Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1978 (20. évfolyam, 1-20. szám)
1978-02-06 / 1. szám
Párbeszédjegyzetek az életmódról AZ „EMBERI GAZDAGSÁG" ÉRTELME BESZÉLGETÉS LUKÁCS JÓZSEF PROFESSZORRAL (Folytatás az 1. oldalról.) a gyermekkorban az ember a társadalmi viszonyokat, a társadalom által hordozott kultúrát, szokásokat, ismereteket teszi magáévá... a szűkebb értelemben vett nevelésről van itt szó, jóllehet a család és az iskola hatásán túl nem feledkezhetünk meg a gyermekeket érő különféle benyomásokról, sem. Ez az összetett folyamat, amely kezdetben tehát meglehetősen egyirányú, a korábbi nemzedékek által kialakított tudás túlnyomórészt passzív befogadását jelenti. A 12. életév után azonban kibontakozik egy ezzel ellentétes irányú mozgás is, amikor az egyes ember kezdi keresni a helyét a közösségen belül, megpróbálja önállóan kiformálni saját személyes arculatát, meghatározni céljait, törekvéseit. Ismeretes, hogy a kamaszkorúak milyen zavaros, olykor komikus formában válogatnak a különböző hatások között. Mégis itt arról van szó, hogy kezd kialakulni egy aktivitás, amelynek az a jellemzője, hogy bizonyos környezeti hatásokat a fiatal ember erőteljesen befogad, másokat pedig határozottan elutasít. Ez a differenciálatlan igenlés és tagadás hosszabb ideig megmarad, míg azután az élettapasztalatok hatására kiforr az egyénnek egy némileg kiegyensúlyozottabb arculata, amelyet karakternek, jellemnek nevezhetünk. S ez a karakter most már a saját belső törvényei szerint, kritikusan válogat az őt érő hatások között. Ez a válogatás viszont természetes kapcsolatba kerül az egyén célrendszerével. A kérdés itt az, hogy ezek a frissen megformálódott célok mennyire állnak összhangban a társadalom egész mozgásával, vagy mennyire térnek el attól. Abszolút egybeesés természetszerűen nem lehetséges, azonban tiltakoznunk kell minden olyan elképzeléssel szemben is, amely szerint valamilyen elkerülhetetlen végzet, örök és feloldhatatlan konfliktus választja f el az egyént a társadalomtól ... A kérdés csak az, melyek azok a társadalmi szerkezetek, amelyek minél több egyén számára tesznek lehetővé egy relatív összhangot az egyéni célkitűzések és a társadalom egészének mozgásai, törekvései között. Úgy tűnik, az emberiség hasonló utat jár be, mint az egyes ember... Bár minden analógia torzít, a segítségével helyesebben értelmezhetünk lényegi folyamatokat. Az emberiség előtörténetének hosszú kapitalizmus előtti időszakában az., egyed elsősorban a kialakult és többnyire öröknek tekintett normák és értékek elsajátításán keresztül valósíthatta meg a cselekvését. Igaz, a kapitalista társadalomban megjelenik a viszonyokat átformáló emberi tevékenység igénye, anélkül azonban, hogy céljait az ember társadalmi vonatkozásban igazában realizálhatta volna. Ha tehát a kapitalizmus előtti történelmet az emberiség gyermekkorának nevezzük, akkor — az analógia kedvéért — a kapitalista korszakot nevezhetjük az emberiség serdülőkorának, pubertásának, amikor az ember már próbál megvalósítani bizonyos célkitűzéseket, amelyeket azonban még csak elvontan képes megközelíteni, és amelyek nagyon sokszor a visszájukra fordulnak. A nagykorúvá válás rendkívül súlyos és nagy feladata a mi korunk előtt áll, nekünk kell azt megvalósítanunk ... Most kell, hogy felvetődjön a kérdés: ha az ember szabadságának, sokoldalú és adekvát döntési képességeinek a kibontakozása valamiképpen előbbre halad a társadalmi fejlődésben, hogyan foghatjuk fel akkor ennek a szabadságnak a tartalmát, a nagykorúság, a felnőtté válás jegyében? ... — Hadd ugorjunk itt egy percre vissza a történelemtől az egyes emberhez: van-e valamilyen javaslata, ha úgy tetszik, receptje a filozófusnak a fiatalok számára a„választani tudás”, a hatások, benyomások, lehetőségek közötti eligazodás tekintetében? — Mind a felnőttet, mind a fiatalt nap mint nap rendkívül sokféle hatás éri, sok minden között kell választania. Az igazság az, hogy azért kell türelemmel követni az ifjúság fejlődését, mert miként az emberiség, a fiatalok is csak a próbálgatások kohójában tudják megtalálni a helyes utat. A próbálgatásokhoz viszont bizonyos keretek is szükségesek, hiszen az ember, amióta ember, intézményesített formákban valósítja meg ezt a Gemeinwesent, vagyis nembeli lényegét. A fontos az, hogy ezek az intézményi formák — legyen az baráti kör, KISZ- alapszervezet, ifjúsági művelődési kör vagy akár egy tánczenekar törzsközönsége — ne szűkítsék, hanem előmozdítsák a szélesebb rétegek aktivitását. Ezt a sokféle formát tudatosan kell fölhasználni arra, hogy a fiatalok megtanuljanak értékelni, rendelkezni lehetőségeikkel és cselekedni is életük fontos kérdéseit illetően. A polgári demokráciában annak, hogy ki mit mond, mit akar, igen korlátozott a következménye a társadalom egésze tekintetében. A szocialista demokrácia viszont arra ad lehetőséget, hogy a társadalom mozgásának irányát valamiképpen ténylegesen befolyásoljuk, hogy abba bekapcsolódjunk, a felmerülő alternatívákat magunk is tudatosítsuk, az egyiket elhárítsuk, a másikat magunkévá tegyük. S aztán amellett kitartsunk, megvalósítását magunk is vállaljuk... Mindehhez persze tanulás, kultúra, világnézet kell. Úgy gondolom, ez egyike azoknak a lehetőségeknek, ahogyan kiformálódhat a felnőtt ember... De térjünk vissza kiindulásul választott gondolatunkhoz: mi tehát a tartalma annak az emberi teljességnek, amit egyén és társadalom kölcsönhatásának eredményeként kibontakozni remélünk. Ismeretes, hogy a történelem különböző korszakaiban különféleképpen rögzítették azt az ideált, amely felé az embernek érdemes volt törekednie. Az antik poliszban a jó (és nem a gazdag) állampolgár volt ez az eszmény, ami azután kiüresedett és ellenpólusaként a korai kereszténységben született az a felfogás, amely nemet mondott mind az ember állampolgári minőségére, mind a tárgyi értelemben vett gazdagságra, s az ember létének igazi célját nem a társadalomba, hanem egy természetfölötti világba helyezte. Ezeknek az ideálképződményeknek a késői reakciójaként lép fel a polgári eszmény, amely szerint az ember értékét azon mérik, hogy mivel rendelkezik, melyek azok az anyagi javak, amelyeket birtokol. A pénzt a fiatal Marx már a „Gazdasági-filozófiai kéziratokban” — Shakespeare-rel egybehangzóan — úgy jellemzi, mint azt a csodatevő jószágot, amely képes a csúfot széppé, a gyávát bátorrá tenni, emberi és nem emberi tulajdonságokat a visszájukra fordítani. Itt a gazdagság mint anyagi javakkal való leírás kerül az előtérbe... Ezt a jelenséget azonban nem szabad összetévesztenünk azzal, ahogyan a marxista filozófia az igazi gazdagságot elméleti szempontból felfogja. Hadd idézzek itt közvetlenül Marxtól: „A régi szemlélet — írja a „Nyersfogalmazványban” —, amelyben az ember jelenik meg a termelés céljaként, bármilyen korlátolt nemzeti, vallási, politikai meghatározásból is, igen magasztosnak látszik a modern világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként ... Valójában azonban — folytatja Marx — ha a korlátolt polgári formát lehántjuk, mi egyéb a gazdagság, mint az egyének szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelőerőinek az egyetemes cserében létrehozott egyetemessége, mint a természeti erők, mint az in. természetnek mint az ember saját természetének erői feletti emberi uralom teljes kifejlődése. Mi egyéb a gazdagság, mint az ember teremtő hajlamainak abszolút kimunkálása, aminek nincs más előfeltétele mint a megelőző történelmi fejlődés, amely a fejlődésnek ezt a totalitását, azaz minden emberi erőnek, mint olyannak előre adott mércével fel nem mérhető fejlődését öncéllá teszi. Mi egyéb a gazdagság, mint amikor az ember nem „egy" meghatározottságában termeli magát újjá, hanem a levél abszolút mozgásában van.” Nem akarok a részletekbe bocsátkozni, de azt hiszem, világos, hogy a gazdagság Marxnál a kommunizmus szemszögéből tekintve mint a személyiség gazdagsága jelenik meg, és nem pusztán mint a javak birtoklása. — Korszakunk fő történelmi célja az emberi személyiség ilyen értelmű marxi „gazdagságának” tömegméretekben való megteremtése ... Van-e valamilyen akadálya ennek? — Kétségtelenül demagógia lenne azt állítani, hogy ez a személyi gazdagság lehetséges a nyomor bázisán, az elemi emberi szükségletek kielégítése nélkül. De az anyagi feltételekkel kapcsolatos szükségletek kielégítése, bár a gazdagság fontos feltétele, nem maga az emberi gazdagság. Marx értelmezésében annak igazi minősége egy olyan személyiség kifejlődése, amely képes másokkal kicserélni saját értékeit. A gazdagság uralom, de nem kizárólag a természet, hanem a saját természetünk felett is. így kap új értelmet az „ismerd meg tenmagadat” a görög antikvitástól Shakespeare-en keresztül, napjainkig gyűrűző jelszava: saját magunk és társadalmunk megismerésével, e kettő összecsendülésében leljük föl igazában a harmóniát, miközben kimunkáljuk teremtő hajlamainkat, legjobb lehetőségeinket. , Ehhez természetesen meg kell teremteni a reális társadalmi feltételeket. Olykor azonban azt gondolják — fiatalok is —, hogy ezek a feltételek adottak, vagy hogy valamiképpen automatikusan előállnak az ő közreműködésük nélkül, figyelmen kívül hagyják, hogy e feltételek közé tartozik a cselekvő ember is a maga vágyaival, céljaival, elképzeléseivel. Máskor azt vélik, hogy pusztán össztársadalmi intézkedésekkel el lehet érni egy olyan állapotot, amelyben aztán minden személyiség kibontakozik, és egymással kölcsönhatásba lépve boldog lehet... Ez azonban — azt hiszem — teljesen hamis felfogása a marxi—lenini koncepciónak: a társadalmi fejlődés csak a reális lehetőségét hozza létre egyén és társadalom ilyenfajta konvergenciájának, amelyet nem szabad összetéveszteni a már „megvalósulttal”. Ahhoz, hogy a szocialista tulajdon- és termelési viszonyok talaján az egyes emberi személyiség sokoldalú kibontakozása végbemehessen, rendkívül nagy mértékű erőfeszítés, a kultúra egész korábban létrejött tárházának a feldolgozása és elsajátítása szükséges. Két rossz alternatíva fenyeget egyébként bennünket ebben a tekintetben. Az egyik az, amikor az adottat, a létviszonyokat, a Van-t abszolutizálják, ezek jelentőségét túlozzák el. A pozitivizmust nemcsak azért bíráljuk, mert a nyugati országokban egy elterjedt filozófiai áramlat erre a bázisra helyezkedik, hanem azért is, mert a mindennapi életben is vannak olyan mozzanatok, folyamatok, amelyek abba az irányba hatnak, hogy az emberek az éppen adott állapotot természetesnek tekintsék, abba belenyugodjanak, és ne gondolkodjanak el azon, hogy miből lett és hová vezethet ez az állapot. Ha fiatalokkal beszélünk, találkozhatunk olyanokkal, akik azt mondják: mit érdekel bennünket a múlt, apáink történetei. S ugyanez a réteg gyakran azt is mondja, hogy: amit ti a jövőről beszéltek, az fantázia, elképzelés — azt nézzük meg, ami van, és semmi többet. — Pedig hát a jelen végül is egy olyan állandóan mozgó választóvonal csupán, amely határesete a múltnak és a jövőnek, így aztán mindig felveti a honnan és hová kérdését. A másik ilyen rossz alternatíva, hamis elképzelés nem a fennállót tartja egyedül vizsgálandónak, hanem éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy törekvéseink szempontjából a fennálló egyáltalán nem lényeges, hiszen a jövőben valami egészen mást akarunk létrehozni, mint ami létezik. Haladó szemléletű fiatalok gondolatvilágában is megjelenik ez. Érthető módon, hiszen minden generáció valamiképpen újat akar hozni a történelemben. Eközben azonban megfeledkeznek azokról a reális előfeltételekről, amelyekből a jövőre irányuló terveknek szükségképpen ki kell indulnia. Ha korábban a „Van” abszolutizálásáról volt szó, most meg a „Legyen”-nek az eltúlzása figyelhető meg, egyfajta utópista szembehelyezkedés a jelennel, ahogyan azt az újbaloldal számos teoretikusával egybehangzóan Marcuse kijelentette: „Az utópia érdemli meg egyedül a realitás nevét” ... — Bár nem hazai példáról van szó, hadd idézzem itt a Sámson válaszúton c. publicisztika egy bekezdését, amely jól példázza az ilyen egyoldalúságok „gyakorlati következményét”: ezen a ponton, nehéz figyelmen kívül hagyni az imperialista Amerika egyes kritikusainak felelősségét, akik addig hangsúlyozták az utópiák „egyedül valóságos voltát”, amíg e fiatalok vallásos utópiákban kerestek kielégülést, addig gúnyolódtak a marxizmus elméletének tudományos igényén, amíg az ifjúság egy része, lemondva az értelmes cselekvés igényéről is, végül a csodánál kötött ki, addig állították, hogy a materializmus nem más, mint dogmatikus hit, amíg akarva-akaratlanul nyeregbe segítettek egy szélsőséges miszticizmust...” (Igent mondani... 545. old.) —... Pedig a megoldást, úgy hiszem, Marx már 1843- ban, 26 éves korában (!) felkínálta számunkra, egyik Arnold Ruge-nek írott levelében. S bár egyáltalán nem tartozott a nyugodt vérmérsékletű fiatalemberek közé, ebben a levélben egy nagyon megfontolandó, realizmusról és egyúttal forradalmiságról tanúskodó mondatot írt le: nem azért vagyunk, hogy elveket találjunk a világ számára, mi csak a világból akarjuk kifejteni magának a világnak a saját elveit, és ezeket az elveket állítjuk oda a világ számára jelszó gyanánt. Ami azt jelenti, képesnek kell lennünk arra, hogy a minket körülvevő valóság folyamataiban meglássuk, megérezzük, felfedezzük a még nem domináló, kifejlődőben levő újat, emellett kötelezzük el magunkat, s ennek a megvalósítására vállakozzunk. Mert nem elég erkölcsileg elkötelezni magunkat, szívósan ki kell tartanunk, de ha rossz módszereket választottunk, menet közben ezeket, sőt részlegesen esetleg magát a célt is módosítanunk kell. Ha a párt politikájának fejlődését vizsgáljuk, azt látjuk, miközben a nagy történelmi célra, a fejlett szocializmus, a kommunizmus felépítésére összpontosít, folyamatosan változtatja az eszközöket, tudatosítja és összeveti az alternatívákat, és az alternatívák kipróbálásának menetében gyűlnek össze azok a tapasztalatok, amelyek magának a végcélnak,amennyiben itt egyáltalán lehet végcélról beszélni), egyre konkrétabb tartalmat adhatnak ... Biernaczky Szilárd (2., befejező rész a következő számunkban) Nyakas Szilárd: ÉLET - TETOVÁLÓ (NAGY LÁSZLÓ EMLÉKÉRE) Tű vagy tűz tűző érbe eresztett vérbe -feresztett ösztöke hegyű aki fent élben kikovácsolt acél képében rántotta magába világlón - e garázsán izzó világot hogy eddze lüktető ülletén salakjából kiverje hegyét ujjbögye próbálja nem döfölt alkarjába csápos csapással nem csapdos szeme szűkül, keze pontos nem előre holt jelet — halott kedvre életet pingál csillagnyi hevedű vagy tűz tűzőtérbe eresztett vérbe feresztett ösztöke hegyű Vizsgasztorik A Vén Diák a joghallgatók törzshelye. Mindig tele van zsibongó, vitatkozó diákokkal. A félév végén csupán annyi a változás, hogy fehér blúzok, ingek villannak elő a kabátok alól. — Neked, hogy ment?... Kösz jól, neked?... Elhúztak álligból — hallatszik innen-onnan, szinte minden asztalnál akad ismerős. A jogi kar épülete délutánra egyre csöndesebb. Vizsgázók és vizsgáztatók indulnak felhajtani egy pohár sört, vagy egy erős kávét... derűsen vagy a sikertelenség érzetével. Másnap újra kezdődik az erőpróba. Sz. M.ga előtti várakozás hangulata. Olyan ez, mint amikor lassú tempókkal a víz mélye felé úszik az ember: csak a mozdulataira és önmagára koncentrál. Tíz óra lehet. Előttem a talpas hamutartó tele van csikkekkel. Mellette két üres, sárga fotel. Két lány jön, leülnek. Az egyik a fején öszszekulcsolja kezét, a másik fésűt kotor elő és egészen lassú mozdulatokkal fésülködni kezdett. — Mire szoktál gondolni vizsga előtt? — kérdezem. A tarkójára ereszti kezét. — Nem tudom. Volt már, hogy megszámoltam, hány lemezből áll a radiátor. Ha sokat kell várni, megpróbálok vidám történeteket előkotorni az emlékezetemből De általában csak egyszerűen izgulok. Nem látszik, ugye? N. E. (Folytatás a 8. oldalon.) Mire gondolsz vizsga előtt? Amint lehorgonyzok a bölcsészkar negyedik emeletén, már bennem is vibrál a vizs „Búcsúzik a lovacska" Lajta Gábor grafikája