Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)
1967-01-12 / 1. szám
HEGYEN-VÖLGYÖN TÉL IfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ Tanulunk...? NAGY EGYETEMNEK nagy könyvtára van. Az olvasóterem mindenesetre nagy. Évközben. De ilyenkor, vizsgaidőszak környékén 120 férőhelyes olvasóterem is késinek bizonyul az egyetemi könyvtárban. Még nincs tizenegy óra, de már telt ház van, s lenn a ruhatárnál tanulni vágyó emberkék topognak, s várják, hogy valaki megunja a hosszú egyhelyben ülést, és elmenjen. De nem megy el senki. Fenyeget a vizsgák árnyéka és még friss a lelkesedés. Van, aki tíz órán át is bírja egyhuzamban. Persze ő is feláll néhányszor, ebédelni, meg egyéb célból, de ez minimális időt vesz csak igénybe. Az olvasóterem csendes, csak a tanulás zaja hallatszik. Meg időnként suttogás. Mert megkérdeztem néhány törzstagot, miért jobb itt tanulni, mint másutt. Az egyik (félszemmel állandóan egy barna tupírcsodára sandítva) válaszában kifejtette, hogy az ilyenfajta kollektív tanulás a legeredményesebb. — Látod azt a formás kis csöppséget? — mutat egy valóban ragyogó, telt formákat felvonultató lányra. Ha ránézek, azonnal elfelejtem, hogy még mindig csak az anyag felénél tartok. Tőle merítek energiát, amikor látom, hogy ilyen megjelenéssel is milyen szorgalmas. S a lány valóban igen szorgalmasan készült, immár harmadszor, ugyanabból a tárgyból. És forma ide, szorgalom oda, harmadszor sem sikerült. A fiúnak sem. A szerencsésebb ő volt, mert neki először nem. A másikat alvás közben zavartam. Fel kellett szegényt kelteni, mert olyan meggyőzően szuszogott, hogy a közelben többen is elbóbiskoltak. Amikor magához tért, és felfogta kérdésemet, tudományos hangnemben válaszolt. — Tudod kérlek, engem zavar a csend. Otthon, a kollégiumi tanulóban olyan csend van (mert sokszor egyedül én ücsörgök ott), hogy szinte letaglóz. Képtelen vagyok koncentrálni. Félórán belül biztosan elalszom. Itt viszont mindig van mozgás, „munkazaj”, ez ébren tartja a figyelmet. — Értem. És az előbbi? Arra is talált magyarázatot. — Tudományosan bizonyított tény, ha valaki nagyon erősen koncentrál, bizony ásítozik is. Ez nem az unalom, hanem a figyelem jele. Én pedig, mint már mondtam, igen erősen koncentrálok tanulás közben. Érthető? — Igen. És mit tanulsz? — Pszichológiát. Az olvasótermet főként egyetemisták látogatják. Néha idősebbek is, de ez csak véletlen. Talán ennek köszönhető, hogy speciális helyi szokásokkal is találkozunk. Itt nincs úgy, mint a többi közönséges könyvtárban, hogy az olvasó kap egy számot, azt megkeresi az asztalok között, és a megfelelő helyre leül. Számot itt is kap mindenki, sőt kettőt is, de utána szabad a vásár, mindenki oda ül, ahova akar. Mert nem mindegy az kérem, hogy előttem megy végig az olvasótermen mindenki, vagy mögöttem. Ha nagyon akarok figyelni, előre ülök, ha nem, hátra. Ha kíváncsi vagyok, akkor is hátra. A helyfoglalás úgy történik (egy-egy tanulócsoport ugyanis ügyeletet küld előre lefoglalni a törzshelyet), hogy az üres asztalra egy-egy könyvet helyeznek. Ha valaki megkérdezi, hogy szabad-e a hely, a válasz kétféle. A szomszéd vagy fel sem néz, és úgy mondja, hogy nem, ilyenkor vár valakit. Vagy felnéz — rendszerint talptól tetőig végigméri az illetőt, és úgy mondja: nem. Időnként igenlő válasz is elhangzik, de csak akkor, ha nagyon csinos az érdeklődő. Ez a helyzet, vizsgaidőszak előtt. Vizsgaidőszak végére biztosan változik. A kollektív tanulás formája bizonyosan. Január végén már érezni a tavasz leheletét, s ilyenkor a pár jelleg erősebben dominál. Még szerencse, hogy hivatkozhatunk a technikai adottságokra. Mit tehetünk, csak kétszemélyes asztalok vannak. Amikor ezt a kis apróságot megmutattam az Egyetemi Lapok szerkesztőjének, kétségbe vonta állításaim relatív újdonság jellegét. Bizonyítékul előhúzott néhány 5—6 évvel ezelőtti példányt, ahol ezt már megírta valaki más. Ugyanezt, ugyanígy. Én pedig azt mondom, az íróból nem hiányzik a fantázia, dehát tehetek én arról, hogy itt öt év alatt semmi sem változott? VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM LAPJA IX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. ARA: 50 FILLÉR 1967. JANUÁR 12. Közös nyelvet keresnek Az Eötvös Klub Irodalmi Színpadának előadói között „Fúj a szél, fúj már. Zúg a kék Balkán.” Sokáig csengenek vissza ezek a sorok még az Eötvös Klub Irodalmi Színpada iránt érdeklődők emlékezetében. Fényhatásokkal is kifejezett balladai homály. Feszült csönd. Majd havasokat idéző furulyaszó. S máris öldöklő harcok, vad hegyek közt élő magányos népek, belőlük kiszakadt egyszerű hősök elszánt küzdelmének kegyetlenül tragikus, de emberi világába kerültünk. Négy nép, szerb, román, bolgár, magyar történelmének közös balladakincséből összeállított ciklus hangzott el itt: „Dunának, Oltnak egy a hangja.” Hosszú taps után az elnéptelenedett helyiségben már csak az előadók maradtak. Ilyenkor értékelik teljesítményüket. Erdős Ágnes, az együttes vezetője most különösen élénk. Úgy érzi nem hiába dolgoztak. Kérdéseinkre kimerítően és szívesen válaszol. — Az Eötvös Kollégium József Attila-estje volt az első kezdeményezésünk, ez év áprilisában. A Gombócz János szervezte hattagú csoport nem vallott szégyent, de költözési és egyéb periférikus problémák miatt részben feloszlott Rózsa Endre sietett segítségünkre, aki az újból megindult szervezést helyiség biztosításával támogatta, Így lett együttesünk az Eötvös Klub Irodalmi Színpada. A klub vezetője azóta is sokat törődik velünk. — Már régóta foglalkoztat, és nemcsak engem, a fiatalok úgynevezett nagy problematikája, a közösség, a helykeresés, az elmagányosodás, kiúttalanság érzése. Úgy vélem, hogy erre a viták, vagy bizonyos tetszetős magatartásformák felvétele korántsem megoldás. Tenni akartunk valamit, ami egyértelműen véghezvihető, és benne egymásra vagyunk utalva. Szakmánk az irodalom. A lehetőség tehát önként adódott. Az újjá alakult együttessel egy ciklus tervét dolgoztuk ki. Jellegét a tematikus témaválasztás adja. Ennek jegyében gyűjtjük azóta is a magyar és világirodalom számunkra legmegfelelőbb alkotásait. Első műsorunk kiemelt címadó motívuma: „Egymás nélkül sötétben vagyunk.” Célunk az egymást kereső, de egyedül élő egyének, kisebb közösségek, népek érzelemgondolatvilágának bemutatása volt. E lezáratlan kérdéskörre a választ először jelenlegi összeállításunkkal kívántuk megadni, mely a ciklus második része. Ebben történelmi sorsközösségben találkozó, de egymástól gyakran elszigetelt népek küzdelmes összefogáskeresését próbáltuk érzékeltetni. Bizonyosra véljük, hogy az internacionalizmus egyik megnyilvánulása a népköltészetben rejlik. Gondoljunk csak Kádár Kata Omer és Merima, a társadalmilag elnyomott szerelmi tárgyú balladatípusok, vagy pl. a rigómezei csata, a török veszedelem vagy Mátyás királlyá választásának hagyománykincsére. Ugyanezt az egymásrautaltságot szeretnénk továbbszűkítetten pódiumra vinni, lebontva egészen az elgépiesült ember kiútkereséséig. Ezt szolgálná a ciklus következő két darabja: „Ne akkor kiálts, ha az ég fala már leomlott, Merre menjek, szóljatok?” Működésükről örömmel mondta el, hogy közönségük egyre nő, s vele együtt az elismerés is. Fábián Zoltán író meghívására az ősszel Visegrádon az Irodalmi Presszóban nagyon emlékezetes estet sikerült nyújtaniuk. A közönséggel kialakult jó kapcsolatot igazolja a műsor utáni felkérés is egy reneszánsz est tolmácsolására. Az elhangzottak mellett nem hanyagolható el a csoport sajátos összetétele sem. Mindegyikük önálló előadó egyéniség más-más karakterrel, de valamiben mégis hasonlók. Szeretik az irodalmat. Benne közös nyelvet keresnek, hogy az általános, vagy őket közvetlenül is érintő problémákat másoknak is megfogalmazzák. Tematikájuk minden egyes darabját a rendező hosszú elemző vita után válogatja ki, s miután ez megtörtént, mindenki az egyéniségének legmegfelelőbb mondanivalójú alkotást vállalja. Erdős Ágnes erős temperamentumával hatásosan egyensúlyozza a finoman intonáló Czipri Katalint, akinek fő műfaja az ének. Böhm Edit és Csontos Éva értelmező versmondása, Doba László mély zengésű hangjának természetessége, Dóczi Róbert halk érzelmi inerpretációja, és a sokoldalú Hegedűs László jól kiegészítik egymást. Pártolók, segítőtársak, barátok állnak mellettük. Pl. Viktor András hangszerjátékával. Galamb László és Hegyi Antal pedig már nem egyszer oldották meg a technikai rendezést. Megbeszéléseiken, vitáikon sincsenek egyedül. Az egyes művek értelmezésében másoktól is gyakran kapnak tanácsokat. S mint ahogy repertoárjukhoz az irodalomnak szinte minden területéről válogatnak, úgy maguk is többféléi érkeztek. Így a TTK-ról, Jogról és a Bölcsészkarról. Az együttest bemutatta: Molnár Gábor és Szép Zoltán /SSSSSSSSSSSSSSSSSWSSSSSSSSWSSSSSSSSSMSSfSSSSSMSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSMnsSSSSff Erdős Ágnes és Dóczi Róbert Az Egyetemi Színpad februári előzetes jelentése: Négy előadóestet tart az Egyetemi Színpad február 13-i kezdettel. Margittai Ági, a miskolci Nemzeti Színház tagja, műsoron szerepel: Babel: Galambdúcom története és Karinthy Frigyes: Az ember tragédiája. Február 27-én Fodor Tamás, a József Attila Színház tagja; március 13-án Nagy Attila, a Thália Színház tagja; április 24-én Békés Itala, a Madách Színház tagja. Az Irodalomtörténeti sorozatban Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc estet rendeznek. Az esteket Pálmai Kálmán vezeti be. Olcsó diákbérlet kapható. 1967 Szokatlanul üresek, néptelenek most az egyetem folyosói, lépcsőházai. A nagy előadókban csend, üres padok. Délben a menzán nincs sorbanállás, zaj, türelmetlenség. Énélkül is gyorsan végez mindenki. Fent egy-egy ajtó előtt szorongó kis csoportok, sokan sötét ruhában. Van, aki buzgón magol a kezében levő jegyzetből, az utolsó perceket is ki kell használni. Másoknak már minden mindegy lesz, ahogy lesz, a jósorsra bízzák magukat. Valaki elmélyülten lépeget a kőkockákon: „ha sose lépek vonalra, akkor átmegyek". Nyílik az ajtó. Megrohanják a kilépőt. „Na? Hányas?” „Hogy te milyen mázlista vagy!” „Mit kérdezett?” „Milyen? Rendes?” „Ne izguljatok, nem vészes!” —„ hangzik a biztatás. Könnyű neki! Ő már túl van rajta, nyugodtan mondhatja! Odébb elsősök. Nem egynek közülük ez az első vizsgája. Kettős a félelmük: nem csak az anyag, a vizsgáztató, de maga „a” vizsga, az ismeretlen, sosem próbált munka is ijeszti őket. Vagy talán büszkék is egy kicsit, hogy már vizsgázhatnak, itt az első egyetemi próbatétel? Ki tudja! Most mindenesetre irigyen pillantgatnak a felsőbb éves, már „rutinos” vizsgázók felé. Vizsgaidőszak van. Szerda este, hét óra. Az Eötvös-klubban játszanak az Omegáék. Lassan gyűlik a hallgatóság. Már hat-hét sor széken is ülnek a zenekar előtt. Tánc még nincs. Nyolc óra tájt egyre többen érkeznek. A bejáratnál népes csoport ostromolja a rendezőket és klubtagokat. Nem egyetemisták, de be szeretnének jutni. „Csak most az egyszer engedj be! Na, ne légy ilyen!” „Találkozni akarok valakivel, csak azért engedj be!” Nem lehet. De azért nem mennek el, még várnak. Hátha! A remény újra meg újra fellángol. Már tele a klub. Szorosan egymás mellett táncolnak a párok. Beszédfoszlányok mindenfelől. „Tudod, az volt a szerencsém, hogy pont azt a tételt...” „Te, olyan szenzációs puskát még nem láttál!” „És akkor azt kérdezte az öreg...” „Nem igaz, hogy milyen oltári szerencsém volt...” „Most mondd, hát nem vagyok peches!” Szól a zene, ismerősök, évfolyamtársak találkoznak. Az egyik tegnap vizsgázott, a másik holnap fog, a harmadik két vizsga közt van. Az egyik így jutalmazza magát , vagy vigasztalódik, a másik a „drukkot” akarja levezetni, a harmadik tanulás közbeni „kikapcsolódásnak” szánja az estét. Vizsgaidőszak van. L. V. Levelezőtársat keresnek! A KISZ külügyi bizottságához az alant közölt címek érkeztek, akik levelezni szeretnének magyar egyetemistákkal. Bélyeggyűjtő társat keres: Andrews St. Heidelberg, Victoria, Australia, 55—66. 18 éves, könyvelő szakmát tanul, németül vagy oroszul kéri a válaszokat: Annetraud Lenk, 1951 Walslieben, Kreis Neuruppin, DDR. 21 éves tanuló, németül kéri a válaszokat: Siegfried Bachmann, 1034 Berlin, Tilsiter Strasse 65. Angol szakra járó egyetemista, aki németül és franciául is beszél, 20 éves, sötéthajú, 160 cm magas, érdeklődik 4 évvel idősebb levelezőpartner után: Maria Häkkinen, Voionmaankatu 30, B. Jyväskyla Finnland. Képeslap-reprodukciókat, színészfényképeket gyűjt: Borisz Belcsenko, Makejevka 13, Donyeckaja obi. Szverdlova Mikrorajon G. 24—akv. 27.