Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1966 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1966-01-13 / 1. szám

EGYETEMI LAPOK Gutai Katalin és Bodó Sándor riportsorozata. KATIKA JÁTÉKKOCKÁI Megnyomtam a csengőt, s kis idő múlva kinézett a leve­les szekrény résén a nagyma­ma. Nagyon ijesztő külsőm le­hetett, mert bizalmatlanul vá­laszolt. — Nincsenek itthon. Mozi­ba mentek. Ráadásul elvitték a kulcsot is, és most nem tu­dom magát se beengedni. Másodszorra már szeren­csém volt. Óvatosan, szombat délután — hideg, szeles idő­ben — mentem, ilyenkor min­denki örül, ha otthon marad­hat De kiderült, hogy felesleges az óvatosságom. — Pechje volt a múltkor. Alig megyünk valahová. Néha eltelik egy hónap is úgy, hogy ki se mozdulunk. Van tévé, így aztán az a szórakozásunk. Kedves, mosolygós felesége van Igali Pistának. — Amióta összeházasodtunk, kétszer voltunk táncolni. Pe­dig azóta több mint négy év telt el. Rövidesen kiegészül a tár­saság: nagy robajjal besza­lad Katika. Egy-kettőre össze­barátkozunk. Bizalma jeléül ölembe teszi nagy alvóbabáját, amit kislány létére Pistikének keresztelt el. Még azt is meg­kockáztatja, hogy az ölembe ül, sőt énekel is: az óvodában sok szép éneket tanultak. Négyéves. Mikor aztán az apuval meg az anyuval belemelegedünk a beszélgetésbe, sértődötten el­vonul, és előveszi játékkoc­káit. De látom, hogy fél­szemmel figyel rám, és fölöt­tébb kínosnak tartja, hogy a szépen összerakod torony az utolsó pillanatban — összedől, újra kezdi. — 1961-ben házasodtunk össze. Kubikos voltam egy építőipari vállalatnál, és köz­ben esti gimnáziumba jártam. Gabi is. Ott ismerkedtünk ösz­­sze. Amikor egybekeltünk, a feleségem kimaradt. De en­gem biztatott, hogy jelentkez­zek egyetemre. Amikor a kis­lányunk született, aznap fel­vételiztem ... Szépen berendezett a szo­bájuk. Mindent a két kezük munkájából vásároltak Igaliné bedolgozó egy léter­nél. Kb. 1200 Ft-ot keres. Be­segít a férj is — így aztán megvannak Szóbajön az új családi pót­lék rendelet Igen, valami megoldást kellene találni, hogy egy gyerek után is fizes­senek családi pótlékot Hiszen az ő esetükben is­ még egy gyerek már nagy teher lenne. S elsősorban anyagilag. — Majd ha Pista végez, le­megyünk vidékre, és akkor már nem lesz probléma. Nem, nem akarunk Pesten maradni. Anyagilag vidéken jobban ki lehet jönni. Közben Katika egyre meré­szebb formákkal próbálkozik, s a játékkockák, még labilisan ugyan, de lassanként összeil­leszkednek. — Tudod, azt, hogy egye­temre járhatok, csak annak köszönhetem, hogy megnősül­tem, Munkásszálláson laktam. Akkoriban még az italt se ve­tettem meg, és bizony elég sok pénzem elfolyt. Ezt a ren­dezett életet nagyrészt a fele­ségemnek köszönhetem: az ő szülei adtak helyet, s most is az ő segítségével tanulok. Ára van mindennek. Bizony Igali István tanulmányi ered­ményein meglátszik, hogy gondokkal kell küzdenie. De vállalnia kell ezeket a gondo­kat, hiszen majd évek múlva kamatozni fog a befektetett energia. — Lényegében véve — gon­dokkal, bajokkal együtt — jól élünk. Pusztán azt sajnáljuk, hogy a mi elfoglaltságunkat a kislányunk sínyli meg: keve­set tudunk foglalkozni vele. Az egyetem óvodájába vették fel, s ez amennyire lehet, pó­­zolja a hiányosságokat: sok mindent tanul, s szinte napról napra ügyesebb, talpraeset­­tebb. Katika — tekintve, hogy ró­la van szó — azonnal beavat­kozik, s nagy hangon fejti ki a véleményét — úgy általában a dolgokról. Aztán rámpillant, és súg valamit anyukája fülé­be. Látom, hogy zavart, s ami­kor azt tanácsolja az anyu, hogy a bácsival — mármint velem — ne törődjön, nem hagyja meggyőzni magát Fogja a kis edényt, és kimegy az előszobába... Közben elkészül a kávé, s kortyolni kezdjük a jó feketét. — Hétszáz forintot fizetünk az öregeknek. Aztán a kávé, a cigaretta, kiadások a gyerekre — szóval van helye még az utolsó fillérnek is. Talán ezért is van, hogy idáig még minden évben készültünk, elmegyünk a gólyabálba. Rendben van, megállapodunk, aztán az utol­só pillanatban belegondolunk, hogy azért a pénzért, amit ott elköltenénk, inkább veszünk valamit a kislánynak... Úgy érzem, különösebben nem is bánják ezeket az áldo­zatokat. Nem beszélnek róla, de valahogy az egész hangu­latból árad a megértés, az egymásért való felelősségér­zet Nagy szavak nélküli, egy­szerű, de minden nehézséget legyőző szerelem ez, s hiába kristályosodik szeretetté, az egymáshoz való tartozás ter­mészetes érzéséve­l érzékeny műszerekkel mérhető rezonan­ciája átmelegíti a leghétközna­pibb hétköznapokat is. Katika már ismét a játék­kockák felett töpreng. Látom rajta, hogy valami nagyon szép házat, vagy tornyot akar felépíteni. De nincs megelé­gedve magával: ledönti és újat kezd. Amikor elbúcsú­zunk, ad nekem egy puszit, és huncut-kedvesen mosolyog. Próbálgasd csak Katika — azokból a játékkockákból na­gyon szép dolgokat lehet ki­rakni ... A nácizmus története Mihail Romm, a híres szov­jet rendező új szélesvásznú filmjének tárgya: a nácizmus története a kezdettől a bu­kásig. Éles kritika és maró humor jellemzi a hatalmas al­kotást, amelyhez a rendező az archi­szemé­talált orosz, lengyel, német vamokból, sőt Hitler lyes filmmúzeumában — összesen 2500 kilométernyi — filmből választott ki rész­leteiket. KÖRBE-KÖRBE — vizsgáról-vizsgára Nem akarunk körkérdést intézni az Egyetem hallgatóihoz, hogy mi foglalkoztatja jelenleg a legjobban a fiúkat — lá­­nyokat. Úgy hisszük, egyértelmű lenne a válasz: a vizsgák. Ez természetes is, hiszen a vizsgaidőszak kellős közepében va­gyunk. Az elsőévesek, akik nemrég estek túl a tűzkeresztségen, a felsőbbévesek, akik próbálják megnyugtatni magukat, hogy majd csak túl leszünk ezen is, az ötödévesek, akiknek már kifelé áll a rúdjuk , mindnyájan az izgalom hónapjának te­kintik a januárt. Hiába van az utcán mínusz egynéhány fok a folyosókon, s pláne a vizsgaszobákban nem egyszer melege van minden­kinek. Hiába, ez már csak így van... Hogy stílszerűek le­gyünk, mi is foglalkozunk a vizsgákkal. S félreértés ne essék: a riportok írói éppen úgy, mint a riportalanyok , vizsgáz­nak és éppen úgy izgulnak, mint a többiek. Hiába: ez az, amit nem lehet megszokni... Ahogy elindulok körben az egyetem épületében, a folyo­sókat sok helyen mintha élő barikád torlaszolná el. A tö­meg mozog, toporog. Messzi­ről csak egyhangú mozgás, de ahogy közeledek, egyre in­kább tisztul: ideges mondat­foszlányok hallatszanak: — Mit kérdezett?... — Há­nyasra mentél... — ne mondd Van, aki még itt is tanul; könyvbe, jegyzetbe bújva — a másik, mint hetvenkedő ka­tona, nagy hangon magyaráz, mintha nemcsak a hallgató­ságot, hanem önmagát is meg szeretné győzni arról, hogy ő tud, és majd menni fog az bent, a szobában is... ♦ Nappalisok vizsgáznak Az elsősöket azzal vigasz­talják, hogy nem baj, ha iz­gatottak egy kicsit, majd megszokják! Aztán eljön a harmad-, negyedév és még mindig nagyon kevesen szok­ták meg — mert nem is lehet megszokni — a vizsgázást. Úgy tizenegy óra körül talál­tam meg, amit kerestem. A terem előtt, a folyosón né­hány ember, beszélgetnek, a falnak támaszkodnak. — Tanulsz? — Igen. Hátha éppen ezt a tételt kapom — mondja, az­tán mintha ott sem lennék, tovább tanul. A többiektől tu­dom meg, hogy ő az utolsó vizsgázó. Tudományos szocia­lizmusból vizsgáznak. Törté­nelem szakosok. Még néhány kérdés a levizsgázottakhoz, aztán megérik bennem az el­határozás: bemegyek én is! Na, nem! Nem vizsgázni, ha­nem beszélgetni a vizsgáról, a vizsgázókról Szerepcsere Domonkos Anna 1964-ben végzett. Második éve oktat a tudományos szocializmus tan­széken. Az idén vizsgáztat harmadszor. Milyen érzés most az asztal túlsó oldalán ülni? Hiszen alig két évvel ezelőtt még éppen úgy vizsgázott, mint a mostaniak. Egyáltalán: mi­lyen érzés fiatalon vizsgáz­tatni fiatalokat? — Nem kellemes dolog. Még nem felejtettem el a régi nagy izgatásokat. Sajnálom a hallgatókat, de ha belegondo­lok, könnyebb vizsgázni, mint vizsgáztatni. A hallgató meg­kapja a tételt, felkészül, el­mondja és megkapja a jegyet. Tetszik vagy nem — a vizsga számára véget ért De a vizs­gáztatónak jön a következő. Egy nap tíz-tizenöt. Ezalatt végig figyelni kell, segíteni, s ami a legnehezebb: jegyet adni... Igen, az értékelés mindkét oldalon nehéz probléma. Mint fiatal vizsgáztatónak, látom, igen élénk emlékei vannak a saját vizsgáiról. A régi gya­korlatok alapján nem dolgo­zott-e ki valami új vizsga­módszert? Hogyan értékeli a feleleteket? — Új módszereim nincse­nek. A hallgatók húzzák a tételeket. Tudom, a kihúzott két tétel alapján nem lehet lemérni, hogy ki mennyit tud. Ezért — mivel szeminá­riumot is vezetek — beszámí­tom vizsgázóm ottani sze­replését is. De az osztályozás még így is nagyon nehéz. Néha viszont tehetetlen va­gyok: vannak, akik fújják az anyagot, de ha belekérdezek, akkor látom, hogy megzava­rodnak, nem értik. Ilyenkor aztán kénytelen vagyok rosz­­szabb jegyet adni. Panasz a hallgatókra Ideológiai tantárgyról lévén szó, mi az, amire elsősorban kíváncsi a vizsgák során? — Hát igen, ez az egyik legnehezebb kérdés, különö­sen a nem történelem szako­soknál. Elsőrendű követel­mény, hogy a hallgatók az elvi vonatkozásokkal legyenek tisztában. És itt jön a neheze. Elolvassák a kiadott irodal­mat, de a vizsgák nagy részé­nél a konkrét történelmi is­meretek már hiányoznak, és ha valami meg is maradt a gimnáziumi anyagból, az is csak igen homályosan, elmo­sódottan él bennük, így az­tán amit mondanak, az sok­szor frázisszerűen hat. Az elő­adásokat a hallgatók nem szívesen látogatják, vagy csak a katalógustól való félelmük­ben mennek el, és ott nem figyelnek. Pedig az előadás igen sokat segítene a vizsgára való felkészülésben. Mit kap vissza a hallgatók­tól? Általában milyen véle­mény alakult ki az idei év­folyamról, a szeminárium és a vizsgák tapasztalatai alap­ján? — Az idei évfolyam hozzá­állása nem jó. A tavalyi va­lahogy érzelmileg is közelebb állt ehhez a tantárgyhoz, és ez — úgy tudom — nemcsak a nem történelem szakosok­nál van így. Ezt a közömbös­séget, a nem megfelelő hoz­záállást igazolja érzésem sze­rint az is, amit már az előbb említettem: az előadásokról való tömeges elmaradás is. Ezután még beszélt arról, hogy az anyag száz évnél is nagyobb korszakot ölel fe. Ezt a maga bonyolult össze­tettségében kell áttekinteni — s ez nem könnyű feladat. Ezt a vizsgáztatónak is figyelem­be kell venni. De ez még nem menti fel a hallgatókat az alól, hogy értelmesen gon­dolkodva tanuljanak , és ne egy nap alatt próbálják meg­tanulni az egész anyagot... Berta István Kancsal riportok - szilveszterkor 1966. január 1­­0 óra 4 perc VÉGZETT HALLGATÓK NYOMÁBAN Négy végzett hallgató üget előttünk a Körúton. Nehéz utolérni őket — négykézláb. Szerencsére ők is ereszke­dett testtartásban haladnak. Öltözetük diszkrét: sima szabású papírsüveg, szerény­­betörő- és boszorkányálarc, fé­lig üres vodkásüveg. Úgy látszik elfáradtak. Szelíd pi­­hegéssel abrakolják a kon­fettit, amikor megszólítjuk őket. — Igen — bólintanak egy­szerre többen is, s ez a bó­­l­intás már maga jelzi az ELTE-hallgatóságukat: tö­mör, egyértelmű, mentes mindenfajta lombik-forra­­dalmiságtól. — Ugyebár kikerültetek az életbe... — Igen — bólintanak újra. Szemvillanásuk megegyezik. — Hogy vagytok megelé­gedve? — Hát? — bólintanak kife­jezően. — Hogyan fogadtátok a pedagógusok fizetésemelésé­nek hírét? — Igen — igen — bólinta­nának, de V. I. monori álta­lános iskolai magyar—föld­rajz-szakos tornatanár szaba­tos válasszal előzi meg tár­sait: hosszan, keservesen trombitájába fúj. Harsog az éjszakában a kürtszó: száz más felel rá/ — Milyen tervekkel indul­tok az új évbe? — Sátoraljaújhelyivel! — lelkendezik B. A., s felcsil­lan szemüvege. Csak V. I. te­szi hozzá szomorúan: — Bár az utóbbi időben az is tele van finánclábbal. 1966. január 1­­0 óra 31 perc VIZSGÁZTATOK A VIZSGÁZÓKNAK. VIZSGÁKRÓL Tavaly néhány igen hasz­nos tanácsot közöltünk e címszó alatt. Úgy hisszük, ez újabb interjú most más szem­szögből egészíti ki az eddig elhangzottakat. Dr. Boross Kálmán docens lakásajtaját nyitva találjuk. Túláradó szeretettel fogad bennünket, tanítványait Csak akkor komorodik el, amikor megtudja, hogy a Laptól jöt­tünk.­­— Megelőzöm Önöket — karol át bennünket. — Azzal kezdem, hogy 1966-ban nagy várakozással tekintek az Egyetemi Lapok munkássága elé. És várok... tovább és kitartóan várok a jó írásra, az első jó írásra fiúk, mert bölcsen tudom, hogy lesz ilyen, egyszer lennie kell, a valószínűségszámítás szerint ugyanis... — Professzor úr, mit taná­csol a vizsgázóknak? — Fiúk, ne keserítsetek. Nekem legalább olyan kín, drukk, mint nektek. Nem tud­nak ezek a maiak puskázni. Az arcotokra van írva, ha puskáztok... És az öltözet... A sötét ruha egy jegy, a szé­pen megkötött nyakkendő már mindenképpen elégséges, magabiztos tekintettel köze­pes, szemernyi puskázással négyes, ha netán tudtok is valamit, megvan a jeles. Fi­úk, az egyetemen­­az élet­nek tanultok!... Ismerem mind a 104 puskázási módot. Ha lenne egy százötödik__ Két éve várok rá. Két éve tartja magát a 104. 104? De­hogy ... Korcsosulnak a mód­szerek. Hová juttok?! A hall­gatók nyolcvan százaléka még mindig — ma, a rakéták szá­zadában is — a sajtfecnis rendszernél tart, a papírlap alatt elhelyezett notesznél... Értsétek meg, hogy ez ma már nem válik be az ország legnagyobb egyetemén... Ezeket az elavult módszere­ket már nem jutalmazhatjuk jó jeggyel... Újat, eredetit... Zsebmagnó, tranzisztor... Nem tudom, találjatok ki végre valamit! ★ 1966. január 1. reggel 9 óra 55 perc MENZA Jól megtermett, fehér kö­penyes asszony aprítja a ci­pőtalpat a forróvízbe. Né­hány szál ízletes pertlit ke­ver bele, majd téglaporral megszórja a rotyogó gulyást. — Javul- e a menzakoszt 1966-ban? — Hogyne javulna . 11 — És a tisztaság? — Az is javul... minden javul. S talán, hogy tettekkel is alátámassza a készülő ripor­tot, néhány csipetnyi sózott fűrészport, s egy tétes evő­kanálnyi ízletes dunai fö­venyhomokot szór a levesbe. 1966. január 1. délelőtt 11 óra 34 perc KOLLÉGIUM Csend honol. Kihaltak a folyosók. — Alszanak m­int csendet a portásnéni. — Aludjanak csak__ Még nem tudják ... Majd délben ... — Mit nem tudnak? — Meglepetés ... Mert az úgy van, tudja, hogy költö­zünk. Mi megyünk a Ráday utcába. — És a rádaysok? — A Fácánosba. — És onnan? — A Kun Béla térre. — Az ottaniak? — A Rákóczi útra. — És azok ide? — A, dehogy m­int le­mondóan. Azoknak szól ez az intés, akiknek beszélhet az ember, úgy sem értik. Nem is kérdezzük hát tovább. A folyosókon csend honol. Alszanak. Még nem tudják... 1966. január 2. reggel 9 óra EGYETEMISTÁK ÉS A HÁZASSÁG A Vén Diák presszóban el­csigázott párocska. Egyete­mista házaspár. A lány jo­gász, a fiú a Műszaki Egye­tem hallgatója. A lány fülé­ben tablettányi fülhallgató. A fiú apró mikrofont igazgat kabátjába. A leány feláll. Hitvesi csók, távozik. — 11 egész 6 tized méteren adok — mondja a fiú. Amikor a fiatalasszony ki­megy, átülünk asztalához. A fiú zavart. — Vizsgázik — mondja — Dr. Borossnál. Apró csipogás a kabát alól. A fiú kinyitja az előtte he­verő jegyzetet, olvasni kezd a mikrofonba. Szünetet tart, felénk pillant: — Meglesz a jeles — moso­­lyodik el. Néhány másodperc múlva öt apró csipogás a ka­bát alól. Bevált a 105. módszer. Jól indul az új év!

Next