Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1966 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1966-01-13 / 1. szám

EGYETEMI LAPOK Vezetők és egyetemista beosztottak Az „Egyetemi Lapok” leg­utóbbi számában jelent meg Szendrei Géza cikke, amely egy állandóan ható problémát elevenít fel az esti és levelező hallgatókkal kapcsolatban, ja­vaslatokat tesz, amelyek éssze­rűek és természetesek. Külö­nösen megragadott írásának az a része, amely a vezető és továbbtanuló egyetemista be­osztott közötti viszonyra utal. Személyes tapasztalataim és több ismerősömtől hallottak alapján e problémát szeret­ném konkrétabban alátámasz­tani, hiszen ez ■sok hallgatót érint, aki szakmunkás, betaní­tott munkás vagy segédmun­kás és a közvetlen vezetője (vezetői) alacsonyabb képesí­téssel rendelkezik. Leh­et rájuk számítani! Nem közömbös, milyen ér­zéssel járunk be az üzembe nap mint nap, nem mindegy, hogyan alakul az üzemen be­lüli élet, mert közvetve vagy közvetlenül kihathat a tanu­lásra is. A vezetők egy rétege nem törődik bele, hogy az egyete­mistának jár a munkaidőked­­vezmény, tanulmányi szabad­ság stb. Olyan kijelentést is hallottam, hogy: „a törvény az nulla, nem érdekel mit hoz­nak az okosok”, „A tudomány hülyeség” stb. (Érdekes, hogy ez a vezető rendszeresen ol­vassa az Élet és Tudományt) Hogyan egyezteti össze az ilyen kijelentést avval a jo­gával, hogy a beosztottak a munka törvényeit betartsák és helyes szemléletük legyen a tudományos munka céljáról. Van olyan Vezető, aki másképpen is „gondoskodik” az egyetemi beosztott sorsá­nak alakulásáról, például: nem emelik az órabért, lét­számfeletti, munkaidejét meg­változtatják (műszakbeosztás) stb... Mit tehet ilyen körülmények között az egyetemre járó fia­tal? Már munkahelyén nem fogadják be szívesen, mert az­­ ilyen emberre nincs szükség, hiszen „sokszor hiányzik, nem lehet rá szám,ütni” ,­ mond­ván, így­ tehát évekig tűrni kell és állandó idegfeszültség alatt dolgozni, ami feltétlenül károsan hat ki a tanulásra is. Ki tehet róla? Ha ezek a vezetők kötelez­ve lennének elvégezni beosz­tásukhoz a megfelelő iskolát, akkor talán ilyen „nem meg­értés” nagyon kis számú len­ne; tudnák meg mi az, hogy a napi fáradságos munka után tanulni, mennyi más — sokkal kellemesebb — tevékenységről kell lemondani. De — Szend­­rei Géza szavaival élve — ezek az emberek — az életben — leálltak. Ki tehet róla? Az állam nem, mert állandóan nyitva tartja a kaput a tudás megszerzése felé. Miért nem élnek a lehetőséggel? Mi kell tehát ahhoz, hogy ez az áldat­lan helyzet — vezetők és egye­temi beosztott között — meg­szűnjön. A megértés és a jóindulat hiányzik Nem kell más, mint megér­tés és egy kis jóindulat. Az kell, hogy az egyetemista dol­gozó nyugodtan menjen be munkahelyére minden reggel, az kell, hogy a kedvezmények érvényesítése ne legyen mér­ges vita tárgya; a dolgozót ne tegyék nehezebb fizikai mun­kára, mint ahol eddig dolgo­zott; ne részesítsék hátrány­ban (indokolatlanul), ha óra­béremelésről van szó, a veze­tő ne tegyen állandóan bántó megjegyzéseket stb ... Ezek a jelenségek sajnos nap mint nap állandó problé­maként jelentkeznek, s ilyen körülmények között hogyan is valósulhat meg ez a Szendrei Géza által helyesen kifogásolt „támogatás" (ülnök, társadal­mi megbízatások stb.), ha a legelemibb normális feltételek nincsenek meg, aminek egye­düli oka az, ha valamelyik alacsony képzettségű vezető­nek egyetemista beosztottja Segíteni kell — gyorsan Tudom, hogy nem elégséges ülnöknek megválasztani azt, aki egyetemista, csak azért, mert jogot tanul. Ki kell érde­melni a termelőmunkán és magatartáson keresztül, de ha egy vállalat javaslatát adja a felvételi kérelemhez, nyilván­való, hogy a kérelmező maga­tartásával és munkájával e javaslatot ki is érdemelte. Tá­mogatást elsősorban a közvet­len vezetők és egyéb megbí­zottak tudnak nyújtani, hogy az elfogultságból eredő feszült szituáció megszűnjön, s ezen keresztül a tanulás könnyíté­se is elérhető lenne. Végül még annyit szeretnék megjegyezni, hogy nem pa­naszként írtam ezeket a soro­kat, hanem azért, hogy te­gyünk valamit annak érdeké­ben, mely sok egyetemi hall­gató problémája. Megoldása nemcsak egyéni érdek, hanem (közvetve) közérdek is. Ha a dolgokat súlypontjánál fogjuk meg, akkor ez a legnehezebb, de legfontosabb ennek a pontnak megkeresése, hogy to­vábbi teendőkhöz hozzáfog­junk. Szekeres József BRECHT: A NEVELŐ ÚR 1965. december 11-én mutatta be az Universitas Együttes új produkcióját, Bertolt Brecht A nevelő úr c. darabját, Dohai Vilmos kitűnő rendezésében. Az együttes egyik eddigi legjobb előadására még visszatérünk lapunkban, addig is bemutatunk néhányat az előadásról készült felvételek közül. Gusth­en, Von Berg őrnagy szerelmetes leánya, aki kísér­letet tesz arra, hogy szerelmét testi és lelki parcellákra ossza. Karjaiban Lauffer, a nevelő, akinek a testi parcellák jutot­tak Gróf TV Hermuth társtulaj­donos távollétében. (Szilágyi AZ ÚJ ÉVBEN NÉGY ÚJ bérletsorozatot indít az Egye­temi Színpad. Ezek közül há­rom irodalmi jellegű, a ne­gyedik pedig jazz koncertso­rozat. FOLYNAK AZ IDEI, új kabaréműsor próbái. Ideigle­nes cím: „Játsszunk kabarét!” Bemutató: 1966. február 25. Szerző: Ősz Ferenc. A nagy­sikerű ... és mit fizetnek? utolsó előadása január 16-án, vasárnap este 7 óraikor. Maya és Kristóf Tibor, Jordán Tamás, Alliquander Konrád, Csaplár Katalin és Szé­kelyhídi József, a darab egyik jelenetében. (Fotó: Gárdos) Róluk is beszélni kell! A minap régi játékos­társammal találkoz­tam. A szokásos kölcsönös udvariaskodás után a BEAC-ra terelődött a szó. Barátom első kérdése volt: — Hogy van a mi Rózsi nénink? Nos, aki csak egyszer is megfordult a Mező utcai sporttelep földszinti, min­dig tiszta, féltő gonddal rendben tartott szertárá­ban, a kézilabdások „klub­jában”, az többé soha nem felejti el Rózsi nénit. Igen, Rózsi nénit, a szer­tárosunkat. Mondhatnám úgy is: fő­állásban szertáros. Ezenkí­vül ugyanis szakszervezeti bizalmi, szállítja a csapat felszerelését, télen a jégpá­lyánál segédkezik és még ezernyi más dolgot intéz. Rózsi néni és az állandó munkálkodás fogalma el­­különíthetetlenül összefor­rott. Nyáron jutalomüdü­lésre küldték. Amikor ha­zajött, kitörő örömmel fo­gadtuk. Könnyes lett a sze­me, és csak ennyit mon­dott: — Jó, ha az ember érzi, hogy szeretik. Tizenhét éve egyedül él, de mégsincs egyedül. Kül­földön élő fia sokszor, na­gyon sokszor hívta, men­jen ki hozzá. A válasz mindig ugyanaz volt: — Van fiam helyetted, kilencven gyerekem, aki valahogy pózol téged. Rengeteget dolgozik, s már tizenkét éve a BEAC- nál. Szívvel-lélekkel a ké­­zilabdásoknak él. Köszönjük, nagyon kö­szönjük azt a sok sze­­retetet, gondoskodást, ami­vel körülvesz bennünket. 1966-ban végre talán majd sikerül ezt némileg viszo­noznunk egy, a tavalyinál lényegesen jobb szereplés­sel. Az „első osztályú” szertáros megvan, most már a csapaton a sor. Otmo Lírai etűd vagy morális állásfoglalás? Szakonyi Károly „Túl a vá­roson” című novelláskötetét méltatja az Élet és Irodalom 38. számában Bor Ambrus. Megállapításai részben helyt­állóak, jórészükkel viszont nem tudunk egyetérteni. Igaza van a kötet egyes novelláinak eszmei-esztétikai elmaraszta­lásában, a lazaszövésű, kísér­leti írásokat mi is szívesebben olvastuk volna a korábban született alkotások között, míg az író remek kisregényét, az Emberi üdvözletei mintegy írói-emberi fejlődésének sum­­mázataként a kötet végén, ámbár egy fiatal író útkere­séseivel szemben több megér­tést vártunk volna ez esetben is a tapasztalt kritikustól. A kötetet méltató cikk to­vábbi része azonban világo­san megmutatja, hogy írója félreismeri Szakonyi művészi egyéniségét. Az írót az etűdö­ket játszó pianisták és kala­­pálgató ezüstművesek közé sorolja, hiányolva írásaiból a közéletiséget. Az utóbbi évek egyik leg­jobb novellájának, az Emberi üdvözletnek a témáját azzal intézi el, hogy a közösségből durván kirekesztett, érzékeny lelkű embert, aki aztán durva ördöggé lesz, már sokszor megírták. Helytelen megálla­pításai közös gyökérből, a közéletiség mereven értelme­zett, dogmatikus felfogásából fakadnak. Eszerint ugyanis pártosnak csak az olyan iro­dalom nevezhető, amely ak­tuális politikai témákat tűz tollára. Ez azonban korszerűt­len felfogás, hiszen már a 20. kongresszus is megállapította: nem a választott téma, hanem a szocialista hozzáállás adja meg egy mű közéleti arcula­tát. Aligha vitatható, hogy Szakonyi novellái az 1956 utáni szocialista új hullám programjába bekapcsolódva számos oldaláról támadják a kispolgári életfelfogást. Egyik kritikusa utal is rá, hogy első kötetében a társa­dalmi és az egyéni életnek szinte minden mozzanata megméretik a szocialista hu­manizmus mérlegén. A Fo­golyban, amely tömörségében az Emberi üdvözlet elődje, éppen azt az izgalmas pilla­natot fogja meg, amikor a régi erkölcs andalító pocsolyá­jából, ha görcsösen kínlódva is, de tápászkodik már az új. Azt hiszem, sosem volt, és nem is lehet döntő érv egy írásmű témája ellen az, hogy már sokszor megírták. Az em­beri viszonylatok még a mo­dern társadalmakban is vége­sek, tehát kimeríthetőek. A művész eredetiségének ilyenképpen a témák véges volta miatt a feldolgozásban kell kifejezésre jutnia. Fel­­sorolhatatlan mennyiségű példája él a köztudatban az azonos témájú, de gyökeresen más szemléletű, s ebből kö­vetkezően különböző hatású művészi alkotásoknak. Bár Ambrus az Emberi üdvözlet témájának egyetemességét tá­madja. Azt írja: „a tétel any­­nyira nem mai, vagy annyira örök, hogy Botos őrmester lehetne akár tintásujjú beam­ier a bécsi császári hivatalok valamelyikében, akár szótlan és púpos öreglegény egy né­met kékfestőcéhben.” Nem ta­gadjuk, valóban űzhetné bár­melyik foglalkozást. Csakhogy akkor tragédiája korántsem váltaná ki belőlünk azt a döbbent meghatottságot, ame­lyet Szakonyi éppen azzal ér el, hogy hősét a mi korunkban, a mi társadalmunk katona­ruhájában szerepelteti. Mert Botos tragédiája nem csupán az, hogy minden igyekvése és szeretet­vágya ellenére kívül­­reked egy közösségen. A no­vella drámaiságát az adja meg, hogy mindez egy szocia­lista társadalomban történik meg, egy olyan társadalomban, amelynek fő célja az emb­erek közösségi életének, a lehető legnagyobb egymásrautaltsá­gának a megteremtése. Szakonyi Károly nagytehet­ségű, de még nem minden te­kintetben kiforrott író. Köte­tének tanúsága szerint még nem talált rá arra a formára, amely mondanivalóját a leg­inkább kifejezheti. Ez a mon­danivaló azonban nem lírai etűd, hanem felelősségteljes morális állásfoglalás, amely­nek szocialista humanizmusát mi, fiatal kortársai megértjük és szeretettel várjuk. Gödrös Júlia ft. Simonffy András: Lázadás reggelig Egy ültő helyben olvastam végig Simonffy András első novel­láskötetét. Ezzel már tulajdonképpen előrebocsátottam, hogy egészében véve tetszett a kötetcím­adó Lázadás reggelig, s a másik nyolc elbeszélés, amit a kötet magába foglal. Persze, nemcsak az a rokonszenves hangvétel, ami mindjárt az első novella elolvasása után megragadott, hanem a kíváncsiság is hozzájárult ahhoz, hogy izgalommal kutassak a sorok között, az a kíváncsi izgalom fogott el, ami mindig elkap, ha a mai életről írott művek kerülnek a kezeimbe. Legyen az vers vagy próza. S ha az írás fiatal alkotó tollából való, akkor kettőzött ez a kíváncsiság. Most is ez volt a főkérdés számomra: ho­gyan és milyennek látja Simonffy a mai életet? Kiket idéa elém tanúnak, ha perlekedik az elavulttal, a szokványossal, s mindennel, ami nem igaz — ha perel az élet fonákságaival, ami az írással foglalkozók felelős kötelessége. A kötet első novellája „a csupasz idegen”. Dré és haverjai egy balatoni harmadosztályú étteremben ebédelnek. A szom­széd asztalnál egy Nyugatnémetországból hazalátogatott zsíro­sodó úriember terpeszkedik, tüntet , gusztustalanul és visz­­szataszítóan, valahogy olyan formán, hogy vegye megtisztelte­tésnek az ó­haza, hogy egykori fia kegyeskedik valutakészle­téhez hozzájárulni. Dré és a galeri egy pofonnál is­ kijózaní­­tóbb közbelépése gondolkodásra késztetik az előkelő idegent. A kötet többi novellájához képest nem a legjelentő­sebb ez az írás. Viszont már itt leüti azt a hangot, ami nagy­jából végigrezeg a köteten. Talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a forrongásban levő, még nem véglegesen kialakult, de már kontúrjaiban körvonalazódott új erkölcsi kategóriáik, és azok számonkérése a legjelentősebb probléma Simonffynál.',. Az idő átértékel bizonyos fogalmakat, anélkül, hogy dévai­' várná őket. Dré és haverjai úgy érzik, hogy nem kell, sőt' nem szabad gentlemanként viselkedni olyanokkal szemben,' ' akik őket, s nem csak őket, hanem az egész társadalmat sértik. Lényegében két fronton jelentkezik S­imonffynál az újért való megküzdés és megszenvedés. Sok vita folyt már a nemzedékek ellentétéről, s a két szél­sőség: nyitott kaput döngetnek egyesek, mások pedig fej­jel mennek a zárt ajtóknak, holott az ajtó kulcsa a zsebükben van. Abban érzem Simonffy András kötetét a leg­erősebbnek, hogy okosan és meglepő érettséggel nyúl ehhez a kérdéshez, s A bitang kölyök, a Lázadás reggelig, a Szerezz barátokat, a Szekrénylakók, az Egymás nélkül nemcsak hűen és őszintén exponálja a kérdést, hanem olyan reményt is ad, hogy a fiatalokban meglevő tisztább és igazabb „új lányok. Új hitek” egyre inkább döntőbbé, általánosabbá válnak. Félre­értés ne essék: „fiatal” lehet az is, aki felett már elszálltak az évek. A Hat ujj Losó Pitája, ez az idős cigány éppen a fia­talabb , elvadult és elvakult cigányokkal szemben érzi meg, hogy mi a helyes, ha egyelőre gyengébb is nálunk. E novella kapcsán kell a kötet egy gyengéjére is rámutatnunk: néha, nem tud még elszabadulni az ábrázolás elfogadott eszközei­től. A falu, a búcsú, a cigánygyűlölet kétségtelenül meglevő tényét már nem lehet olyan szokványosan ábrázolni, mint tették mások. S a még meglevő elmaradottságot se így: „Én mindig azt mondom, minek olvasni. Én sohase tanultam meg, mégis megvagyok. A pénzt megszámolom, az a lényeg. Tud­ja, a cigány ne is akarjon mást. A cigánynak ez a sorsa”. — mondja az egyik szereplő. , H°óy ,„régi’ problémákat mennyire újszerűen is át tud világítani Simonffy, arra jó példa A bitang kölyök. A vidék­­ről felhozott nagymama nem mint nyűg, vagy felesleges vala­­ki jön számításba, hanem, hogy „kifizetődőbb, mint a nő, aki Pilisvörösvárról járt be hetenként kétszer.” A megidézett tanúk nem minden esetben biztosak a dolguk­ban. A lány, aki üresnek tartja partnerét és szerelmét, a ezért elküldi , kétségbeesetten hívja vissza, amikor az való­ban el akar indulni. De miért? Mert a munkatársad is üre­sek, s nincs kibe belekapaszkodnia. Pedig igazán tiszta, értel­mes lány Prücsök. Rendkívül rokonszenvesnek ábrázolja Si­monffy. „A keringőt is szerette, a tangót is, és mindent, arm tánc. Futni is szeretett és kiabálni... a táskák mellett gyak­ran gondolt fényes, tiszta rétekre, ahol a virágok között fut valakivel, és kiabál...” S itt szeretnék a másik fő kérdésre utalni: hogyan lát­­­ják Simonffy fiataljai a szerelmet? Hogy új, és minden eddi­ginél őszintébb és igazabb szerelmet akarnak — nem vitás. De vajon meg van-e bennük az az aranyfedezet, ami alapján ezt kérik, követelik egymástól. Néha — úgy érezzük — nincs. A Behívó egyébként rokonszenvesen megrajzolt alakjaira gon­dolunk itt: Ági és Dré semmiképp nem állítható oda a Láza­dás reggelig fiatal párja mellé. Elfogulatlanul nem lehetne a kötet kilenc írása köz­ül kivá­lasztani a legjobbat. Mindegyik tartogat valami kellemes meglepetést az olvasónak — annak is, aki most veszi először kezébe Simonffy írásait, s annak is, aki már ismeri őt. Si­monffy egyébként lapunk munkatársa és Egyetemünk hall­­gatója, magyar—olasz szakos az esti tagozaton. Kétszeresen örülünk így hát első kötetének, melyben máris komoly te­hetségről és kitűnő probléma-meglátásról tesz tanúbizony-’ ságot. —de Kidőlnek a tölgyek... Hallod anyám, hogy dőlnek ki a tölgyek? Kimosta alóluk a földet az ár, így jön a víz napról napra följebb, és zöld tövünkre hurkot vet a sár. Itt kanyargott hajdan az élő Körös, holt karja még a Füzest fogja, itt vágta a százados tölgyet földhöz, és házunkra mutatott csonka jobbja. Hallod anyám, kidőlnek a mammutfák, de most csak a holt víz veri őket, mióta rendezték a Körösök útját, és szabályozták a temetőket. Élő víz partján felsarjadt törzsek, most mind a dög-Körösbe buktak, van-e ennél végezet szörnyebb, így meghalni, hogy jajgatni se tudtok? Holt ágak sáros vizében mossuk meg utoljára szép fejünk, élő víz partján nőttekre mi szégyen, hogy ilyen csúfos a temetőhelyünk. Kik ringattunk sok büszke fészket szilaj Körösök zúgói felett, nincs, kit fájó könnyhullatásra késztet, ha így hullunk el mi, leghűbb felek? Aszódi Imre

Next