Lorenzaccio, Pillantás a hídról, Veszélyes forduló. (A két utóbbi előadás időpontját még nem tudjuk pontosan.) József Attila Színház: március 1. Turandot hercegnő, március 20. Egy kis bécsi kávéház. Operettszínház: Boccaccio. Az Operaház és az Erkel Színház előadásaira jegyeket csak előzetes megrendelés után tudunk biztosítani és így csak a közönségszervezőtől kaphatók azok. A fenti előadásokra jegyek az alapszervezetek közönségszervezőinél, vagy kedden 13-ig és csütörtökön 13-ig igényelhetők az Egyetemi Színpad jegyirodájában: V., Váci u. 34. Lukács Máriánál és Arnoldi Erzsébetnél. Gáborban egy húr pattant meg, s követte a szelíd düh, a kétségbeesés. Magában átkozta a pillanatot, amikor falun született, innen százhúsz kilométerre és két évszázadnyira. Hogyan is értenék ezt meg. Pedig álmában egyszer ilyen nő volt a felesége. Hülyeség. — Fel, igen, csak nincs hová — válaszolta őszintén. A nő nem tudott nevetni rajta. És bár nem akarta, mégis fülig elvörösödött, ahogy magyarázni kezdte: — Nem úgy gondoltam. Telefonon. Gáborral fordult egyet a világ. Most már sírni szeretett volna dühében, megfogni a haját és a tépni, vagy a fejét a falhoz verni. Egyiket sem tette. Fölírta a számot, s nem mozdult addig, amíg a nő el nem tűnt az utca végén, ahol elfordul az út. Még Reg bevették a rajzát. ÖGTÖN UTÁNA HAZAMENT a kollégiumba, mert nagyon rosszul érezte magát. Felírta egy papírra, hogy legkésőbb fél négykor keltsék fel, s kitette az asztalra. A cipőjét ledobta, s úgy ahogy volt, felmászott az ágyra, magára húzta a takarót, s lehunyta a szemét. Süllyedni kezdett vele az ágy, a szoba, mintha liftben lett volna. Ott is volt, vagy valami repülőgépen, furcsa gömbölyű volt benne minden, vakítóan égtek a gyertyák, egy kis harang csilingelt. Fekete füst szállt fel a falról, körülvett mindent, már a saját kezét sem látta. Felrobbantunk — futott át rajta— s érezte, amint újra esik, zuhan lefelé. Lila lángok, gőz. Sistergés. Fék nyikorog. A villamosban minden fogantyú fehér szaloncukorból van. Egyet letép. Leesik mind. Sikítás. Felhívsz? Gyere! Látod, itt világos van és csönd van, itt egyedül vagyunk. Te vagy az Erzsi? Milyen szőke a hajad, — de jó, hogy nem vágattad le. — Vigyázz, a fa ledől! Meggyulladsz, várj, hozok vizet, — sötét, piszkos ez a víz — de felkel a Nap, arany koronája van ■ — ő az! Most nincsenek itt a fiúk, jöjjön, ez az én párnám. Nem akar? Nem megy el! Gábor tisztán látja, előtte áll a szőke nő, nézi őt és mosolyog. Karjait hátrafeszíti — lehetetlen tovább bírni. De oly nehéz mozogni, mintha rengeteg vízben lenne az ember. S úgy van, érzi is, egy folyóban úsznak, ellen az árnak, a nőről már minden ruhát lemosott a piszkos, fekete víz, s a haja csapzottan az arcába tekereg. Látni akarom az arcod! De csak a testét látja, amint vakító fehéren lebukik a víz alá. Hiába keresi, nem találja. Segítség emberek, meghalt valaki! Gyertek a vízbe! Gyertek a folyóba! Fél négykor felráztak a szobatársai. Álmosan és idegesen bújt a cipőjébe. — Mikor jössz vissza? — Nem tudom. Az utcán csípős szél fújt. Egy trafikban vett két telefonérmét, s egy utcai fülkét keresett. Várni kellett, volt bent valaki. Tovább ment. Nem tudott megállni. Az ötödik utcában végre talált egy üres fülkét. Elővette a papírt, ahová felírta a telefonszámot. Tárcsázott. Mutatóujja izzadtan csúszott le az egyik számról. Elölről kezdte. Kiment a csengetés. Egyszer, kétszer, háromszor felvették. — Halló — szólt és két kézzel fogta a kagylót. De elszorult a torka és nem tudott többet mondani. — Halló? Halló. Halló! — lecsapták. Újra hívta. Már mással beszélt. Vagy tíz percig. Akkor ismét lehetett hallani, ahogy cseng a telefon. Sokáig nem vette föl senki. Azután egy férfi jelentkezett. Furcsa, vékony hangja volt. — Kit, kérem? — Ibolyát. — Ki keresi? — Szabó Gábor. Hallotta, ahogy koppan az asztalra tett kagyló. S azután nagyon halkan, de érthetően. — Ibikém? Nyertél. Bejött az ötödik is. Akarsz beszélni vele? Na, csak ne olyan hevesen. Mi az, hát ilyen sürgős? És újra hangosan: — Gábor, maga az? Ibolya. Úgy izgultam már, hogy nem fog felhívni, huncutka. No, szóljon már egy szót! Gábor halkan, lassan, remegő kézzel visszatette helyére a kagylót. Csak a fülke ajtajába rúgott bele, ahogy kilépett rajta. Hambalkó Edit Beethoven-estje Négy szonáta szerepelt a műsoron, fiatalkori művek, kísérletezések, próbálkozások eredményei, sok szállal kapcsolódnak a múlthoz, és bejelentik a XIX. század zongoramuzsikáját. Az Opus 27-es Esz-dúr és cisz-moll szonáta már címében — sonata quasi una fantasia — jelzi, hogy Beethoven célja itt a hagyományos szonátaforma kitágítása, megváltoztatása. A két művet egyaránt jellemzi a rögtönzésjelleg, az előjátékszerű, lassú első tétel, a finálé megnövekedett jelentősége: ez a szonátatétel, ez tartalmazza a fő mondanivalót. A cisz-moll szonáta teljesen „érdemtelenül” kapta első tétele alapján a „Holdfény-szonáta” elnevezést. Szó sincs itt holdvilágban fürdő lugasokról, rokokódíszletekről. Valami végtelen anyagtalan fájdalom vonul végig a tételen: a semmiből alakul, és oda tűnik el... Olyan ez a zene, mint egy újjáköltött Bach-preludium. A zárótétel viharzó, lázadó, dübörgő zenéje viszont már az Appassionatat sejteti. Az előadó feladata kettős: sallangtalanul, igazán poetikusan eljátszani az első tételt, és megbirkózni a finálé anyagával. Az első tétel előadása elfogadható volt: itt a rossz állapotban levő zongora okozott zavart, de a zárótétel megoldatlan maradt, különösen dinamikailag: a harsogó panasz helyét csendes dohogás foglalta el. Az Esz-dúr szonáta hangulata derűs, nyugodt. Viszonya a cisz-moll szonátához olyan, mint a IV. és V. szimfóniáé. Tételei megszakítás nélkül követik egymást, előrevetítve a romantika szerkesztésmódjának árnyékát. Az előadásról nem lehet sok jót mondani, mint az egész est folyamán, a lassú tételek tetszettek leginkább. A Scherzo gyengén sikerült, és nem érvényesült a Rondó szikrázó humora sem. A B-dúr szonáta (Op. 22.) a korban divatos „hangversenyszonáta” műfaját folytatja minőségileg magasabbrendű formában. Erőteljes, magabiztos, lendületes zene. A bensőséges nocturne adta a koncert legszebb pillanatait. A g-moll szonáta (Op. 49.), nem tartozik a jelentős művek közé. Nem tartalmaz sem értelmezési, sem technikai nehézségeket. Ez volt a hangverseny legsikerültebb darabja, sajnos. N. P. Megjelent az Irodalomtörténeti Közlemények legújabb füzete Az Irodalomtörténeti Közlemények most megjelent füzetében Tóth Dezső két Vörösmarty-epigonról, Czuczor Gergelyről és Garay Jánosról ír hosszabb tanulmányt. Diószegi András Justh Zsigmond, a romantikus életű regényíró alakját és munkásságát rajzolja meg. Nemeskürty István A Nyugat írói és a filmművészet a 10-es években címmel a magyar filmesztétika első korszakát állítja az olvasó elé. Jenen Ferenc ismeretlen leveleket közöl a Batthyány levéltárból. Endrődi Sándornak a Petőfiszobor leleplezési ünnepélyére írt ódája történetét Kristóf György írja meg. Illés Ilona pedig Tóth Árpád ismeretlen leveleit mutatja be. Hol vagy Anikó Hull a fáról megsebzett madarú levél hol vagy Anikó? hull a hó a megsebzett angyalú fehér hol vagy Anikó? Bújócskázik a partifecskeszél hol vagy Anikó? 1 nap saját parazsán mendegél hol vagy Anikó? Elmúlik az idő emléket vetél hol vagy Anikó? elszálltál örökre szőke seregély oda vagy Anikó. Egyetemi oktatók termelőszövetkezetekben: 1. Ezt láttam Komárom megyében Ha vasárnap délelőtt nyitva a kultúrház, a fiatalok templom helyett már inkább odajárnak. Fogynak a hívek — búslakodik a katolikus plébános. A református pap azonban búslakodás helyett elment a tsz-be kukoricát törni. Aztán meg — nagy óvatosan — azt is körülérdeklődte, hogy megszólnák-e, ha pap létére jószágát, meg a kis földjét ő is odaszánná a közösbe. Köztük jártak. Köztük, ahol meg hamar hitele van a rémhíreknek. Elég annyi, hogy „Bélyegzik a százforintosokat!” — és nem is egy akad, aki nyomban szalad a bankba, visszaváltani a megtakarítottat. Köztük, akik alig egy-két esztendeje tanulják az „enyémet” „miénknek” mondani. Egyetemünk néhány oktatója vidéken töltött egykét hetet és tanulmányozták a nemrég alakult termelőszövetkezetek problémáit, eredményeit, gondjait. Hárman Komárom megyében jártak. Közülük Magyar György, a tudományos szocializmus-tanszék adjunktusa a dorogi járásban a pilismaróti, illetve dömösi termelőszövetkezetekben tett látogatást. Rengeteg az élmény. Órák hosszat lehetne beszélni róla. Látszik, nehéz is valamiféle rendszerbe foglalni az új benyomások özönét. — Sok a fogyatékosság, a szervezési hiba, a belső ellentmondás, amelyek mindegyikében a fiatal termelőszövetkezetek egy-egy gyerekbetegségére lehet ismerni. Egészében mégis az összbenyomás sokkal pozitívabb, mint azt a pesti szóbeszédek alapján gondolhattam volna. Amerre én jártam, a tsz megszervezésével kapcsolatban nem történt semmi olyasmi, amit „túlkapásnak” szoktak nevezni. Viszont a makacsabb gazdákkal tízszer, vagy még többször elbeszélgettek, amíg rászánták magukat. És bizony sokan jöttek a szövetkezetbe, fél szívvel. Türelem kérdése ez. Aki egyéni gazda volt és egy életen át igen sokszor mások kárára — maga hasznára próbálta összekaparni a sajátját, nehéz annak most 45—50 éves fejjel önzetlenséget, új életformát tanulni. De ha akad is néhányukban még valami tartózkodásféle, azt már megértették: ők is „ezen a kocsin ülnek” és a termelőszövetkezetből kell megélniök. Minden tsz-nek, még a legfiatalabbnak is megvan a 40— 45 aktívából álló szilárd magva. Ezek az emberek teljesítik a 320—350 munkaegységet, és mindig, minden tekintetben lehet rájuk számítani. Elsősorban persze gazdasági értelemben. Mert az újonnan alakult tsz-ekben jelenleg majd minden időt leköt az újfajta munkamódszerek kidolgozása, tehát a gazdasági szervezési problémák megoldása, úgyhogy hiányzik az emberekkel való ideológiai foglalkozás, amelyre pedig igencsak szükség lenne. Az „enyém-miénk" kérdésére gondolok. Sok még a tennivaló ezen a téren, de örömmel tapasztaltam, hogy jónéhányan már láthatóan magukénak érzik a termelőszövetkezetet. A szövetkezet diktálta életforma sok új problémát jelent vezetőségnek és tagságnak egyaránt , és ezekre a kérdésekre maguknak kell megkeresniök a választ. Belső ellentmondásokkal, új átmeneti ellentétekkel kell megküzdeniük. Ezeknek a belső ellentmondásoknak nagy része még a régi életformát idézi. Az idősebb generációnál ilyen például a vallási ellentét is. Azután a felvég-alvég ellentéte, ami szintén az egyéni parasztgazdaságok idejéből maradt meg. Érdekes megfigyelni azonban, hogy a régi és új termelőszövetkezeti tagok között már nincs érzékelhető ellentmondás. De nemcsak tradicionális, hanem új átmeneti ellentétek is adódnak. Például az állattenyésztők, fogatosok, valamint a növénytermesztők között. Az utóbbi ugyanis idénymunka és természetszerűleg kevesebb munkaegységet jelent, mint az előbbi kettő, ahol ősszel és télen is biztosított a munkalehetőség. Gyermekbetegségek mutatkoznak a munkaszervezés körül is. Amerre én jártam, ott úgynevezett sima munkaegységekben számolnak. Beszélgettünk a vezetőkkel, a tsz-tagokkal és szóba került, hogy mennyivel hasznosabb, ösztönzőbb lenne a prémiumos — vagy területfelosztással egybekapcsolt — eredményességi, munkaegység elszámolást alkalmazni. (Prémiumos elszámolás: egy bizonyos meghatározott napi átlag felülteljesítése esetén százalékos részesedés illeti meg a termelőszövetkezeti dolgozót. Eredményességi munkaegységről beszélünk abban az esetben, ha a földet megmunkálásra felosztják a tagok között és mindenki a maga területén végzi a — kapálás, ritkítás stb. — szükséges mezőgazdasági munkákat. Eredményes munka — a tervezettnél magasabb terméshozam esetén a többlettermelés egy részét a dolgozó kapja.) Talán jövőre Pilismaróton és Dömösön is kipróbálják ezeket az elszámolási módokat. A kezdeti nehézségeken sokat tudna segíteni a járási tanács, a különböző gépállomások és átvevőhelyek, valamint az erdőgazdaság. Ez utóbbi, ha mással nem, legalább azzal, hogy megtérítse az elég súlyos vadkárokat. Még valamit szeretnék megemlíteni. Feltűnően kevés a szövetkezetben a fiatal. Még a tsz megalakulása előtt az egyéni gazdaságoktól elhódította a bánya az ifjúságot. Hogy mi lesz a termelőszövetkezettel? Nem olyan veszedelmes ez a kérdés. A fiatalok nagy része még segédmunkás ,s a segédmunkási állást nem olyan nehéz otthagyni a jó termelőszövetkezetért. Meg érdemes is. Vannak néhányan, akik már felismerték ezt és hazataláltak. Rengeteg élményt adott ez a két hét. Betekintést nyerni egy-egy alakuló termelőszövetkezet életébe — igen sok hasznos tapasztalattal jár. Elhatároztam, hogy amint alkalom nyílik rá, újra utazom és szeretném, ha ugyanide jöhetnék. Érdekes lesz megfigyelni fél év—egy év változásait, fejlődését. Szeretném azt hinni, hogy látogatásunk nemcsak magunk számára volt hasznos és eredményes, hanem a termelőszövetkezetek kezdeti problémáinak megoldásához is hozzájárultunk. Bé CIKKEINK NYOMÁBAN: Meddig mosogatnak még a tanársegédek? 1960. február 13., lapunk egy esztendővel ezelőtti számából idézünk: „A szerkesztőségbe különös hír jutott el: a TTK származás-örökléstani intézetében laboránsok hiányában tanársegédek mossák el, tisztogatják gyakorlatról gyakorlatra a kísérletekhez szükséges különböző edényeket... A TTK évek óta nem kap laboráns státuszt.. Akkor a cikk írója meggyőződött róla, hogy a hír, sajnos, igaz. Eltelt egy év. Újra felkerestük a származás-örökléstani intézetet, hogy megtudjuk: végül is, mi lett a „mosogató tanársegédek” sorsa. — Mosogatnak-e még? — hangzott az első kérdésünk. Dr. Faludi Béla, az intézet professzora tájékoztatott bennünket: — Sajnos, egyelőre még igen, ha nem is olyan mértékben, mint a tavalyi cikk megírásának idején. Ugyanis azóta kaptunk egy laboránst, így most összesen hárman vannak. Természetesen ez még kevés, úgyhogy az eszközök és edények tisztántartását nem tudják teljesen ellátni, marad még a tanársegédeknek is bőven. Néhány héten belül azonban — ha nem is luxusos módon — mindenesetre elfogadhatóan megoldást nyer ez a kérdés is. A műszaki fejlesztési alap 1961. évi előtervezete megfelelő összeget biztosít a laboratóriumi munkák elvégzésére. Vagyis a meglevő hármon kívül, még két laboránst státuszt engedélyez. — Tehát meddig mosogatnak még a tanársegédek a származás és örökléstani intézetben? — Még két-három hét, azután nem lesz többé szükség erre. Együtt reméljük a tanársegédekkel, ha esetleg egy év múlva — 1962 februárjában — újra fellapozzuk a mosogató tanársegédekről szóló tudósítást, már maguk a főszereplők is alig emlékeznek majd, hogy volt idő, amikor ők tisztogatták a laboratóriumi edényeket. — b. —