Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)
1970-05-30 / 9. szám
LEVÉLRÉSZLET Ne költő akarjon lenni, aki megjelenik — akkor vége. Hódítsa meg azt, amiben fuldoklik — borzadjon el, és legyen mámoros attól, amit él, átél, ami az élet. Önnek megadatott az élet mélységét megismerni, s ott emberré lenni. Ha itt nagy felfedezéseket tesz — akkor majd költő is lesz. Mikor? — Számít az? Ha ez érdekli nem lesz költő! Hány költőt látok én itt, akiket bemutattunk — még én adtam le első verseiket — s kéthárom év, s hol van! Nagyon sietett! Költő akart lenni s elmulasztotta azt, ami költővé tesz, az életet, a szenvedéseket, az embereket — mindazt, ami van a költészeten kívül. Költészet? Az csak az élet egy része. Szóval: ezt akartam mondani. Nem sok — de a legfontosabb. Budapest, 1966. I. 5. Biztató szeretettel üdvözli: Váci Mihály Váci Mihály emlékezetét ismét idézve, Papp Józsefhez írott leveléből közlünk részletet. Bizonnyal fölrajzolódik majd rövidesen a költő és ember teljes arca, melynek szoros tartozéka lesz számos közérdekű magánüzenete is. PAPP JÓZSEF: ÚJSÁGHÍR a biztonsági tanács összeül megvitatni az aktuális feszültséget nyugodtan álhatnak kik egyébként is nyugodtan alszanak a tanácstagok hivatalnokok hűek megbízóik zsebéhez SERFŐZŐ LÁSZLÓ: Kép az átváltozásról Mélyponton fuldokol az ősz. Mint megvadult negyvenes dámák, kapkodva pirosítják magukat a fák és csábosan Tiszálnak a szél karjaiban állnak a parkban, mint felkiáltójelek, lábuknál, bokrok apróbetűs soraiban, perverz füvek vágyaktól sárgán fetrengenek. De az ég hirtelen beteljesedik. Összekapja mellén felhők foszló ráncait, matató fények kezét szégyenülten félretolja. Rándulnak a szelek, hangjuk halleluja és csattogó esők rázzák a bűnbánat korbácsait. Jön a tél, csikordulnak hófehér kolostor kapui. Itt állok a házak lába közt. Elmenjek? — Láttam már eleget. Bűnök és szerelmek inkvizíciója égeti számra a szeplőtlen tavaszi verseket. ZÁPOR Ágaskodó lovak, — a felhők nyerítve törik át a hegyet. Kéklő fény száll, kavarog, s porzik a táj odalent. Friss, ménesszagú szél dobog, füvet és házat tapos a vágta. S habzó suhogással ömlik az ég szekérre, földre, emberre, ágra. Gosztola Gábor grafikája SZILÁGYI ÁKOS: Állóképek egy nyári délutánról Dinnyét kanalaz, a nyár van. A dinnye szép, piros bálnatorkában Ülök a korláton, lógázom lábam, mezítláb vagyok, ő is mezítláb van. Újságok, könyvek az asztalon. Rajtam felgyűrt ujjú ing, fehér, kortyolgat, oly igen szelíd hullású szemhéján a naplevél Szétszöknek karjaim — átölelem, Égbe startoló rakéták a fák. Elázott szárnyát vonszoló, dünnyögő darázs a délután. Kontinensnyire innét falhoz állítanának, kútba eresztene, összekötözve egy állat, számon csizma izével aludnék, vagy kihűlt éjszakák láng-legyezője alatt mezítelenül menekülnék, átbukva az alvó katonákon, s összekeverném az európai tél meg rizs ragyogását kontinensnyire innét kis lyukkal homlokomon, még meg is írhatnám az utolsót, ahogyan átírták előtte a többiek is, akik együtt utaztak a halhatatlanság marhavagonjaiban. De itt: dinnyét dajkál a délután, ujjával sötét vizekbe köt habot, hullámokat is hajtogat rá, s a hullámokra csónakot, már meggyűrődött árnyruhám . Hosszasan nézlek. Hallgatok. FÖVENY GÁBOR: Elhagytam már Elhagytam már a lápvilágot Józsi bátyám mondta: Gábor öcsém az írás Feri bácsi mondta: Gábor öcsém a bástya Dorka néném mondta: Gábor öcsém a csipke Elhagytam már a lápvilágot, Jancsi bátyám mondta: Gábor öcsém vasököl Terka néném mondta: Gábor öcsém kútágas Juci néni mondta: Gábor öcsém cukorka Elhagytam már a lápvilágot Pista bátyám mondta: Gábor öcsém jó pénz Anci néném mondta: Gábor öcsém „rosszpénz” Sanyi bácsi mondta: Gábor öcsém reménység De elhagytam a lápvilágot Elhagytam már a lápvilágot, Ekkor aztán nagy haraggal Feri bácsi mondta: Gábor öcsém a hézag Juci néni mondta: Gábor öcsém az ecet Jancsi bátyám mondta: Gábor öcsém az átok Elhagytam már a lápvilágot, Pista bátyám mondta: Gábor öcsém kígyó Anci néném mondta: Gábor öcsém mivé lett Sanyi bácsi mondta: Gábor öcsém nincsen Elhagytam már a lápvilágot, Dorka néném mondta: Gábor öcsém jaj, jaj Józsi bácsi mondta: Gábor öcsém vadállat Terka néném mondta: Gábor öcsém az ördög Elhagytam már a lápvilágot, Nincsenek többé bácsikáim Nincsenek többé nénikéim Haj, haj Választottam nevet magamnak Elhagytam már a lápvilágot, halkan magok. 3 Körmendy Zsuzsa: Folyónál A parton álltál. A híd alatt nem volt senki. Nagy, letöredezett sarkú, mészfehér kockakövek hevertek szanaszét. Átmentem a lépcsőkhöz, egy lakóhajú nő a vízre bámult, pamutharisnyáját kisimította. A parton álltál. Messze volt a város, a másik partot se lehetett látni, a víz szürke volt, mint az aszfalt. Pulóveredet lejjebb húztad, kezedet zsebre vágtad. Fürödni indultunk. Délután volt, naptalan, széltelen, amilyen csak álmokban és festményeken. Mögötted mentem lépésnyire, nem akartam lemaradni, se másfelé menni. Lépésed ritmusát figyeltem. A fű majdnem térdig ért, máshol meg csomókban száradt ki, a föld ott homokfehér volt és repedezett, mint az öregek arca. Hűvös volt, fürödni való idő, mikor a víz melegebb, mint a levegő. Megálltál a parton. „Nem jössz?” — kérdezted félig hátrafordulva. „De, majd megyek, most még nem.” Nem is emlékszem, mikor hogyan vetkőztél le, azt se tudom, ruhádat, cipődet hova tetted. „Várj meg itt!" — kiáltottál, barna szép karod csattant a vizen, aztán csak a fejedet láttam, sötét pont távolodott. Nem néztem, nem vártam meg míg eltűnt. A parton ültem. A föld megtűrt hajában, azt se bánta, ha zöld szálait ujjamra csavarom. Néhol látszott homokszínű fejbőre, talán beteg volt, nem tudom. Néztem a vizet, kontúrral jelezte, hogy különbözik az égtől. A folyó megcsendesedett, meg is állt, megnyugodott, mint egy óriási teknő víz. Az utat figyeltem, ahol a föld elválasztotta a haját, most fogsz megjelenni, igen, most lépsz ki amögül a fa mögül, nem, nem bújtál el, csak nem látszottál, de most mindjárt meglátlak, a fehéressárga pulóveredet ismerem meg először, igen pulóverben, fölöltözve jössz viszsza, itt nincs sehol a ruhád, itt nem hagyhattad, itt nem hagytál semmit. Az üdülőből (talán fél kilométerre van innen) most lejöttek a nyaralók, lejött mindenki, párosával vagy egymagában, de együtt a többiekkel. Lejöttek a partra, meg akarják nézni a naplementét, városban ilyet nem látni. De nap sehol sincs, egyáltalán nincs, sejteni se lehet, csak tudni, mivel világos van. „Milyen kár!” — mondogatják egymásnak, szemüket vörösre festi az elképzelt-áhított régi naplemente, bánatos arcukra beszélgetni. A fának támaszkodtam, fáztam, két kezem farmerem zsebébe süllyedt, fürödni szerettem volna, de veled akartam, te még mindig nem jöttél, és most már hideg volt, rámhült a levegő, lépéseim alatt fájt, viszketett a föld bőre. A parton táncolóktól nem láttam a választékot hajában. A parton táncolók közt nem találtalak. Nem futottam, nem sírtam, nem estem kétségbe, ismerős volt, ahogy néztem a megbontatlan vízre, nem hűtött könny, nem könnyített rohanás. Mentem zsebrevágott kézzel, magamat se, téged se sirattalak, tudtam, a folyó téged nem kér, más út téged nem hív, parton ülsz, bámul rád a folyó, és közönyös-figyelő szemed megmutatja neki azt az arcát, amelyiket legjobban szeretne látni, parton ülsz, ahogy én parton megyek, kézenfog a folyó és vezet, talán feléd, talán éppen ellenkezőleg.