Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)

1970-05-30 / 9. szám

LEVÉLRÉSZLET Ne költő akarjon lenni, aki megjelenik — akkor vége. Hódítsa meg azt, amiben fuldoklik — borzadjon el, és legyen mámoros attól, amit él, átél, ami az élet. Önnek megadatott az élet mélységét megismerni, s ott emberré lenni. Ha itt nagy felfedezéseket tesz — akkor majd költő is lesz. Mikor? — Számít az? Ha ez érdekli nem lesz költő! Hány költőt látok én itt, akiket bemu­tattunk — még én adtam le első verseiket — s két­­három év, s hol van! Nagyon sietett! Költő akart lenni s elmulasztotta azt, ami költővé tesz, az életet, a szen­vedéseket, az embereket — mindazt, ami van a köl­tészeten kívül. Költészet? Az csak az élet egy része. Szóval: ezt akartam mondani. Nem sok — de a legfontosabb. Budapest, 1966. I. 5. Biztató szeretettel üdvözli: Váci Mihály Váci Mihály emlékezetét ismét idézve, Papp József­hez írott leveléből közlünk részletet. Bizonnyal fölraj­zolódik majd rövidesen a költő és ember teljes arca, melynek szoros tartozéka lesz számos közérdekű magán­üzenete is. PAPP JÓZSEF: ÚJSÁGHÍR a biztonsági tanács összeül megvitatni az aktuális feszültséget nyugodtan álhatnak kik egyébként is nyugodtan alszanak a tanács­tagok hivatalnokok hűek megbízóik zsebéhez SERFŐZŐ LÁSZLÓ: Kép az átváltozásról Mélyponton fuldokol az ősz. Mint megvadult negyvenes dámák, kapkodva pirosítják magukat a fák és csábosan Tiszálnak a szél karjaiban­­ állnak a parkban, mint felkiáltójelek, lábuknál, bokrok apróbetűs soraiban, perverz füvek vágyaktól sárgán fetrengenek. De az ég hirtelen beteljesedik. Összekapja mellén felhők foszló ráncait, matató fények kezét szégyenülten félretolja. Rándulnak a szelek, hangjuk halleluja és csattogó esők rázzák a bűnbánat korbácsait. Jön a tél, csikordulnak hófehér kolostor kapui. Itt állok a házak lába közt. Elmenjek? — Láttam már eleget. Bűnök és szerelmek inkvizíciója égeti számra a szeplőtlen tavaszi verseket. ZÁPOR Ágaskodó lovak, — a felhők nyerítve törik át a hegyet. Kéklő fény száll, kavarog, s porzik a táj odalent. Friss, ménesszagú szél dobog, füvet és házat tapos a vágta. S habzó suhogással ömlik az ég szekérre, földre, emberre, ágra. Gosztola Gábor grafikája SZILÁGYI ÁKOS: Állóképek egy nyári délutánról Dinnyét kanalaz, a nyár van. A dinnye szép, piros bálnatorkában Ülök a korláton, lógázom lábam, mezítláb vagyok, ő is mezítláb van. Újságok, könyvek az asztalon. Rajtam felgyűrt­ ujjú ing, fehér, kortyolgat, oly igen szelíd­ hullású szemhéján a nap­­levél Szétszöknek karjaim — átölelem, Égbe startoló rakéták a fák. Elázott szárnyát vonszoló, dünnyögő darázs a délután. Kontinensnyire innét falhoz állítanának, kútba eresztene, összekötözve egy állat, számon csizma izével aludnék, vagy kihűlt éjszakák láng-legyezője alatt mezítelenül menekülnék, átbukva az alvó katonákon, s összekeverném az európai tél meg rizs ragyogását kontinensnyire innét kis lyukkal homlokomon, még meg is írhatnám az utolsót, ahogyan átírták előtte a többiek is, akik együtt utaztak a halhatatlanság marhavagonjaiban. De itt: dinnyét dajkál a délután, ujjával sötét vizekbe köt habot, hullámokat is hajtogat rá, s a hullámokra csónakot, már­ meggyűrődött árny­ruhám . Hosszasan nézlek. Hallgatok. FÖVENY GÁBOR: Elhagytam már Elhagytam már a lápvilágot Józsi bátyám mondta: Gábor öcsém az írás Feri bácsi mondta: Gábor öcsém a bástya Dorka néném mondta: Gábor öcsém a csipke Elhagytam már a lápvilágot, Jancsi bátyám mondta: Gábor öcsém vasököl Terka néném mondta: Gábor öcsém kútágas Juci néni mondta: Gábor öcsém cukorka Elhagytam már a lápvilágot Pista bátyám mondta: Gábor öcsém jó pénz Anci néném mondta: Gábor öcsém „rosszpénz” Sanyi bácsi mondta: Gábor öcsém reménység De elhagytam a lápvilágot Elhagytam már a lápvilágot, Ekkor aztán nagy haraggal Feri bácsi mondta: Gábor öcsém a hézag Juci néni mondta: Gábor öcsém az ecet Jancsi bátyám mondta: Gábor öcsém az átok Elhagytam már a lápvilágot, Pista bátyám mondta: Gábor öcsém kígyó Anci néném mondta: Gábor öcsém mivé lett Sanyi bácsi mondta: Gábor öcsém nincsen Elhagytam már a lápvilágot, Dorka néném mondta: Gábor öcsém jaj, jaj Józsi bácsi mondta: Gábor öcsém vadállat Terka néném mondta: Gábor öcsém az ördög Elhagytam már a lápvilágot, Nincsenek többé bácsikáim Nincsenek többé nénikéim Haj, haj Választottam nevet magamnak Elhagytam már a lápvilágot, halkan magok. 3 Körmendy Zsuzsa: Folyó­nál A parton álltál. A híd alatt nem volt senki. Nagy, letöredezett sarkú, mész­­fehér kockakövek hevertek szanaszét. Átmentem a lép­csőkhöz, egy lakóhajú nő a vízre bámult, pamutharis­nyáját kisimította. A parton álltál. Messze volt a város, a másik par­tot se lehetett látni, a víz szürke volt, mint az aszfalt. Pulóveredet lejjebb húztad, kezedet zsebre vágtad. Fürödni indultunk. Dél­után volt, naptalan, szélte­­len, amilyen csak álmok­ban és festményeken. Mö­götted mentem lépésnyire, nem akartam lemaradni, se másfelé menni. Lépésed ritmusát figyeltem. A fű majdnem térdig ért, más­hol meg csomókban szá­radt ki, a föld ott homok­­fehér volt és repedezett, mint az öregek arca. Hűvös volt, fürödni való idő, mikor a víz melegebb, mint a levegő. Megálltál a parton. „Nem jössz?” — kérdezted félig hátrafor­dulva. „De, majd megyek, most még nem.” Nem is emlékszem, mi­­kor­ hogyan vetkőztél le, azt se tudom, ruhádat, cipődet hova tetted. „Várj meg itt!" — kiáltottál, barna­ szép karod csattant a vizen, az­tán csak a fejedet láttam, sötét pont távolodott. Nem néztem, nem vártam meg míg eltűnt. A parton ültem. A föld megtűrt hajában, azt se bánta, ha zöld szálait uj­­jamra csavarom. Néhol lát­szott homokszínű fejbőre, talán beteg volt, nem tu­dom. Néztem a vizet, kontúrral jelezte, hogy különbözik az égtől. A folyó megcsendese­dett, meg is állt, megnyu­godott, mint egy óriási teknő víz. Az utat figyel­tem, ahol a föld elválasz­totta a haját, most fogsz megjelenni, igen, most lépsz ki amögül a fa mögül, nem, nem bújtál el, csak nem látszottál, de most mind­járt meglátlak, a fehéres­sárga pulóveredet ismerem meg először, igen pulóver­ben, fölöltözve jössz visz­­sza, itt nincs sehol a ruhád, itt nem hagyhattad, itt nem hagytál semmit. Az üdülő­ből (talán fél kilométerre van innen) most lejöttek a nyaralók, lejött mindenki, párosával vagy egymagá­ban, de együtt a többiekkel. Lejöttek a partra, meg akarják nézni a naplemen­tét, városban ilyet nem látni. De nap sehol sincs, egyál­talán nincs, sejteni se le­het, csak tudni, mivel vi­lágos van. „Milyen kár!” — mondo­gatják egymásnak, szemü­ket vörösre festi az elkép­­zelt-áhított régi naplemen­te, bánat­os arcukra beszél­getni. A fának támaszkod­tam, fáztam, két kezem farmerem zsebébe süllyedt, fürödni szerettem volna, de veled akartam, te még min­dig nem jöttél, és most már hideg volt, rámhült a le­vegő, lépéseim alatt fájt, viszketett a föld bőre. A parton táncolóktól nem lát­tam a választékot hajában. A parton táncolók közt nem találtalak. Nem futot­tam, nem sírtam, nem es­tem kétségbe, ismerős volt, ahogy néztem a megbontat­lan vízre, nem hűtött könny, nem könnyített ro­hanás. Mentem zsebrevá­­gott kézzel, magamat se, té­ged se sirattalak, tudtam, a folyó téged nem kér, más út téged nem hív, parton ülsz, bámul rád a folyó, és közönyös-figyelő szemed megmutatja neki azt az ar­cát, amelyiket legjobban szeretne látni, parton ülsz, ahogy én parton megyek, kézenfog a folyó és vezet, talán feléd, talán éppen el­lenkezőleg.

Next