Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)
1967-01-12 / 1. szám
EGYETEMI LAPOK Repülőn írni nem leányálom. Már csak azért sem az, mert az ember ott alkothatja a leginkább tiszavirág-életű opusait. Ott ugyanis a legapróbb gikszer is maradéktalan megsemmisülést eredményezhet. No, de félre az akasztófahumorral. Bízom, hogy rövid időn belül megérkezem Roganba, ahol a téli ubrokaszezon nyugalma vár majd. Legutóbb — nyolc évvel ezelőtt — júniusi kánikulában jártam ott, a plage nyüzsgött a csokoládé barr az üdülőktől, a bistrókban jeges limonádéén tülekedtek a jókedvű franciák és idegenek. Most sivár sivatag lesz az Atlanti-tenger és néptelenségével lehangoló a plage. Talán most jobb is lesz így, kisebb lesz a kísértés a lélek „súlytalan” állapotára. Tanulnom kell, a szélrózsa minden irányából idesereglett fiatal költővel együtt, francia irodalomtörténetét, nyelvi nüanszokat, frappáns formáit a különféle gallicizmusoknak. ■ Nem tengert látni megyek most, mégis félek a téli tenger látásától egy kissé. Már akkor, 1959-ben, nyári falánkságában is lenyűgöző volt. Látszott, hogy mindent felfal maga körül a szél susogását, a fürdőzők önfeledt zsivaját és fölissza az összes napsugarat, emésztését könnyítendő. Igen, a nyári izeket, zajokat, színeket mohón magába itta a tenger, s fölötte síri szélcsend és néma tél honos most, önmagát és feldobó környezetét, saját dekszatív díszleteit is felélte, féktelen falánkságában. Az emberi lelkek nyarának melegét nem kereshetem most majd a tengerparton, mint felszínesen önfeledt, nyáriasan felelőtlen ifjúkoromban, nyolc évvel ezelőtt. Magukhoz az emberekhez kell fordulnom melengető, nyarat idéző szeretesért. Jobban oda kell figyelnem Jacques bácsinak, az öreg újságárusnak egyszerű szavaira, Christiane, a preszszóslány formás idomain túl meg kell látnom majd a szája sarkában időközben kialakult kesernyés vonást is. Nem idegenek színes tarló-szőttese kápráztat most majd, hanem a nemcsak átmenetileg ott „lazító”, hanem egy életre odarendelt rogani kisemberek sorsának mélytengere is. Így érthetem majd meg egy népnek az irodalmát is, ha egyedenként ütöm agyon ezt a három hónapot a néppel. A hoszszú téli esték egykedvűségében hozzám sodródó virágárusok, kikötőmunkások és parki magányosok értetik majd meg velem annak az irodalomnak a lényegét, amelynek elméleti felszínét napközben sajátítom majd el, kellemes temperatúrájú tantermekben. Hát állok elébe a téli tenger lehangoló látványának! Előkerítem én a nyarat valahonnan. Jacques bácsi fáradt beszédének meleg zengéséből, Christiane kesernyés, de még minden bizonnyal bájos mosolyából, előkerítem én! Még a saját megőszült lelkem mélyéből is megpróbálom előkeríteni egy-két elveszettnek hitt színét, zamatát. És elküldöm nektek a rogani nyár összes melegségét, express vagy par avion, most, a tél legkegyetlenebb hónapjaiban... 1000 kilométer — útmegszakítással Felfedeztem Prágát 2. Az első meglepetés, hogy nem vártak az állomáson. Vártam két percet, aztán megindultam, hogy szállást keresek. Először dühös voltam, aztán felmentéseket kerestem, talán nem kapta meg a levelemet, talán nem akart kijönni, elfelejtette volna már azt a balatoni nyáréjszakát ? A CSEDOK-nál próbáltam szállást keresni. Mellettem egy hasonló korú fekete fiú állt. Az alkalmazott felírt egy pirospecsétes papírra egy címet: Sport-Turistaszállót. Ott lesz hely. Először azt hittem, hogy a fiú német, — mert öszszekapcsolt bennünket közös szállástalanságuuk, de elmondta, hogy cseh. Laziteben lakik, szakmunkás. A nővérét akarja meglátogatni, holnap tovább utazik. A város szélén volt a turistaszálló. Egy futballpálya mellett. A terem hatalmas hodály. 25 ágy. Bejelentkezünk, aztán esti sétára indultam Karel barátommal. Keveset tudtunk a közös nyelvből, de jólesett a csendes szemlélődés. Néha-néha magyarázott. — Ez itt a Pankrác. Itt kínozták halálra Julius Fucsikot. Hatalmas, komor épület. A fegyveres testület otthona most. Beültünk egy kisvendéglőbe. Számtalan pohár sört ittunk. Nem engedett fizetni. Hiába magyaráztam, hogy van pénzem. Legyintett, aztán azt mondta, hogy neki több van. Szépen keres. Kilenc óra lehetett, mikor tovább indult gyalog a Szent Vencel tér irányába. Megmutatta a Tátra mozit, templomokat, érdekes épületeket. Egy jó félóra múlva elkezdett esni az eső. Először csendesen, aztán mind jobban megszaporodva. Oda intett egy Volgát és taxival szaladtunk le a térre. Sétálgattunk a kivilágított téren. Az egyik bár ajtajában két nő ácsorgott. Rájuk nézett, dühösen legyintett, mondott egy-két keresetlen „nemzetközi szót”, aztán nagyot köpött, amikor már nem láttak bennünket. Egyszer udvarolt egy csinos nőnek. — A fényképét is mutatta. — Nagyon szerette. A nő Prágában élt, ő pedig otthon. Az egyik barátjával feljöttek Prágába. A vonat sokat késett, nem kereste meg menyasszonyát, gondolta majd másnap. Egy bárba mentek. Ott látta a nőt, valaki ölelgette. Kérdezte a pincért, hogy ismeri-e a nőt.. A pincér azt válaszolta: a hölgy törzsvendég pedig már feleségül akarta venni. — Szomorúan fénylettek Karel szemei. — Azóta dühös ezekre a lányokra. Éjfélre értünk haza. Mire felébredtem már üres volt a szomszéd ágy. Elutazott Karel. Másnap felfedeztem Prágát. Lementem a Szent Vencel térre, Prága központjába, és onnan, különböző villamosokkal útnak indultam. Prágában nem lehet eltévedni. Szép város. Kis ékszeres doboz. Régi, földszintes házakkal, új városrészekkel, városba ékelődött hegyekkel, kis patakokkal, melyek fecsegve szaladtak, szaladtak, vitték kis szennyes habjaikat a Moldvába. Egész nap esett az eső. Szomorú volt Prága. Rámtelepedett az idő, hangulatával. Egyedül ballagtam a csapkodó esőben. A parton kipányvázott csónakok hevertek., Fürgeszárnyú kiskacsák fürödtek és vitték szét egy-két pillanatra szomorúságom. Hirtelen döbbentem rá, hogy egyedül vagyok. Lomha hajó jött, dudája megtörte a csendet és felém szaladtak a kis hullámok. Késő este értem haza. Fáradtan, átfázva. Másnap, korán reggel elhatároztam, hogy nem maradok tovább. Kifizettem a szállásom. Nagyon kedves volt a gondnok. Két doboz cigarettát adtam neki. Maradék pénzemen táviratoztam Berlinbe és délelőtt tizenegy óra, körül az Elba mellett vitt már a vonat. Czoma László — A fene egye meg, mindig így kifogom! Kellett nekem ünnep előtt utazni, mint a sósheringek, úgy össze vannak préselve az utasok! Pedig még negyedóra van az indulásig. Én, naiv, még tervezgette hogy a jó meleg vonatból, — lehetőleg ablak mellé ülve — nézem a behavazott dunántúli tájat, miközben füstkarikákat eregetve tűnődöm a miág múlandósága felett. Éppenséggel így is tűnődhetek, valamelyik peronon, hogy a jobb vagy a bal lábamra álljak-e. Ha csak... ha csak... Na gyerünk! Jól van, mégis csak okos kisfiú vagy te! Tényleg, az étkezőkocsiban van ülőhely. Na már itt is vagyunk. Ide ülünk szépen az ablak mellé. Főnök úr! Egy üveg sört kérek! Most megtöröljük szépen az ablakot, és már indulhat is a vonat... — Szabad? Na nézd csak! — Béla! Az istenedet! Hát te hogy kerülsz ide? — Nehezen. Már azt hittem, állni fogok Pápáig, amikor eszembe jutott, hogy a büféskocsiban biztosan van hely. — Tökéletes. Én is hasonlóképpen spekuláltam. Ülj már le. Mi újság, öregem, millió éve nem láttalak! — Pesten vagyok. — Én is. És mióta? — Ötödik éve. — Szégyen, öregfiú! Én is ötödik éve élek Pesten, és még egyszer sem futottunk össze. Hiába, a nagyváros az nagyváros! És hol laksz? — A IX. kerületben. — Ne bolondozz. Én is. Milyen utcában? — Szamuely u. 17. — Ezer ördög és pokol! Én meg a Rádayban. Szomszédok vagyunk. Hát ez szép dolog! — Kérem a menetjegyeket — szakított félbe bennünket a kalauz. — Köszönöm. Meddig mennek? Egymásra néztünk, Béla hunyorított: — Betlehemig. * Furcsa arcot vágott a kalauz. — Betlehembe mennek? S mi célból, ha nem vagyok túl kiváncsi? — Mi vagyunk a három királyok. Boldizsár később fog csatlakozni hozzánk. A kalauz értette a tréfát, és kellemes karácsonyt kívánt.’ — Hogy a fenébe jutott eszedbe Betlehem? Rólad. Emlékszel, minden karácsonykor végigjártuk az utcákat, és „köszöntöttünk”. De tényleg, mi van Bandival? — Állítólag ő is Pesten van. — Figyeld meg, ma még vele is összetalálkozunk. Akkor aztán tényleg együtt lesznek a három királyok. Várj, rendelek én is egy üveg sört. — És mit csinálsz Pesten? — Dolgozom. Tavaly végeztem, vegyész vagyok. Te egyetemre jársz még, ugye? — Igen. És hogy megy neked? — Tűrhetően, ami az anyagiakat illeti. Csak hát, tudod hogy van: „én nem így képzeltem el a rendet”. Egy irodában dolgozom, és elméleti munka címén aktákat rakosgatok, és adminisztrálok. Valaha azt hittem, hogy kísérletező, új és új megoldásokon töprengő kutató leszek. De ez is olyan dolog, mint amikor betlehemeztünk gyerekkorunkban. Váltig hittem, hogy az a kis jászol, meg benne az a kis rongybaba elhiteti azokkal, akikhez köszönteni jártunk ... na de inkább tölteél! — És miért nem mész máshová, ahol kutathatsz? — Ugyan! Eleinte én is gondoltam rá, de aztán maradtam. Végül is olyan mindegy. Ne gondold, hogy cinikus lettem, de nem hinném, hogy valamit is tudnék produkálni. Amikor úgy volt, hogy bent maradok a tanszéken, még hittem magamban. Aztán más maradt bent helyettem, és ez elvette a kedvemet. Itt megvan a pénzem, és az ilyen vén rókának már a családalapításra is gondolni kell. — Igaz, persze. — Tudod, néha eszembe jutnak a gyerekévek. Te is meg Bandi is. Emlékszel, amikor megnyertük a vasgyűjtő versenyt? Pontokat kaptunk és nem pénzt. Hárman annyi pontot szereztünk, amennyit egy brigád se az iskolában. Mit kaptunk érte? Egy könyvet, semmi mást. Mégis menynyire örültünk neki. Szóval, eszembe jutnak ezek a régi dolgok, és azon töprengek, hogy miért voltunk mi olyan ■lelkes úttörők, olyan mindenre kész kölykök? Valahogy mintha azóta meghalt volna bennem valami... — Na, el ne érzékenyülj teljesen. Persze, sok minden más volt. Az ember, ahogy felnő, szép lassan ... — Odanézz! Mit mondtam! Hé, te! — Bandi! Falra festettük az ördögöt és megjelent. — Szevasztok, fiúk! Szinte éreztem, hogy itt lesztek. A szomszéd kocsiban álldogáltam eddig, de megszomjaztam. Ideührtek? Hogy összejöttünk! Mi van veletek? Látod ezt a kis négerbabát, Béla? Mit gondolsz, kinek viszem? Igen. Mari, a húgom anya lett, én meg nagybácsi. Egykori szerelmed már gyermeksírásban gyönyörködik. — Óriási! Gyerekek, szenzációs ötletem van, figyeljetek csak!Nemsokára megérkeztünk Betlehembe. Hó nem volt, de a fákat vastagon vonta be a zúzmara. Fehér volt minden. Az állomáson három csengőt, meg egy gyertyát vettünk a bazárból, és a sötétedő délutánban elindultunk Mariákhoz. Béla becsengetett, aztán Mari jelent meg. Nagy hangon üdvözölni akart bennünket, de mi rákezdtünk. Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok ... A csengőket rázva, égő gyertyával vonultunk be a lakásba. A szobában meleg volt és fenyőfa illat. Körbeálltuk a járókát, és a négerbabát Béla kalapjába téve, előadtuk a három királyok találkozását a kis Jézussal, ahogy az meg vagyon írva. Már majdnem a végére értünk, amikor a kisgyerek éktelen sírásba kezdett. Mária karjára vette a kisdedet, minket bolond, csúnya bácsiknak titulált, akik ijesztgetjük a kicsit. Amikor a békesség helyreállt, borral és süteménnyel kínált bennünket, amit mi a megtett hosszú zarándokaira hivatkozva el is fogadtunk bölcsen...) —de ESTI BESZELGETÉS II. Három királyok * Lapunk világszínvonalát tartani — hogy-hogy tartani? Emelni kell az új esztendőben, döntött az év első munkás hajnalán kisded szerkesztőségünk, mely abban a minutumban még dedebb lett, mert lapunk párizsi tudósítójának gépe egyre feljebb emelkedett, s már minden bizonnyal fülzúgással dacolva írja légből kapott interjúját lapunknak. Simonffynk most röppent haza a varsói egyetemről, mert hogy Kisfaludy nem mondott a múlt heti lapszámba „rázós” témát és kint minden bizonnyal érdekesebbet talált. Jómagam is indulok lapzárta után — személlyel — Karakószörcsög és Borszörcsög környékére, hogy a disznóölés rituális folklórját gyűjtögessem. Ez mind kevés, így csak kanócmécsesként áraszthatjuk a szellemi fényt, mi pedig már elavultnak ítéljük a xenonlámpát is. Mert vegyük csak lapjaink Nagy Témáját. Cikkezett róla több ízben a Népszabadság, Magyar Nemzet, a Tükör legutóbbi száma is szót ejtett róla, az Élet és Tudomány ugyan áttételesen, Paracelsus fémjeként valóban tudományos szinten, de érinti a Nagy Témát. A tv tegnap esti adásában Moszkvában láthattuk Belphegort, aki rangrejtve Juliette Greco civil névvel, ifjú menyecskeként tölti ott nászútját. Lapunk első száma nem jelenhet meg,semmi szín alatt sem jelenhet meg Belphegor nélkül. Márpedig nem akárhogyan; régészeti, muzeológiai vetületében esetleg irodalomtörténeti vonatkozásaiban kell olvasóink elé tálalnunk. Hánytól hányig élt, mit művelt, miért vált halhatatlanná Belphegor. Nosza rajta. Itt nálunk az egyetemen, a tudomány fellegvárában, igazán nem lesz nehéz publikálni tudományos vonatkozásait. Telefon iziben az illetékesnek vélt professzorhoz. Bizalmatlan női hang érdeklődik, hogy milyen ügyben zaklatnánk a nagy tudóst. — Belphegor ügyben — világosítgatom. — Kialudhatta volna már szilveszteri mámorát! — Így az elítélő hang és lecsapja a telefont. Hm. A vérbeli újságíró vadászkopóként veti magát a zsákmány után. Nem csügged a kudarcon, inkább erőt gyűjt. Következő lépcső — eggyel lejjebb —, az ugyancsak avatott docens. Telefonkagyló-lecsapás nincs, ellenben írásban kéri a kérdéseket. Megkapta. Mi is. De nem Belphegore-ra vonatkozóan. Újabb álmatlan éjszaka töprengése, újabb ötlettel gazdagít. Egyetemi kulturális életünk mentora elé vagyunk dédelgetett témánkkal. — Jó a kérdés, nagyszerű. Engem is érdekel irodalomtörténeti vonatkozásaiban Belphegor. Esszét is írhatnék róla. De miért ne foglalkoznék vele a TMB? — Felkarolom — hallom mennyei harsonaként sztentori hangját. Bízva a fiatalság érdeklődésében, kultúrszomjában, rugalmasságában, összehozott X. Y. tanársegéddel, aki a témát hallva hármat ugrott örömében. — Boldogan, repülök — kiáltotta, így tettem jómagam is. — Iszik valamit? — kérdezte kisvártatva a belvárosi pince félhomályában. Igenlően bólintottam. Szemem tágra nyitva kezét figyeltem. Ajaj. Láttam a filmet. Duplán is. Este családi körben, hogy ne féljek. Délelőtt az ismétléseknél azért csak áthívtam szomszédomból az ikreket. Ittunk egyet tehát. Semmit sem szórt a poharamba. Williems után jó figyelni a dolgokra. Tekintete mégis őt idézte, amikor a hosszú korty után szemembe szúrva tekintetét kérdezte: Hogy ki volt Belphegor? — Belphegor nem más, mint... — Uramisten csak nem? Hát azért ilyen simán tudományos krimi ügyben mégsem árulom el a valóságot. Aki kíváncsi rá és ki nem az, olvassa el lapunk (4. oldalán).