Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)

1970-10-19 / 13. szám

Dr. Szimin Mosztáfávi-Red­­i­ali asszony, az Iráni Nemze­ti Egyetem (Danesgahe Mellije , Iran) címzetes tanára, egyben az Iráni Nőszövetség főtitká­rának, a június 7. és 14. kö­zött megtartott madridi Nem­zetközi Nők Kongresszusán el­hangzott beszéde szövegét köz­li a Pahláviname című folyó­irat 1970. június—júliusi szá­ma (X. évfolyam, 7. szám). Ez a lap az Iráni Vörös Oroszlán és Nap (Vöröskereszt helyett) hivatalos közlönye. Dr. Szimin Mosztáfávi-Redzsali asszony elhangzott beszédének címe: ,,A nők szerepe Irán oktatás- és nevelésügyében’’. ★ Azsánge Mára­ti (Légibaráz­da) címen jelenik meg Tehe­ránban a „külföldön tartózkodó diákok és irániak” lapja. A hetilap 1970. augusztus 6-i szá­mában (5. évfolyam) képes ri­port látható Mánizse Reza asz­­szonyról, aki nemrég végezte az Iráni Nemzeti Egyetem Po­litikai és Jogtudományi Karán a politikai tudományok szakát. Mánizse Reza, aki az egyik nemrég létesített, „Fiatalok palotájáénak szervező igazga­tója, így nyilatkozik az iráni „agy-kivándorlásról” (Fárare Mághzha): „Szerintem a je­lenlegi körülmények között és tekintettel Irán gyors fejlődé­sére, az „agy-export” problé­mája meg fog szűnni, ugyanis Irán lehetőségei annyira nő­nek, hogy országunk képes lesz asszimilálni minden művelt­séggel rendelkező személyt, és egyre jobban igénybe veszi őket a birodalom mennél szé­lesebb körű haladása érdeké­ben. A riport Manizse Reza szavaival így zárul: „Minden külföldön tanuló kedves hon­fitársamnak sok boldogságot kívánok, és remélem, hogy egy nap visszatérnek hazájukba, hogy honfitársaik és szülő­földjük hasznára válhassa­nak”. — kazanlár — ★ A Német Demokratikus Köztársaságban az egyetemi munkával foglalkozó lapok közül a legjelentősebb a Das Hochschulwesen (A felsőokta­tás) című folyóirat. A lap első részében különböző, hosszabb tanulmányokat közöl, ame­lyekben német professzorok és pedagógus szakemberek foglalkoznak a felsőoktatás aktuális kérdéseivel. A máso­dik rész a tudományos élet közleményeit, a harmadik rész híreket és a nemzetközi szak­­irodalom jegyzékét tartalmaz­za. Ebben a rovatban magyar vonatkozású híreket is talál­hatunk. Dr. Berczik Árpád do­cens, a Felsőoktatási Szemle kiadóhivatalának titkára „Ku­tatási kiadványok” című cik­kében arról ír, hogy 1969-ben Magyarországon a nemzeti jö­vedelem 2,5 százalékát, 5,5 mil­liárd forintot fordítottak kuta­tási és fejlesztési munkára. Jelenleg közel ezer kutató in­tézményben, 55 ezer tudomá­nyos munkaerő dolgozik. Ez a magyar lakosság 0,56 százalé­ka. összehasonlításként: a ku­tatás területén foglalkoztatott szakkáderek Csehszlovákiában 0,91, Lengyelországban 0,46, Franciaországban 0,35 és Jugoszláviában 0,14 százalék. ★ A Demokratikus Ifjúsági Szövetség (FDJ) a német KISZ, és a tudományos diák­körök munkájának kooperálá­­sával foglalkozik a lapnak „A Szabad Német Ifjúság és a Tu­dományos Diákkörök”-ről szó­ló cikke. A Humboldt Egyete­men az FDJ vezetősége a funkcionáriusaik számára kü­lön irányelveket ad ki a diák­körökkel való együttműködés összehangolására. A marxizmus—leninizm­us tanszékek kooperációjával foglalkozik a lap „Marxista— leninista együtműködés” című cikkében. Ez az együtműködés a Lenin-centenárium alkalmá­ból, próbaképpen a drezdai kerület felsőoktatási intézmé­nyeiben került bevezetésre, 1970 áprilisában. ★ A „Reform a Magdeburgi Technikai Főiskolán” című cikk azzal a kérdéssel foglal­kozik, hogy milyen konkrét intézkedéseket foganatosítot­tak az új tanévben a tananyag reformálásával kapcsolatban. Ez a reform elsősorban arra terjed ki, hogy az oktatás módszerében további korsze­rűsítéseket eszközöljenek. Ezek az intézkedések arra irányulnak, hogy a felsőokta­tást közeli kapcsolatba hozzák az élettel. — máthé — Inillllllllllliaillllll lllllllllllllllllllllllllllllllll IIIIIIIIIIIIIIKIIIIIIIIIIIIIlifl lllHIIIIIII»IIHlllll»l!Illltlllll?tltllll»IIHHIIIIIIIllHIIIIirMmtllHHHHHIIHIIIIIHIIIIiHlllllll*IIIHIIIIIHIIllllllllHIIIHIIIIIIIHIIIHIIIIIIIllt írVlllllltSKI Budamti Művészeti Hetek FIGYELEM: ADÁSHIBA Megdöbbentően komikus — miközben magában hordja ál­landóan a lehetőségét, hogy a tragikusba csapjon át — jelen­legi életünk törekvéseinek ket­tőssége: egyfelől az igyekezet a korszerű termelés kialakí­tására, másfelől törekvés az így előállított javak birtoká­ban a legkorszerűtlenebb élet­re, a kispolgári tunyaságra, az érdeklődés hiányára, a finom­kodó semmittevésre. Már aki­re, akikre vonatkozik mindez. Róluk szól Szakonyi Károly­­nak ezúttal a Pesti Színházban bemutatott kétrészes komédiá­ja. A darab két remek ötletre épül, az első: a televízió Bó­dog családdal, a másik: Krisz­­tus, a megfáradt Megváltó. Bó­dog család végig a darab fo­lyamán nézi a televíziót. Köz­ben sajátságos módon beszél­getnek. Soha sem arra felel­nek, amit éppen kérdeznek tő­lük, hiszen nem egymásra fi­gyelnek, hanem a szürkén vib­ráló készülékre. Újabb furcsa­ság: néznek, de nem látnak. Ember száll le a Holdra, rea­gálás: ez is valami? Inkább a telefonkülkéket lehetne hasz­nálni, mert Bódog a múltkor telefonálni akart, és ... Életük folyamán egy világháború is zajlott, de mindez semmiség, a felháborító az, hogy Bódog új szmokingját szétrágták a mo­lyok. „A szmoking megmene­kült, de mi hagytuk elpusztul­ni... Ez a mi bajunk. A pa­zarlás.” Fiát születésnapja alkalmá­ból —18. vagy 19., pontosan nem tudják — meg akarja kí­nálni cigarettával. „Ja, hogy nem dohányzik ... Nem ez a lényeg, hanem a gesztus, a hagyománytisztelet. A probléma­­— mondja bölcsel­­kedve a családfő — a széthul­ló család, a széthulló nem­zet ... Már Széchenyi is meg­mondta !... Miért nincs ezen a krumplisalátán bors?” Egyetlenegy kérdésben azon­ban a család egymásra talál, és normális társalgásra haj­landó, ez pedig nem más, mint a pénzszerzés. Pestiesen azt mondanánk, ha ezekhez az emberekhez maga a Megváltó jönne le, az sem tudna velük mit kezdeni. És a Megváltó lejön! És Krisz­tus valóban nem tud semmit se kezdeni az ő polgáraival. Az igazság az, hogy az írónak és a kiválóan rendező Várko­­nyi Zoltánnak is probléma ez a figura. Krisztus gyengesége nem más, mint hogy nem tud igazában természetes „em­­berfi” lenni. Irreális lény ma­rad, akinek szájából — ma­napság természetesen, már — nem hat az ige. A kétségtelenül színvonalas drámai mű — amire feltétle­nül oda kell figyelni — értékét teljessé teszi a remek rendezés és a nagyszerű színészi játék, amelyet többek között Páger Antal, Bulla Elma, és Béres Ilona nyújt. Gyimesi Kornél MENNYIBE KERÜL EGY DIPLOMA? Az amerikai sajtóban nemrégen napvilágot láttak olyan hírek, hogy a diákok tanulmányi költségei lénye­gesen emelkednek. A szak­emberek számításai szerint a college-ben töltött négy év 16 000 dollárba kerül egy diáknak, illetve szüleinek. Az utóbbi hat év alatt hat­szor emelték az egyetemi tandíjakat. Az állami szub­venció csökkentésének az lett az eredménye, hogy ebben az évben több mint 200 ezer fiatal nem tudta elkezdeni tanulmányait. De mennyibe is kerül a tanulás a Szovjetunióban? Erre a kérdésre az APN hírmagyarázója, A. Bori­­szov a következő választ adta: — A szovjet felsőoktatási intézményeket évente több mint félmillió diplomás végzi el. 1918 óta tandíj nincs, az állam saját költ­ségvetéséből fedezi az in­tézmények működését. Könnyen ki lehet azt is számítani, hogy mennyibe kerül egy diploma az ál­lamnak. A legáltalánosab­ban ezt úgy lehet kifejez­ni, hogy az oktatási kiadá­sok összegét elosztjuk a diákok számával. Ezt az adatot az intézmények épü­letének, laboratóriumainak, könyvtárainak értéke adja, amelyet az oktatók és a ki­segítő személyzet fizetése, a hallgatók egész évben fize­tett ösztöndíja (havi 30—50 rubel) és a kollégiumok fenntartási költsége növel. E kalkuláció alapján egy szovjet diplomás tanítási költsége 5 000 rubel körül van. Ahogy gazdagszik az or­szág, úgy nő ez az összeg is. Új intézmények épülnek — az elmúlt öt év alatt nyolc egyetem és tizenöt mérnöki főiskola —, javul a felszerelés, nő az oktatók száma. A múlt évben a munkás- és parasztfiatalok számára előkészítő fakultásokat nyi­tottak. Olyan fiúkat és lá­nyokat vesznek fel ide, akik már néhány évet dolgoztak az üzemekben vagy a me­zőgazdaságban, és később döntöttek a továbbtanulás mellett. Nyolc-tíz hónapot tanulnak térítésmentesen. Azok pedig, akik az előké­szítő nappali tagozaton vesznek részt, ösztöndíjban részesülnek. Az elmúlt év­ben 20 ezren tanultak az új fakultáson. A diploma értéke évről évre nő, de nem a diákok, vagy szüleik zsebére. APN r ÚJ MAGYAR ZENEMŰVEK BEMUTATÓI A Budapesti Művészeti He­tek zenei programja új magyar kompozíciók egész sorával le­pett meg bennünket. Szeptember 30-án a Buda­pesti Kamaraegyüttes hang­versenyén három fiatal zene­szerző darabja hangzott el. Decsényi János kamaraössze­állításra komponált Melódiáé hominis című műve az embe­riség zenei múltjának egy-egy fontos emlékét állítja XX. szá­zadi zenei környezetbe, ponto­sabban a hellenisztikus korból fennmaradt Szeikilosz-sko­­liont, a középkori Szent Mag­­nusz himnusz egy részletét, palóc siratódallamot és egy af­rikai pigmeus dalt. A szelle­mes, de kifejezetten intellek­tuális szerkesztésmód itt-ott az élményszerűség rovására érvé­nyesül. Kocsár Miklós Magá­nyos ének című dalciklusa Jó­zsef Attila verstöredékeire ké­szült. A szaggatottságában is prozódikus énekszólam és a gondosan kimunkált kamara­­zenekari kíséret nagy mester­ségbeli tudásra vall. Azonban a műben megnyilvánuló lan­kadatlanul súlyos drámaiság egy bizonyos ponton elfáraszt­­ja a hallgatót. Kocsár műve jól mutatja, hogy a modern zene eszközgazdagsága gyakran ön­maga ellentétévé válik és pszi­­chikailag egyoldalúsághoz ve­zet. Az est legsikerültebb darab­ja, véleményem szerint, Balas­sa Sándor Xéniák című kama­raműve volt. A cím eredetileg a görögöknél a házigazda ked­veskedő ajándékát, a rómaiak­nál pedig rövid epigramma­­szerű versikét jelentett. Balas­sa művében mind a két értel­mezést használja, amennyiben a tételek tömör megfogalma­zására, illetve a könnyed, ol­dott, lírai hangzásképre utal. A mű stílusában jól kiegyenlí­tett, egységes arculatot ölt, ugyanakkor folyamatában, di­­namikailag, ritmikailag a hall­gató pszichikai igényeit kielé­gítő változatosságot tud bizto­sítani. Október 3-án Kalmár László zongorára és zenekarra írt Toccata Concertante-ját mu­tatta be az Állami Hangver­seny Zenekar Oberfrank Géza vezényletével( szólista: Felle­gi Ádám). A szakadatlanul ko­pogó ritmika mind a zenekari szövetben, mind a brilliáns zongoraszólóban inká­bb látvá­nyos, hatásos, semmint elmé­lyült megoldásokat eredmé­nyezett. Október 9-én a RTV Szimfo­­nikus Zenekara hangversenyén Láng István Laudate Hominem című oratórikus alkotása hangzott el első előadásban. A felszabadulásunk 25. évfordu­lójára készített mű rangos al­kotás. Az első tétel elképzelt őskori sirató-ének, érdekessé­ge, hogy az énekkari szóla­moknak nincs szövege, vokali­­zált szótagokat alkalmaz a ze­neszerző. A második tétel szö­vege Sophoklész Antigone cí­mű drámájából származik. Itt narrátor (szövegmondó) is színre lép, és a beszédszerűen recitált, rendkívül bonyolult énekkari szövetet állandóan, mintegy értelmezi. A zárótétel József Attila Levegőt című versének utolsó három sorára íródott. A mű egyetlen proble­matikus része, éppen ez az or­gonaszólókkal megtűzdelt fi­nálé, amely talán jelentéktele­nebbre sikerült, mint a darab gerincét alkotó két első tétel. — Kiernaczky — A Szovjet Kultúra Hete (Gondolatok a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok fejlődéséről) Úgy gondolom, nem létezhet teljes értékű kulturális élet az idegen országok, a szomszéd népek művészeti termékeinek, irodalmi-zenei-képzőművészeti mozgalmai­nak ismerete nélkül. A különféle nemzetek kulturális életének egymásrahatását a középkorban, vagy még a reneszánszban is ösztönösen működő rugók mozgatták, az elmúlt két-három évszázad alatt azonban megváltozott a helyzet. A nemzetek közötti kulturális vérkeringés nö­vekedése, bővülése során egyre több tudatos forma ke­letkezett. Az irodalmi alkotások nemzetközi elterjedésé­nek alapját jelentő műfordítói munka mesterséggé, hi­vatássá vált. Az új színpadi alkotások, zeneművek, ope­rák, általában rövid időn belül minden számottevő kul­turális központban bemutatásra kerültek. Megindult a művészi reprodukciós gyűjtemények rendszeres kiadása. A nemzetek közti kulturális mozgás gazdagodásával párhuzamosan azonban jelentős aránytalanságok, torzu­lások is létrejöttek. A kis népek igen gyakran néhány nagy irodalmú, nagy zenei—művészeti hagyománnyal rendelkező nép bűvkörébe kerültek, miközben elhanya­golták más jelentős művészi értékekkel rendelkező or­szágok vagy kis nép kultúrájának megismerését, feltér­képezését. E torzulásokat gyakran politikai szempontok is elősegítették. Az orosz—szovjet művészet a leggazdagabb, legna­gyobb hagyományú művészetek sorába tartozik. Hazánk­ban mégis sokáig háttérbe szorult: a német, francia, vagy angol művészeti termékek, irányzatok, kulturális események szinte minden másról elvonták a figyelmet. Csak a legnagyobbak: Musszorgszkij, Csajkovszkij, Tolsztoj, vagy Gogol hangja ért el hozzánk. Igaz, hogy a harmincas évek végén néhány világ­hírnévre szert tett szovjet író műve már megjelent a ha­zai könyvpiacon, jelentős változás csak 1945 után követ­kezett be, amikor végre sor került a nagy orosz klasszi­kusok mellett a legkiemelkedőbb szovjet írók (Maja­kovszkij, Gorkij, Solohov, Alekszej Tolsztoj stb.) soro­zatos kiadására. A hangversenytermekben pedig egyre gyakrabban elhangzottak a XIX. század nagy meste­rein kívül századunk nagy alkotóinak: Prokofjevnek, Sosztakovicsnak, Hacsaturjánnak a művei is. Vagy pél­dául Sztanyiszlavszkijnak, a modern színjátszás úttörő jelentőségű mesterének rendezői művészete nálunk is a színpadi munka egyik alapforrásává vált. Tény, hogy a megindult egészséges vérkeringést az ötvenes években megzavarta a túlzott propaganda, a se­matikus, középszerű alkotások megjelentetése, bemuta­tása; azonban mindez feloldódik a hatvanas évek elején, amikor a hazai közönség kézhez kapja a legfiatalabb nemzedék (Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Ahmadulina) nagy erejű műveit. Néhány év távlatából visszanézve az a benyomásunk, hogy ez az a pillanat, amikor fordítók és fordítottak, alkotók és előadók egymásban és saját magukban is élő önmagukra ismernek. Az eleven és közvetlen kulturális kapcsolat megszületésének pillana­ta ez. De az új hullám költőin kívül a szovjet filmművé­szet is rangos alkotásokkal (Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, Hétköznapi fasizmus, Iván gyermekkora stb.) lepte meg a közönséget az elmúlt évtized során. Sőt, 1969 őszén a Mihály András vezette Budapesti Ka­maraegyüttes egy teljes esten át olyan fiatal szovjet ze­neszerzők alkotásait szólaltatta meg, akik a legmoder­nebb avantgárd technikával kísérleteznek. A szovjet kultúra hete mintegy szimbóluma, össze­foglalása ennek az állandóan terebélyesedő feladatkör­nek. A rendkívül gazdag ünnepi programsorozat mégin­­kább megerősíti bennünk azt az érzést, hogy mennél tel­jesebben meg kell ismertetnünk a hazai közönséggel a körülöttünk élő többi nép kultúráját, művészetét. — b — O O O O o o On ° CL O'0 Esetleg hat hónap, de akkor is kiütöm

Next