Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1962 (4. évfolyam, 1-37. szám)

1962-01-06 / 1. szám

Bazas Andor: Nagy érdemem nekem e fiatalság !­ ­nagy érdemem nekem e fiatalság! elmondom napjában mosollyal s büszkeséggel. Férfi-szemek elé terítem szemérmes-kényszerűn az otthonhagyott asszony hű és gyönyörű testét, amely már régóta teherrel áldott, betöltve hivatását! Elmondom napjában s mosolyogva, hogy tudom, semmi nem jelzi rajtam az ő szerelmét. S az álruhás királyok gesztusával húzom ujjaimat végig éjjelente melle jól ismert bársonyán! Levetve magam is a feleselő hiúság, hetvenkedő derű kihívó öltözékét, melyben szomorú rokonaim szeretnek, s amely pecsétes ál-piszoktól, vele már fejedelmi bőrömben szeretkezem! Sok csókkal becézem majdani szép szavaim felhorgadó sötét bimbóit. A tisztaság arcát rajzolgatom a sötétben, azét, amely még elszórva bújkált — várván, hogy életté teremtsék — tegnapi tagjaimban.­ Én magam mit sem teszek, igazán! A házakat látogatom s űzöm az ördögöt szívemből, nehogy időnap előtt kinyissa a szám s belőlem magány, verekedés, kurvaság szólamait szabadítsa. Ifjúság, érdemem! Méltatlan hazád a gyengeség, mivel még ifjan eltöltheted az embert. Hozzád, kit maga a jövő választ szövetségeséül! Akinek kegyéért vetekszenek megzavarodott nők s tisztuló politika. Te, kit ha öreggé nevelnek óvatos családban, a bosszú torz pofájába széled erős kamasz-arcod! Akiben kiválik még a szemét. Akiben jól jelzi a világ saját megváltásának útjait. Te veted ki a gyilkossá lényegülő tekintély balzsamos bálványát s minden mérges szemetet szobánkból, ahol eszünk és szeretünk! Akinek semmi sincs elég jól soha, s ezért mindig igaza marad! Te, aki bátor vagy s a harc új formáit gyakorlod az öröm, szerelem pihenőin. Te, ki a legtöbbet teszed: önmagadat építed, kihántva bár csak az utcák mindent elkeverő ködéből! Te, ki Földet gyalulsz alánk és a mennyet szegecseled fölébünk! Okos műves, te, ki karjaid lóbálva bámészkodsz csak magadnak, esetleg sietsz, vadgesztenyét rúgdalva az utcán, zsebbetéve kezed... Társam, ki nem is ismersz!­ ­ Fiatalságom írd homlokomra veled! Ha mit a jövőre érdemesnek becsülnék magamban: te vagy az! S a többit is könyörtelen kezeidre bízom! Hónapokra eltelt a magány s a téveteg gyámoltalanság. De te, jó sáfár arannyá forgatod őszinte kínjainkat szép hazád törvényei szerint. Munkához juttattál engem s dolgos szívhez. Nyakamba puha sálat tettél s meg is igazítottad azt. Most tiszta karjaid illatát hordom s azóta mindenkivel csak rólad beszélek. Rocco és a szemelten­dők A vitához, nagy általánosságban, nem elegendő két ember. Két különböző álláspont is szüksé­ges hozzá, mégpedig két olyan álláspont, amelyet érvek, logi­kán és dialektikán alapuló bi­zonyítás, esetleg tények tá­masztanak alá, és amelynek meghatározott, egységes elvi alapja van. Ezért nem lehet ,,Rocco-vi­táról” beszélni. A szemben álló felek közül ugyanis csak az egyiknek, az ország közvéleményének állás­pontját támasztják alá ezek az elengedhetetlenül szükséges kellékek, a másik oldal — Paál Ferenc és Donáth Róbert — csak önkényes asszociációk­ra és néhány félreértett köz­helyre támaszkodik. A dol­gok egymásutánisága még nem­ jelent logikai sorren­det, és az sem dialekti­ka, ha a vitatkozó fél sűrűn emlegeti az egyrészt és másrészt szavakat... Vitatkoz­ni mégis kell. Nem velük, ha­nem róluk. Arról a szemlélet­ről, amely a Rocco feletti fel­háborodásukat megteremtette. A művészet hatásának, a művészet és társadalom kap­csolatának rendkívül bonyo­lult és összetett folyamatát szinte lehetetlen nyomon kö­vetni. A művészet nem lehet más, mint az adott társa­dalmi viszonyok között fennálló emberi kapcso­latok — ember és ember, ember és társadalom; em­ber és táj; stb. — bizonyos fokú absztrakcióval, tömö­rítéssel, túlzással, elha­gyással, magasabb fokon történő tükrözése. Márpedig az emberi kapcsola­tok, az osztályharc megnyilvá­nulásai, Grigorij Csuhraj szov­jet filmrendező szavaival élve, nem az egyszeregy, hanem a magasabb matematika körébe tartoznak ... Hosszú évekig szinte megbénult a művészet, éppen azért, mert ezt a tényt figyelmen kívül hagyták, azt követelték, hogy az integrál­­számítás bonyolultságával ren­delkező dolgokról a kétszer­kettő egyszerűségével gügyög­jön. És ennek az elméletnek, amely a sematizmust, szimpli­­fikálást, lakkozást eredmé­nyezte, a művészet hatásának helytelen, paálferenci értelme­zése szolgált alapul. Az a fel­­tételezés, hogy a művészet agi­­tációs eszköznek használható. Ha a falu életében gondot okoznak a kulákok, nosza, csi­náljunk olyan filmet, amelyik­ben rossz kulák szerepel, ez majd felnyitja az emberek szemét. Ha a szövetkezetbe nem akarnak belépni a közép­parasztok, majd egy film meg­győzi őket... A filmek elké­szültek, hatásuk elmaradt. Ha­tó Ignác senkit sem agitált be a szövetkezetbe. Ez a szimplifikálás, a mű­vészetnek agitációs célra való felhasználása sorvasz­totta el a művészetben rejlő valóságos politikai hatóerőt, a nevelés, a pro­paganda lehetőségét. Agitációra és propagandára egyaránt szükség van, de egyik sem helyettesítheti a másikat, nem szabad a kettőt összeke­verni. Szilárd meggyőződésem, hogy helytálló, valóban mar­xista-leninista elvi alapon nem lehet ostobaságot állítani. Tévedni, részletkérdésekben hibázni igen, de ha az állítás teljes egészében hibás, az elvi alapokkal is baj van ... Ezt különösen Donáth cikkében vehetjük észre. Paál Ferenc­nél inkább csak esztétikai kor­látokról, egyszerű ízlésbeli dif­ferenciáról van szó. Donáth azonban a film esztétikai érté­keit elismerve, ítéli el a Roc­cót. Szemléletének alapját ku­tatva, nem kell messzire megy­ni: a tévedés alapja a művé­szet fétisizálása, a lét és tudat kapcsolatának hely­telen, idealista értelmezé­se. A művészetet, a felépítményt az alap hozza létre, és ez, ki­­sebb-nagyobb mértékben, csak visszahat az alapra. Nem a Werther vagy hogy profánabb példát idézzek, a „Szomorú va­sárnap” című sláger idézett elő öngyilkossági járványt, hanem egy öngyilkossági járványt te­remtő társadalmi helyzet szül­te meg mind a kettőt. Ez az elsődleges tény; az csak sze­kunder jellegű, hogy a művé­szet kategóriájába tartozó Werther és az ostoba dalocska a pánikhangulat fokozásával — „pánik” alatt természetesen mindkét esetben mást és mást kell érteni — bizonyos fokig visszahatott az alapra is. Bizo­nyos fokig, elenyésző mérték­ben! Mindemellett, a Werther, művészeti alkotás lévén, ösz­­szehasonlíthatatlanul nagyobb propagandahatást váltott ki a kispolgárok valóságra ébresz­tése terén, mint amilyen eset­leges öngyilkosságra agitáló ereje volt. A „Szomorú vasár­nap” viszont semmiféle propa­gandahatással nem rendelke­zett. Ugyanezen a tévedésen alapszik Donáth másik, ele­mista hibája, az esztétikai ér­ték és gondolati tartalom (esz­mei mondanivaló) összezagy­­válása. Jó egynáhány hónappal a ma­gyarországi bemutató előtt, és pontosan három nappal a fe­rencvárosi „galeri” elítélése után láttam először a Roccót. Ez a huligánbanda, mint köz­tudomású, gyakran erőszakos­kodott nőkkel úgy, ahogy ez a bűncselekmény a filmben szerepel, pedig nem láthatták a moziban. Abban az időben, ha emlékezetem nem csal, nem ez volt az egyetlen olyan gale­ri, amelyet hasonló vétségért elítéltek ... Taxisofőröket vi­szont nem gyilkolnak a film­ben, az ilyen jellegű bűncse­lekmények mégis a bemutató után szaporodtak el. A „Taxi úr” című filmben említés tör­tént hasonló gyilkosságról, an­nak a filmnek a bemutatását mégsem követték merényle­tek ... Ad absurdumig víve a kérdést, egyszerűen nevetséges a Rocco és a gyilkosság össze­kapcsolása. Ilyen alapon indí­tóoknak tekinthetjük azt is, hogy a gyilkos gyermekkorá­ban feltűnően sok zabpelyhet fogyasztott... Az induktív bizonyítás­nak, ahol az egyes felől közelítünk az általánoshoz, alapfeltétele, hogy soroza­tos, kimutathatóan szük­ségszerű egyes esetek áll­janak rendelkezésünkre. Különben meglepő következte­tésekre juthatnánk, például: kétszer kettő négy, tehát min­den szám kétszeres szorzata négyet eredményez. A bizonyí­tás tényeket igényel, nemcsak a matematikában, hanem az esztétikában és jogtudomány­ban is, és a tényeket nem le­het frázisokkal helyettesíteni... Donáth cikkének az a része, amelyben az elvont esztétizá­­lás és a társadalmi hatás kér­dését elemzi, nem más, mint frázisok halmaza. Már maga az alapvető tévedés, hogy a Roccót „esztétikai értékei” mi­att mentegeti a kritika, pon­tosabban Rajk András cikke, amelyet Donáth kiragad a Paál Ferencet elítélő írások halmazából. Nem az esztéti­kai értékekről, hanem a gon­dolati tartalomról van szó! A filmből sugárzó humanista gondolat teszi a Roccót az utóbbi évtized talán legjelen­tősebb alkotásává és az, hogy ezeket a gondolatokat sikerült tisztán, a művészet legmaga­sabb fokán és mégis közérthe­­tően megfogalmaznia. A mű­vészet a legritkább esetben cselekvésre, de minden alka­lommal gondolkozásra kény­szeríti az embert. Ha a művé­szet hatására cselekszünk, nem a sorokban leírt, képekben megfogalmazott cselekvést utánozzuk, hanem a belőlük gondolati úton levont igazsá­gok alapján irányítjuk tettein­ket. Ha egy film eszmeileg helytelen következtetéseket próbál támasztani, lehet arról vitázni, bemutassuk-e vagy sem; kifejezetten ellenséges tendenciájú filmeket természe­tesen nem játszhatnak a mo­zik. De egyről nem szabad el­feledkezni: az igazi művészet mindig a haladást szolgálta. Nincs elvont esztétikai ér­ték, nincs „formájában zseniális, tartalmában re­akciós” mű. A forma nem ruha, a művészi eszközök nem a tartalomra aggatott karácsonyfadíszek; a forma a tartalom egyetlen le­hetséges megjelenési lehetősé­ge az igazi művésznél. Más társadalmi viszonyok között természetesen másképpen rea­gálnak a művészek egyes kér­désekre, lehetnek tévedéseik, lehetnek hibáik, de a magyar közönség már kinőtte gyerek­cipőit, és elég felnőtt ahhoz, hogy ezek között eligazodjon. És ha akadnak is olyan embe­rek, akik a „Józsefet eladják testvérei” című Ferenczy-kép­­ből csak ,azt tanulják meg, hogy a régi szép időkben egész jelentős summát lehetett volna kapni az öcsikéért, nos, ezek miatt nem zárjuk be a képtá­rakat, és nem fosztjuk meg az embereket a műalkotások él­vezetétől. Ami pedig a Rocco natura­lizmusát illeti, az egyetlen le­hetséges válasz: a művésznek joga van hozzá! Joga, sőt, kötelessége, ho­gy a gondolatait úgy fe­jezze ki, ahogy azt ő a leg­hatásosabbnak, legiga­­zabbnak érzi. Csak a kispolgári prüdéria és álszemérem szern°Henzői mö­gül lehet erről elítélő sza­vakat mondani. Azok, akik felháborodva fogadták József Attila Ódáját, kifütyülték Brecht Koldusoperáját és un­dorral fordultak el Derkovits képeitől, a harmincas-negyve­nes évek Fodor Lászlón és Bús-Feketén nevelt kispolgá­rai a legközelebbi eszmei ro­konai ennek a szemléletnek, hiszen a bal- és jobboldali túl­zások egyaránt kispolgári tö­röl fakadnak. A Rocco igazi mondanivalóját, esetleges hibáit nem akarom boncolgatni. Túl sok helyet venne igénybe, és ezt a felada­tot különben is elvégezte he­lyettem Tompa László bará­tom. Helytálló elemzésének csak egyetlen kitételével sze­retnék vitába szállni: nincs tel­jesen igaza, amikor azt állít­ja, hogy a Rocco nem kapta meg a megfelelő eszmei-eszté­tikai kritikát. A filmmel vala­mennyi lapunk részletesen, ha nem is a film értékének meg­felelő terjedelemben — mert ezt az alkotást a magam részé­ről remekműnek, a filmtörté­net kiemelkedő művének tar­tom — foglalkozott. Az, hogy nem alakult ki körülötte vita, egyedül annak köszönhető, hogy csaknem valamennyi kri­tikus egyetértett abban, hogy a Rocco, ha vannak is gyengéi és hibái, eszmei­leg tiszta, és minden szem­pontból rendkívül jelentős mű. Befejezésül még ennyit: egyik filmünkben néhány huligán felbőszített macskákat eresz­tett egy mozi nézőterére. Nem sokkal a film bemutatása után egyik külvárosi filmszínhá­zunkban egy „galeri” ugyanezt a „heccet” csinálta végig. Le­tartóztatták őket, és kiderült, hogy egyikük sem látta a szó­ban forgó filmalkotást. Az „Égre nyíló ablak” ennek elle­nére rossz film volt. . SEVCSIK ISTVÁN A Helikon Könyvkiadó terveiből A Helikon Könyvkiadó az új év első negyedében értékes, szép kiállítású könyveket ad ki, így Dante összes műveit a Helikon klasszikusok sorozat­ban. Ugyancsak a népszerű soro­zatban lát napvilágot William Thackeray Hiúság vására cí­mű munkája, Vas István for­dításában. Storm, a XIX. század német prózájának és költészetének jelentős alakja is szerepel a kiadó terveiben, az író leg­szebb nyolc elbeszélését bo­csátják közre Gyurkó László fordításában. Kiadják Cyrano de Bergerac Holdbéli utazás című művét. Kiadják Kisfaludy Sándor Napló és Francia fogságom cí­mű kötetét. Közreadják Johannes R. Be­cher verseit. Az új válogatás a költő munkájának első nagy terjedelmű és minden fejlődé­si szakaszt felölelő gyűjtemé­nye A klasszikus görög lírát Ana­­kreon összes költeményei kép­viselik. A kötet Devecseri Gá­bor fordításában jelenik meg. amenszkijből az utolsó helyiérde­­kűvel mentem haza. Nem siettem, mert senki sem várt. Ve­lem, szemben egy férfi ült, rám hunyo­rított, aztán így szó­lított meg: Hát nem ismersz rám? Emlékezz csak vissza: egyszer éjjel... Mindig ezzel a járat­tal szoktam haza­menni ... Eszembe jutott minden. Hideg, téli éjjelen — még a könnyem is majd megfagyott — türel­mesen vártam egy kislányt a háborítot­ta állomáson. Men­tek a szerelvények, egyik a másik után. És én csak egyre vártam. Haragos si­­vítással robogtak el a kocsik előttem, hó­­■ förgeteget kavartak a sínek között. Az utolsó kocsi nyomá­ban ott szaladt a sí­neken egy apró piros fénysugár. Ahogy el­ A. Prisztavkin­ tűnt, kialudt bennem is a r­emény. De egy­szercsak egy vidám fickó jött oda hoz­zám, és amikor ci­garettát kértem tőle, ezzel válaszolt: — Ajaj, naiv ifjú­ság! A kislány vala­hol szórakozik, te meg ... Rossz nézni! Sétálj, öregem, aztán jól van. Ahogy én, így egész életedben itt rostokolhatsz! Ci­garettám pedig nincs. Én, öregem, gondta­lanul élek. Nem ide­geskedem, és nem dohányzom ... Mi tagadás, kissé irigykedtem akkor erre a vidám fickóra. De nagyon is epe­­kedtem egy cigaretta után, ezért nem vár­tam tovább, hanem hazamentem. — Na, emlékszel már? — kérdezte a férfi. — Nem, nem em­lékszem — hazudtam én. Rám nézett és rá­jött, hogy hazudtam. Cigarettatárcát vett elő, és hozzátette: — Nyugtat. Igaz is, a­kkor nem kínálta­lak meg, gyújts hát most rá, a régi em­lék kedvéért. Vegyél tartaléknak is. Le­het, hogy még szük­séged lesz rá... A megállómnál le­szálltam. Egy le­gényke jött hozzám, hogy nem tudnám-e megkínálni cigaret­tával. Kérdésemre gyorsan felelt: — Nem, nem kés­tem el. Egy kislányt várok, Moszkvából. — És ha nem jön meg? — Megjön. Feltét­lenül. Munkából jön hazafelé. Épp hogy találkozunk, aztán várok tovább a reg­geli vonatra. Reggel kezdem a munkát. Elindultam haza­felé. Egy rendőr áll­dogált nem messze, a legényke pedig már szemmel látha­tóan majdnem meg­fagyott. Valami visszafor­dított. — Te, hogy hívják a kislányt? — Várja! — fe­lelte. Ott álltunk egy­mással szemben. Ki­tapogattam a zse­bemben azt a ciga­rettát, amit az úti­társamtól kaptam ajándékba. — Tudod mit, van még egy cigim. Tedd el tartaléknak... Le­het, hogy még sok­at kell várnod, és szük­séged lesz rá. (Fordította: Gombár Endre) Vidéki együttesek bemutatói az Egyetemi Színpadon A dunaújvárosi Ostor Együttes kedden mutatkozott be az Egyetemi Színpadon a fővárosi közönség előtt. Január első he­tében további két vidéki művészeti együttes lépett színre: a debreceni Dongó és a KPVDSZ új Bonbonniere együttese csü­törtökön tartotta bemutatóját az Egyetemi Színpadon. A két együttes kabaréműsorát vita követi a Népművelési Intézetben. Képünkön egy jelenet látható a dunaújvárosi Ostor Együt­tes keddi műsorából.

Next