Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1964 (6. évfolyam, 1-35. szám

1964-01-11 / 1. szám

Miért nem írunk róla ? A napilapokból gyakran lehet olvasni, hogy az ELTE valamelyik neves professzora külföldi tanulmányútra utazott. Aztán arról is van híradás — szintén a lapokban —, hogy az ELTE-nek valamelyik kara kapcsolatba lépett egy híres külföldi egyetemmel. És sorolni lehetne a példákat vég nélkül. A múltkor megkérdezte egyik hallgató: miért nem ír ezekről az egyetemi újság? Furcsa — mondta —, a napilapok szerkesztőségeibe vagy az MTI-be eljut a hír, de hozzátok nem!? Hanyagság — mennydörögte —, hogy egyetemünk fontos eseményeiről nem számoltak be... Válasz helyett székével együtt odahúztam a telefon mellé és felhívtam a TTK-t, hogy tanulmányi és vizsgaeredményeket tudjak meg. A válasz ez volt: nem tudunk semmiféle adattal szolgálni. Számtalan esetben van ez így. De térjünk vissza a gloszsza elején felvetett ügyhöz. Én személye szerint három éve mindennap itt vagyok az Egyetemi Lapok szerkesztőségében, de olyat még nem tapasztaltam, hogy egyetemi vezető szervektől átszóltak volna, értesítvén valami kevésbé jelentős, sőt — akár nagyon fontos eseményről. Nem közük velünk a profeszszorok tanulmányi útjait sem. Mi nem tudunk írni róluk — pedig itt vagyunk az egyetem épületében —, de a napilapok hírül tudják adni. Úgy látszik az egyetem lapjától csak követelni lehet, de értesítéssel, tájékoztatással szolgálni már kevésbé. Ez vonatkozik persze az évfolyamokra és az alapszervezetekre is. Ez nem jó, hiszen egy lap nem tud élni tudósítók nélkül. EGYETEMÜNK HALLGATÓI VOLTAK: Hárs György költő Világot. S a gárda — heteroBár egykorúak vagyunk, az én érettségi utáni kalandozásaim miatt ő már komoly felsőéves volt, amikor én gólya. Neki akkor már könyve jelent meg — nekem legfeljebb egy-két versem. Ezt azonban sosem éreztette: akkor is, mindig egyenrangú költőtársként kezelt és beszélt velem. Jó pajtás volt. Légóórákra ömlesztve járt az összes évfolyam, rendszerint egymás mellé ültünk, s miközben az előadó vésztjósló dörgedelemmel bizonygatta az atomtámadás cseppet sem veszélytelen voltát és tagolta az ellene való védekezést — mi munkamegosztással szonettet írtunk az előttünk ülő lány kivillanó lila kombinéjáról... Lehet, hogy egy, s más művészeti kérdésben összekülönböztünk azóta, de emberileg sohasem. Hárs Gyuri most is ugyanolyan nyíltszívű pajtás, mint akkor volt. 1937-ben született Budapesten, gyermekkorát Celldömölkön töltötte. Ott írta, első elemista korában, első versét. Utána 12 éves koráig eszébe sem jutott a második költeményt megírni, ám annál szorgalmasabban rajzolt. A háború után újra Budapestre került, majd Tatán járt növénytermelési technikumba. Szabad idejét ott is a képzőművészetnek szentelte, rengeteget rajzolt. Egy szén portréját ki is állították az Ernst Múzeumban. Tizenkétéves korában írta meg — csak úgy időtöltésből — élete második versét, Zápor címmel. A hangulatos, üde kis költeményt „hátsó gondolat” nélkül mutatta meg Keszthelyi Zoltánnak, aki egy ízben Tatán járt író-olvasó találkozón. Keszthelyinek igen megtetszett a vers, magával hozta Pestre, s egy hét múlva a Zápor az Esti Budapest irodalmi mellékletében volt olvasható... Az újdonsült költő 1954-ben került a budapesti bölcsészkarra, mint újságíró-szakos hallgató. Egyetemista korában főleg az egyetem akkori lapjában publikált, de néhány verse már helyet kapott a tekintélyes irodalmi fórumokban is. Harmadéves korában szakmai gyakorlatra a Szabad Földhöz került. 1958-ban jelent meg első kötete „A láz keresztjén” címmel, nem sokkal ezután napvilágot látott a Számuely Tibor életéről szóló kisregény is, az „Ökölbe zárt, szív”, mely rövid idő alatt két kiadást ért meg. Egyetemi tanulmányait 1969- ben fejezte be, utána két évig dolgozott a Népszabadság szerkesztőségében, majd egyéves üzemi ösztöndíjat kapott. Ezt követően néhány hónapot Győrben töltött, mint a Kisalföld szerződéses munkatársa s a közelmúltban „zárult be a kör”: visszakerült a Szabad Földhöz... Közben 1961-ben megjelent a „Gyúlékony éj” című verseskötete és 62-ben bemutattták „Pirosban” című darabját, amelyet Csanády Jánossal közösen írtak. Nemcsak tehetséges költő, de nagyszerű újságíró is: mozgékony, minden iránt érdeklődő. Legtöbbször „maszek alapon”, bejárta szinte egész Európát, a Szovjetunióban, Albániában, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Svájcban és az NSZK-ban „malaclopós garabonciásként” vándorolt. Az ellenforradalom híre is Albániában érte, november 3-án ért haza. A Szabad Földnél elvállalta a „legrázósabb” feladatokat: az ellenforradalom leverése utáni ájult hónapokban az akkor igen zavaros határvidéket járta, cikkeket írt, a leglehetetlenebb helyzetekbe keveredett egy-egy jó riport érdekében. A Szabad Földnél kerestem fel, épp a levonatokat olvasta. Két korrektúra-oldal között beszélgettünk egyetemi évekről. — Milyen volt akkor az egyetemi irodalmi élet? — Waldapfel József próbálta a régi Négyesy-szemináriumok vitázó légkörét restaurálni: alkotókör-félét szervezett, foglalkozott az írogató hallgatókkal. A kör legaktívabb tagjai Ladányi Mihály, Csukás István, Takács Imre, Szabó István, Győre Imre, Tóth Judit, Székely Magda és Márton László voltak. Esztétikában és politikai nézetek tekintetében eléggé heterogén volt ez a kör (Márton például 56-ban nyugatra távozott, most Párizsban a „Magyar Műhely” című viszonylag tárgyilagos hangvételű emigráns folyóirat szerkesztője). Kicsiben ugyanazt a képet mutatta ez az eléggé provinciális pezsgés, mint az akkori irodalmi élet. Provinciálissága ellenére azonban az elég rossz papíron megjelenő és nem a legszebb kivitelezésű „Tudományegyetem” hasábjain néha igen színvonalas alkotások és értékes vitacikkek láttak nap Burányi Ferenc KEVÉS A HALASZTÓ - TÖBBEN „ELŐVIZSGÁZTAK“ A bölcsész dékáni hivatalban hallottuk Az arc a lélek tükre? Megrohanják a többiek azt, aki a vizsgáztató szobájából kilépt „Hányas?” „Sikerült?” „Átmentés?” Röpködnek a kérdések. Pedig többnyire szó nélkül is meg lehet állapítani az eredményt, elárulja a vizsgázó ragyogó, vagy búbánatos arca. Lányok esetében a könynyékhez valóban nem kell kommentár, az biztos bukást jelent, úgyhogy kérdés helyett célszerűbb azonnal hozzálátni a vigasztaláshoz. Persze, a látszat néha csal, erre példát találunk az alábbi négy vizsgázó esetében is. A vizsgákat mindenki szereti lehetőleg minél távolabb tudni magától. A „vizsgaközelség” egyike a lehető legkellemetlenebb élethelyzeteknek. Más azonban — mégha messziről is — elébe nézni egy vizsgának és megint más viszszajekenteni rá. Az emberiség e tekintetben két nagy részre oszlik: az egyik rész oly módon távolítja a vizsgákat, hogy folyton halogatja, ezzel szemben a másik rész mielőbb igyekszik letudni őket, hogy a visszapillantás szemsugarát hosszabbítsa ... Az első csoportról dr. Harkónénál érdeklődtünk a bölcsészkar dékáni hivatalában. — Mintegy jó félévvel azelőtt lapunkban arról panaszkodtunk, hogy rengeteg a vizsgahalasztás. Ismertettük az intézkedéseket is, amelyek a halasztásokat voltak hivatva csökkenteni. Eredményesnek bizonyultak ezek az intézkedések— gendolta ellenére — egységesen lépett fel a szerzői esteken, irodalmi rendezvényeken. 1956 után aztán eléggé elmélyültek az ellentétek, a kör széthullott. — Mikor kezdted érezni, hogy már sorsod a költészet? — Talán még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg költő leszek. Csupán lelkes versolvasó voltam: Juhász Ferenc „Apám” című kötetét és Radnóti összes verseit bibliaként hordoztam magammal. A Zápor megjelenése lelkesített fel, amikor kezdtem megérezni, hogy van mondanivalóm. De akkor még az ösztön dominált, azóta rengeteget kellett tanulnom, hisz aki a XX. században költészetre adja a fejét, annak igen művelt embernek kell lennie. E téren igen sokat köszönhetek Pándi Pálnak, Bóka Lászlónak és Füst Milánnak. — Mesélj valami derűs emléket egyetemi éveidből! — Három osztályos középiskolában végeztem, így már 17 éves koromban kerültem egyetemre. Ezért a legkisebb fiú tiszteletével közeledtem évfolyamtársaimhoz, a lányoknak kézit csókolomot köszöntem, s a fiúkat is magáztam.. Aztán kacagva bátorítottak, hogy nyugodtan tegezzek csak mindenkit, egyetemen ez így szokás. Olyannyira vérszemet kaptam, hogy egyszer a folyosón elkaptam egy felsőbbévesnek látszó fiatalembert: apafej, nem tudod, hol a tizes terem? Dehogynem, én is oda igyekszem, felelte. Együtt léptünk a terembe, én a padsorok közé siettem — ő pedig a katedrára. Klaniczay Tibor volt.... — Jelenleg min dolgozol? — Valerij Petrov „Amikor táncolnak a rózsák” című verses-zenés játékát fordítom. Több ezer rímes verssor — elég nagy munka. De eddig is szerettem fordítani, főleg orosz és szovjet költőket tolmácsoltam. A Petrov-darab a Petőfi Színházban kerül színre. Egyébként készül egy regényem, valamint még egy könyvem olaszországi utániról. Ennek a műfaját nehezen tudnám meghatározni, talán csak így: könyv. Útirajztól kezdve riporton át szubjektív elmélkedésig minden lesz benne. — Hogy gondolsz vissza az egyetemre? — Nagy nosztalgiával. Hiányzik az a romlatlan, az irodalmi beltenyészet eléggé fertőzött levegőjétől mentes atmoszféra. Hiányzik, hogy egy-egy megírt verssel rögtön szaladhattam a srácokhoz. Őszintén szeretném, ha legközelebbi könyvem első ankétjét egyetemisták körében rendeznék majd meg... — A jelenlegi helyzet tanúsága szerint igen. A tavaly évégi tengernyi halasztással szemben, most mindössze kilencen kérték vizsgáik elhalasztását. A kérelmek minden esetben indokoltak voltak: a kilencből két hallgató háromszakos, akik vizsgáik jobb beosztása miatt kértek jelentéktelenebb haladékot. Ezenkívül egy ötödéves hallgató váratlan epsműtét miatt kényszerült vizsgái elnapolására, s a fennmaradó többinél is komoly betegség indoka forog fenn. — S mivel magyarázható a statisztika ily gyors javulása? — Az ösztöndíjjal kapcsolatos szigorításokon kívül sokkalta bonyolultabb lett maga a halasztás folyamata: a kérelmekkel a KISZ tanulmányi felelősökhöz kell zarándokolni, azután Bertényi tanár úrral kell láttamoztatni őket és még csak ezek után jön a dékáni hivatal! Bizony meggondolják a hallgatók, hogy mi egyszerűbb: vizsgázni, vagy ilyen Canossát járni. •. — S végleges ez a jó eredmény? — Természetesen csak a vizsgaidőszak végén, nyugtával dicsérhetjük a napot Akadhatnak hallgatók, akik nem jelennek meg a vizsgákon, és ezek rosszabbak a halasztóknál. De reméljük, nem sokat „csúnyul” ez a szép statisztika. A másik, a „visszatekintést” kedvelő csoportról Őry Károly előadóval beszélgettünk. E csoport érdekében jelentős intézkedést hozott a dékáni hivatal, az előadások befejezte (december 21.) után és a hivatalos vizsgaidőszak megkezdése (január 2.) előtt, tehát a „holtidényben” is vizsgázhatnak az elszántabbak. (A dékáni hivatal ezzel egy „félhivatalos” gyakorlatot törvényesített ...) — Mennyiben vették igénybe a hallgatók az „elővizsgák” lehetőségét? — Elég tekintélyes mértékben. A nem történelem szakosaknak például körülbelül a fele levizsgázott tudományos szocializmusból. De egyéb tárgyakból is szép számban vizsgáztak december végén a hallgatók. — Nagyjából milyen eredmények születtek ezeken a kollokviumokon ? — Itt van néhány vizsgalap: tudományos szocializmusból például december 30-án huszonhárman vizsgáztak Kirschner Bélánál. Az eredmény: nyolc jeles, tíz jó, öt közepes. Vagy itt van a mai magyar nyelv: a rettegett” Benczédy tanár úrnak tizenkilencen jelentették, hogy december 23-án vizsgázni óhajtanak. S igazán jó eredmény született: egy hallgató oly nagy felkészültségről tett tanúbizonyságot, hogy kitűnőt kapott, tizen kaptak jelest, hárman jót, egy hallgató elégségest, s mindössze csak egy „hasalás” történt... Három hallgatónak pedig időközben inába szállt a bátorsága: nem jelentek meg a vizsgán. — Hogyan értékeli a dékáni hivatal ezt a rendszert? — Mindenképpen hasznos: a hallgatóknak is jobb előbb túlesni a vizsgákon, s a dékáni hivatalnak is arányosabban oszlanak el a vizsgaidőszakkal kapcsolatos adminisztratív feladatai. B. F. * ★ — Franz Kafka 250, eddig ismeretlen levele került napvilágra a közelmúltban. Amdalt a prágai Lidova Demokracie közli, a most felfedezett levelek közül mintegy százat Kafka legfiatalabb húgához, Ottiliához intézett. ★ — Most jelent meg: A népgazdaság és a vállalat (Közgazdasági) — Élet és Tudomány Kalendáriuma 1964. — Horváth: A végtelen világegyetem. — Goldoni emlékezései (Gondoláti). — Agyagtábláik üzenete. — Hoffmann: Kis Zaches (Helikon). — Magyarország autótérképe (Kartográfiai). Az ő jeleséhez nem fér kétség. Ez a nevetés mindent elárul. Elégséges? Vagy bukás? Egyik sem. Négyes. De Zsóka jeleit szeretett volna Közepes. Végeredményben nem lehet mindenki kitűnő, narmas igazán nem is rossz jegy Azért nem kell annyira sírni, legközelebb majd jobban sikerül .