Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)

1967-01-12 / 1. szám

HEGYEN-VÖLGYÖN TÉL IfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ Tanulunk...? NAGY EGYETEMNEK nagy könyvtára van. Az olvasóterem mindenesetre nagy. Évközben. De ilyenkor, vizsgaidőszak környékén­­ 120 férőhelyes ol­vasóterem is késinek bizonyul az egyetemi könyvtárban. Még nincs tizenegy óra, de már telt ház van, s lenn a ruhatárnál tanulni vágyó emberkék to­pognak, s vár­já­k, hogy valaki megunja a hosszú egyhelyben ülést, és elmenjen. De nem megy el senki. Fenyeget a vizs­gák árnyéka és még friss a lelkesedés. Van, aki tíz órán át is bírja egyhuzamban. Persze ő is feláll néhányszor, ebédel­ni, meg egyéb célból, de ez minimális időt vesz csak igénybe. Az olvasóterem csendes, csak a tanulás zaja hallatszik. Meg időnként suttogás. Mert megkérdeztem néhány törzs­tagot, miért jobb itt tanulni, mint másutt. Az egyik (félszemmel állan­dóan egy barna tupírcsodára sandítva) válaszában kifejtet­te, hogy az ilyenfajta kollek­tív tanulás a legeredménye­sebb. — Látod azt a formás kis csöppséget? — mutat egy va­lóban ragyogó, telt formákat felvonultató lányra. Ha ráné­zek, azonnal elfelejtem, hogy még mindig csak az anyag fe­lénél tartok. Tőle merítek energiát, amikor látom, hogy ilyen megjelenéssel is milyen szorgalmas. S a lány valóban igen szor­galmasan készült, immár har­madszor, ugyanabból a tárgy­ból. És forma ide, szorgalom oda, harmadszor sem sikerült. A fiúnak sem. A szerencsésebb ő volt, mert neki először nem. A másikat alvás közben za­vartam. Fel kellett szegényt kelteni, mert olyan meggyő­zően szuszogott, hogy a közel­ben többen is elbóbiskoltak. Amikor magához tért, és fel­fogta kérdésemet, tudományos hangnemben válaszolt. — Tudod kérlek, engem za­var a csend. Otthon, a kollé­giumi tanulóban olyan csend van (mert sokszor egyedül én ücsörgök ott), hogy szinte le­taglóz. Képtelen vagyok kon­centrálni. Félórán belül bizto­san elalszom. Itt viszont min­dig van mozgás, „mun­kazaj”, ez ébren tartja a figyelmet. — Értem. És az előbbi? Arra is talált magyarázatot. — Tudományosan bizonyí­tott tény, ha valaki nagyon erősen koncentrál, bizony ásí­­tozik is. Ez nem az unalom, hanem a figyelem jele. Én pe­dig, mint már mondtam, igen erősen koncentrálok tanulás közben. Érthető? — Igen. És mit tanulsz? — Pszichológiát. Az olvasótermet főként egyetemisták látogatják. Néha idősebbek is, de ez csak vélet­len. Talán ennek köszönhető, hogy speciális helyi szokások­kal is találkozunk. Itt nincs úgy, mint a többi közönséges könyvtárban, hogy az olvasó kap egy számot, azt megkeresi az asztalok között, és a megfe­lelő helyre leül. Számot itt is kap mindenki, sőt kettőt is, de utána szabad a vásár, minden­ki oda ül, ahova a­kar. Mert nem mindegy az kérem, hogy előttem megy végig az olvasó­termen mindenki, vagy mö­göttem. Ha nagyon akarok fi­gyelni, előre ülök, ha nem, hátra. Ha kíváncsi vagyok, akkor is hátra. A helyfoglalás úgy történik (egy-egy tanuló­­csoport ugyanis ügy­eletet küld előre lefoglalni a törzshelyet), hogy az üres asztalra egy-egy könyvet helyeznek. Ha valaki megkérdezi, hogy szabad-e a hely, a válasz kétféle. A szom­széd vagy fel sem néz, és úgy mondja, hogy nem, ilyenkor vár valakit. Vagy felnéz — rendszerint talptól tetőig végig­méri az illetőt, és úgy mond­ja: nem. Időnként igenlő vá­lasz is elhangzik, de csak ak­kor, ha nagyon csinos az ér­deklődő. Ez a helyzet, vizsgaidőszak előtt. Vizsgaidőszak végére biztosan változik. A kollektív tanulás formája bizonyosan. Január végén már érezni a ta­vasz leheletét, s ilyenkor a pár­ jelleg erősebben dominál. Még szerencse, hogy hivatkoz­hatunk a technikai adottságok­ra. Mit tehetünk, csak kétsze­mélyes asztalok vannak. Amikor ezt a kis apróságot megmutattam az Egyetemi La­pok szerkesztőjének, kétségbe vonta állításaim relatív újdon­ság jellegét. Bizonyítékul elő­húzott néhány 5—6 évvel ez­előtti példányt, ahol ezt már megírta valaki más. Ugyanezt, ugyanígy. Én pedig azt mon­dom, az íróból nem hiányzik a fantázia, dehát tehetek én arról, hogy itt öt év alatt sem­mi sem változott? VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM LAPJA IX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. ARA: 50 FILLÉR 1967. JANUÁR 12. Közös nyelvet keresnek Az Eötvös Klub Irodalmi Színpadának előadói között „Fúj a szél, fúj már. Zúg a kék Balkán.” Sokáig csengenek vissza ezek a sorok még az Eötvös Klub Irodalmi Színpada iránt érdeklődők emlékezetében. Fényhatásokkal is kifejezett balladai homály. Feszült csönd. Majd havasokat idéző furulyaszó. S máris öldöklő harcok, vad hegyek közt élő magányos népek, belőlük ki­szakadt egyszerű hősök el­szánt küzdelmének kegyetle­nül tragikus, de emberi vilá­gába kerültünk. Négy nép, szerb, román, bolgár, magyar történelmének közös ballada­kincséből összeállított ciklus hangzott el itt: „Dunának, Oltnak egy a hangja.” Hosszú taps után az elnép­telenedett helyiségben már csak az előadók maradtak. Ilyenkor értékelik teljesít­ményüket. Erdős Ágnes, az együttes vezetője most külö­nösen élénk. Úgy érzi nem hiába dolgoztak. Kérdéseinkre kimerítően és szívesen vála­szol. — Az Eötvös Kollégium Jó­zsef Attila-estje volt az első kezdeményezésünk, ez év áp­rilisában. A Gombócz János szervezte hattagú csoport nem vallott szégyent, de költözési és egyéb periférikus problé­mák miatt részben feloszlott Rózsa Endre sietett segítsé­günkre, aki az újból megin­dult szervezést helyiség bizto­sításával támogatta, Így lett együttesünk az Eötvös Klub Irodalmi Színpada. A klub ve­zetője azóta is sokat törődik velünk. — Már régóta foglalkoztat, és nemcsak engem, a fiatalok úgynevezett nagy problemati­kája, a közösség, a helykere­sés, az elmagányosodás, kiút­talanság érzése. Úgy vélem, hogy erre a viták, vagy bizo­nyos tetszetős magatartás­formák felvétele korántsem megoldás. Tenni akartunk va­lamit, ami egyértelműen vég­hezvihető, és benne egymás­ra vagyunk utalva. Szakmánk az irodalom. A lehetőség te­hát önként adódott. Az újjá alakult együttessel egy ciklus tervét dolgoztuk ki. Jellegét a tematikus témavá­lasztás adja. Ennek jegyében gyűjtjük azóta is a magyar és világirodalom számunkra leg­megfelelőbb alkotásait.­­ Első műsorunk kiemelt címadó motívuma: „Egymás nélkül sötétben vagyunk.” Cé­lunk az egymást kereső, de egyedül élő egyének, kisebb közösségek, népek érzelem­gondolatvilágának bemutatása volt. E lezáratlan kérdéskörre a választ először jelenlegi összeállításunkkal kívántuk megadni, mely a ciklus máso­dik része. Ebben történelmi sorsközösségben találkozó, de egymástól gyakran elszigetelt népek küzdelmes összefogás­keresését próbáltuk érzékel­tetni. Bizonyosra véljük, hogy az internacionalizmus egyik megnyilvánulása a népkölté­szetben rejlik. Gondoljunk csak Kádár Kata Omer és Merima, a társadalmilag el­nyomott szerelmi tárgyú bal­ladatípusok, vagy pl. a rigó­mezei csata, a török veszede­lem vagy Mátyás királlyá vá­lasztásának hagyománykin­csére. Ugyanezt az egymásra­utaltságot szeretnénk tovább­­szűkítetten pódiumra vinni, lebontva egészen az elgépie­­sült ember kiútkereséséig. Ezt szolgálná a ciklus következő két darabja: „Ne akkor kiálts, ha az ég fala már leomlott, Merre menjek, szóljatok?” Működésükről örömmel mondta el, hogy közönségük egyre nő, s vele együtt az elis­merés is. Fábián Zoltán író meghívására az ősszel Viseg­­rádon az Irodalmi Presszóban nagyon emlékezetes estet si­került nyújtaniuk. A közön­séggel kialakult jó kapcsola­tot igazolja a műsor utáni fel­kérés is egy reneszánsz­ est tolmácsolására. Az elhangzottak mellett nem hanyagolható el a cso­port sajátos összetétele sem. Mindegyikük önálló előadó egyéniség más-más karakter­rel, de valamiben mégis ha­sonlók. Szeretik az irodalmat. Benne közös nyelvet keresnek, hogy az általános, vagy őket közvetlenül is érintő problé­mákat másoknak is megfo­galmazzák. Tematikájuk min­den egyes darabját a rendező hosszú elemző vita után válo­gatja ki, s miután ez meg­történt, mindenki az egyéni­ségének legmegfelelőbb mon­­danivalójú alkotást vállalja. Erdős Ágnes erős tempera­mentumával hatásosan egyen­súlyozza a finoman intonáló Czipri Katalint, akinek fő mű­faja az ének. Böhm Edit és Csontos Éva értelmező vers­mondása, Doba László mély zengésű hangjának természe­tessége, Dóczi Róbert halk ér­zelmi inerpretációja, és a sok­oldalú Hegedűs László jól ki­egészítik egymást. Pártolók, segítőtársak, bará­tok állnak mellettük. Pl. Vik­tor András hangszerjátékával. Galamb László és Hegyi Antal pedig már nem egyszer oldot­ták meg a technikai rende­zést. Megbeszéléseiken, vitái­kon sincsenek egyedül. Az egyes művek értelmezésében másoktól is gyakran kapnak tanácsokat. S mint ahogy re­pertoárjukhoz az irodalomnak szinte minden területéről vá­logatnak, úgy maguk is több­féléi érkeztek. Így a TTK-ról, Jogról és a Bölcsészkarról. Az együttest bemutatta­: Molnár Gábor és Szép Zoltán /SSSSSSSSSSSSSSSSSWSSSSSSSSWSSSSSSSSSMSSfSSSSSMSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSMnsSSSSff Erdős Ágnes és Dóczi Róbert Az Egyetemi Színpad februári előzetes jelentése: Négy előadóestet tart­ az Egyetemi Színpad február 13-i kezdettel. Margittai Ági, a miskolci Nemzeti Színház tagja, műsoron szerepel: Babel: Galambdúcom története és Karinthy Frigyes: Az ember tragédiája. Február 27-én Fodor Tamás, a József Attila Színház tagja; március 13-án Nagy Attila, a Thália Színház tagja; április 24-é­n Békés Itala, a Madách Színház tagja. Az Irodalomtörténeti sorozatban Babits Mihály, Koszto­lányi Dezső, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc estet rendeznek. Az esteket Pálmai Kálmán vezeti be. Olcsó diákbérlet kapható. 1967 Szokatlanul üresek, nép­te­lenek most az egyetem folyosói, lépcsőházai. A nagy előadókban csend, üres padok. Délben a menzán nincs sor­­banállás, zaj, türelmetlenség. Énélkül is gyorsan végez mindenki. Fent egy-egy ajtó előtt szorongó kis csoportok, sokan sötét ruhában. Van, aki buzgón magol a kezében levő jegyzetből, az utolsó perceket is ki kell használni. Másoknak már minden mindegy­ lesz, ahogy lesz, a jósorsra bízzák magukat. Valaki elmélyülten lépeget a kőkockákon: „ha sose lépek vonalra, akkor át­megyek". Nyílik az ajtó. Meg­rohanják a kilépőt. „Na? Há­nyas?” „Hogy te milyen máz­lista vagy!” „Mit kérdezett?” „Milyen? Rendes?” „Ne iz­guljatok, nem vészes!” —„ hangzik a biztatás. Könnyű neki! Ő már túl van rajta, nyugodtan mondhatja! Odébb elsősök. Nem egynek közülük ez az első vizsgája. Kettős a félelmük: nem csak az anyag, a vizsgáztató, de maga „a” vizsga, az ismeretlen, sosem próbált munka is ijeszti őket. Vagy talán büszkék is egy ki­csit, hogy már vizsgázhatnak, itt az első egyetemi próbaté­tel? Ki tudja! Most minden­esetre irigyen pillantgatnak a felsőbb éves, már „rutinos” vizsgázók felé. Vizsgaidőszak van. Szerda este, hét óra. Az Eötvös-klubban játszanak az Omegáék. Lassan gyűlik a hallgatóság. Már hat-hét sor széken is ülnek a zenekar előtt. Tánc még nincs. Nyolc óra tájt egyre többen érkez­nek. A bejáratnál népes cso­port ostromolja a rendezőket és klubtagokat. Nem egyete­misták, de be szeretnének jutni. „Csak most az egyszer engedj be! Na, ne légy ilyen!” „Találkozni akarok va­lakivel, csak azért engedj be!” Nem lehet. De azért nem men­nek el, még várnak. Hátha! A remény újra meg újra fellán­gol. Már tele a klub. Szorosan egymás mellett táncolnak a párok. Beszédfoszlányok min­denfelől. „Tudod, az volt a szerencsém, hogy pont azt a tételt...” „Te, olyan szenzá­ciós puskát még nem láttál!” „És akkor azt kérdezte az öreg...” „Nem igaz, hogy milyen oltári szerencsém volt...” „Most mondd, hát nem vagyok peches!” Szól a zene, ismerősök, év­folyamtársak találkoznak. Az egyik tegnap vizsgázott, a má­sik holnap fog, a harmadik két vizsga közt van. Az egyik így jutalmazza magát , vagy vigasztalódik, a másik a „drukkot” akarja levezetni, a harmadik tanulás közbeni „ki­­kapcsolódásnak” szánja az estét. Vizsgaidőszak van. L. V. Levelezőtársat keresnek! A KISZ külügyi bizottságá­hoz az alant közölt címek ér­keztek, akik levelezni szeret­nének magyar egyetemisták­kal. Bélyeggyűjtő társat keres: Andrews St. Heidelberg, Victoria, Australia, 5­5—66. 18 éves, könyvelő szakmát tanul, németül vagy oroszul kéri a válaszokat: Annetraud Lenk, 1951 Wals­­lieben, Kreis Neuruppin, DDR. 21 éves tanuló, németül ké­ri a válaszokat: Siegfried Bachmann, 1034 Berlin, Tilsiter Strasse 65. Angol szakra járó egyete­mista, aki németül és fran­ciául is beszél, 20 éves, sötét­hajú, 160 cm magas, érdeklő­dik 4 évvel idősebb levelező­­partner után: Maria Häkkinen, Voion­­maankatu 30, B. Jyväskyla Finnland. Képeslap-reprodukciókat, színészfényképeket gyűjt: Borisz Belcsenko, Makejev­­ka 13, Donyeckaja obi. Szverd­­lova Mikrorajon G. 24—a­kv. 27.

Next