Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)
1970-10-19 / 13. szám
Dr. Szimin Mosztáfávi-Rediali asszony, az Iráni Nemzeti Egyetem (Danesgahe Mellije , Iran) címzetes tanára, egyben az Iráni Nőszövetség főtitkárának, a június 7. és 14. között megtartott madridi Nemzetközi Nők Kongresszusán elhangzott beszéde szövegét közli a Pahláviname című folyóirat 1970. június—júliusi száma (X. évfolyam, 7. szám). Ez a lap az Iráni Vörös Oroszlán és Nap (Vöröskereszt helyett) hivatalos közlönye. Dr. Szimin Mosztáfávi-Redzsali asszony elhangzott beszédének címe: ,,A nők szerepe Irán oktatás- és nevelésügyében’’. ★ Azsánge Márati (Légibarázda) címen jelenik meg Teheránban a „külföldön tartózkodó diákok és irániak” lapja. A hetilap 1970. augusztus 6-i számában (5. évfolyam) képes riport látható Mánizse Reza aszszonyról, aki nemrég végezte az Iráni Nemzeti Egyetem Politikai és Jogtudományi Karán a politikai tudományok szakát. Mánizse Reza, aki az egyik nemrég létesített, „Fiatalok palotájáénak szervező igazgatója, így nyilatkozik az iráni „agy-kivándorlásról” (Fárare Mághzha): „Szerintem a jelenlegi körülmények között és tekintettel Irán gyors fejlődésére, az „agy-export” problémája meg fog szűnni, ugyanis Irán lehetőségei annyira nőnek, hogy országunk képes lesz asszimilálni minden műveltséggel rendelkező személyt, és egyre jobban igénybe veszi őket a birodalom mennél szélesebb körű haladása érdekében. A riport Manizse Reza szavaival így zárul: „Minden külföldön tanuló kedves honfitársamnak sok boldogságot kívánok, és remélem, hogy egy nap visszatérnek hazájukba, hogy honfitársaik és szülőföldjük hasznára válhassanak”. — kazanlár — ★ A Német Demokratikus Köztársaságban az egyetemi munkával foglalkozó lapok közül a legjelentősebb a Das Hochschulwesen (A felsőoktatás) című folyóirat. A lap első részében különböző, hosszabb tanulmányokat közöl, amelyekben német professzorok és pedagógus szakemberek foglalkoznak a felsőoktatás aktuális kérdéseivel. A második rész a tudományos élet közleményeit, a harmadik rész híreket és a nemzetközi szakirodalom jegyzékét tartalmazza. Ebben a rovatban magyar vonatkozású híreket is találhatunk. Dr. Berczik Árpád docens, a Felsőoktatási Szemle kiadóhivatalának titkára „Kutatási kiadványok” című cikkében arról ír, hogy 1969-ben Magyarországon a nemzeti jövedelem 2,5 százalékát, 5,5 milliárd forintot fordítottak kutatási és fejlesztési munkára. Jelenleg közel ezer kutató intézményben, 55 ezer tudományos munkaerő dolgozik. Ez a magyar lakosság 0,56 százaléka. összehasonlításként: a kutatás területén foglalkoztatott szakkáderek Csehszlovákiában 0,91, Lengyelországban 0,46, Franciaországban 0,35 és Jugoszláviában 0,14 százalék. ★ A Demokratikus Ifjúsági Szövetség (FDJ) a német KISZ, és a tudományos diákkörök munkájának kooperálásával foglalkozik a lapnak „A Szabad Német Ifjúság és a Tudományos Diákkörök”-ről szóló cikke. A Humboldt Egyetemen az FDJ vezetősége a funkcionáriusaik számára külön irányelveket ad ki a diákkörökkel való együttműködés összehangolására. A marxizmus—leninizmus tanszékek kooperációjával foglalkozik a lap „Marxista— leninista együtműködés” című cikkében. Ez az együtműködés a Lenin-centenárium alkalmából, próbaképpen a drezdai kerület felsőoktatási intézményeiben került bevezetésre, 1970 áprilisában. ★ A „Reform a Magdeburgi Technikai Főiskolán” című cikk azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy milyen konkrét intézkedéseket foganatosítottak az új tanévben a tananyag reformálásával kapcsolatban. Ez a reform elsősorban arra terjed ki, hogy az oktatás módszerében további korszerűsítéseket eszközöljenek. Ezek az intézkedések arra irányulnak, hogy a felsőoktatást közeli kapcsolatba hozzák az élettel. — máthé — Inillllllllllliaillllll lllllllllllllllllllllllllllllllll IIIIIIIIIIIIIIKIIIIIIIIIIIIIlifl lllHIIIIIII»IIHlllll»l!Illltlllll?tltllll»IIHHIIIIIIIllHIIIIirMmtllHHHHHIIHIIIIIHIIIIiHlllllll*IIIHIIIIIHIIllllllllHIIIHIIIIIIIHIIIHIIIIIIIllt írVlllllltSKI Budamti Művészeti Hetek FIGYELEM: ADÁSHIBA Megdöbbentően komikus — miközben magában hordja állandóan a lehetőségét, hogy a tragikusba csapjon át — jelenlegi életünk törekvéseinek kettőssége: egyfelől az igyekezet a korszerű termelés kialakítására, másfelől törekvés az így előállított javak birtokában a legkorszerűtlenebb életre, a kispolgári tunyaságra, az érdeklődés hiányára, a finomkodó semmittevésre. Már akire, akikre vonatkozik mindez. Róluk szól Szakonyi Károlynak ezúttal a Pesti Színházban bemutatott kétrészes komédiája. A darab két remek ötletre épül, az első: a televízió Bódog családdal, a másik: Krisztus, a megfáradt Megváltó. Bódog család végig a darab folyamán nézi a televíziót. Közben sajátságos módon beszélgetnek. Soha sem arra felelnek, amit éppen kérdeznek tőlük, hiszen nem egymásra figyelnek, hanem a szürkén vibráló készülékre. Újabb furcsaság: néznek, de nem látnak. Ember száll le a Holdra, reagálás: ez is valami? Inkább a telefonkülkéket lehetne használni, mert Bódog a múltkor telefonálni akart, és ... Életük folyamán egy világháború is zajlott, de mindez semmiség, a felháborító az, hogy Bódog új szmokingját szétrágták a molyok. „A szmoking megmenekült, de mi hagytuk elpusztulni... Ez a mi bajunk. A pazarlás.” Fiát születésnapja alkalmából —18. vagy 19., pontosan nem tudják — meg akarja kínálni cigarettával. „Ja, hogy nem dohányzik ... Nem ez a lényeg, hanem a gesztus, a hagyománytisztelet. A probléma— mondja bölcselkedve a családfő — a széthulló család, a széthulló nemzet ... Már Széchenyi is megmondta !... Miért nincs ezen a krumplisalátán bors?” Egyetlenegy kérdésben azonban a család egymásra talál, és normális társalgásra hajlandó, ez pedig nem más, mint a pénzszerzés. Pestiesen azt mondanánk, ha ezekhez az emberekhez maga a Megváltó jönne le, az sem tudna velük mit kezdeni. És a Megváltó lejön! És Krisztus valóban nem tud semmit se kezdeni az ő polgáraival. Az igazság az, hogy az írónak és a kiválóan rendező Várkonyi Zoltánnak is probléma ez a figura. Krisztus gyengesége nem más, mint hogy nem tud igazában természetes „emberfi” lenni. Irreális lény marad, akinek szájából — manapság természetesen, már — nem hat az ige. A kétségtelenül színvonalas drámai mű — amire feltétlenül oda kell figyelni — értékét teljessé teszi a remek rendezés és a nagyszerű színészi játék, amelyet többek között Páger Antal, Bulla Elma, és Béres Ilona nyújt. Gyimesi Kornél MENNYIBE KERÜL EGY DIPLOMA? Az amerikai sajtóban nemrégen napvilágot láttak olyan hírek, hogy a diákok tanulmányi költségei lényegesen emelkednek. A szakemberek számításai szerint a college-ben töltött négy év 16 000 dollárba kerül egy diáknak, illetve szüleinek. Az utóbbi hat év alatt hatszor emelték az egyetemi tandíjakat. Az állami szubvenció csökkentésének az lett az eredménye, hogy ebben az évben több mint 200 ezer fiatal nem tudta elkezdeni tanulmányait. De mennyibe is kerül a tanulás a Szovjetunióban? Erre a kérdésre az APN hírmagyarázója, A. Boriszov a következő választ adta: — A szovjet felsőoktatási intézményeket évente több mint félmillió diplomás végzi el. 1918 óta tandíj nincs, az állam saját költségvetéséből fedezi az intézmények működését. Könnyen ki lehet azt is számítani, hogy mennyibe kerül egy diploma az államnak. A legáltalánosabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy az oktatási kiadások összegét elosztjuk a diákok számával. Ezt az adatot az intézmények épületének, laboratóriumainak, könyvtárainak értéke adja, amelyet az oktatók és a kisegítő személyzet fizetése, a hallgatók egész évben fizetett ösztöndíja (havi 30—50 rubel) és a kollégiumok fenntartási költsége növel. E kalkuláció alapján egy szovjet diplomás tanítási költsége 5 000 rubel körül van. Ahogy gazdagszik az ország, úgy nő ez az összeg is. Új intézmények épülnek — az elmúlt öt év alatt nyolc egyetem és tizenöt mérnöki főiskola —, javul a felszerelés, nő az oktatók száma. A múlt évben a munkás- és parasztfiatalok számára előkészítő fakultásokat nyitottak. Olyan fiúkat és lányokat vesznek fel ide, akik már néhány évet dolgoztak az üzemekben vagy a mezőgazdaságban, és később döntöttek a továbbtanulás mellett. Nyolc-tíz hónapot tanulnak térítésmentesen. Azok pedig, akik az előkészítő nappali tagozaton vesznek részt, ösztöndíjban részesülnek. Az elmúlt évben 20 ezren tanultak az új fakultáson. A diploma értéke évről évre nő, de nem a diákok, vagy szüleik zsebére. APN r ÚJ MAGYAR ZENEMŰVEK BEMUTATÓI A Budapesti Művészeti Hetek zenei programja új magyar kompozíciók egész sorával lepett meg bennünket. Szeptember 30-án a Budapesti Kamaraegyüttes hangversenyén három fiatal zeneszerző darabja hangzott el. Decsényi János kamaraösszeállításra komponált Melódiáé hominis című műve az emberiség zenei múltjának egy-egy fontos emlékét állítja XX. századi zenei környezetbe, pontosabban a hellenisztikus korból fennmaradt Szeikilosz-skoliont, a középkori Szent Magnusz himnusz egy részletét, palóc siratódallamot és egy afrikai pigmeus dalt. A szellemes, de kifejezetten intellektuális szerkesztésmód itt-ott az élményszerűség rovására érvényesül. Kocsár Miklós Magányos ének című dalciklusa József Attila verstöredékeire készült. A szaggatottságában is prozódikus énekszólam és a gondosan kimunkált kamarazenekari kíséret nagy mesterségbeli tudásra vall. Azonban a műben megnyilvánuló lankadatlanul súlyos drámaiság egy bizonyos ponton elfárasztja a hallgatót. Kocsár műve jól mutatja, hogy a modern zene eszközgazdagsága gyakran önmaga ellentétévé válik és pszichikailag egyoldalúsághoz vezet. Az est legsikerültebb darabja, véleményem szerint, Balassa Sándor Xéniák című kamaraműve volt. A cím eredetileg a görögöknél a házigazda kedveskedő ajándékát, a rómaiaknál pedig rövid epigrammaszerű versikét jelentett. Balassa művében mind a két értelmezést használja, amennyiben a tételek tömör megfogalmazására, illetve a könnyed, oldott, lírai hangzásképre utal. A mű stílusában jól kiegyenlített, egységes arculatot ölt, ugyanakkor folyamatában, dinamikailag, ritmikailag a hallgató pszichikai igényeit kielégítő változatosságot tud biztosítani. Október 3-án Kalmár László zongorára és zenekarra írt Toccata Concertante-ját mutatta be az Állami Hangverseny Zenekar Oberfrank Géza vezényletével( szólista: Fellegi Ádám). A szakadatlanul kopogó ritmika mind a zenekari szövetben, mind a brilliáns zongoraszólóban inkább látványos, hatásos, semmint elmélyült megoldásokat eredményezett. Október 9-én a RTV Szimfonikus Zenekara hangversenyén Láng István Laudate Hominem című oratórikus alkotása hangzott el első előadásban. A felszabadulásunk 25. évfordulójára készített mű rangos alkotás. Az első tétel elképzelt őskori sirató-ének, érdekessége, hogy az énekkari szólamoknak nincs szövege, vokalizált szótagokat alkalmaz a zeneszerző. A második tétel szövege Sophoklész Antigone című drámájából származik. Itt narrátor (szövegmondó) is színre lép, és a beszédszerűen recitált, rendkívül bonyolult énekkari szövetet állandóan, mintegy értelmezi. A zárótétel József Attila Levegőt című versének utolsó három sorára íródott. A mű egyetlen problematikus része, éppen ez az orgonaszólókkal megtűzdelt finálé, amely talán jelentéktelenebbre sikerült, mint a darab gerincét alkotó két első tétel. — Kiernaczky — A Szovjet Kultúra Hete (Gondolatok a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok fejlődéséről) Úgy gondolom, nem létezhet teljes értékű kulturális élet az idegen országok, a szomszéd népek művészeti termékeinek, irodalmi-zenei-képzőművészeti mozgalmainak ismerete nélkül. A különféle nemzetek kulturális életének egymásrahatását a középkorban, vagy még a reneszánszban is ösztönösen működő rugók mozgatták, az elmúlt két-három évszázad alatt azonban megváltozott a helyzet. A nemzetek közötti kulturális vérkeringés növekedése, bővülése során egyre több tudatos forma keletkezett. Az irodalmi alkotások nemzetközi elterjedésének alapját jelentő műfordítói munka mesterséggé, hivatássá vált. Az új színpadi alkotások, zeneművek, operák, általában rövid időn belül minden számottevő kulturális központban bemutatásra kerültek. Megindult a művészi reprodukciós gyűjtemények rendszeres kiadása. A nemzetek közti kulturális mozgás gazdagodásával párhuzamosan azonban jelentős aránytalanságok, torzulások is létrejöttek. A kis népek igen gyakran néhány nagy irodalmú, nagy zenei—művészeti hagyománnyal rendelkező nép bűvkörébe kerültek, miközben elhanyagolták más jelentős művészi értékekkel rendelkező országok vagy kis nép kultúrájának megismerését, feltérképezését. E torzulásokat gyakran politikai szempontok is elősegítették. Az orosz—szovjet művészet a leggazdagabb, legnagyobb hagyományú művészetek sorába tartozik. Hazánkban mégis sokáig háttérbe szorult: a német, francia, vagy angol művészeti termékek, irányzatok, kulturális események szinte minden másról elvonták a figyelmet. Csak a legnagyobbak: Musszorgszkij, Csajkovszkij, Tolsztoj, vagy Gogol hangja ért el hozzánk. Igaz, hogy a harmincas évek végén néhány világhírnévre szert tett szovjet író műve már megjelent a hazai könyvpiacon, jelentős változás csak 1945 után következett be, amikor végre sor került a nagy orosz klasszikusok mellett a legkiemelkedőbb szovjet írók (Majakovszkij, Gorkij, Solohov, Alekszej Tolsztoj stb.) sorozatos kiadására. A hangversenytermekben pedig egyre gyakrabban elhangzottak a XIX. század nagy mesterein kívül századunk nagy alkotóinak: Prokofjevnek, Sosztakovicsnak, Hacsaturjánnak a művei is. Vagy például Sztanyiszlavszkijnak, a modern színjátszás úttörő jelentőségű mesterének rendezői művészete nálunk is a színpadi munka egyik alapforrásává vált. Tény, hogy a megindult egészséges vérkeringést az ötvenes években megzavarta a túlzott propaganda, a sematikus, középszerű alkotások megjelentetése, bemutatása; azonban mindez feloldódik a hatvanas évek elején, amikor a hazai közönség kézhez kapja a legfiatalabb nemzedék (Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Ahmadulina) nagy erejű műveit. Néhány év távlatából visszanézve az a benyomásunk, hogy ez az a pillanat, amikor fordítók és fordítottak, alkotók és előadók egymásban és saját magukban is élő önmagukra ismernek. Az eleven és közvetlen kulturális kapcsolat megszületésének pillanata ez. De az új hullám költőin kívül a szovjet filmművészet is rangos alkotásokkal (Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, Hétköznapi fasizmus, Iván gyermekkora stb.) lepte meg a közönséget az elmúlt évtized során. Sőt, 1969 őszén a Mihály András vezette Budapesti Kamaraegyüttes egy teljes esten át olyan fiatal szovjet zeneszerzők alkotásait szólaltatta meg, akik a legmodernebb avantgárd technikával kísérleteznek. A szovjet kultúra hete mintegy szimbóluma, összefoglalása ennek az állandóan terebélyesedő feladatkörnek. A rendkívül gazdag ünnepi programsorozat méginkább megerősíti bennünk azt az érzést, hogy mennél teljesebben meg kell ismertetnünk a hazai közönséggel a körülöttünk élő többi nép kultúráját, művészetét. — b — O O O O o o On ° CL O'0 Esetleg hat hónap, de akkor is kiütöm