Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1977 (19. évfolyam, 1-19. szám)

1977-02-07 / 1. szám

IKÖNY­VEKRŐL Rövidítések és jelek Sor Ambrus nevét az új­ságaiéból, a rádióból, televí­zióból éppoly jól ismerheti a közönség, mint az irodalmi folyóiratokból, mai német re­gények fordításaiból, saját könyveiből,­­ hiszen sokoldalú érdeklődése számos műfaj ki­próbálására késztette. Új no­­vellás­kötete is — mely írói pályájának alighanem , egyik legjelentősebb állomása — e sokoldalú érdeklődés, írói tu­dás és tapasztalat eredménye. Találhatók benne riporteri érdekességgel és szociológusi érdeklődéssel megírt novel­lák hétköznap­jainak kis és nagy problémáiról, színes, eleven „egypercesek” európai utazásairól, bensőséges, ön­életrajzi ihletésű lírai leírá­sok az írói műhelymunkáról, vérbő szatírák, frappáns lé­lektani drámák és különös, modern ízekkel teli történel­mi novellák az egyiptomi fá­raók korából éppúgy, mint a II. világháború idejéből. Morális szenvedélyű, közé­leti mondani­való­jú írásaiért légy­ébkén­t a szerző 1976-bam Gábor Andor-díjat kapott. (Magvető Kiadó) A képernyő tekintete Elgondolkodtató, talán kis­sé meghökkentő is Halász László kötetének címe. Mi nézzük a televíziót — véli az olvasó —, mely az új társa­dalmi-kulturális értékeket, korunk problémáit hozza be otthonunkba. A pszichológus szerző azonban másképp te­szi fel a kérdést. Arra keres választ, hogy mit jelent való­jában a képernyő tekintete az ember személyiségének ala­kulásában. Ez a tekintet nem elhanyagolható alakító ténye­ző az élet minden szakaszá­ban, mindenekelőtt a gyer­mek és ifjú érzelem- és gon­­dolatvilágána­k formálásában. A képernyő tekintetét a pszichológus azért követi nyomon, hogy megismerhesse azokat az értelmi és érzelmi tulajdonságokat, amelyek — bár a nézőből a televízió hív­ja elő őket — a televízión kívüli ízlésvilágon is átütnek. A szükségképpen kritikus pil­lantás elidőz tehát a befoga­dó ismeretközlő és szépirodal­mat olvasó, színház- és film­néző, sportszurkoló, tárlatlá­togató, krimifaló, zene- és rádióhallgató, barkácsoló, tár­salgó tevékenységén is, hogy jobban előtűnjön a művelő­dés történetében eleddig szo­katlan fényben felvillanó ember. (Gondolat Kiadó) A demokráciáért és szocializmusért E kötet csaknem harminc esztendő munkásságát öleli fel. 1947-től (a KPM III. kongresszusa) egészen 1975. végéig ad válogatást a Portu­gál Kommunista Párt Köz­ponti Bizottsága főtitkárának, Alvaro Cunhalnak az írásai­ból és beszédeiből. Ezek alap­ján megismerhetjük ,a ki­emelkedő kommunista veze­tő állásfoglalásait, s egy­szersmind a PKP stratégiáját és taktikáját, azt a hosszú küzdelmet, amely elvezetett az 1974. áprilisi fordulatig, a fasiszta diktatúra megdönté­séig, és folytatódik ma is a demokratikus átalakulásért, a reakció hrői ellen. A kötet bemutatja a PKP tevékenységét az illegalitás nehéz időszakában, az antifa­siszta egység kibontakozását, mindenekelőtt a Fegyveres Erők Mozgalmának előzmé­nyeit. Az 1974. április 25-i demokratikus fordulat után elhangzott Cunhal-beszédek közül elsősorban azok szere­ pelnek a kötetben, amelyek a portugáliai demokratikus átalakulás legjellemzőbb moz­zanatait és a kommunisták küzdelmeit tükrözik (kor­mányválságok, a reakció puccskísérletei, a szakszerve­zeti egység, a párt és a tö­megszervezetek viszonya, az antifasiszta demokratikus egység, a legégetőbb gazdasá­gi és szociális problémák, a demokratikus földreform, a nemzetközi tényezők stb.). A demokratikus Portugália megteremtéséért folyó nehéz küzdelem magára vonta a vi­lág haladó erőinek figyelmét, és fontos tapasztalatokat ad a nemzetközi forradalmi harcnak. Ezeket a leghitele­sebben a PKP Központi Bi­zottsága főtitkárának beszé­deiből és írásaiból ismerhe­tik meg a portugál kérdések­ben alaposabb tájékozódást kereső olvasók. (Kossuth Könyvkiadó) Európa közepén . Ahogy a regény­folyam első kötetében sorakozó történetek a világháború éveit és a fel­­szabadulást idézik, ez a má­sodik kötet is zárt egésznek tekinthető, amennyiben az emberi sorsokat bemutatva a nagy infláció zűrzavarától a szocialista átalakulás kezde­téig­ összefüggő, és nagy táv­latú képet ad történelmünk változásairól. Politikai ese­mények, közéleti kalandok és szerelmek szövődnek össze — életszerűen, izgalmasan — Hegedűs Géza kötetében. A pengő boszorkánytánca minden idők legnagyobb in­flációjának regénye: infláció pénzben, infláció nőkben, in­fláció eszmékben. A főhős, Botos Béla — a regényfolyam cselekvő,­ aktív rezonőrje — csaknem eltéved a nehezen áttekinthető közviszonyokban. A Párhuzamos életrajzok a Népi Kollégiumok hőskorá­nak regénye. Az Aszály — a bankok államosításának hát­terével — egy jó szándékú, de az eszmék közt ingadozó, túlérzékeny ember története, amelyben apa és fiú ellentéte példázza a polgári családok jó részének szükségszerű fel­bomlását. , Az állam én vagyok úgy idézi fel a gyárak államosí­tását, hogy egy cselekvésre született férfi magatartásában a hatalom­­torzító hatását is érzékelteti. A kötetet lezáró Két év nagy idő című elbeszélés pe­dig egy házasság csődbe ju­tásának és egy szerelem ki­bontakozásának megelevenít­­ésével egy korszak lezárulá­sáról és új korszak kezdeté­ről vall. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Rádió­csillagászat HEY, JAMES STANLEY, a rádiócsillagászat egyik neves szaktekintélye, a nap rádió­­sugárzásának felfedezője ad átfogó képet erről az új tu­dományágról, amely rövid múltja ellenére a csillagá­szatnak ma már nélkülözhe­tetlen kutatási területe. Elő­ször megismerteti az olvasót a rádióhullámok fizikájával, majd a csillagászatban hasz­nálatos ■ berendezésekkel, el­sősorban a rádióteleszkópok­kal. A következő fejezetek a Hold, a bolygók, a Nav rá­diósugárzását tárgyalják, majd a galaxisok rádióforrá­saira, a rádiógalaxisok és a kavzárok ismertetésére kerül sor. A könyv e tudomány pil­lanatnyi állását tükrözi úgy, hogy nemcsak az Angliában és USA-ban elért eredmé­nyekre támaszkodik, hanem többek között szovjet,­­ hol­land, svéd, ausztrál, sőt ma­gyar kutatásokra is hivatko­zik. Külön említést érdemel­nek a könyv szép és modern fotói, valamint a nagy­on egy­szerű és a magyarázatot elő­segítő ábraanyag. A köz­yv megértéséhez a közérvsi­o­ás ismeretanyag elegendő, a szerző csak a legszükségesebb esetben alkalmaz matemati­kai leírásokat, így a mű szé­les érdeklődési körre tarthat számot. (Gondolat) Negyedszázados évfordulóra A MAGYAR MIN! IDEGEN NYELV A magyar nyelvet megta­nulni és megtanítani — rend­kívül nehéz feladat, századok óta bizonyítják ezt az idegen­­ajkúak­, s imm­ár negyed szá­zada bizonyíthatják a Bölcsé­szettudományi Kar központi magyar nyelvi lektorátusának tanárai és tanítványaik is. A „magyar mint idegen nyelv" fogalom napjainkban szinte divatszámba megy, hallunk, olvasunk róla de hogy való­jában mit takar e fogalom, erre már nehezebb választ ta­lálni. A negyedszázados évfor­dulón Pregyi Endre docenssel, a lektorátus vezetőjével arról beszélgettünk, mi is a tartal­ma ennek az új fogalomnak. — A magyarnak idegen nyelvként való tanítása nyelv­­oktatási kérdés, s mint ilyen, az alkalmazott nyelvészet kö­rébe tartozik. Az alkalmazott tudományok konkrét társadal­mi feladatok szolgálatában áll­nak, mindig valamilyen elmé­letet visznek át a gyakorlatba. Társadalmi szempontból a ha­zánkban tanuló külföldiek ma­gyar­ oktatásiról van szó. Ezt a célt a felszabadulást követő újfajta nemzetközi kapcsolata­ink tűzték elénk, a szocialista, valamint a gazdaságilag fejlő­dő országokból mind nagyobb számban kezdtek jönni hoz­zánk fiatalok, hogy itt végez­zék egyetemi tanulmányaikat. Számukra biztosítani kellett és kell a magyar nyelv elsajátí­tását. Ezért hozták létre a bölcsészkaron — éppen ne­­gyedszázada — a lektorátu­sunkat, majd így nőtt ki a Zsombolyai utcai diákotthon nyelvtanfolyamaiból a Nem­zetközi Előkészítő Intézet, ahol az egyetemre való beiratkozás előtt a diákok megkapják a szükséges nyelvi alapokat­. A lektorátus oktató mun­kájának kialakulása összefüg­gött a magyar mint idegen nyelv módszertanának kidol­gozásával is. Hogyan kezdő­dött el ez a munka? — A kezdet kezdetén ha­gyományos eszközökkel dol­goztunk, de a tapasztalatok hamarosan a következő vá­laszút elé állítottak bennün­ket: vagy elmenni innen — vagy maradni. Ha maradok, akkor viszont valami egészen újat kell csinálni. Az utóbbi mellett döntöttem. A második lehetőségnél a ,,kell”-t a tár­sadalmi feladat diktálta, az „új” igénye pedig egyszerűen abból adódott, hogy a gyakor­latban alkalmazandó elméletet illetően követni való példa, előzmény nem állt rendelkezé­sünkre. Hogy az életben mit kell csinálni, azt sohasem az élet szebbik oldala mutatja meg, hanem az ellenkezőjé. Innen ezért nem is nehézségként aposztrofálnám az egykori gondokat, hanem inkább azt mondanám, hogy burokban születtünk. Az ötvenes évek végén ugyanis, amikor na­gyobb kitekintés nyílott a négy ágrás felé, kiderült, hogy vi­lágszerte gond az, ami minket is szorít: a nyelvoktatás ha­gyományos módszerein átlé­pett az idő, így az az előny, amivel a hagyománygazdag­ság tekintetében a világnyel­vek velünk szemben rendel­keztek, nem gátolhatott ben­nünket, hogy a megújhodás nemzetközi lendületében ver­senyképesnek ne érezhessük magunkat. Mert igaz ugyan, hogy azok az impulzusok, amelyek a nyelv kommuniká­ciós szerepére hívták fel a fi­gyelmet és a korszerű nyelv­oktatás kérdését úgyszólván napirenden tartották, külföld­ről jöttek és az idegen, főleg világnyelvek oktatásával vál­tak ismertté, a magyar idegen nyelvként való tanításának ki­bontakozása mégis hazai sa­játosságok között ment végbe. A nyelv oralitásának el­sőbbsége, a mondat-, illetve beszédközpontúság, a nyelv szokásrendszer jellegéből adó­dó automatizációs eljárások, valamint az őket segítő tech­nikai eszközök — és még so­­rolhanám a korszerű nyelvok­tatás vívmányait — minden nyelvre érvényesek, univerzá­lis jellegűek. Csakhogy ezek nyomán a magyar mint idegen nyelv nem sarjadhatott volna ki és nem szökkenhetett volna szárba. Még kevésbé attól, amit az univerzalitással éppen ellentétesen, az oktatás lokális követelményeinek nevezhet­nénk. Mert mások az oktatás feltételei hazánkban, ahol az idegenajkú az idegen nyelv környezetében él, és megint mások külföldön, ahol a forrás­nyelv miliője szinte a tanterem falai közé kényszeríti a nyelv­­tanítást. Emellett még hazai viszony­latban­­ is beszélhetünk diffe­renciálódásról, mert­ mások a körülmények az Előkészítő In­tézetben, ahol tíz hónap alatt a tanárok követhetik az egy­szerűtől a bonyolult felé ha­ladás pedagógiai elvét és vi­szonylag redukált nyelvtant és szókincset kell tanítaniuk, és megint mások a viszonyok az egyetemei­, ahol a külföldi hallgató­­ egyszerre találja magát szemben a nyelv bo­nyolult viszonyaival és teljes szókincsével. Hát még, ha a TIT-re, vagy a nyári egyete­mek tanfolyamaira gondo­lunk ... — Vajon mindez azt jelenti, hogy annyiféle felfogásban je­lenik meg a „magyar mint idegen nyelv", ahány helyzet adódik? — Nem-nem ... Negyedszá­zados tapasztalataink sze­rint e probléma kulcsa a külföldiek magyaroktatá­­sának konfrontációs jelle­gében található. Az oktatás folyamán minden pillanatban két nyelv — az anyanyelv és a célnyelv — áll egymással szem­ben, mégpedig egyező és nem egyező elemeik révén. Nekünk pontosan azért, kell beállnunk az idegen nyelv nézőpontjába, hogy a tanítványt ügye­sen átsegíthessük az inter­ferenciák akadályain, anél­kül,­ hogy tételesen be­szélnénk róluk. Következés­képpen nem végezhetünk az órákon kontrasztivitást, mert növelnénk az anyanyelv gátló hatását. Rögtön hozzá kell tennem, hogy ez az eljárás nemcsak a tanításban gyümölcsözik. Ered­ményes abból a szempontból is, hogy a magyar grammatika olyan rejtett fonalai kerülnek felszínre, amelyek nem ötlöt­­tek szemébe még senkinek. Emellett szép számmal elő­bukkannak olyan nyelvtanilag kodifikált nyelvi jelenségek, amelyeket meg lehet kérdő­jelezni, vagy találkozunk olyan elméleti tétellel, amely a ma­ga nemében igaz, de a gya­korlatba nem lehet „egy az egybe” áttenni. Ezeket az el­lentmondásos helyzeteket a nyelvtanárnak kell feloldania. Tehát a­­ háttérből észrevétle­nül alkalmazott nyelvi egybe­vetés, majd a magyarra első­sorban jellemző nyelvi jelen­ségek párbeszédszintű automa­tizálása, valamint az elmélet és a gyakorlat közötti ellent­mondások szakadatlan feloldá­sa lehet a magyart idegen nyelvként oktató tanár legfon­tosabb feladata. — Milyen ellentmondások vetődnek fel, illusztrálhatnánk ezt néhány példával? — Ha elfogadjuk, hogy a nyelv kommunikációs eszköz — merthogy az —, akkor elő­retolt állásban találkozunk a Saussure óta napirenden sze­replő forma és tartalom kér-­ désével. A tartalom az, ami közvetítődik, a forma pedig az eszköz hozzá. Filozófiailag nem vitás, hogy a tartalomé az elsőbbség. A nyelvoktatás­ban azonban — különösen a kezdeti szakaszban — a for­mát maga elé engedi a tarta­lom, hiszen a célnyelv for­máit rákényszerítjük a tanu­lóra, aki az emberi gondolko­dás anyanyelvi eszközeivel már rendelkezik. Eközben feje te­tejére állítjuk azt az ugyan­csak Saussure nevéhez fűződő tételt, hogy a beszéd az egyén aktusa. A tanítás során a kész formákkal való bombázás kö­vetkeztében a beszélőt éppen a saját kezdeményezésétől fosztjuk meg. — Gondolom, ezek a kész formák, főleg az ismeretlen szavakat jelentik, amelyeket a tanulóknak el kell sajátíta­niuk. Az előbb azonban a taní­tás beszédközpontúságáról esett szó? — A kész formán valóban nem valami egészet kell érte­nünk. Ez azonban nem jelenti a múlt kísértését, a szóközpon­túságot, hanem ismét ellent­mondást kell feloldanunk. Di­alektikusan nézve akkor va­gyunk mondatközpontúak, ha a részeknek, tehát a szavak­nak egészet alkotó potenciál­ját tartjuk szem előtt. Itt lép műveletünkbe a vonzat,­ amely szinte előre vetíti a produkálandó mondat létfelté­teleit. És ez nagy dolog! A mondat közismerten a nyelv mikrovilága és nincs semmi teljesség a nyelvben, amely mondaton kívüli lenne. Ezért a legszebb nyelvoktatói feladat: bábáskodni a világra hozatalánál. Mikor aztán már megszületett, tovább fürkészni mozgását, hogyan tágul vagy zsugorodik szakadatlan transz­formációk keretében. Ma a természettudományos gondol­kodás hatja át a nyelv vizsgá­latát: a szerkezet, a lineáris a vertikális, a statikus és a többi fogalom mind erről­­ vall. Kortársként én is ezt az utat próbáltam követni, ami­­koris a legtökéletesebb geo­metriai forma, a gömb hely­változás nélküli mozgását igye­keztem kikövetkeztetni a nyelv működéséből A szaka­datlan pulzációt­, azt a transz­­formációt, amely a mondatok­nak egymásba való átcsapása során jön létre, és amely fel­dob minden elképzelhető nyelvtani jelenséget. — Milyen jelenségekre gon­dol itt? — A képzőt például a leíró nyelvtan a lexika körébe utal­ta és utalja ma is, holott dön­tő szerepe van a mondatalko­tásban. Íme egy vonzat-struk­­túra szótári formájában: tö­rekszik vai vmire. Megfelelő tartalom beiktatásával a kö­vetkező mondat jöhet létre- Az ember a világ megismeré­sére törekszik. Ha elveszem a megismerés szó képzőjét, fel­szabadul az ige, amely mon­datot követel magának, de a vonzat -re ragja is helyet kér és kap is az utalószó toldalé­­kaként. Az ember arra törek­szik, hogy a világot megismer­je, így jött tehát létre az a koncepció, amely a vonzatköz­­pontú és transzformációs —de nem Chomsky-féle — nyelv­­oktatás elnevezéssel szerepel egyetemi jegyzeteinkben. Ez a koncepció épült bele a Nem­zetközi Előkészítő Intézet nyelvkönyvébe az ottani taná­rok közreműködésével. Ezt a koncepciót tartalmazza az ok­tatási program, amely műkö­dési alapja „a magyar mint idegen nyelv” szakos képző speciális stúdiumnak a böl­csészkaron. A speciális stúdiumot har­madéves magyar és valami­lyen idegen nyelv szakpárosí­­tású hallgatók vehetik fel. Négy hallgatóval kezdődött egykor a képzés, és ma a há­rom évfolyamon 25-en készül­nek erre az új pályára. Az el­méleti képzésüket a Nemzet­közi Előkészítő Intézetben rendszeres gyakorlati munka egészíti ki, hospitálnak és gyakorló-, illetve vizsgatanítá­sokat végeznek a hallgatók­ Egyre többen jönnek hazánk­ba külföldiek és külföldön is mind több helyen tanítják a magyar nyelvet. Ez az elmélet az alapja annak, hogy a lekto­rátuson végző tanárok jó fel­­készültséggel tehetnek eleget szakmai és politikai szempont­ból is jelentős feladatuknak, megismertetni a külföldiekkel nyelvünket, ka­t­­ánkat, tár­sadalmi rendünket. — sk — Az Egyetemi Színpadnak két bejárata van. Egy a Pesti Barnabás utca felől, ezt is­meri jól a közönség is, egy pedig a Bölcsészettudományi Kar első emeletéről. Utóbbit és a fölötte levő második emeleti karzatot általában az egyetemisták látogatják. Ja­nuár 18-án az utcai bejára­ton bevonultak a falvakatok és a festők. Állványaik, létrá­ik takarosán betöltötték mind a két emeletet, úgy hogy a Színpadra igyekvő csak a szűkületen bújkálva, a rögzí­tőszerelvényeken átmászva érheti el mind a nézőteret, mind az irodákat. Aki a Vidámpark erdei út­vesztőjére emlékeztető, de az ottaniaknál jóval kevésbé „örömteli” akadályokat le­­küzdi és céljához ér, még ko­rántsem érezheti magát győz­tesnek. Egyrészt mivel a visz­­szaút ugyanekkora megpró­báltatásokkal jár, másrészt csak az épület elhagyása után tudja számbavenni, hány malter- és festékfolt tanús­kodik kalandjáról öltözetén. Ottjártának emlékét termé­ EGY - KÉT­ szeresen nemcsak saját hol­mijai őrzik. Igaz persze, hogy a dolog jóval bonyolultabb: a Színpad folyosója, nézőtere, irodái szintén beszédesen bi­zonyítják, ismét megérkezett valaki, hiszen a lábnyomok hozzáértő nyomolvasónak még azt is elárulják, férfi volt-e az iménti látogató vagy a nő. A karbantartók megígérték, hogy naponta összetakarítják munkájuk helyszínét, s eb­ben nincs is oka kételkedni senkinek, de az ő dolguk is fölötte nehéz. Ugyebár a lét­rák, az állványok... Meg hát hozzá sincsenek nagyon szok­va az ilyen ígéretek teljesí­téséhez, hiszen ez annyira egyedi. A Színpad működik végre s megállni, amikor közönsé­ge újból érdeklődéssel tün­teti ki, érthető módon nem TEST LÉLEK szeretne. Bejárat nélküli színházba viszont, hogy jus­son be a néző?... Hát a másik útvonalon, a BTK „A”-portája felől, mon­daná minden figyelmes olva­só. Nem úgy a BTK illetéke­sei. Szerintük az „A”-porta nem tarthat nyitva még heti két-három alkalommal sem az előírt időpontnál tovább. Hiába ajánlotta föl a Szín­pad a túlmunka megfizetését, a fölvezető út felügyeletének biztosítását, továbbá a plusz használatbavétel miatti több­lettakarítás elvégeztetését, a BTK nem adott engedélyt. Oldja meg a Színpad, ahogy tudja. Nem tudja. S itt a monda­nivaló lényege! A BTK és a Színpad nemcsak épületileg egy test, intézményileg nem áll a kettő egymástól annyi­ra távol,­ amint ezt kari ol­daton gondolják. A Színpad — jól tudjuk — kiveszi ré­szét az egyetem oktatási-ne­velési célkitűzéseinek telje­sítéséből. Minden héten csü­törtökönként teltházzal mutat be a filmesztétikai oktatás­hoz filmeket az Esztétikai tanszékkel közösen összeállí­tott program szerint. Tanszé­ki rendezvényeknek ad ott­hont, s általában sohasem zárkózik el, (sőt anyagi támo­gatást sem vár!) amikor egye­temi érdekű rendezvény mi­att kell üzemelnie. S ezenkívül: A BTK ,­A”­­portája napközben tárva­­nyitva. Az megy be rajta, aki akar, soha senkit nem állí­tottak meg ott, még azokat sem, akik csak­­úgy betéved­tek, mert nehezen igazodtak el a natív belvárosi épületek között. Ugyanakkor meghosz­­szabbított esti nyitvatartás esetén a Színpadnál szokásos ügyeleti rend érvényesülne S mind­zel megtakar­hat­­nánk harminc-negyvenezer forintot. Annyira kalkulálják a lén-tés-t­él­ai tolvozó nap mint nap végzett takarítását

Next