Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1966 (8. évfolyam, 1-18. szám)
1966-01-13 / 1. szám
EGYETEMI LAPOK Vezetők és egyetemista beosztottak Az „Egyetemi Lapok” legutóbbi számában jelent meg Szendrei Géza cikke, amely egy állandóan ható problémát elevenít fel az esti és levelező hallgatókkal kapcsolatban, javaslatokat tesz, amelyek ésszerűek és természetesek. Különösen megragadott írásának az a része, amely a vezető és továbbtanuló egyetemista beosztott közötti viszonyra utal. Személyes tapasztalataim és több ismerősömtől hallottak alapján e problémát szeretném konkrétabban alátámasztani, hiszen ez ■sok hallgatót érint, aki szakmunkás, betanított munkás vagy segédmunkás és a közvetlen vezetője (vezetői) alacsonyabb képesítéssel rendelkezik. Lehet rájuk számítani! Nem közömbös, milyen érzéssel járunk be az üzembe nap mint nap, nem mindegy, hogyan alakul az üzemen belüli élet, mert közvetve vagy közvetlenül kihathat a tanulásra is. A vezetők egy rétege nem törődik bele, hogy az egyetemistának jár a munkaidőkedvezmény, tanulmányi szabadság stb. Olyan kijelentést is hallottam, hogy: „a törvény az nulla, nem érdekel mit hoznak az okosok”, „A tudomány hülyeség” stb. (Érdekes, hogy ez a vezető rendszeresen olvassa az Élet és Tudományt) Hogyan egyezteti össze az ilyen kijelentést avval a jogával, hogy a beosztottak a munka törvényeit betartsák és helyes szemléletük legyen a tudományos munka céljáról. Van olyan Vezető, aki másképpen is „gondoskodik” az egyetemi beosztott sorsának alakulásáról, például: nem emelik az órabért, létszámfeletti, munkaidejét megváltoztatják (műszakbeosztás) stb... Mit tehet ilyen körülmények között az egyetemre járó fiatal? Már munkahelyén nem fogadják be szívesen, mert az ilyen emberre nincs szükség, hiszen „sokszor hiányzik, nem lehet rá szám,ütni” , mondván, így tehát évekig tűrni kell és állandó idegfeszültség alatt dolgozni, ami feltétlenül károsan hat ki a tanulásra is. Ki tehet róla? Ha ezek a vezetők kötelezve lennének elvégezni beosztásukhoz a megfelelő iskolát, akkor talán ilyen „nem megértés” nagyon kis számú lenne; tudnák meg mi az, hogy a napi fáradságos munka után tanulni, mennyi más — sokkal kellemesebb — tevékenységről kell lemondani. De — Szendrei Géza szavaival élve — ezek az emberek — az életben — leálltak. Ki tehet róla? Az állam nem, mert állandóan nyitva tartja a kaput a tudás megszerzése felé. Miért nem élnek a lehetőséggel? Mi kell tehát ahhoz, hogy ez az áldatlan helyzet — vezetők és egyetemi beosztott között — megszűnjön. A megértés és a jóindulat hiányzik Nem kell más, mint megértés és egy kis jóindulat. Az kell, hogy az egyetemista dolgozó nyugodtan menjen be munkahelyére minden reggel, az kell, hogy a kedvezmények érvényesítése ne legyen mérges vita tárgya; a dolgozót ne tegyék nehezebb fizikai munkára, mint ahol eddig dolgozott; ne részesítsék hátrányban (indokolatlanul), ha órabéremelésről van szó, a vezető ne tegyen állandóan bántó megjegyzéseket stb ... Ezek a jelenségek sajnos nap mint nap állandó problémaként jelentkeznek, s ilyen körülmények között hogyan is valósulhat meg ez a Szendrei Géza által helyesen kifogásolt „támogatás" (ülnök, társadalmi megbízatások stb.), ha a legelemibb normális feltételek nincsenek meg, aminek egyedüli oka az, ha valamelyik alacsony képzettségű vezetőnek egyetemista beosztottja Segíteni kell — gyorsan Tudom, hogy nem elégséges ülnöknek megválasztani azt, aki egyetemista, csak azért, mert jogot tanul. Ki kell érdemelni a termelőmunkán és magatartáson keresztül, de ha egy vállalat javaslatát adja a felvételi kérelemhez, nyilvánvaló, hogy a kérelmező magatartásával és munkájával e javaslatot ki is érdemelte. Támogatást elsősorban a közvetlen vezetők és egyéb megbízottak tudnak nyújtani, hogy az elfogultságból eredő feszült szituáció megszűnjön, s ezen keresztül a tanulás könnyítése is elérhető lenne. Végül még annyit szeretnék megjegyezni, hogy nem panaszként írtam ezeket a sorokat, hanem azért, hogy tegyünk valamit annak érdekében, mely sok egyetemi hallgató problémája. Megoldása nemcsak egyéni érdek, hanem (közvetve) közérdek is. Ha a dolgokat súlypontjánál fogjuk meg, akkor ez a legnehezebb, de legfontosabb ennek a pontnak megkeresése, hogy további teendőkhöz hozzáfogjunk. Szekeres József BRECHT: A NEVELŐ ÚR 1965. december 11-én mutatta be az Universitas Együttes új produkcióját, Bertolt Brecht A nevelő úr c. darabját, Dohai Vilmos kitűnő rendezésében. Az együttes egyik eddigi legjobb előadására még visszatérünk lapunkban, addig is bemutatunk néhányat az előadásról készült felvételek közül. Gusthen, Von Berg őrnagy szerelmetes leánya, aki kísérletet tesz arra, hogy szerelmét testi és lelki parcellákra ossza. Karjaiban Lauffer, a nevelő, akinek a testi parcellák jutottak Gróf TV Hermuth társtulajdonos távollétében. (Szilágyi AZ ÚJ ÉVBEN NÉGY ÚJ bérletsorozatot indít az Egyetemi Színpad. Ezek közül három irodalmi jellegű, a negyedik pedig jazz koncertsorozat. FOLYNAK AZ IDEI, új kabaréműsor próbái. Ideiglenes cím: „Játsszunk kabarét!” Bemutató: 1966. február 25. Szerző: Ősz Ferenc. A nagysikerű ... és mit fizetnek? utolsó előadása január 16-án, vasárnap este 7 óraikor. Maya és Kristóf Tibor, Jordán Tamás, Alliquander Konrád, Csaplár Katalin és Székelyhídi József, a darab egyik jelenetében. (Fotó: Gárdos) Róluk is beszélni kell! A minap régi játékostársammal találkoztam. A szokásos kölcsönös udvariaskodás után a BEAC-ra terelődött a szó. Barátom első kérdése volt: — Hogy van a mi Rózsi nénink? Nos, aki csak egyszer is megfordult a Mező utcai sporttelep földszinti, mindig tiszta, féltő gonddal rendben tartott szertárában, a kézilabdások „klubjában”, az többé soha nem felejti el Rózsi nénit. Igen, Rózsi nénit, a szertárosunkat. Mondhatnám úgy is: főállásban szertáros. Ezenkívül ugyanis szakszervezeti bizalmi, szállítja a csapat felszerelését, télen a jégpályánál segédkezik és még ezernyi más dolgot intéz. Rózsi néni és az állandó munkálkodás fogalma elkülöníthetetlenül összeforrott. Nyáron jutalomüdülésre küldték. Amikor hazajött, kitörő örömmel fogadtuk. Könnyes lett a szeme, és csak ennyit mondott: — Jó, ha az ember érzi, hogy szeretik. Tizenhét éve egyedül él, de mégsincs egyedül. Külföldön élő fia sokszor, nagyon sokszor hívta, menjen ki hozzá. A válasz mindig ugyanaz volt: — Van fiam helyetted, kilencven gyerekem, aki valahogy pózol téged. Rengeteget dolgozik, s már tizenkét éve a BEAC- nál. Szívvel-lélekkel a kézilabdásoknak él. Köszönjük, nagyon köszönjük azt a sok szeretetet, gondoskodást, amivel körülvesz bennünket. 1966-ban végre talán majd sikerül ezt némileg viszonoznunk egy, a tavalyinál lényegesen jobb szerepléssel. Az „első osztályú” szertáros megvan, most már a csapaton a sor. Otmo Lírai etűd vagy morális állásfoglalás? Szakonyi Károly „Túl a városon” című novelláskötetét méltatja az Élet és Irodalom 38. számában Bor Ambrus. Megállapításai részben helytállóak, jórészükkel viszont nem tudunk egyetérteni. Igaza van a kötet egyes novelláinak eszmei-esztétikai elmarasztalásában, a lazaszövésű, kísérleti írásokat mi is szívesebben olvastuk volna a korábban született alkotások között, míg az író remek kisregényét, az Emberi üdvözletei mintegy írói-emberi fejlődésének summázataként a kötet végén, ámbár egy fiatal író útkereséseivel szemben több megértést vártunk volna ez esetben is a tapasztalt kritikustól. A kötetet méltató cikk további része azonban világosan megmutatja, hogy írója félreismeri Szakonyi művészi egyéniségét. Az írót az etűdöket játszó pianisták és kalapálgató ezüstművesek közé sorolja, hiányolva írásaiból a közéletiséget. Az utóbbi évek egyik legjobb novellájának, az Emberi üdvözletnek a témáját azzal intézi el, hogy a közösségből durván kirekesztett, érzékeny lelkű embert, aki aztán durva ördöggé lesz, már sokszor megírták. Helytelen megállapításai közös gyökérből, a közéletiség mereven értelmezett, dogmatikus felfogásából fakadnak. Eszerint ugyanis pártosnak csak az olyan irodalom nevezhető, amely aktuális politikai témákat tűz tollára. Ez azonban korszerűtlen felfogás, hiszen már a 20. kongresszus is megállapította: nem a választott téma, hanem a szocialista hozzáállás adja meg egy mű közéleti arculatát. Aligha vitatható, hogy Szakonyi novellái az 1956 utáni szocialista új hullám programjába bekapcsolódva számos oldaláról támadják a kispolgári életfelfogást. Egyik kritikusa utal is rá, hogy első kötetében a társadalmi és az egyéni életnek szinte minden mozzanata megméretik a szocialista humanizmus mérlegén. A Fogolyban, amely tömörségében az Emberi üdvözlet elődje, éppen azt az izgalmas pillanatot fogja meg, amikor a régi erkölcs andalító pocsolyájából, ha görcsösen kínlódva is, de tápászkodik már az új. Azt hiszem, sosem volt, és nem is lehet döntő érv egy írásmű témája ellen az, hogy már sokszor megírták. Az emberi viszonylatok még a modern társadalmakban is végesek, tehát kimeríthetőek. A művész eredetiségének ilyenképpen a témák véges volta miatt a feldolgozásban kell kifejezésre jutnia. Felsorolhatatlan mennyiségű példája él a köztudatban az azonos témájú, de gyökeresen más szemléletű, s ebből következően különböző hatású művészi alkotásoknak. Bár Ambrus az Emberi üdvözlet témájának egyetemességét támadja. Azt írja: „a tétel anynyira nem mai, vagy annyira örök, hogy Botos őrmester lehetne akár tintásujjú beamier a bécsi császári hivatalok valamelyikében, akár szótlan és púpos öreglegény egy német kékfestőcéhben.” Nem tagadjuk, valóban űzhetné bármelyik foglalkozást. Csakhogy akkor tragédiája korántsem váltaná ki belőlünk azt a döbbent meghatottságot, amelyet Szakonyi éppen azzal ér el, hogy hősét a mi korunkban, a mi társadalmunk katonaruhájában szerepelteti. Mert Botos tragédiája nem csupán az, hogy minden igyekvése és szeretetvágya ellenére kívülreked egy közösségen. A novella drámaiságát az adja meg, hogy mindez egy szocialista társadalomban történik meg, egy olyan társadalomban, amelynek fő célja az emberek közösségi életének, a lehető legnagyobb egymásrautaltságának a megteremtése. Szakonyi Károly nagytehetségű, de még nem minden tekintetben kiforrott író. Kötetének tanúsága szerint még nem talált rá arra a formára, amely mondanivalóját a leginkább kifejezheti. Ez a mondanivaló azonban nem lírai etűd, hanem felelősségteljes morális állásfoglalás, amelynek szocialista humanizmusát mi, fiatal kortársai megértjük és szeretettel várjuk. Gödrös Júlia ft. Simonffy András: Lázadás reggelig Egy ültő helyben olvastam végig Simonffy András első novelláskötetét. Ezzel már tulajdonképpen előrebocsátottam, hogy egészében véve tetszett a kötetcímadó Lázadás reggelig, s a másik nyolc elbeszélés, amit a kötet magába foglal. Persze, nemcsak az a rokonszenves hangvétel, ami mindjárt az első novella elolvasása után megragadott, hanem a kíváncsiság is hozzájárult ahhoz, hogy izgalommal kutassak a sorok között, az a kíváncsi izgalom fogott el, ami mindig elkap, ha a mai életről írott művek kerülnek a kezeimbe. Legyen az vers vagy próza. S ha az írás fiatal alkotó tollából való, akkor kettőzött ez a kíváncsiság. Most is ez volt a főkérdés számomra: hogyan és milyennek látja Simonffy a mai életet? Kiket idéa elém tanúnak, ha perlekedik az elavulttal, a szokványossal, s mindennel, ami nem igaz — ha perel az élet fonákságaival, ami az írással foglalkozók felelős kötelessége. A kötet első novellája „a csupasz idegen”. Dré és haverjai egy balatoni harmadosztályú étteremben ebédelnek. A szomszéd asztalnál egy Nyugatnémetországból hazalátogatott zsírosodó úriember terpeszkedik, tüntet , gusztustalanul és viszszataszítóan, valahogy olyan formán, hogy vegye megtiszteltetésnek az óhaza, hogy egykori fia kegyeskedik valutakészletéhez hozzájárulni. Dré és a galeri egy pofonnál is kijózanítóbb közbelépése gondolkodásra késztetik az előkelő idegent. A kötet többi novellájához képest nem a legjelentősebb ez az írás. Viszont már itt leüti azt a hangot, ami nagyjából végigrezeg a köteten. Talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a forrongásban levő, még nem véglegesen kialakult, de már kontúrjaiban körvonalazódott új erkölcsi kategóriáik, és azok számonkérése a legjelentősebb probléma Simonffynál.',. Az idő átértékel bizonyos fogalmakat, anélkül, hogy dévai' várná őket. Dré és haverjai úgy érzik, hogy nem kell, sőt' nem szabad gentlemanként viselkedni olyanokkal szemben,' ' akik őket, s nem csak őket, hanem az egész társadalmat sértik. Lényegében két fronton jelentkezik Simonffynál az újért való megküzdés és megszenvedés. Sok vita folyt már a nemzedékek ellentétéről, s a két szélsőség: nyitott kaput döngetnek egyesek, mások pedig fejjel mennek a zárt ajtóknak, holott az ajtó kulcsa a zsebükben van. Abban érzem Simonffy András kötetét a legerősebbnek, hogy okosan és meglepő érettséggel nyúl ehhez a kérdéshez, s A bitang kölyök, a Lázadás reggelig, a Szerezz barátokat, a Szekrénylakók, az Egymás nélkül nemcsak hűen és őszintén exponálja a kérdést, hanem olyan reményt is ad, hogy a fiatalokban meglevő tisztább és igazabb „új lányok. Új hitek” egyre inkább döntőbbé, általánosabbá válnak. Félreértés ne essék: „fiatal” lehet az is, aki felett már elszálltak az évek. A Hat ujj Losó Pitája, ez az idős cigány éppen a fiatalabb , elvadult és elvakult cigányokkal szemben érzi meg, hogy mi a helyes, ha egyelőre gyengébb is nálunk. E novella kapcsán kell a kötet egy gyengéjére is rámutatnunk: néha, nem tud még elszabadulni az ábrázolás elfogadott eszközeitől. A falu, a búcsú, a cigánygyűlölet kétségtelenül meglevő tényét már nem lehet olyan szokványosan ábrázolni, mint tették mások. S a még meglevő elmaradottságot se így: „Én mindig azt mondom, minek olvasni. Én sohase tanultam meg, mégis megvagyok. A pénzt megszámolom, az a lényeg. Tudja, a cigány ne is akarjon mást. A cigánynak ez a sorsa”. — mondja az egyik szereplő. , H°óy ,„régi’ problémákat mennyire újszerűen is át tud világítani Simonffy, arra jó példa A bitang kölyök. A vidékről felhozott nagymama nem mint nyűg, vagy felesleges valaki jön számításba, hanem, hogy „kifizetődőbb, mint a nő, aki Pilisvörösvárról járt be hetenként kétszer.” A megidézett tanúk nem minden esetben biztosak a dolgukban. A lány, aki üresnek tartja partnerét és szerelmét, a ezért elküldi , kétségbeesetten hívja vissza, amikor az valóban el akar indulni. De miért? Mert a munkatársad is üresek, s nincs kibe belekapaszkodnia. Pedig igazán tiszta, értelmes lány Prücsök. Rendkívül rokonszenvesnek ábrázolja Simonffy. „A keringőt is szerette, a tangót is, és mindent, arm tánc. Futni is szeretett és kiabálni... a táskák mellett gyakran gondolt fényes, tiszta rétekre, ahol a virágok között fut valakivel, és kiabál...” S itt szeretnék a másik fő kérdésre utalni: hogyan látják Simonffy fiataljai a szerelmet? Hogy új, és minden eddiginél őszintébb és igazabb szerelmet akarnak — nem vitás. De vajon meg van-e bennük az az aranyfedezet, ami alapján ezt kérik, követelik egymástól. Néha — úgy érezzük — nincs. A Behívó egyébként rokonszenvesen megrajzolt alakjaira gondolunk itt: Ági és Dré semmiképp nem állítható oda a Lázadás reggelig fiatal párja mellé. Elfogulatlanul nem lehetne a kötet kilenc írása közül kiválasztani a legjobbat. Mindegyik tartogat valami kellemes meglepetést az olvasónak — annak is, aki most veszi először kezébe Simonffy írásait, s annak is, aki már ismeri őt. Simonffy egyébként lapunk munkatársa és Egyetemünk hallgatója, magyar—olasz szakos az esti tagozaton. Kétszeresen örülünk így hát első kötetének, melyben máris komoly tehetségről és kitűnő probléma-meglátásról tesz tanúbizony-’ ságot. —de Kidőlnek a tölgyek... Hallod anyám, hogy dőlnek ki a tölgyek? Kimosta alóluk a földet az ár, így jön a víz napról napra följebb, és zöld tövünkre hurkot vet a sár. Itt kanyargott hajdan az élő Körös, holt karja még a Füzest fogja, itt vágta a százados tölgyet földhöz, és házunkra mutatott csonka jobbja. Hallod anyám, kidőlnek a mammutfák, de most csak a holt víz veri őket, mióta rendezték a Körösök útját, és szabályozták a temetőket. Élő víz partján felsarjadt törzsek, most mind a dög-Körösbe buktak, van-e ennél végezet szörnyebb, így meghalni, hogy jajgatni se tudtok? Holt ágak sáros vizében mossuk meg utoljára szép fejünk, élő víz partján nőttekre mi szégyen, hogy ilyen csúfos a temetőhelyünk. Kik ringattunk sok büszke fészket szilaj Körösök zúgói felett, nincs, kit fájó könnyhullatásra késztet, ha így hullunk el mi, leghűbb felek? Aszódi Imre