Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1969 (11. évfolyam, 1-17. szám)

1969-01-23 / 1. szám

Viták, próbálkozások, nagy tervek, enerváltság, lelkes ne­kirugaszkodások, széthúzás — mennyi mindent beszéltek az elmúlt két esztendőben az egyetemi alkotókörről. Van-e egyáltalán? Ha van, ki vállal munkájáért felelősséget? Ki segíti egyetemünk készülődő fiatal íróit? S ha támogatást kapnak, van-e mit adni érte cserébe? Vannak-e jó írások? A Tiszta szívvel hajdani köteteit vitatták sokan , tá­madások, nagy lelkesedések szélsőségein hányódva írásai élték a kísérletek sorsát. Vitat­ható akadt bőven az írások között: az egykori szerzők mégis azóta lassan-lassan át­esnek a nagy tűzkeresztségen, beavattatáson, elhulláson. Kezdjük sejteni, ki, mit ér. Egy dologban azonban máris bizonyosak lehetünk: a hajda­ni alkotóköri tagok, mai fiatal írók vállalkozása ért valamit Volt köztük néhány igazi te­hetség. Érthető örömmel fogadtuk a hírt tehát: az Alkotókör új tanár-vezető­je ismét Török Endre egyetemi docens, az az oktató, aki néhány esztendővel ezelőtt már sok fáradsággal és igaz szakértelemmel foglalko­zott egyetemünk fiatal alkotói­val. — Ne keressük most az utóbbi két esztendő „pangá­sának” okait Ami bizonyos: segítő, hozzáértő egyetemi ok­tatókban és tehetséges fiata­lokban eddig sem volt hiány. Nézzük inkább a tényeket, fel­adatokat — mondja Török Endre. Az Alkotókör a második fél­év kezdetétől ismét rendszeres összejöveteleket tart — kéthe­tenként Ezt megelőzően fel­mérést végzünk: megállapít­juk, hogy kik írnak s meny­nyire tehetségesek. Az Alkotó­kor természetesen mindenkit szívesen lát, de munkájában csak azok vehetnek majd részt, akik bizonyos minőségi „szűrésen” túljutnak. — Mi az Alkotókor célja, programja? — Célunk az íróvá válás fo­lyamatát elősegíteni, mintegy dűlőre vinni az alkotókban: van-e tehetségük, s ha van, az mit ér — más szóval: kiala­kítani az önismeret képessé­gét, amely minden művészi fejlődés alapfeltétele. Progra­munk: rendszeres viták a be­nyújtott kéziratokról. Helyet adunk minden szépirodalmi próbálkozásnak. Kritikus te­hetségeinkre különösen a vi­ták kialakításában számí­tunk. Az Alkotókör legrango­sabb tagjai kilépnek a széle­sebb nyilvánosság elé: az Egyetemi Színpad májusban alkotókon estét rendez. Feb­ruár 26-án­ a Fiatal Művészek Klubjában, március 6-án az Írószövetségben mutatkoznak be a legtehetségesebbek. — Mikor jelenik meg a Tiszta szívvel új kötete? — Előreláthatólag március­ban, új szerkesztőbizottság szerkesztésében. A kötet fele­lős szerkesztője Vasy Géza, a szerkesztő bizottság tagjai: Szentmihályi Szabó Péter és Mózsi Ferenc. Gazdag szépiro­dalmi rovatában a fentieken kívül szerepelnek még többek között Hajnal Zsuzsa, Pardi Anna, Váradi Szabolcs. A lap Fórum rovata vitát közöl a ta­nári elhivatottságról. Kritikai része főként csehszlovákiai, jugoszláviai és romániai (ja­varészt fiatal) magyar írók műveivel foglalkozik. Az Elő­dök és kortársak rovat alkotó­körünk egykori tagjáról, Hor­gas Béláról közöl cikket. Meg­jelenik néhány műfordítás is. Ebben az esztendőben egyéb­ként összesen három Tiszta szívvel szám publikálását ter­vezzük. — Az Alkotókör vezetője hogyan képzeli el a fiatal írók és az Egyetemi Lapok kapcso­latát? — Mindenekelőtt: rend­szeres publikálásra számítunk, s igyekszünk kellően nívós írásokat adni — mintegy a közlés biztosítékául. Várjuk kiadványaink, nyilvános sze­repléseink, munkánk figye­lemmel kísérését, a kritikai reflexiókat. Nádor Tamás Beszélgetés Török Endrével AZ ALKOTÓKOR KEMSEI ISTVÁN: KIÁLTÁS „Hallod, hogy hozzád szólóit amikor nem vagy itt” (Aragon) Nézem a nyitottszemű esőt, nézem az estét: hullanak a parancsoló cseppek, az aranykarikák, mint fel-felzuhogó néma forradalmak szívemben, úgy verődik csepp tavakba, fürdik a világ. Állok egy lámpa mosolya alatt: ember: hús, vér, csont, anyag, — Mint ez a lágy függöny itt: áttetsző a létem: élek a szerelem isten­ tenyerében, ereimben csillag-pillanat: dübörögnek csontig b­orrító házfalak, vizek verik arcom, kövek rámkopognak szomjas zarándoka lettem mozdulataidnak Csupa kiáltás: szavaim hullanak homlokod, arcod szememben izzanak köztük a város: csak kőburka koccan csúszik sárba, piszokba-mosottan Állok virágnak, szónak, szerelemnek fedetten nézem: apám, anyám merengnek menthetetlen kettészakadt múltjuk ellobban felettem. VASY GÉZA: Ha nem hiányoznál Ha nem hiányoznál, az volna belenyugvásom az elmúlásba. Számlálnék hulló gallyakat közönyös mélybe ásva, nézném, viszi a víz a béna nádcsomókat, a homokbarázdák simulnak, ráncolódnak. De a szavad ismerős tájakat idéz, mosolyod napfényes ég, az árvaság halála, mint elhagyott földre, úgy tekintek tékozló hazámra. Miértünk így is kivirágzik. Hiába futnék, elrepülnék, csak ez marad meg menedékül, ez a kő, ez a szél, ez az ének, ez a szerelem. HAJNAL ZSUZSA: SETA veled se vagyok azonos már hiába nézlek nem talállak a sárga nyúlós undor a hideg utcára kerget neonok glóriázta árnyékaimmal beszélgetek részeg részeg és sánta sánta és nyomorult nyomorult és nyomorékt emberek özönlenek kopog az undor az aszfalton benyitok minden kávéházba hátha ott ülök valahol megkeresem magamat mint egy elveszett esernyőt ­ Szentmihályi Szabó Péter: Thézeusz és a bika Már a harmadik napja ment Thézeusz előre a labirintusban. „Előre”, mondjuk, ezzel akarván kifejezni elszántságát és dühét, amellyel népe megtizedelőjének életére tört. Azonban tulajdonképpen e három nap jórészét azzal töltötte, hogy Ariadné, a kecses krétai lány vörös fona­lát bogozgatta széjjel. Az is zavarba ej­tette, hogy a pirosnak és vörösnek külön­böző színárnyalatában megjelenő fonálfa­fatok húzódtak a szögesdrót kerítéseken és a vasbeton pillérek tövében. A kerítést csak néhol övezte sűrű növényzet, egye­bütt egészen messzire lehetett látni. Kö­ves, szikkadt, cseppet sem, igéző síkság volt. Néha szinte elfelejtette félelmét és vakmerőségét, annyira unalmas volt a tá­jék. Csak a szörnyeteg hirtelen megjelenő­ i­zének lehetősége töltötte meg feszültség­ei­vel a levegőt. A drótok néha felzümmög- jt­tek, és a lanyha szellő időnként penet-­­­ráns trágyaillatot csapott felé. Az első­­ csontok. Thézeusz fölé hajolt a marad- I­ványnak. Legyek rajzottak rajta. Dél volt. Thézeusz föltekintett. Az álmos, vibráló levegőégben két emberalak húzott el rop­pant magasságban a nap felé. Az egyik kis árny megingott, és eltűnt az örvénylő­­ fényben. Thézeusz megdörzsölte szemét, mely szúrt és égetett a virrasztástól. Keb­lébe nyúlt, s egy karéj kenyeret húzott elő. A drótok álmosítón zsongtak. Leült egy oszlop tövébe, lábait maga alá húzta, hogy bármikor felugorhassék. A fegyvert maga mellé helyezte. Fegyver! Elmosolyo­dott a gondolatra, hogy éppen az ő gyen­ge és fegyvert sosem kezelő markára, fi­nom ujjaira vár a feladat, amely a bika­­nyakúakat és vérivókat birkává rémítette. Alkonyodott. Fekete árnyak lengték körül. Futni kezdett, ujjai között visszafelé per­gette a fonalat. Ki tudja, hol voltam, ki, tudja, mit tettem, ki tudja, mit akartam? S ha száz gyalázat, de élve viselem! Vé­gighasította tenyerét a drót tüskéje. Térde megroggyant. Ess el, aludj el, pihenj meg, add meg magad, mondta a fáradtság. Thé­zeusz arccal a porba feküdt, és tudatának sárga körében megjelent és lenézett rá Minotaurosz. Fölpillantott, és az emberbi­ka végighúzta patáját a porban, és szomo­rúan mosolygott. Thézeusz iszonyodva ki­áltott fel. Apám! Mi jutott eszedbe, hogy ily messzire küldj? A bika emberarca gyűrűt vetett, mint a bölcs kút, ölj meg, mondta, és lehajtotta értelmes fejét. Nem vagyok az apád. Ő vár rád, s figyeli, va­jon veled tér-e meg hajad, fehér vitorlák­kal, vagy nélküled, éjszín vásznakkal da­gadva. Amikor ezt mondtam Thézeusznak, nem gondoltam álnokságra. Lehet, hogy szünte­­len szerepjátszás voltam, de mindegyik szerepben őszinte. Thézeuszt már messzi­ről figyeltem, különböző kivégzési módo­kon töprengtem, de egyiket sem tartottam megfelelőnek. Bizonyos értelemben hara­gudtam Thézeuszra, mert eszméi voltak, s ezek érdekében akarta megszegni azokat. Furcsa vágy hajtott, hogy előbb meggyőz­zem, azután öljem meg. Thézeusz böl­­cselkedő elme volt, nem az erőszak em­bere, fegyvere különben is messze esett kezéből. Thézeusz, mondom, nélkülem nincs élet Krétán és Athénben sem Egy­szóval, nincs élet a földön. Fontos hivatást töltök be: a mindent kordában tartó erő, a félelem vagyok. S ne hidd, hogy hivata­lom valaha is elpusztulhat, megszűnhet. Ezt az útvesztőt a világ népeinek építet­ték fel azok vezetői. Az emberadó csupán kellemetlen jelenség, de nem a lényeg. Ha megölsz, rettenetes dolog történik veled. Éreztem, hogy rosszul fejezem ki magam, de a legutóbbi Thézeusz csontjai már el­porladtak. Nem értettem világosan, mit akar Minotaurosz mondani, mert más idió­mákat kevert beszédébe, de amit megér­tettem, félelemmel töltött­e. Láttam az emberbika szomorúságát, önkéntes halál­­raszántságát s ugyanakkor intelmét, hogy ha megölöm, rettenetes dolog történik ve­lem. Ha jól emlékszem, a hivatás szó he­lyett az intézmény szót használta egy íz­­ben. Intézményes félelem. Thézeusz lehajtatta fejét, én pedig meg­hatódtam. Már az előbb, hogy atyjának nevezett, megindított, most pedig racioná­lis megrendülése és gyanakvása elnyomta bennem az ösztönöket, és embermód, ki­tárt karral közeledtem feléje... Mi ez, ha nem ... emberi fogalom, szeretet? Minotaurosz furcsán kezdett viselkedni. Arca eltorzult, fejét leszegte, patáival ter­mészetellenes mozdulatot tett, mintha ölelni akarna. Hátraugrottam, undorral és megvetéssel. Ügyesen lehajoltam a fegy­verért. Érdekes, nem is védekezett, és mintha a csukladozó nyögésbe, amellyel kiadta páráját, zokogás vegyült volna, nem tudom. Bizonyos megrendülést érez­tem, mintha barátomat vesztettem volna el. Megfordítottam a teremet. Most láttam, milyen szelíd, és sovány test volt, finom erezett bőr, és egy szomorú öregember ábrázata. De indulnom kellett, visszhang­zottak bennem apám intelmei, hogy a tö­kéletes sötétség beállta előtt igyekezzek kijutni az útvesztőből. De előtte még egy terhes ,kötelességnek kellett eleget ten­nem: lemetélni az emberbika egyik patáját. Ostoba dolog. Megtettem, és köz­ben okádnom kellett. Ariadné repesve várt az útvesztő bejáratánál, ölelt és csó­kolt. Idegenkedtem most ettől, de végül is neki köszönhettem a győzelmet, bár az az érzésem, már sok kalandor pórul járt csalhatatlan vezérfonalaival. Mindegy. Hajóra szálltunk, embereim dicsőítő éne­keket zengtek, és a levágott pata körül to­longtak, de csak tisztes távolból. Már kö­zeledtünk Athén kikötőjéhez, és én még mindig késlekedtem a paranccsal, hogy vonják fel a fehér vitorlákat, hadd jelez­zük boldog atyámnak, Aigeusznak, hogy élek, és győztem. Győztem? Lemészárol­tam egy öreg bölcset. Gyászoltam, és a gyász színe a fekete. A vitorlák sötéten dagadtak. Láttam, hogy Thézeusz rosszkedvű, mondta Ariadné. Már egészen közel vol­tunk a parthoz, s mindannyian borzadva vártuk, mikor könyörül meg végre apján,­­ aki ott toporgott a parton, szemeit kezé­­­­vel ernyőzve. Aztán láttuk teste kecses hullását a parti sziklákra, és irtózattal láto­t­tam, hogy Thézeusz szeme elégedetten vil­­­­­og. Amikor partraszállt, a tömeg, mely­­­ előbb némán gyászolt, most éljenezni kez­­­­­­dett, s az üdvrivalgás túlszárnyalta a ten­­y­­­gert. Odafordultam Thézeuszhoz, mutatná­­ja fel a patát, a Szörnyeteg elejtésének bi- bi­zonyítékát, de csak egy csobbanást hallót-­jíl­tam. Thézeusz a tengerbe hajította. Aho­­l u­gyan a királyi palota felé lépegetett, tör-­jis­zse egyre zömökebb lett, nyaka megvas­tagodott, füle hegyes lett, kezén az ujjak összetömörültek. Lassan négykézlábra ereszkedett. Futni kezdtem, vissza fekete vitorlájú hajóhoz. Utánam kiáltott. Min- ;;; den évben tíz ifjat és leányt várok Krétá- *­­ ról! Te pedig gondoskodj elegendő fonal- ] ról. Aztán még hallottam, hogy szögesdra­­t­tot és betonoszlopokat rendel. A nép pe­dig letérdelt, üdvrivalgott, és koszorúkkal i­s díszítette testét. " ! ! 3

Next