Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)
1967-05-18 / 10. szám
Az utolsó hadúr Gondolatok egy dokumentumműsorról Nagy érdeklődéssel vártam az Egyetemi Színpad új produkcióját, amely izgalmasan újat ígért. Horthy Miklósról és koráról van szó, arról a korról, amely az éveket tekintve, nincs is olyan távol tőlünk, hiszen, ha a mi generációnk nem is élte át ezeket az időket, szüleinknek, nagyszüleinknek bőven van mit mesélni róla. És egyben ez az a kor, amely szellemében, politikájában szerencsére már jó messze van tőlünk, olyannyira, hogy már csak archív filmek, napló- és jegyzőkönyvi bejegyzések, újságcikkek tárják fel számunkra az akkori világot. És hogy milyen is volt ez a világ, azt kitűnően mutatta be ez a műsor. Érdeklődésemet az is fokozta, hogy nagyon eltérő véleményeket hallottam a bemutatóról. Egyesek szerint ragyogó és nagyon színvonalas a dokumentumműsor, mások szerint unalmas produkció és nagyon fárasztó. De hol is van véleményem szerint az igazság? Itt az ideje, hogy a kritikus is letegye a garast. Először is azon kezdeném, hogy a műsor nagyon tetszett. Mert mi is volt a szerkesztő és a rendező célja? Egy nagyon ellentmondásos korszakot bemutatni olyan politikai és irodalmi dokumentumok tükrében, amelyek az átlagember számára ismeretlenek. Tehát nem irodalmi műsornak készült. Valószínűleg ez öltözött többeknek csalódást, hogy József Attila, Radnóti, Móricz és más írók irodalmi művei helyett Horthy, Teleki, Prónay, Tóth Tihamér naplórészletei, politikai beszédei, Gábor Andor, Bálint György maró és keserű hangú újságcikkei, Nagy Lajos szociográfiai írásai, valamint diplomáciai jegyzékek alkották a műsor nagy részét. De azok, akik ezt várták, nem csalódtak. Hiszen mekkora érdeklődéssel hallgatja vagy olvassa az ember dr. Karsai Elek rádióelőadásait vagy könyveit, vagy mennyire népszerű a televízió Századunk sorozata. Ugyanilyen jellegű ez a műsor is, egy hallatlanul izgalmasan illusztrált történelemóra. Milyen érdekes például egybevetni Horthy naplófeljegyzéseit Hitler személyéről, és ugyanakkor látni politikusi magatartását ugyancsak Hitlerrel kapcsolatban! Mennyi mindent elárul a korról egy Tóth Tihamér féle „lélekneműsítő” beszéd, és közvetlenül utána látni a filmvásznon magát a „szerzőt”, fehér ruhás honleányok közepette teátrális és hamis gesztusaival. Mennyi gyűlölet és fájdalom rejlik Gábor Andor írásában, a Horthy Mihályban vagy a Kiskunhalom szociográfiai képeiben! Milyen keserű vitriol Nagy Lajos Antiszemita kiskátéja! Kit nem üt szíven a kivégzések részletedben kéjelgő, cinikus Prónay-napló, vagy Bálint György fájdalmasan megható írása ezer galamb haláláról?! És mi mindent takart az a szó, hogy „munkáskülsejű”! Korántsem szórakoztató ez az est, de annál tanulságosabb. Úgy vélem ahhoz kétség sem fér, hogy mennyire hasznos és szükséges politikailag egy ilyen műsor az Egyetemi Színpadon. Éppen ezért megtekintését nagyon ajánlom mindenkinek, kiváltképp a történelemszakosoknak. De térjünk vissza az előadás értékeléséhez! Általános vélemény — és ehhez én is csatlakozom —, hogy a műsor fárasztó. Ez nem azért van, mintha unalmas lenne, hanem elsősorban azért, mert a súlyos gondolatok és dokumentumok egymás után zúdulnak a nézőre, nincs egy pillanatnyi lazítás sem. Mégis úgy érzem, érdemes lenne valamelyest rövidíteni rajta. Mezei Éva rendezőre nehéz feladat hárult, hiszen az egész hűsor pódiumszerű; hatni elsősorban a szavak erejével kell. Munkája igényes, de nem mentes a hibáktól. Elhibázottnak érzem például az első rész hirtelen lezárását, ahol is a film (és ezzel az első rész)olyan hirtelen szakad meg, hogy a közönség fel sem tud ocsúdni, azt sem tudja, vége van-e már a műsornak, vagy szünet következik, vagy netán a film szakadt el. (Ez az oka annak is, hogy itt sokszor nem, vagy csak alig tapsolnak.) Az Universitas-együttes tagjai ezúttal halványabban szerepeltek a megszokottnál, bár így is voltak kiemelkedő produkciók. Feltétlenül meg kell említenem Sólyom Katit, aki egészen kiválóan, és a tőle megszokott magas szinten oldotta meg feladatát, és Bálint Juditot, aki az est másik előadói csúcspontját jelentette, ők ketten találták meg leginkább az előadás alaphangját. A szereplők közül dicséret illeti még Székhelyi Józsefet és 1. Tavasz van, az ember ilyenkor komolytalanabb, mint rendszeres szigorú télben. Még komolytalanabb akkor, ha egyetemista, és előre tudja, hogy a szép májust azzal fogja tölteni, hogy merevre tanulja fejét és egyéb testrészeit. Most talán éppen ezért szünet volt az egyetemen, hogy jól kipihenhessük eddigi fáradalmainkat, de ezt senki nem vette komolyan — sem a fáradozásokat, sem a pihenést. Éppen ezért, úgy, ahogy illik, a szünet első napján például ahelyett, hogy idegnyugtató labdajátékokat játszottam volna, kezembe vettem az olvasmányjegyzéket a harmadévesek évvégi kollokviumához. Azt már tudtam róla, hogy ez a lehető legminimálisabb követelmény, és tulajdonképpen nagy mulasztás, hogy eddig is nem olvastam el tízszer ennyit. Ezért aztán meglepődtem, sőt talán pironkodtam is, amikor kiderült, hogy számomra ez a jegyzék inkább ismeretlen, bár határozottan érdekfeszítő nevek és címek gyűjteménye. Voltak persze kipróbált, régi nevek is itt-ott, de hiszen Kemény sötét pesszimizmusával már zordabb időkben megküzdöttem, és Jókait pedig ugye már akkor elolvassa az ember, amikor megismerkedik a nagy betűkkel. Tehát most ismeretlen nevek — színes-lélekkel vállalkoztam eme „szellemi kalandra”. Az ember néha igyekszik így becézni a kötelező olvasmányok sokaságát, különben még a legszebb könyvélményt is meg tudja keseríteni az, ha időre olvassuk a sebességet oldalba, ha kell kilóra mérve. Nahát a századvég dérést írói mindjárt roppant kedvesek számomra, mivel rövid, vékonyka könyveket írtak. Justh Zsigmonddal kezdtem, Fulmus címmel írt regényt, amelyben 150 oldalon keresztül vendégeskednek a hősök olyan rokonoknál, akiket tulajdonképpen utálnak — a regény második felében nyilván a rokonok jönnek a hősökhöz, ezek ettől válnak tragikussá. Ezután a borongós Gozsdu Eleket vettem elő, majd a rendkívül céltudatos Tolnai Lajost, és tovább nem bírtam. Vége is lett a szünetnek, elhatároztam, inkább visszavedtem egyszerű olvasóvá. Elővettem Mikszáthot, és hogy még vizsgázni is kell belőle, azon ráérek később is gondolkodni. 2. Idegennyelv szakosok jól ismerik az irodalom tanításának azt a rendszerét, amely a lehető legnagyobb változatossággal igyekszik tálalni az anyagot. Mi az angol irodalmat így tanulmányozzuk. Igazán nem kívánok kötekedni, csak mint érdekességet említem, hogy néha előbb tudjuk meg a következményeket, mint az okokat. Pontosan egy évvel korábban tanultuk azt, hogy mi lett a sorsa ShakesBarzó Jenőt. A zenei szerkesztő, Belohorszky Károly és a filmszerkesztő, Koós Anna munkája is gazdagította az előadást. Köszönet illeti Kiss Aladár dékánhelyettest a szakmai tanácsadó munkájáért. Végül, de nem utolsósorban Vágó Péterről, a műsor szerkesztőjéről kell szólni. Nehéz feladatát nagyon igényesen oldotta meg. A műsor koncepcióját egy percre sem tévesztette szem elől, és ezért végig világos a vonalvezetés. Jó érzékkel válogatott a gazdag dokumentumanyagban, és ennek köszönhető a magas színvonal. Szeretnénk remélni, hogy Az utolsó hadurat még több, ehhez hasonló, izgalmas dokumentumműsor követi. Muzsay András az év végéről peare és Ben Jonsan drámaírói hagyató,Icának, mint, hogy velük „megismerkedtünk” volna. Itt természetesen jól megalapozott általános műveltsége menti meg az embert. Különben is a korszakok felosztása az látszatra erőszakos, hiszen az angol irodalom maga is tervszerűen ütemezte korszakait, például Oscar Wilde nemcsak szellemes ember volt, hanem a XIX. század korszakzárójaként 1900- ban volt szíves meghalni. A XX. század előadása aztán még izgalmasabb, ez modern minták nyomán nonstop előadások formájában történik a harmad- és negyedéven. Így nem is tudjuk, hogy mikor fejezzük be az angol irodalmat, de ez úgysem érdekes, mert azt sem tudjuk, hogy egyáltalán elkezdődött-e valahol. Bármilyen primitívnek is hasson, mi elhatároztuk, hogy mihelyst idő és alkalom nyílik rá, azért összerakjuk az angol irodalmat. Szekrényesy Júlia Komolytalan értekezés a század és Évadzáró Jó is volt ez a Horizont, meg nem is. Nem lehet elmenni mellette úgy, hogy néhány megszokott zsargont ráhúzzunk, akár dicsérő, akár elmarasztaló értelemben: ezek nem állják meg helyüket. Csupán néhány megjegyzés kívánkozik ide a műsor egészét és az egyes műsorszámokat illetően. A műsor egészéről más lett a Horizont. Évekkel ezelőtt a vád még az volt, hogy kevés idő alatt sokat próbál adni, ezért néha felületessé válik, ritkán sikerült a más-más műfajú, jellegű „cikkek” ritmikus egymás mellé sorakoztatása. Alaposabb összeállítások következtek tehát, ma már megesik, hogy 15—20 percig a színpadon tartózkodik valaki, s így módja nyílik témájáról kimerítően beszélni. Ez rendben van, de útközben azonban el is vesztett valamit varázsából ez a hangos folyóirat: „olvasmányossága”, színessége csökkent. Intellektuálisabb lett, ez igaz, de ezzel együtt fontoskodóbb is. Már nem annyira diákos, szabadszájú, inkább fanyarul csipkelődő, és ez a rosszabb. Ez a csipkelődés jellemezte most a dr. Áts Lajos kandidátussal, a Magyar Nemzeti Bank igazgatójával folytatott interjút is. Az új gazdasági mechanizmusról beszélt az egyik legilletékesebb és legexponálabb személy, de ez a csipkelődő stílus a felszínen tartotta, nem sikerült élnie az alkalommal, nem sikerült mélyebbre hatolnia, hiányérzet, számtalan nyitott kérdés maradt a hallgatóságban. Dr. Baross Gábor színes, szellemes beszámolóját élénkítette volna, ha halljuk is az énekkar egy-két műsorszámát Sándor György (egyébként ki- Horizont tűnő) produkciójára nem volt felkészülve a közönség. Egy ilyen műsor keretében talán nem ártott volna néhány mondattal bevezetni őt is, jellemezni egyéniségét, törekvéseit, vagy csupán egy régebbi, inkább csattanókra építkező számával előkészíteni a talajt, intellektuálisabb igényű mondanivalója számára. Mindkét kisfiim esetében kíváncsi lett volna a közönség az alkotókra, Kovásznay Györgyre (Napló) és Nepp Józsefre (5 perc gyilkosság) is. Egyéni ízű, érdekes film mindkettő — éppen ezért hiányzott a „horizontos” bemutatkozás, néhány közvetlen szó alkotói törekvésekről, világlátásról — hiszen valaha éppen ezt a többet, ezt a közvetlenséget jelentette a hangos folyóirat. Érdekes előadást tartott dr. Varsányi György egyetemi tanár Indiáról, szívesen néztük végig a csodálatos diapozitíveket, de talán a kevesebb ez alkalommal többet adott volna. A szereplő művésztől függetlenül is a legkerekebbre az Alfonzéval folytatott beszélgetés sikerült. Ez az egyetlen műsorszám nem hagyott hiányérzetet: megismertük a művész hitvallását színházról, műfajokról, véleményét a művelődéspolitikáról, a színházi életről, ugyanakkor ízelítőt kaptunk sajátos egyéniségéből, humorából, parodizáló kedvéből. Úgy érzem, a Horizont szerkesztőségének az elkövetkező évadban a valaha megvolt közvetlenségre kell leginkább törekednie, arra az állandó kapcsolatra, amely egy időben már létrejött színpad és nézőtér között. (Simonffy) Újra színpadon FOKOZOTT ÉRDEKLŐDÉS mellett mutatta be az Eötvös Klub irodalmi Színpada legújabb műsorát „Ütések alatti" címmel. Az előadás tartalmi vonatkozásban ha nem is szorosan, de az emberi érzelmek, kapcsolatok problematikájának kifejezésében folytatója az eddigieknek. Az embert ért társadalmi, szellemi jellegű megbénítások, csapások, a magárahagyatottság és megrendülés nyernek kifejezést a XX. század magyar és világirodalmi alkotásaiból kiválogatott versekből. Ady Endre, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Rózsa Endre, Szécsi Margit, Kovács István, Brecht, Iuvenalis és mások költeményei hangzottak itt el az előadók helyenként magas szintű tolmácsolásában. A HANGULAT SÖTÉT TÓNUSA, az előadók elhelyezkedése és versmondása a vállalt feladathoz méltóan teremtette meg a siker külső és belső feltételeit. Már a nyitóvers is (Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom) kifejezi a lét, az élet értelmét keresni akaró ember küzdelmét: ... „életre mozgass, idomíts a léthez törhetetlen értelméhez ... ” A VÁLOGATÁST és összeállítást a rendező Erdős Ágnes bátran, gondosan végezte. József Attila keményhangú harcos szavai után Kovács István finom árnyalatú lírája nagyszerű hatást keltett a hallgatóságban. Az anyai szeretet és a sors elleni lázadás különböző alkotóknál (József Attila, Juhász Ferenc, Brecht) történő ábrázolása jól sikerült egymás mellé állításban fokozott kifejezőerőt megértést kapott. AZ EST FÉNYPONTJÁT a „Meghalni sem tudtál, te csak az asztalra buktál...” sorokkal induló Nagy László vers jelentette Doba László rendkívül eltalált előadásában. Rajta kívül különösen Dóczi Róbert, Antal Mariann és Hegedűs László jól értelmezett versmondása tetszett, s talán Kneuser Egontól és Csontos Évától vertünk volna többet. Hiányoltam viszont a műsornak legalább egy rövid utószóval való kiegészítését AZ ÉVADOT „Idők farkaskölykei” címmel: Kiss Benedek, Kovács István és Utassy József verseiből összeállított műsorral fejezték be május 16-án este az Eötvös Klubban. li-án, csütörtökön este 7 órakor: A MODERN OROSZ BALETT ÉS AZ AVANTGARDE MŰVÉSZETE. Pemneczky Géza illusztrált előadása. 20- án, szombaton este 7 órakor: AZ UTOLSÓ HADÚR. Dokumentműsor a Horthy-korszakról 21- én és 28-án, vasárnap este 7 órakor. I. Capek: A VÉGZETES SZERELEM JÁTÉKA, n. Dürrenmatt: PÖR A SZAMÁR ÁRNYÉKÁÉRT. Két egyfelvonásos. Az Universitas Együttes előadása. 22- én és 29-én, hétfőn este 18 órakor: CLAUDIO MONTEVERDI: EMLÉKHANG VERSENY születésének 400. évfordulóján. 23- án, kedden este 7 órakor. . . BÁLINT ANDRÁS ELŐADÓESTJE (ismétlés). 26-án, pénteken este 7 órakor: SZÉPIRODALMI FIGYELŐ. A Szépirodalmi Könyvkiadó hangos folyóirata, n. évf. 4. sz. 28-án, vasárnap hetyill órakor a Madách Színházban: AZ EGYETEMI TÁNCEGYÜTTES önálló műsora. Közreműködik: az Egyetemi Énekkar és Koncertzenekar. 38-án, kedden este 7 órakor. BOLOND VILÁG „Öné a színpad” sorozat (ismétlés). 31-én, szerdán este 7 órakor: NAGY ATTILA ELŐADÓESTJE. Divat a nyelvészkedés A rádió stílusnyesegető ötperces, a televízió hasonló tevékenysége s a legkülönbözőbb napilapok és folyóiratok nyelvnevelő gloszszái kovászként hatnak dolgozóink körében, úgyhogy nyelvünk ápolása egyre tágabb keretek közt folyik, tért hódít az egyetemek folyosóin túl, a hivatalok napi beszélgetés anyagában, sőt —, amint ez mindjárt kitűnik — vadidegen emberek is kötelességüknek érzik egymást figyelmeztetni, ha egy-egy nyelvi vétség üti meg fülüket. Divattá vált tehát a nyelvápolás, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ilyen túlkapásai is vannak már. Az egyetem megállójához közeledünk a zsúfolt villamossal. Szerényen megkopogtatom az előttem elterülő barna férfikabátot: „Leszállok, kérem”. Kapok helyet, de egy jóindulatú megjegyzést is mellé: „Talán lelép — nyomja meg az utolsó szótagot —, szállni csak a madár szokott!” Miközben az előadásra loholok (magyar nyelvészet), egyre ismeretlen útitársam intése jár a fejemben. Szállni, csak a madár szokott. Tehát a villamosról a nyelv tisztaságát védő intelligens ember legfeljebb lelép. De hirtelen eszembe jut a „száll” igének még vagy egy tucat változata, és félni kezdek, hogy ezek önkéntes oktatómnak még sok kellemetlenséget fognak szerezni. Például, ha be akarok jutni a villamosba, és azt mondom:„Szeretnék fellépni”, megkérdezheti tőlem egy csípős nyelvű ellenőr: „Hol, a Nemzetiben?” Vagy itt van a „megszáll”. Igaz, repülőgéppel is szokták csinálni, de mi van akkor, ha történetesen nem a légierő „száll meg” egy területet? Hogyan jártak el teszem azt a törökök Budán? Talán jó az helyette, hogy „odamegy tartósan lakni” — töprengek, most már az előadás alatt. „Lakni” — hasít belém a szó. Hiszen azt is szoktam mondani: „Jól laktam!” Ez is vétek lenne? Nézzük csak! Hiszen ki lehet azt világosan, szabatosan is fejezni: „Eleget ettem”. Le is kopogom a padon: 0 4 • • 0 • a • ■ 0 • a 0 a • e... e. Nem valami szépen hangzik. Irodalmár énem lázadozni kezd.. Bár „becsapni" nem fog többé senki, hiszen ez az ige az ajtó- nak van fenntartója. A tavaszt viszont nem fogadhatom „kitörő" örömmel, hiszen csak az ablak törhet ki. Úgy érzem, véget kell vetnem töprengéseimnek, mielőtt az őrületbe kergetnének. Még most gyorsan bocsánatot kérek az amatőrnyelvészektől annak tudatában, hogy „vetni” csak a borsót szokták, és egyben sok örömet kívánok nekik hobbyjuk gyakorlásához. De egyre kérném őket. A nyilvánosság elé lépést —, még, ha az a közlekedési eszközök nyilvánossága is —, hagyják szerény, de hivatásos kollégáikra. Meglátják, sok boszszúságtól menekülnek így meg. Aldobolyi-Nagy Emma ROPPAN AZ ESŐ? Roppan. (Fotó: Urbán Tamás)