Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1978 (20. évfolyam, 1-20. szám)
1978-02-06 / 1. szám
Debreceni disputa Beszámoló a III. országos régi magyar irodalmi konferenciáról 1977. november 25-26. Elmúlt év novemberében immár harmadízben gyűltek össze a régi magyar irodalom iránt érdeklődő diákok, hogy ezúttal Debrecenben, a XVI— XVII. századi hitvitázó és prédikációs irodalomról disputáljanak. Harmadízben, hiszen 1975. novemberében Szegeden, 1976. őszén pedig Budapesten rendeztek hasonló ülésszakot. A szegedi konferencia a reneszánsz művelődéstörténet kérdéseivel, a budapesti a régi magyar irodalom eszmei és poétikai vonatkozásaival foglalkozott. Ha a kiindulópontul megjelölt témakörök látszólag távol esnek is egymástól, volt ezeknek a konferenciáknak néhány közös vonása. Legelsőbben is: azonos igény hívta életre őket, mármint az, hogy a diákkörök megismerkedhessenek egymás munkájával és a megvitatásra érdemes dolgozatokkal. Erre akkor is szükség lenne, ha a három egyetem régi magyar tanszékei fikarcnyit sem különböznének egymástól. Mivel azonban az illető tanszékeknek sajátos jellegük van és ettől a diákkörök sem függetleníthetik magukat, különösen hasznos a véleménycsere a módszertani, szemléleti tapasztalatszerzés dolgában. Közös vonása ezeknek a konferenciáknak az is, hogy a felolvasók időről-időre megkísérlik a régi magyar irodalmat a modern irodalomtudomány eredményeinek fényében vizsgálni. Irodalomszociológiai, mentalitástörténeti, komparatisztikai dolgozatok születnek, bizonyítván: áthidalható a szakadék régi anyag és modern metódus között. Az eddigi tapasztalatok szerint, ezek az ülésszakok nemcsak a diákköri tagság, hanem a szakemberek figyelmét is felkeltik. Mivel a publikációs lehetőségek igen korlátozottak, gyakran ez az egyetlen alkalom arra, hogy a dolgozatíró megismerkedhessék szűkebb témája szakember-kutatójával és az esetleges együttműködésben témáját továbbvivő munkakapcsolatot alakíthasson ki. A publikációs lehetőségekről szólván, örömmel jelezhetjük, hogy a szegedi és a budapesti ülés anyaga már önálló kiadványban is napvilágot látott, mindkettő az illető egyetemek Acta Juvenum sorozatában. A debreceni konferencián egyetemünk Régi Magyar Irodalmi Diákköre hat dolgozattal vett részt. Pető Judit, a karácsonyj leírásával foglalkozott, Bornemiszától a XVIII. század elejéig, Hubert Ildikó, Sóvári Soós Kristófról, Tóth, Tibor Csuzy Zsigmondról és a pálos prédikációkban mutatkozó janzenista hatásokról írt. Mrcs Pál, Pécsett Király Imre poenitencia-tartó énekének heretikus imamotívumát járta körül és mutatta be annak archetipikus vonatkozásait. Uray Piroska dolgozatában Alvinci Péterről és hazai ironikus törekvésekről szólt, Hargittay Emil és Varga Ágnes közös munkája pedig a Pázmány Péter vitairataiból kibogozható politikai állásfoglalást értelmezte antipotestantizmus és törökellenesség öszszefüggéseiben. Az ülésszakon elhangzott dolgozatok egyénenkénti méltatására itt nem vállalkozhatunk. Remélhetőleg egy éven belül, külön kötetben is megjelennek majd, ezzel — milyen nagy szó! — folytatva a publikálási „hagyományokat”. A kétnapos ülésszak általános, szinte minden dolgozatra érvényes tanulsága a kritikus szemlélet jelentkezése bennük. A divatos, gyakran csak a rombolás kedvéért romboló indulat helyett, itt valami magasabbrendű, elvileg megalapozottabb és termékenyebb kritika kapott hangot. Stíluskategóriáink némelyike elavult, merev, az új kutatások fényében, eddigi körében egyenesen tarthatatlan; a művek esztétikai megközelítése sokhelyütt elnagyolt, sablonos, az egyéni írói stílus kérdése gyakran kidolgozatlan, mint ahogyan az az író szerepének, műve működésének problematikája is. Az új szempontú vizsgálatok módszertana kidolgozásra vár, nagyon leegyszerűsítve a kérdést, ez csendült ki a dolgozatokból. Ez és még valami: az a törekvés, hogy az egyszer felvetett probléma megoldódjék, hogy a dolgozatíró, valami általa jobbnak vélt kategóriarendszert, módszert, értékelést alkalmazzon vizsgált anyagán. Volt, aki a strukturalizmus, volt, aki az ideológiatörténet és volt aki az irodalom-szociológia tanulságait használta fel, többnyire szerencsésen elkerülve a buktatókat, így a mű Prokrusztész-ágyba kényszerítést, vagy éppen valamely teória puszta illusztrációs anyagaként való felhasználását. Különösen szerencsés találkozása volt a kutatónak és anyagának, amikor elfelejtett művekre, vagy eddig kevéssé ismert területekre irányult a figyelem. Ilyen, eddig homályban maradt terület az alkotó társadalmi szerepének, tevékenysége jelentőségének, műveletmódjának a kor viszonyai közti felmérése. Ezért is hirdette meg a szegedi diákkör (egyelőre csupán tervként) 1978 őszére a következő felolvasóülést, melynek témája: Az alkotó társadalmi szerepe a XVI—XVII. században. Várhatóan ez a tervezett konferencia sem marad hatástalan, mint ahogyan jól sikerült ez a mostani, debreceni is. Ezt az elhangzott dolgozatok többségének átlagon felüli színvonala és az őket követő viták élénksége bizonyítja. Szalay Krisztina JELENÍTI 1978. febr. 21-én, kedden az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztősége lesz a vendége az Egyetemi Színpadnak. A jugoszláviai magyar nyelvű társadalmi, művészeti és kritikai folyóirat 1964-től jelenik meg rendszeresen. A folyóirat kiké csoportosulók törekvései nemcsak a jugoszláviai magyar irodalmat termékenyítették meg, hanem vajdasági közvetítéssel a magyar irodalom többi ágára is hatottak. A műsorokban elhangzanak Danyi Magdolna, Domonkos István, Fehér Kálmán és más jugoszláviai magyar írók írásai.. Az estet Pintér Lajos költő, a kecskeméti „Forrás” munkatársa nyitja meg. ★ Az ELTE Szépkiejtési versenyén indulók számára február-március hónapban speciális kollégiumot hirdet Bartók János tudományos kutató, a BTK Fonetika tanszékének munkatársa. Speciális kollégiumán a hangsúlyozás, hanglejtés, tagolás, tartamviszonyok kérdését öleli fel az írott nyelv beszédáttételeinek gyakorlása keretében. A heti kétórás foglalkozás megbeszélése: február 9. hu. fél hatkor a III. em. 18. sz. teremben (a speciális kollégium az indexbe nem vehető fel). FILM VITA Miért ne verje az ördög a feleségét? Bevallom, él bennem némi szorongás, amikor az Egyetemi Lapokban megjelent „Miért veri az ördög a feleségét?” című cikk szerzői kettőse ellen tollat ragadok. Nemcsak azért szorongok, mert ők számbeli fölényben (ketten) vannak, s én nem kis vakmerőséggel egymagam bátorkodom csatasorba állítani gondolataimat, hanem másért is. Nevezetesen azért, mert — bár immáron harmad- éve birkózom az Állam- és Jogtudományi Kar nem éppen szépirodalmi stílusban íródott tankönyveivel — máig is nehezemre esne ilyen tekintélyt parancsoló mondatot faragni, mint például — idézek a cikkből: „Kritikai szándékuk így nem viszi őket túl a tudatot kiinduló és végpontnak tekintő felvilágosult racionalizmus elvont, életidegen, a valósággal antinomikusan szembeszegezett követelményein.” stb. Pedig kétségkívül jól hangzanak az efféle megállapítások. Legalábbis azok számára, akik nem próbálnak a mondatokká illesztett szavak mögött értelmet keresni. Ha úgy teszik, a felvilágosult racionalizmus életidegen követelményei nevében. Sajnos én megpróbáltam. Lássuk hát, mire jutottam! Miért veri az ördög a feleségét — kérdik a cikkírók az utóbbi évek egyik legkitűnőbb magyar filmszatírájának mondanivalóját véve célba. Azaz miért készített filmet András Ferenc ezekről „az életet csak kisszerűen élvező, tragikusan saját világukba zárt emberekről”, s ha már filmet csinált róluk, hogy mert szatirikus hangnemben ítélkezni fölöttük, holott a szatíra „közismerten kategorikus tagadást fejez ki, és a hanyatló, bukásra ítélt osztályok ábrázolására alkalmas”. Nos, véleményem szerint azért készült a film, s azért kell ilyen filmeket készíteni, mert az ábrázolt alakok mai társadalmunk egyik legelterjedtebb magatartásformáját képviselik; annak a múlt rendszerekben gyökerező, bután anyagias, szűk látókörű, önző szemléletnek a hordozói, amely a mai, sőt félő, hogy a jövőben felcseperedő korosztályoknak az életét is megkeseríti, vakvágányra tereli. „A film még szociográfusan sem ad adalékot arra, hogyan élnek ezek az emberek” — olvasom a cikkben. Nos, lehet, hogy szociográfusan nem, de szerencsére annál inkább filmszerűen és a valósághoz hűen. Jelenetek egész sora példázza ezt. Egyet említek csupán: a film — érzésem szerinti — csúcspontját, az ebédjelenetet. Az evés, pontosabban a túlméretezett ünnepi zabálás értelmetlen szertartását analizáló képsorokat, a csirkecombhalmok fölött szuszogó, zsírtól csöpögő, bamba arcokat, amelyek látványa enyhe émelygéssel, s valami mélységes, fanyar lemondással tölti el mindazokat, akik gondolkodó, értelmes lényeket szeretnének látni embertársaikban. Mi más ez, ha nem a valóság művészi, realista kritikája? Miféle mélyebb, analitikusabb ábrázolásmódot kér számon a két kritikus? Nem tudom, s ezért nem is bajlódom tovább a részletes filmelemzéssel, hiszen az — cikkírók szerint — amúgy is kevés tanulsággal kecsegtet. Inkább a feltett kérdés második felére próbálok válaszolni. Arra, hogy miért kell a szóbanforgó magatartásforma ellen a szatíra fegyverét szegezni? Azt hiszem, éppen az ábrázolt típus kisszerűsége miatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filmbeli családot ne lehetne más — a cikkírók szerint — analizálásra alkalmasabb — műfajban ábrázolni. Csak éppen kissé furcsán hatna az 1970-es évek családi házzal, balatoni villával, és előregyártott családi márványkriptával rendelkező kispolgárának — mondjuk drámában való heroikus — vagy akár tragikus megjelenítése. Semmi okunk ennek a szemléletnek a szatírától való féltésére. Sőt! Ha elfogadjuk cikkíróink téziseit, miszerint a szatíra „alkalmas lehet bukásra ítélt osztályok ábrázolására”, úgy — bár a kispolgárság manapság már csak rétegszámban van jelen társadalmunkban — bízvást remélhetjük, hogy sokasodó (és bátorkodom hozzátenni, egyre színvonalasabb) szatíráink e rétegszemlélet közelgő, csúfos bukását előjelzik. Vagy ha mégsem, hát az nem a szatírán múlik. Még akkor sem, ha ezek a szatírák nem tudnak kellőképpen megfelelni a cikk szerzőinek patetikus „miértjeire”, s kissé zavaros fenntartásaira. Erdélyi András TV-ELŐZETES Nádparipán címmel Tatay Sándorról és Barcsay Jenőről készített kisfilmet a televízió. Az azonos cím alatt két különálló, de tartalmilag-hangulatilag rokon portréfilmet láthattak a TV nézői. Alkotók —egy író, s egy festő — szóltak magukról, vallottak fiatalságuknak azokról az éveiről, melyeknek emlékei megítélésük szerint hozzájárultak művészi világképük alakulásához. A gyermekkor hatása kibogozhatatlan mélységekbe nyúlik az írók és művészek munkásságában. Móricz az Életem regényében egyenesen azt állítja, hogy „tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt”. Nyomon követhetők-e a megszilárdult NADPA egyéniség korában a gyermekkor impulzusai, tudatosul-e bennünk a későbbiekben, hogy gondolkodásunk, észlelésünk, ragaszkodásunk jelentős hányada a gyermekkorból eredeztethető? Erre a nyomkeresésre vállalkozott Kardos Ferenc és Szabó István rendező a portréfilmekben. A Tatay Sándorról készített film három környezetben is játszódik. Egy apró bakonyi falucskában, a gyerekkor színhelyén, a badacsonyi házban, ahová nyaranta, de gyakran ősszel és télen is leköltözik és angyalföldi lakásában. A gyermekkor, a frontra induló katonák, a világháborús emlékek és a Bakony világa. Betyártörténetek, legendák keverednek véresen igaz, való RIPÁN ságos eseményekkel. A vonatból katonák szöknek ki és fűbe dobják a puskájukat. Valaki megjegyzi, „össze kellene gyűjteni ezeket a fegyvereket, egyszer még szükség lesz rájuk”. Talán a Puskák és galambok világát hitelesítette ez azemlék. S itt a gyerekkorban, a világháború éveiben tanulja el későbbi regényének, a Kinizsi Pálnak alapgondolatát is: harcoljon mindenki ott az igazságért, ahova az élet állította.______ A másik film Barcsay Jenő vallomása. Az idős mester képei között ül és emlékezik. A mezőségi kis faluról, Katona községről beszél, ahol a gyermekkorát töltötte. Mindenekelőtt a színek jutnak eszébe, a magukra hagyott tarlók okkersárgája, a Katona-tó azúrkékje, s mindez az operatőr jóvoltából meg is jelenik előttünk a mozaikokon. A gyerekkor „színei” ott élnek gondosan megőrizve, átmentve idegen szemeknek Barcsay mester alkotásaiban. Mozaikjainak robusztus alakjai közül nem egy a mezőségi népviselet színeiből, formáiból tevődik össze. A két portréfilmet Kardos Ferenc és Szabó István rendezte, közös operatőrük Káplár Ferenc volt, szerkesztőjük Liska Dénes. Február 18-án és 19-én láthatják az érdeklődők a műsort a televízióban. Szabó András SZÍNHÁZBAN VISZONTLÁTASRA, ŐRNAGY ÚR! Régen az is egy módja volt a szórakozásnak, hogy az emberek a fehér asztal mellett ülve újra elmeséltették az emlékezetes történeteket. Ismerték előre a csattanót, emlékeztek rá, milyen jókat nevettek az igazi mese végén, de mégis — vagy talán épp ezért — ismét hallani akarták, hogy újraéljék az örömet, bánatot, hogy az ismétlést által beléjük rögződjön az élmény érzelmi, gondolati tartalma. Talán kár is érte, hogy manapság teljesen kiszorította az újraélés igényét a feltétlen újságvágy: mindig újat és mindig mást kívánunk látni, hallani. Amiről szólni fogok, az régi történet: Örkény Tótékja. A jóval-rosszul túlterhelt ízlésű színházbajárók tán fanyalogva fogadják a hírt: a Thália, Kazimir rendezésében ismét műsorára tűzte a darabot A rendező talán épp rájuk való tekintettel „új felfogásban” előadott Tótékat ígér. A darab van olyan jó, hogy több át- és újraértelmezést kibírjon. A tragikus konfliktus abból adódik, hogy Tóték ki vannak szolgáltatva korlátolt vendégüknek, az őrnagynak. Katonafiúk sorsa az ő kezében van: kelepcehelyzetbe kerülnek. A szülők mindenre képes elszántságával vállalják helyzetükből következő sorsukat a tűrést. Tűrnek, megalázkodnak, alkalmazkodnak a folyton különöset produkáló őrnagyhoz. Jellemükből következően persze ugyanabban a helyzetben is különbözőképpen viselkednek. Tót a reménybe kapaszkodva, hogy egyszer vége lesz ennek is, megadja magát sorsának. Fia jövőjét félti, de egyébként se cselekedne, ugyanis alkatánál fogva irtózik a cselekvéstől. A valóság tényeit falként tiszteli, gondolkodni, cselekedni nem mer, mert meg van győződve arról, hogy csak ők húzhatják a rövidebbet. Nem marad más választása, mint a menekülés a valóság elől. A darab komikumának az az egyik forrása, hogy Örkény az elvont gondolatokat konkrét helyzetekkel párosítva érzéklii meg: Tót lelki nyugalmát az asztal alatt, a beriglizett WC ajtó mögött vagy a pap reverendája alatt keresi. Örkény humora bőven termi a kacagtató ötleteket. Tiszta szívből nevetünk, de olyan nevetés ez, amitől — Sütő András szavaival élve — öregebbek leszünk egy kicsit. Vegyük példának a Cipriani professzornál játszódó esetet. A professzor azaz dr. Süsü helyrebillenti Tót önérzetét és a leghatározottabban biztosítja arról, hogy épeszű. Erre Tót ép ésszel felpattan a hintalóra ... S ha már felült le se szállna — nem szereti a túl sok változást. Nem így az őrnagy, kit tettvágya egy percig se hagy nyugton. Türelmetlenül próbál elsöpörni mindent, ami látásmódjától, gondolkodásától és életstílusától eltér. Az igazságot már a darab elején zsebrevágja: a világ annyi, amennyit ő lát belőle. Ha valaki mást is látna, az húzza szemére a sisakot és kész. Doboz a fejben, doboz a kézben, doboz mindenütt — ez az őrnagyi rend. Az ő szemszögéből nézve érthető türelmetlensége, erőszakossága. Számára a dobozolás több mint mechanikus cselekvés, önmegvalósítás, lényének kifejeződése. Ami a költőnek a vers, az neki a dobozolás. Az emberiség átformálását Tótékon kezdi, agresszív ösztöneit rajtuk éli ki. Életformájukat felborítja, életritmusukat kizökkenti természetes menetéből. Úgy látszik, ha a történelem színpadán megjelennek a törpék, a prokrusztész ágyat is színre hozzák. Az őrnagy is legszívesebben lenyisszantaná a fölösleget Tótékból (különösen Tótból!) a margóvágóval, amit oly szerelmes pillantások közepette csattogtat. Az őrnagy és Tót homlokegyenest ellentétes jellemek, de van egy közös vonásuk: a való élettel, konfliktusaival nem tudnak mit kezdeni. Tót reménykedik, tűri a megalázást vagy menekül. Ösztönös lázadását, hogy bokán harapta az őrnagyot még maga előtt is restelli. Ő is mundért hordott világéletében, ezért tekintélytisztelő. Az őrnagy meg a valóságot a szubjektív valóságra zsugorítja. Tótékat a vendégjogokkal és szülő szeretetükkel zsarolja. Tótné a legföldközelibb, legtöbb realitásérzékkel rendelkező figura. Végigjárja a kálváriát, az életből megpróbál annyit belopni új helyzetükbe amennyit lehet, és jobb híján megteremti a látszatharmóniát. Másra úgysincs mód... Ágika az őrnagy hiúságának tükre, megszállott híve. Ő a legfiatalabb van legvédtelenebbül kiszolgáltatva a romboló demagógiának. Érdekes, hogy minden figura mintha egy kicsit karikírozva lenne. De az Orar kivételével az író megértőn szeretetreméltóvá formálja őket. Cipriánit és a bolond postást, is, aki avatatlan kézzel nyúl az élethez és jószándékú tettével csak meghosszabbítja Tóték gyötrelmeit. Tehát ne avatkozzunk az élet menetébe? Tót ezt vallotta mindaddig, amíg bizonyossá nem vált, hogy helyzetük nem átmeneti állapot, hogy nincs remény. Ebből a reménytelenségből merített erőt a cselekvésre, az önvédelemre, az életellenes tendenciák megszüntetésére. A színészek igazi komédiás kedvvel játsszák a darabot. Miközben jókat nevetünk, mélyebben átéljük Tóték kiszolgáltatottságát, mert a nevetés összekapcsoló és katartikus érzelem. Úgy látszik, Nagy Attila már teljesen összeforrt a figurával. Nem belehelyezkedik, hanem benne él a szerepben. Mimikája, gesztusai, termete, minden a játékot szolgálja. Úgy tud összeroskadni, mintha ólom húzná a földre, máskor olyan tehetetlenül ácsorog, mint egy rongykupac. Harsányi Gábornak nehéz dolga lesz a nagy elődök után. Még egy kissé darabos, ez a csak látszólag szimpla figura, a jellem fokozatos alakulását még nem tudja érzékeltetni. Az a baj, hogy Harsányi nemcsak színésznek, hanem őrnagynak sem akar ellenszenves lenni. Vitathatatlan azonban, hogy több jelenetben sejteti, hogy emlékezetes alakítás lesz ez is. ,Pécsi Ildikó a részletek mestere Előrehajolva jár, mindig siet, mint a munkából soha ki nem lábaló parasztasszony*•. A fekete lakk-retikült úgy viszi, mint valami fényes bogarat. Neki való ez a szerep, játéka átélt. Szabó Gyula az epizódszerepből is kiaknázza a lehetőségeket. Nagy tudásra vall, hogy nem rajzolja túl a bolond szerepét Nagy Emőke .