Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)

1967-05-18 / 10. szám

Az utolsó hadúr Gondolatok egy dokumentumműsorról Nagy érdeklődéssel vártam az Egyetemi Színpad új pro­dukcióját, amely izgalmasan újat ígért. Horthy Miklósról és koráról van szó, arról a korról, a­me­ly az éveket tekintve, nincs is olyan távol tőlünk, hiszen, ha a mi generációnk nem is élte át ezeket az idő­ket, szüleinknek, nagyszüleink­­nek bőven van mit mesélni róla. És egyben ez az a kor, amely szellemében, politikájá­ban szerencsére már jó messze van tőlünk, olyannyira, hogy már csak archív filmek, napló- és jegyzőkönyvi bejegyzések, újságcikkek tárják fel szá­munkra az akkori világot. És hogy milyen is volt ez a világ, azt kitűnően mutatta be ez a műsor. Érdeklődésemet az is fokoz­ta, hogy nagyon eltérő véle­ményeket hallottam a bemuta­tóról. Egyesek szerint ragyogó és nagyon színvonalas a doku­mentumműsor, mások szerint unalmas produkció és nagyon fárasztó. De hol is van véle­ményem szerint az igazság? Itt az ideje, hogy a kritikus is letegye a garast. Először is azon kezdeném, hogy a műsor nagyon tetszett. Mert mi is volt a szerkesztő és a rendező célja? Egy na­gyon ellentmondásos korsza­kot bemutatni olyan politikai és irodalmi dokumentumok tükrében, amelyek az átlag­ember számára ismeretlenek. Tehát nem irodalmi műsornak készült. Valószínűleg ez öltö­zött többeknek csalódást, hogy József Attila, Radnóti, Móricz és más írók irodalmi művei helyett Horthy, Teleki, Pró­­nay, Tóth Tihamér naplórész­letei, politikai beszédei, Gábor Andor, Bálint György maró és keserű hangú újságcikkei, Nagy Lajos szociográfiai írá­sai, valamint diplomáciai jegyzékek alkották a műsor nagy részét. De azok, akik ezt várták, nem csalódtak. Hiszen mekkora érdeklődéssel hall­gatja vagy olvassa az ember dr. Karsai Elek rádióelőadá­sait vagy könyveit, vagy mennyire népszerű a televízió Századunk sorozata. Ugyan­ilyen jellegű ez a műsor is, egy hallatlanul izgalmasan il­lusztrált történelemóra. Milyen érdekes például egy­bevetni Horthy naplófeljegy­zéseit Hitler személyéről, és ugyanakkor látni politikusi magatartását ugyancsak Hit­lerrel kapcsolatban! Mennyi mindent elárul a korról egy Tóth Tihamér féle „lélekne­­műsítő” beszéd, és közvetlenül utána látni a filmvásznon ma­gát a „szerzőt”, fehér ruhás honleányok közepette teátrális és hamis gesztusaival. Mennyi gyűlölet és fájdalom rejlik Gábor Andor írásában, a Horthy Mihályban vagy a Kiskunhalom szociográfiai ké­peiben! Milyen keserű vitriol Nagy Lajos Antiszemita kis­kátéja! Kit nem üt szíven a kivégzések részleted­ben kéjel­­gő, cinikus Prónay-napló, vagy Bálint György fájdalmasan megható írása ezer galamb ha­láláról?! És mi mindent takart az a szó, hogy „munkáskülse­­jű”! Korántsem szórakoztató ez az est, de annál tanulságo­sabb. Úgy vélem ahhoz kétség sem fér, hogy mennyire hasz­nos és szükséges politikailag egy ilyen műsor az Egyetemi Színpadon. Éppen ezért meg­tekintését nagyon ajánlom mindenkinek, kiváltképp a történelemszakosoknak. De térjünk vissza az előadás ér­tékel­éséhez! Általános vélemény — és ehhez én is csatlakozom —, hogy a műsor fárasztó. Ez nem azért van, mintha unalmas lenne, hanem elsősorban azért, mert a súlyos gondolatok és dokumentumok egymás után zúdulnak a nézőre, nincs egy pillanatnyi lazítás sem. Mégis úgy érzem, érdemes lenne va­lamelyest rövidíteni rajta. Mezei Éva rendezőre nehéz feladat hárult, hiszen az egész h­űsor pódiumszerű; hatni el­sősorban a szavak erejével kell. Munkája igényes, de nem mentes a hibáktól. Elhibázott­­nak érzem például az első rész hirtelen lezárását, ahol is a film (és ezzel az első rész)­­olyan hirtelen szakad meg, hogy a közönség fel sem tud ocsúdni, azt sem tudja, vége van-e már a műsornak, vagy szünet következik, vagy netán a film szakadt el. (Ez az oka annak is, hogy itt sokszor nem, vagy csak alig tapsolnak.) Az Universitas-együttes tag­jai ezúttal halványabban sze­repeltek a megszokottnál, bár így is voltak kiemelkedő pro­dukciók. Feltétlenül meg kell említenem Sólyom Katit, aki egészen kiválóan, és a tőle megszokott magas szinten ol­dotta meg feladatát, és Bálint Juditot, aki az est másik elő­adói csúcspontját jelentette, ők ketten találták meg legin­kább az előadás alaphangját. A szereplők közül dicséret il­leti még Székhelyi Józsefet és 1. Tavasz van, az ember ilyen­kor komolytalanabb, mint rendszeres szigorú télben. Még komolytalanabb akkor, ha egyetemista, és előre tudja, hogy a szép májust azzal fog­ja tölteni, hogy merevre ta­nulja fejét és egyéb testré­szeit. Most talán éppen ezért szünet volt az egyetemen, hogy jól kipihenhessük eddi­gi fáradalmainkat, de ezt senki nem vette komolyan — sem a fáradozásokat, sem a pihenést. Éppen ezért, úgy, ahogy illik, a szünet első nap­ján például ahelyett, hogy idegnyugtató labdajátékokat játszottam volna, kezembe vettem az olvasmányjegyzé­­ket a harmadévesek évvégi kollokviumához. Azt már tud­tam róla, hogy ez a lehető legminimálisabb követel­mény, és tulajdonképpen nagy mulasztás, hogy eddig is nem olvastam el tízszer ennyit. Ezért aztán meglepődtem, sőt talán pironkodtam is, amikor kiderült, hogy számomra ez a jegyzék inkább ismeretlen, bár határozottan érdekfeszí­tő nevek és címek gyűjtemé­nye. Voltak persze kipróbált, régi nevek is itt-ott, de hi­szen Kemény sötét pesszimiz­musával már zordabb idők­ben megküzdöttem, és Jó­kait pedig ugye már akkor elolvassa az ember, amikor megismerkedik a nagy betűk­kel. Tehát most ismeretlen ne­vek — színes-lélekkel vál­lalkoztam eme „szellemi ka­landra”. Az ember néha igyekszik így becézni a köte­lező olvasmányok sokaságát, különben még a legszebb könyvélményt is meg tudja keseríteni az, ha időre olvas­suk a sebességet oldalba, ha kell kilóra mérve. Nahát a századvég dérést írói mind­járt roppant kedvesek szá­momra, mivel rövid, vékony­ka könyveket írtak. Justh Zsigmonddal kezdtem, Ful­­mus címmel írt regényt, amelyben 150 oldalon ke­resztül vendégeskednek a hő­sök olyan rokonoknál, akiket tulajdonképpen utálnak — a regény második felében nyil­ván a rokonok jönnek a hő­sökhöz, ezek ettől válnak tra­gikussá. Ezután a borongós Gozsdu Eleket vettem elő, majd a rendkívül céltudatos Tolnai Lajost, és tovább nem bírtam. Vége is lett a szünet­nek, elhatároztam, inkább visszavedtem egyszerű olva­sóvá. Elővettem Mikszáthot, és hogy még vizsgázni is kell belőle, azon ráérek később is gondolkodni. 2. Idegennyelv szakosok jól ismerik az irodalom tanításá­nak azt a rendszerét, amely a lehető legnagyobb változatos­sággal igyekszik tálalni az anyagot. Mi az angol irodal­mat így tanulmányozzuk. Iga­zán nem kívánok kötekedni, csak mint érdekességet em­lítem, hogy néha előbb tudjuk meg a következményeket, mint az okokat. Pontosan egy évvel korábban tanultuk azt, hogy mi lett a sorsa Shakes­Barzó Jenőt. A zenei szerkesz­tő, Belohorszky Károly és a fi­lmszerkesztő, Koós Anna munkája is gazdagította az előadást. Köszönet illeti Kiss Aladár dékánhelyettest a szak­mai tanácsadó munkájáért. Végül, de nem utolsósorban Vágó Péterről, a műsor szer­kesztőjéről kell szólni. Nehéz feladatát nagyon igényesen ol­dotta meg. A műsor koncep­cióját egy percre sem tévesz­tette szem elől, és ezért végig világos a vonalvezetés. Jó ér­zékkel válogatott a gazdag do­kumentumanyagban, és ennek köszönhető a magas színvonal. Szeretnénk remélni, hogy Az utolsó hadurat még több, eh­hez hasonló, izgalmas doku­mentumműsor követi. Muzsay András az év végéről peare és Ben Jonsan dráma­írói hagyató,Icának, mint, hogy velük „megismerkedtünk” volna. Itt természetesen jól megalapozott általános mű­veltsége menti meg az embert. Különben is a korszakok fel­osztása az látszatra erősza­kos, hiszen az angol irodalom maga is tervszerűen ütemezte korszakait, például Oscar Wilde nemcsak szellemes em­ber volt, hanem a XIX. szá­zad korszakzárójaként 1900- ban volt szíves meghalni. A XX. század előadása aztán még izgalmasabb, ez modern minták nyomán non­stop előadások formájában történik a harmad- és negyed­éven. Így nem is tudjuk, hogy mikor fejezzük be az angol irodalmat, de ez úgysem ér­dekes, mert azt sem tudjuk, hogy egyáltalán elkezdődött-e valahol. Bármilyen primitívnek is hasson, mi elhatároztuk, hogy mihelyst idő és alkalom nyí­lik rá, azért összerakjuk az angol irodalmat. Szekrényesy Júlia Komolytalan értekezés a század és Évadzáró Jó is volt ez a Horizont, meg nem is. Nem lehet el­menni mellette úgy, hogy né­hány megszokott zsargont rá­húzzunk, akár dicsérő, akár el­marasztaló értelemben: ezek nem állják meg helyüket. Csu­pán néhány megjegyzés kíván­kozik ide a műsor egészét és az egyes műsorszámokat ille­tően. A műsor egészéről­ más lett a Horizont. Évekkel ezelőtt a vád még az volt, hogy kevés idő alatt sokat próbál adni, ezért néha felületessé válik, ritká­n sikerült a más-más mű­fajú, jellegű „cikkek” ritmikus egymás mellé sorakoztatása. Alaposabb összeállítások kö­vetkeztek tehát, ma már meg­esik, hogy 15—20 percig a színpadon tartózkodik valaki, s így módja nyílik témájáról kimerítően beszélni. Ez rend­ben van, de útközben azonban el is vesztett valamit vará­zsából ez a hangos folyóirat: „olvasmányossága”, színessége csökkent. Intellektuálisabb lett, ez igaz, de ezzel együtt fontoskodóbb is. Már nem annyira diákos, szabadszájú, inkább fanyarul csipkelődő, és ez a rosszabb. Ez a csipkelődés jellemezte most a dr. Át­s La­jos kandidátussal, a Magyar Nemzeti Bank igazgatójával folytatott interjút is. Az új gazdasági mechanizmusról be­szélt az egyik legilletékesebb és legexponál­­abb személy, de ez a csipkelődő stílus a felszí­nen tartotta, nem sikerült él­nie az alkalommal, nem sike­rült mélyebbre hatolnia, hiányérzet, számtalan nyitott kérdés maradt a hallgatóság­ban. Dr. Baross Gábor színes, szellemes beszámolóját élénkí­tette volna, ha halljuk is az énekkar egy-két műsorszámát Sándor György (egyébként ki- Horizont tűnő) produkciójára nem volt felkészülve a közönség. Egy ilyen műsor keretében talán nem ártott volna néhány mon­dattal bevezetni őt is, jelle­mezni egyéniségét, törekvéseit, vagy csupán egy régebbi, in­kább csattanókra építkező szá­mával előkészíteni a talajt, intellektuálisabb igényű mon­danivalója számára. Mindkét kisfiim esetében kíváncsi lett volna a közönség az alkotókra, Kovásznay Györgyre (Napló) és Nepp Jó­zsefre (5 perc gyilkosság) is. Egyéni ízű, érdekes film mind­kettő — éppen ezért hiányzott a „horizontos” bemutatkozás, néhány közvetlen szó alkotói törekvésekről, világlátásról — hiszen valaha éppen ezt a töb­bet, ezt a közvetlenséget jelen­tette a hangos folyóirat. Érdekes előadást tartott dr. Varsányi György egyetemi ta­nár Indiáról, szívesen néztük végig a csodálatos diapozitíve­­ket, de talán a kevesebb ez al­kalommal többet adott volna. A szereplő művésztől füg­getlenül is a legkerekebbre az Alfonzéval folytatott beszélge­tés sikerült. Ez az egyetlen műsorszám nem hagyott hiányérzetet: megismertük a művész hitvallását színházról, műfajokról, véleményét a mű­velődéspolitikáról, a színházi életről, ugyanakkor ízelítőt kaptunk sajátos egyéniségéből, humorából, parodizáló kedvé­ből. Úgy érzem, a Horizont szer­kesztőségének az elkövetkező évadban a valaha megvolt közvetlenségre kell leginkább törekednie, arra az állandó kapcsolatra, amely egy időben már létrejött színpad és néző­tér között. (Simonffy) Újra színpadon FOKOZOTT ÉRDEKLŐDÉS mellett mutatta be az Eötvös Klub irodalmi Színpada leg­újabb műsorát „Ütések alatti" címmel. Az előadás tartalmi vonatkozásban ha nem is szo­rosan, de az emberi érzelmek, kapcsolatok problematikájá­nak kifejezésében folytatója az eddigieknek. Az embert ért társadalmi, szellemi jellegű megbénítások, csapások, a ma­­gárahagyatottság és megren­dülés nyernek kifejezést a XX. század magyar és világirodal­mi alkotásaiból kiválogatott versekből. Ady Endre, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Rózsa Endre, Szécsi Margit, Kovács István, Brecht, Iuvenalis és mások költemé­nyei hangzottak itt el az elő­adók helyenként magas szin­tű tolmácsolásában. A HANGULAT SÖTÉT TÓ­NUSA, az előadók elhelyezke­dése és versmondása a vállalt feladathoz méltóan teremtette meg a siker külső és belső fel­tételeit. Már a nyitóvers is (Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom) kifejezi a lét, az élet értelmét keresni akaró ember küzdelmét: ... „életre mozgass, idomíts a léthez törhetetlen értelmé­hez ... ” A VÁLOGATÁST és összeál­lítást a rendező Erdős Ágnes bátran, gondosan végezte. Jó­zsef Attila keményhangú har­cos szavai után Kovács István finom árnyalatú lírája nagy­szerű hatást keltett a hallga­tóságban. Az anyai szeretet és a sors elleni lázadás külön­böző alkotóknál (József Attila, Juhász Ferenc, Brecht) törté­nő ábrázolása jól sikerült egy­más mellé állításban fokozott kifejezőerőt megértést kapott. AZ EST FÉNYPONTJÁT a „Meghalni sem tudtál, te csak az asztalra buktál...” sorok­kal induló Nagy László vers jelentette Doba László rendkí­vül eltalált előadásában. Raj­ta kívül különösen Dóczi Ró­bert, Antal Mariann és Hege­dűs László jól értelmezett versmondása tetszett, s talán K­neu­se­r Egontól és Csontos Évától vertünk­ volna többet. Hiányoltam viszont a műsor­nak legalább egy rövid utó­szóval való kiegészítését AZ ÉVADOT „Idők farkas­kölykei” címmel: Kiss Bene­dek­, Kovács István és Utassy József versei­ből összeállított műsorral fejezték be május 16-án este az Eötvös Klubban. li-án, csütörtökön este 7 órakor: A MODERN OROSZ BALETT ÉS AZ AVANTGARDE MŰVÉSZETE. Pemneczky Géza illusztrált előadása. 20- án, szombaton este 7 órakor: AZ UTOLSÓ HADÚR. Dokum­entműsor a Horthy-korszakról 21- én és 28-án, vasárnap este 7 órakor. I. Capek: A VÉGZETES SZERELEM JÁTÉKA, n. Dürrenmatt: PÖR A SZAMÁR ÁRNYÉKÁÉRT. Két egyfelvonásos. Az Universitas Együttes előadása. 22- én és 29-én, hétfőn este 1­8 órakor: CLAUDIO MONTEVERDI: EMLÉKHANG VERSENY születésének 400. évfordulóján. 23- án, kedden este 7 órakor. . . BÁLINT ANDRÁS ELŐADÓESTJE (ismétlés). 26-án, pénteken este 7 órakor: SZÉPIRODALMI FIGYELŐ. A Szépirodalmi Könyvkiadó hangos folyóirata, n. évf. 4. sz. 28-án, vasárnap he­­tyill órakor a Madách Színházban: AZ EGYETEMI TÁNCEGYÜTTES önálló műsora. Közreműködik: az Egyetemi Énekkar és Koncertzenekar. 38-án, kedden este 7 órakor. BOLOND VILÁG „Öné a színpad” sorozat (ismétlés). 31-én, szerdán este 7 órakor: NAGY ATTILA ELŐADÓESTJE. Divat a nyelvészkedés A rádió stílus­­nyesegető ötper­ces, a televízió ha­sonló tevékeny­sége s a legkülön­bözőbb napilapok és folyóiratok nyelvnevelő glosz­­szái kovászként hatnak dolgozóink körében, úgyhogy nyelvünk ápolása egyre tágab­b ke­retek közt folyik, tért hódít az egye­temek folyosóin túl, a hivatalok napi beszélgetés anyagában, sőt —, amint ez mindjárt kitűnik — vad­idegen emberek is kötelességüknek érzik egymást fi­gyelmeztetni, ha egy-egy nyelvi vétség üti meg fü­lüket. Divattá vált tehát a nyelvápo­lás, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ilyen túlkapásai is van­nak már. Az egyetem meg­állójához közele­dünk a zsúfolt villamossal. Sze­rényen megko­pogtatom az előt­tem elterülő barna férfikabátot: „Le­szállok, kérem”. Kapok helyet, de egy jóindulatú megjegyzést is mellé: „Talán le­lép — nyomja meg az utolsó szó­tagot —, szállni csak a madár szo­kott!” Miközben az előadásra lo­holok (magyar nyelvészet), egyre ismeretlen útitár­sam intése jár a fejemben. Száll­ni, csak a madár szokott. Tehát a villamosról a nyelv tisztaságát védő intelligens ember legfeljebb lelép. De hirtelen eszembe jut a „száll” igének még vagy egy tucat változata, és félni kezdek, hogy ezek önkéntes okta­tómnak még sok kellemetlenséget fognak szerezni. Például, ha be akarok jutni a villamosba, és azt mondom:­­„Szeret­nék fellépni”, megkérdezheti tő­lem egy csípős nyelvű ellenőr: „Hol, a Nemzeti­ben?” Vagy itt van a „megszáll”. Igaz, repülőgéppel is szokták csinál­ni, de mi van ak­kor, ha története­sen nem a légierő „száll meg” egy területet? Hogyan jártak el teszem azt a törökök Bu­dán? Talán jó az helyette, hogy „odamegy tartó­san lakni” — töp­rengek, most már az előadás alatt. „Lakni” — hasít belém a szó. Hi­szen azt is szok­tam mondani: „Jól laktam!” Ez is vé­tek lenne? Néz­­zük csak! Hiszen ki lehet azt világo­san, szabatosan is fejezni: „Eleget ettem”. Le is ko­pogom a padon: 0 4 • • 0 • a • ■ 0 • a 0 a • e... e. Nem vala­mi szépen hang­zik. Irodalmár énem lázadozni kezd.. Bár „be­csapni" nem fog többé senki, hiszen ez az ige az ajtó-­ nak van fenntartó­ja. A tavaszt vi­­szont nem fogad­hatom „kitörő" örömmel, hiszen csak az ablak törhet ki. Úgy érzem, vé­get kell vetnem töprengéseimnek, mielőtt az őrület­be kergetnének. Még most gyor­san bocsánatot ké­rek az amatőr­­nyelvészektől an­nak tudatában, hogy „vetni” csak a borsót szokták, és egyben sok örömet kívánok nekik hobbyjuk gyakorlásához. De egyre kérném őket. A nyilvános­ság elé lépést —, még, ha az a köz­lekedési eszközök nyilvánossága is —, hagyják sze­rény, de hivatásos kollégáikra. Meg­látják, sok bosz­­szúságtól mene­külnek így meg. Aldobolyi-Nagy Emma ROPPAN AZ ESŐ? Roppan. (Fotó: Urbán Tamás)

Next