Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1972 (14. évfolyam, 1-16. szám)
1972-01-10 / 1. szám
— JOGÁSZ— ALKOTÓKÖR Patyi Németh Géza: FENEKETLEN Feneketlen ez a tó, kardos tündérek várnak ha fürdeni beugrasz egy ember vérének foltja sem marad, többen talán átfesthetnénk. Gyerek—én még aludtam, de az ő talpukon hidegült a földpadló. Anyám kombinéban lehelt meleget a csikó-hűzhelybe, apám fölpumpálta biciklijét s az agyagbányába indulás előtt egy puszit nekem is hagyott anyám száján. Horváth László: IFJÚSÁGOM, TE ZÖLD VADON... Daria Kalprin-nek és Marc Frechette-nek Amerika országútjain, Amerika sivatagában. Tested vonulatában, Megbocsájthatatlan — mentország van. Innen az időn túli tájról keresztezed sorsomat — Izzó fogaidra akasztom bomló hulláimat. Megkövült mozdulatod, sírógörcs a vállban. Pusztítsd el magad, hogy kikiabáljam! A városokba berobbant az idő. Szádban nyálzik a kegyelem. Ifjúságom, te zöld vadon... Te, Feledhetetlen! ’ ' NEPBALLADA li. (Dala Andor grafikája) KÉT ARC AZ OPERÁBÓL SUDLIK MÁRIA hihetetlenül aktív, mozgékony alkat, az ösztönös tehetségek közül való, szopránja az Opera nagy reménységeinek egyike. Ami élettörténetét illeti, egy évig gépi adatfeldolgozó volt, majd 1966 januárjában bekerült az Opera kórusába. Innen emelték ki 1967/68 őszén. Első nagy szerepének, a Poppea megvalósításának légkörét a feszült várakozás jellemezte (leginkább a kórus részéről), de Sudlik megmutatta, mire képes, s azóta számos szerepet vitt sikerre: az Aidát, Don Carlosból Erzsébetet, Szonját a Bűn és Bűnhődésből, Serenát a Porgir és Bess-ből. Saját bevallása szerint a Poppea „nem elégíti ki’’ dinamikus természetét, temperamentumát, bár Monteverdi operájának köszönheti talán élete egyik legforróbb sikerét, a Poppea tavaly őszi bemutatását a Moszkvai Nagy Színházban a Magyar Opera szovjeunióbeli vendégszereplése során. Arra a kérdésre, hogy milyen stíluskorszak zenéje áll hozzá legközelebb, őszinte hévvel válaszol: „Még nem döntöttem el, bár az áradó, romantikus dallamok tartanak leginkább rabságukban.” Az alakok megformálását és az átélést illetően is tömör a válasza: „Mindig a zenén keresztül közelítem meg a figurákat, s hogy az átélés... Az egyetlen dolog, ami nem okoz számomra gondot.” Sudlik Mária nagy vágya a Desdemona, amely tán meg is valósul az idei évadban, s nagyon szeretne oratóriumokat is énekelni. JÁNOSI PÉTER nem azok közül való, akik „nagy tehetségként” berobbanva, az első két évben végigénekelték az opera-repertoár összes főszerepét. Kis, majd egyre jelentősebb szerepeken: a Végzet hatalma Calatravaján, a Simone Boccanegra Pietróján, a Tosca Angelottiján, a Rigoletto Monteronéján keresztül vitt és visz az útja a nagyobb szerepek felé. Szorgos, becsületes munkával jutott el a Varázsfuvola decemberi előadásáig, amelyben a főpapot vitte színre. Jánosi nagy értéke éppen a szívós szorgalom, a kis és közép szerepek iránt is megnyilvánuló lelkesedés, vagyis az operai munka végtelen szeretete. S ha titkon nyilván ő is vágyik főszerepekre, beszélgetésünk során gondolatai elsősorban a színházi összjáték kérdései körül forogtak, amelyet ma már egyre inkább nemcsak a világhírű énekes főszereplők, hanem a színvonalas együttes játék, a kis- és középszerepek igényes megvalósítása is jelenti. „Egyébként a néző általában csak a főszereplőkre figyel, s nem nagyon veszi észre, hogy Monterone vagy Bonzo színreviteléhez is mennyi munka szükséges”. Jánosi Péter négy éve tagja az Operaháznak, s most a Varázsfuvola főpapja után Britten Szentivánéji álom című operájának Erkel színházi bemutatójára készül Theseus szerepében. Oczky — MILÁNKOVITS A. MILÁN: „HARCOS” Edward Albee: Drámák Edward Albee ma negyvenhárom éves, vagyis a pályán fiatalembernek számít, mégis ő ma a világ egyik legérdekesebb drámaírója. 1928-ban született. Származásáról, neveltetéséről nem szívesen nyilatkozik. Egy amerikai varietérendező fogadta örökbe. Albee kezdetben verseket írt, de e téren nem alkotott maradandót. Aztán 1958-ban megírta a Mese az állatkertről-t. Végigházalta vele a Broadway és az Off- Broadway összes színházait — a darab senkinek sem kellett. Végül, 1959-ben, Nyugat-Berlinben mutatták be, németül, nagy sikerrel. Amerika ezek után kénytelen volt felfedezni Edward Albee-t, aki azóta rendszeresen, szinte évente jelentkezik új darabbal. Világsikerét a hazánkban is nagy sikert aratott Nem félünk a farkastól című háromfelvonásos drámája hozta meg. Kötetünk igen részletes válogatást ad a szerző életművéből — a pályakezdő egyfelvonásosoktól az 1967-es Mindent a kertben című szatíráig. Életmű? Albee minden egyes darabja arra figyelmeztet, hogy nem lezárt életmű az övé, hanem állandó változás feszültségében izzik. Albee a szüntelen kísérletezést, az elért eredmények megdöntését tekinti művészete igazi terrénumának. r//s/ss/ssssssssssss//ssss/ssss//sssssssssss/ssssssssss/sss/ssss/sssssssss/ssss/sssssssssss/sssssssssss/sss/jss/ssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssss/ssssssrssssss* Horváth Endre: STRUPP EDE SZERENCSÉJE Strupp Edének jól menő szabósága volt a Nagyvezér utcában. Negyvenéves volt, ésvastag szemüveget hordott, mellényzsebében tűpárnát. Főként este dolgozott, lámpafénynél. Felesége kitűnően látta el a háziasszony teendőit. Gyermekük csak egy volt, szokatlanul vízfejű, viszont büszkék voltak rá. Strupp úr esténként szomorúan öltögette a cérnát. A kis varrószobában vasalóállvány, egy nagy doboz, egy szék és néhány fogas helyezkedett el, valamint Strupp úr. Éjfél körül, ha befejezte a szabást, aludni ment. Hiába, öregedett, egyre többet volt álmos. Mostanában egyre többször aludt el, akár munka közben is. Mint a tej. Valószínűleg ezért tartották ismerősei savanyúnak. Másnap anyag után szaladgált, vagy megrendeléseket vett fel, vagy járkált a szobában. Délután pedig elölről az egész éjfélig, és így tovább. Valószínű, hogy a cérnával együtt Strupp úr így öltögette volna el életét is, ha egy szép délelőttön be nem állít szabóságára egy illedelmes farkas. Ilyenfajta kuncsaftja még amúgy sem volt, de egyébként is látta, hogy jó szőrmében jár, gondolta, ebből többet fog kihúzni. Egyelőre azonban csak a farkas húzta ki magát, két lábon, és udvariasan kalapot emelt. — A nevem Ottokár. A magamfajtájúak között ez meglehetősen egyedi, mint ahogy egyedi önöknél, embereknél, az Ede. Strupp úrnak tetszett a jólnevelt farkas modora, és megkérdezte a korát. — Tizenkét telet üvöltöttem végig — hajolt meg Ottokár. — Áá, akár a fiam. Bizonyára ön is a hatodik elemibe jár akkor. Nem ismeri a fiamat véletlenül? Ifj. Strupp Ede. — Szép név, de sajnos nem ismerem — felelte franciás meghajlással Ottokár. — Én már javakorabeli farkasnak számítok, az ön fia azonban, az önök viszonyai között, roppant fiatal, ha jól sejtem. Amikor a roppant szót kiejtette, a szobaajtón benézett Struppné, Ottokár megijedt, a foga összekoccant, minek következtében p hang helyett k hallatszott szájából. A feleség rémületében elájult, és elterült a földön. A farkas sajnálkozását fejezte ki az események és Struppné teste fölött, de Strupp úr előzékenyen berúgta az ajtót. — Semmiség, mondhatnám azt is, ez mindennapos jelenet nálunk. Egyébiránt a fiam, tudomásom szerint, nem rokkant. Ottokár ezt nem értette. — Voltaképpen nem is ezért jöttem. — Parancsoljon — mutatott Strupp úr egy székre, ő maga a vasalódeszkán foglalt helyet. A farkas megköszönte, s farkát hátracsapva leült, kalapját pedig ölébe fogta. Közel hajolt a szabó füléhez. — Egy megbízásom lenne az ön számára. Nagy tételről van szó. Strupp úrnak megcsillant a szemüvege. — Miről? — Nos, azt hiszem még nem hallott róla. Mi, farkasok, külön szerzetesrendet alapítunk, önt szeretnénk felkérni három tucat reverenda megtervezésére és elkészítésére, lehetőleg minél rövidebb határidőn belül. Természetesen anyagot szolgáltatunk. Ez felerészt rókaprém, felerészt halpikkely lesz. Önnek csak meg kell álmodnia a csuhát, no és persze megvarrnia. Strupp úr elgondolkozott. Mennyi jöhet ebből? Harminchat reverenda, anyag van. Egy hónap elegendő az elkészítéséhez. — Egy hónap alatt megcsinálom. Húszezer. Megijedt, hogy Ottokár sokallani fogja az árat. Az azonban nyomban odanyújtotta mellső lábát az egyezséget megkötendő. * Melegen kezetlábat ráztak. Ottokár elbúcsúzott és megígérte, hogy két nap múlva megjelenik az anyaggal. Azután pontosan egy hónappal később a kész csuhákért. Végül megkérte a szabót a határidő pontos betartására, így is lett. A megbeszélt nap délutánján autózúgás hallatszott a ház elől. Strupp úr repeső szívvel szaladt ki, és nem kellett csalódnia. Tehertaxi volt. A sofőrülésről kipattant Ottokár és két izmos, jól megtermett rakodófarkas. Ottokár üdvözölte Strupp Edét, és röviden felhívta figyelmét a teljes diszkrécióra, amiről a múlt alkalommal megfeledkezett. Ezután a két izmos rakodó gyors ütemben behordta a szőrméket az előszobába. Mikor az utolsó prém, illetve pikkely is bekerült, a két segéd tisztelettudóan megállt az előszobában, Ottokár pedig a szabószobába lépett Strupp úr után, aki ez alkalommal megfeledkezett az előzékenységről. A farkas azonban látszólag mit sem vett észre ebből. Helyet foglalt, a szabó pedig elővette a reverenda tervezetét, amelyet szívós munkával és nagy fantáziával szerkesztett két napon keresztül. Míg magyarázott, Ottokár komoly arccal bólogatott, majd gratulált a szabónak a kitűnő forma megálmodásáért. —önben, azt hiszem, félreismert, de nagy tehetség lappang. Strupp úr zavarba jött és szabadkozott, az elismerés dicsét valamilyen módon mindenképp Ottokárra akarván áthárítani. — A nagyszerű alapötlet az öné volt — mutatott rá. — Csak ne szerénykedjék — intette le a farkas. — Egyébiránt most mennem kell, de megbeszélésünkhöz híven egy hónap múlva visszatérek. Azzal felállt, és indulni készült, Strupp úr kikísérte, és érzékenyen elbúcsúzott tőle. Az utolsó pillanatban utána kiáltott. — A fizetségben megállapodtunk már. Ottokár bosszúsan visszafordult. — O, mea culpa, erről megfeledkeztem. Az összeg felét természetesen előleg gyanánt fizetjük ki, a másik felét pedig egy hónap múlva. Ne mondjon semmit — szólt, amikor a szabó fel akart kiáltani, hogy ez előlegnek sok —, a mi bizalmunk teljes ön iránt. Azzal leszámolt tízezret a szabó markába. Majd kalapot emelt, beült a tehertaxiba, és társaival együtt elhajtott. Egy hónapig Strupp úr nem ismert se nappalt, se éjszakát, csak lámpafényt. Szinte megállás nélkül dolgozott. Csak amikor aludt, — naponta négy órát — vagy amikor evett, tette le kezéből a tűz-cérnát. Egymás után formálta a darabokat, vágta a prémeket, összefércel-