Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1972 (14. évfolyam, 1-16. szám)

1972-01-10 / 1. szám

Ösztöndíjasaink a Szovjetunióban Az elmúlt év novemberében Szathmári István dékánhelyettes (a delegáció vezetője), Rajeczky Emi docens, az orosz tanszék vezetője és Rottier Ferenc adjunktus, a BTK pártszervezet titkára meglátogatta a Szovjetunióban tanuló orosz szakos hallgatókat. December végén Szathmári István mintegy 45—50 résztvevő (a Művelődésügyi Minisztérium, a párt, a vidéki bölcsészkarok megbízottai, a KISZ-szervezetek és az ötödéves hallgatók) előtt beszámolt az utazás eredményérül, a moszkvai Lomonoszov Egyetem, a leningrádi Zsdanov Egyetem, a moszkvai és leningrádi pedagógiai főiskola illetékes vezetőivel folytatott tárgyalásokról, valamint azokról a kérdésekről, amelyek a kint tanuló hallgatókkal folytatott beszélgetéseken merültek fel. Az előadást követően a résztvevők kérdéseket tettek fel, és elmondták korábbi tapasztalataikat, javaslataikat. Szathmári István dékánhelyettest arra kérjük, foglalja össze olvasóink számára mindazt, amit előadásában részletesen ismertetett. — Kétnapi vonatozás után, november 10-én este érkeztünk meg Leningrádba. A pályaudvaron Fehér János (kintlevő vezetőtanárunk), a Herzen Pedagógiai Főiskola munkatársa és két hallgató fogadott bennünket. A Leningrádban töltött négy nap alatt 7— Fehér János lelkiismeretes szervezése eredményeként — a főiskolán meghallgattunk két nyelv- és stílusgyakorlati órát, találkoztunk a külföldi diákok dékanátusának vezetőivel, a diákjainkat tanító tanárokkal, megnéztük a nyelvi laboratóriumot, és természetesen több ízben meglátogattuk hallgatóinkat a kollégiumban. El kell mondanom, hogy mindhármunkra igen jó benyomást tett a két gyakorlati óra, ugyanakkor hasznosnak tartanánk, ha a bemutatott nyelvi laboratórium programjainak, módszereinek anyagából minél többet itthon is értékesíthetnénk a jövőben. Hogyan illeszkedtek be a hallgatók az új környezetbe, és milyen problémák merültek fel a velük folytatott beszélgetések során? — Az egyik este a főiskola, kollégiumában valamenynyi Leningrádban tanuló pesti és szegedi diákunkkal találkoztunk. Örömmel állapíthattuk meg, hogy diákjaink jó szobaközösséget alakítottak ki szovjet társaikkal, és jól érzik magukat. A majdnem éjfélig folytatott beszélgetés folyamán természetesen tanulmányi és egyéb kérdések is előkerültek. Többször hangoztatott vélemény volt, hogy itthon nem szereznek kellő ismeretet a féléves ösztöndíjas tartózkodáshoz, az adminisztrációs dolgokon kívül bővebb ismeretanyagot igényelnének a Szovjetunióról, az ottani viszonyokról, a magyar—szovjet kulturális kapcsolatokról. Felmerült az is, hogy kevés hírt, információt kapnak Magyarországról, nincsenek szemléltető eszközeik hazájukról. Elhangzott továbbá, hogy a havi 70 rubel igen kevés, ha színházba is akarnak menni, könyvet és lemezt is szeretnének vásárolni , és különösen ázsiai kirándulásukhoz kérnénekanyagi, támogatást. A tanulmányi problémák közül talán a Szakdolgozat beadási határidejének meghosszabbítását említeném. Azt is orvoslandónak tartják, hogy négy gyakorlati óra van jelenleg egymás után, és ez nagyon fárasztó. A kérdésekre válaszolva mi is hangsúlyoztuk, hogy a Művelődésügyi Minisztérium munkája mellett az orosz tanszékeknek többet kell tenniük a kiküldött hallgatók alaposabb felkészítése érdekében. Ami az anyagiakat illeti, megemlítettük, esetleg megpróbálkozunk azzal, hogy itthon forintért kapjanak hivatalosan rubelt tervezett kirándulásukhoz. A tanulmányi kérdések többségét még helyben sikerült megoldani. — Milyen megbeszélésekre került sor Moszkvában, milyen kérdések hangzottak el ottani hallgatóink tanulmányaival kapcsolatban? — A Lomonoszov Egyetem és a Lenin Pedagógiai Főiskola vezetői, érdekelt tanárai általában megelégedésüket fejezték ki hallgatóink munkáját, magatartását illetően, ugyanakkor utaltak az oktatás megszervezésével kapcsolatos nehézségekre. Egyik este a Lomonoszov Egyetemre járó hallgatókkal, másnap pedig valamennyi pesti és debreceni diákunkkal találkoztunk. Az elhangzott vélemények szerint igen magas szintű a Lomonoszov Egyetem oktatása, különösen a speciális kollégiumokat és a szakdolgozati konzultációkat illetően. A főiskolára járók viszont panaszkodtak a kollégiumi elhelyezésre, továbbá arra is, hogy diákjainkat óvónőképzősökkel rakták össze, akikkel kevésbé van közös témájuk, és így a nyelv „szabad” gyakorlására kevés a lehetőség. Véleményük szerint az orosz tanszékek tantervét és féléves részképzés-programját jobban össze kellene hangolni. Ugyanakkor felmerült, hogy a szakdolgozatra való tekintettel nem lehetne-e esetleg már a harmadév után sort keríteni a féléves kiküldetésre. A beszélgetés folyamán igyekeztünk megértetni hallgatóinkkal, hogy mindenekelőtt beszélni kell megtanulni, a magasabb szintű speciális kollégiumok csak az orosz nyelvben már jártasabb hallgatók számára hasznosak. Hangsúlyoztuk, hogy aki külföldön tartózkodik, tanul, annak az illető ország törvényeihez, szokásaihoz feltétlenül alkalmazkodnia kell. Ami a felülvizsgálandókra vonatkozik, azt nyilvánvalóan elvégzik az illetékesek, a Művelődésügyi Minisztérium és a bölcsészeti karok, bár nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a féléves részképzés eddigi gyakorlata nem spontánul, hanem hosszadalmas előkészítő munka alapján nyerte el mostani formáját. — Hogyan összegezné a leningrádi és moszkvai látogatás eredményét? — Mindenekelőtt kiemelném, hogy látogatásunk alkalmával sikerült valamennyi illetékesnek (egyetemi vezetők, oktatótanárok), illetve a kint tanuló összes diákunknak a véleményét egyidejűleg meghallgatni, illetve a problémák megoldására javaslatokat tenni. Örömünkre szolgál, hogy néhány kérdést már a helyszínen megoldhattunk, s reméljük, hogy a jövőben az általánosabb problémák is mindenki megelégedésére megoldódnak. Mindent összevetve, úgy érzem, hogy a féléves részképzés az egyetemi tanulmányoknak a részképzés rendkívül hasznos kiegészítője. Hozzá kell tennünk, hogy a látogatás egyben újabb lépés a magyar egyetemek közötti munkakapcsolatok kiszélesítésében, hiszen látogatásunk során a saját, a szegedi és a debreceni karok kiküldött hallgatóinak helyzetével, munkájával is foglalkoztunk. B. Sz. *r SZÁMÍTÁSTECHNIKAI ISMERETEK V. A legutóbb megtárgyalt adatrögzítés elvégzése, más szóval az adathordozó — a lyukkártyák, a lyukszalag vagy esetleg a mágnesszalag — előállítása után az adatokat be kell vinni a számítógépbe. Az adatbevitelt végző berendezéseket a rokon feladatok elvégzésére szolgáló tágabb családba, a periférikus egységek közé soroljuk. Ezek a szerkezetek az adatokat a számítógépbe beolvassák; a feldolgozás közben és végén a bevitt és a feldolgozáskor keletkező adatokat tárolják — vagyis további felhasználásra megőrzik —; majd a végső eredményadatokat kimenő adathordozóra rögzítik, illetve többnyire gyorsnyomtatón kiírják. Az igen sokféle típust felölelő periférikus egységek rendeltetésük szerint tehát három csoportba oszthatók: a bemenő (input) egységek, a kimenő (output) egységek és a tárolók csoportjára. Az adatbevitel a lyukkártyarendszerben, kártyaolvasás formájában — oszlopomként vagy soronkénti leolvasással — óránként 8—10 000 kártya leolvasási sebességgel történik. A fejlett elektronikus gépek lyukkártyaolvasói az egész kártyát egyszerire leolvasva, óránként 60—100 000 lyukkártya leolvasására képesek. Ahelyett, hogy a kártyákat késes szerkezettel húznák be, újabban a biztonságosabb pneumatikus eljárást alkalmazzák. Ugyancsak a biztonság fokozását szolgálja, mikor az adatokat egymásután kétszer olvassák le a modern fotocellás kártyaolvasók, hogy a gép utóbb a két ízben leérzett adatot összehasonlíthassa. Közbenső összegek rögzítése céljából a lyukkártya rendszerű feldolgozás keretében szükség esetén automatikusan összegkártyák készülnek. A számítógépben a közbenső adatok tárolására általában bőven van lehetőség, s ezért lyukkártya lyukasztóval a számítógépeket csak speciális esetben látják el. Ilyenkor viszont gyakran összeépítik a bemenő egységként működő kártyaolvasót a kimenő egység funkcióira szolgáló kártyalyukasztóval, mint pl. az IBM 1442 típusú lyukkártya olvasólyukasztó esetében. A kártyalyukasztás, miután mechanikus művelet, lényegesen lassúbb az olvasásnál. Különösen lassú az oszloponkénti lyukasztás. De soronkénti lyukasztás esetén is csak 9—18 000 kártya automatikus lyukasztása végezhető el óránként. Az elektronikus adatfeldolgozáshoz legalább 6 csatornás (papír) lyukszalag szükséges. Az ilyen szalagon az általában 64 jel írására alkalmas kiírószerkezetek jelkészlete már előállítható. A legelterjedtebb azonban a 8 csatornás szalag haszálata. Ezen 1 csatorna a párosság ellenőrzésére szolgál, míg a megmaradt 7 csatornán 128 jel állítható elő,ennélfogva mód nyílik arra, hogy a programozáshoz vagy az adattovábbításhoz szükséges különleges jelek is előállíthatók legyenek rajta. A korszerű lyukszalag leolvasó szerkezetek másodpercenként 1000 .jel leolvasására képesek. Az elektronikus számítógépeket majd mindig ellátják lyukszalag lyukasztóval. Ennek több oka van. Egyrészt a műszaki-matematikai számításoknál gyakran olyan kevés az eredményadat, hogy ahhoz nem érdemes a gyorsnyomtatót igénybe venni, s egyszerűbb a kapott lyukszalagot író automatán kiíratni, másrészt adattovábbítással kapcsolatban is gyakori a lyukszalag előállítás. Ilyenkor a szalagot telexgépen íratják át szöveges, azaz ember által olvasható formára. A lyukszalag lyukasztás korszerű sebessége: másodpercenként 110— 150 jel. A leggyakrabban használt bemenő egységek — és a velük rokon szerkezetű kimenő periférikus egységek — rövid bemutatása után az adattárolók és az adattárolás problémakörét tekintjük át. Mielőtt azonban az adattárolók feladatait és tulajdonságait ismertetnénk, meg kell említenünk, hogy az adattárolás bonyolultabb problémái elsősorban a tipikus adatfeldolgozási feladatoknál jelentkeznek. A műszaki-matematikai számításokat ugyanis általánosságban az jellemzi, hogy kevés bemenő adatból nagyon sok, és esetenként igen bonyolult művelettel kevés eredményadatot kell előállítani. Ezzel szemben az ügyviteli adatfeldolgozások területén nagy mennyiségű bemenő adatból igen egyszerű, de tömeges számolási művelet elvégzésével ugyancsak nagy mennyiségű eredményadathoz jutunk. A bemenő-, kimenő- és tárolóegységek működési jellemzői itt tehát döntő szerepet játszanak. A tárolóegységekről szólva a következőkben tehát az adatfeldolgozás problémaköréből indulunk ki. A mágnesszalagok mágnesezhető (vasoxid) réteggel bevont plasztikszalagok. Ezen a jelek elhelyezése olyan, mint a lyukszalagon. A lyukszalag lyukasztásainak itt természetesen mágnesezett helyek felelnek meg. Az alkalmazott mágnesszalag mindig a központi egység jellegéhez igazodik. Az ún. szavas gépeknél a központi egységben az alapegység 6 bit, s egy szó a fix elrendezésű tárolókban ennek többszöröseként 24—48 bit hosszúságú. Az újabb számítógépek byte szervezésűek. Központi egységükben az alapegység (a legkisebb címezhető egység) a byte, ami 8 bittel egyenlő. Egy szóvá tetszés szerinti számú byte-ot kapcsolhatunk össze. A központi egységhez igazodó mágnesszalag — a párosságellenőrzés kiegészítő csatornáját is számításba véve — a szó- vagy byte szervezés tükörképeként, a szószervezésű gépek esetében 6 + 1 7 csatornás, míg a byte szervezésű gépeknél 8 + 1 , 9 csatornás. A mágnesszalag jellemzői: a jelsűrűség és a sebesség. Többféle jelsűrűséget alkalmaznak. 1 cm-en általában legalább 80 és legfeljebb 640 jel kerül rögzítésre. A sebesség másodpercenként 1,5 és 3 méter körül mozog. A jelsűrűség és a sebesség szorzata az átviteli teljesítményt adja. E téren a teljesítményadatok jelentős szórást mutatnak. Minimálisnak tekinthető a másodpercenkénti 20 000 jel átvitele. Egyes típusok ennek az 5-, 6-, illetve 8-szorosát teljesítik. A jeleknek a mágnesszalagra való felvitelét írásnak (write), leérzékelését olvasásnak (read) hívjuk. A mágnesszalagegység fő részei: a két szalagtartó orsó (tekercs); a meghajtó mechanizmus; az író-, olvasó- és törlőfej; végül a szalagfutást szabályozó szerkezet, amely légritkított kamrák szívóhatásával végzi a szalagfutás szabályozását. Ehhez csatlakozik a mágnesszalagegység vezérlőműve, amely a központi egység és a mágnesszalagegység együttműködését biztosítja. Az írás, illetve olvasás csak a szalag teljes sebességű futásakor történik. A szalag indulása és leállása alkalmával a felgyorsulás, illetve fékezés miatt a szalag egy-egy része kárba vész. Ennek a jelrögzítésre fel nem használt résznek a neve: blokk-köz, s hossza minden megállás-újraindulás esetén 16—25 mm. Minél hoszszabb a megszakítás nélkül adatrögzítésre használt blokk, annál gazdaságosabb a mágnesszalag kihasználása. A blokk hosszúságát a programozó határozza meg. E hossz felső határa a központi egységbe a szalagolvasáskor egyszerre bevihető jelek számától, vagyis a központi tároló adatfeldolgozás közben e célra lefoglalható részének jelbefogadó kapacitásától függ. Olvasáskor csak az olvasófej működik, s a rögzített jelek érintetlenül a szalagon maradnak. Ezzel szemben a jelek felvitele alkalmával mind a három fej működésbe lép. Sorrendben először a törlőfej törli a szalagon levő jeleket, nyomban ezután az írófej felviszi az új adatok jeleit, ezt követően pedig az olvasófej az új jeleket mindjárt le is olvassa, hogy a rögzítés helyessége így ellenőrzésre kerüljön. Dr. B. J. A mágnesszalagegység működésének elvi sémája Magyar gazdaságpolitika 1965 után került sor népgazdaságunk állami irányítási rendszerének kritikai elemzésére, az 1968. évi gazdasági reform alapjául szolgáló irányelvek kialakítására, a reform bevezetésére és az 1971—1985. évi távlati tervezés munkahipotézisének kidolgozására. Gazdaságpolitikánk tudományos megalapozása ebben az időszakban vált állami hivatalok, tudományos intézetek, valamint elméleti és gyakorlati szakemberek közös feladatává. Dr. Csikós-Nagy Béla ezekről a napirendre tűzött kérdésekről két átfogó munkát írt. Az első — a Bevezetés a gazdaságpolitikába — 1969-ben jelent meg, s a szocialista gazdaságpolitika elméleti vázát adja. Az 1971 őszén a Kossuth Könyvkiadónál megjelent újabb mű — a Magyar gazdaságpolitika — hazánk konkrét gazdaságpolitikai problémáival foglalkozik. A mű első része gazdasági helyzetünk kritikai elemzését adja. Gazdaságunk méretét földünk egészéhez viszonyított területi és népességi adatok érzékeltetik. Áttekintést kapunk a szocialista világrendszeren, a KGST-n belüli helyzetünkről, és szót ejt a munka az életünket nagy mértékben befolyásoló szorosabb környezetünkről, a Duna völgye földrajzi, gazdasági, közlekedési és vízgazdálkodási viszonyairól, az itt kialakult és kialakítható kapcsolatokról, együttműködésről. Tervgazdaságunk kialakulásáról, a gazdaságirányítási rendszer 1947 utáni változásairól és ellentmondásairól szólva dr. Csikós-Nagy Béla kitér a terv és a piac kapcsolatainak újraértékelését tárgyaló vitákra, a gazdasági reformot megelőző nézetek alakulására, és röviden megemlíti a határainkon kívül, a Szovjetunióban, Jugoszláviában és a többi szocialista államban hangoztatott nézeteket is. A kötetben a gazdaságirányítás témaköre után a vállalati gazdálkodás kérdéseinek áttekintése következik. A mű ezen kívül két részt foglal magába. A második rész a reform alapját képező gazdasági koncepcióról, s a harmadik, a gazdasági mechanizmusról szól. A tárgykörök előadása folyamán szó esik politikai rendszerekről, technikai és tudományos színvonalról, gazdasági növekedésről, iparról, kereskedelemről, mezőgazdaságról és közlekedésről, s az egyes témák kifejtésekor a nagyságrendeket egymás mellé állítva, az egész emberiségről, földrészünkről és hazánkról. A művet ez a sokféleség mégsem veti szét. Egybetartja a nagyszerkezet, a közgazdaságtan szakágazatai szerint csoportosított szempontok következetes nyomon kísérése. A pozitívumok kiemelése után nem hagyjuk szó nélkül, hogy olvasás közben itt-ott hiányérzetünk is támadt. A munkában ugyanis akadnak félig-meddig nyitva hagyott kérdések is. Ilyennek tűnik többek között a teljes foglalkoztatottság, a kapun belüli munkanélküliség és a mezőgazdasági munkaerőszükséglet csökkenésének összefüggő kérdésköre, illetve kifejtésének leszűkítése, valamint a háromgyerekes családtípus kívánatos elterjedését előmozdító népességpolitikai ösztönzők említése anélkül, hogy a megoldásra vonatkozó bárminemű javaslat szóba kerüljön. Eltekintve e néhány fehér folttól, a Magyar Gazdaságpolitikának legfigyelemreméltóbb vonása, a jelenségek öszszefüggésrendszerének szüntelen sokirányú átvilágítása, s ami emögött érezhető, egy sajátos problémafelismerő és problémamegoldó szellemi tevékenység, melyet mindig izgat a tollára vett kérdés, és sosem éri be azzal, hogy tudása tárházából egy-egy sémát előkapva, fölényes közönnyel intézze el a mindnyájunkat közelről érintő gazdasági-társadalmi problémákat. vi - Szabó Imre: A jogelmélet alapjai című könyve a jogelmélet általánosnak tekinthető, fő kérdéseivel foglalkozik a marxizmus elmélete alapján Ennek során a jogot a társadalmi viszonyok hierarchikus rendjében és más társadalmi viszonyokkal való összefüggésében tárgyalja, így alapvető felfogását „társadalmi” jogelméletnek, egyben pedig általános jogviszony-elméletnek lehet nevezni. A mű első részében foglalkozik a tulajdoni, az állampolgári és az eljárási jogviszonyokkal, s ebből az elemzésből vonja le következtetéseit. A második részben a jog oldaláról közelíti meg az államot, és azt a szerepet tárgyalja, amelyet az állam tölt be a társadalmi viszonyoknak jogviszonyokká való alakításában. Itt külön elemzi a jogalkotást, a jogalkalmazást és az állampolgárok jogkövető magatartását. Végül a harmadik rész a jogtudatnak a joggal való összevetését vizsgálja, s megvilágítja annak mind általános, mind egyedi vonatkozásait. (Akadémiai Kiadó)