Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1980 (22. évfolyam, 1-18. szám)

1980-02-04 / 1. szám

Az ifjúság terheit viseli... „A jó ismeretség bizalmat keltő kemény kézfogással kez­dődik.” Így kezdi Szergej Szár­­takov szovjet író ,a nemrég megjelent Kézfogás antológiá­ban írt előszavát. Az 1977 vé­gén megjelent kötetben szov­jet és magyar írók vallottak az egymás országában tapasztal­a­takról. Az összeállítást nagy érdeklődés fogadta, csak a Szovjetunióban több mint egy tucat recenzió méltatta az iro­dalmi értékű vallomásgyűjte­ményt. November közepén szovjet íróküldöttség , járt Magyaror­szágon. Utazásuk egyik célja az volt, hogy folytatása legyen az 1977-ben megjelent kötet­nek, minél közvetlenebb be­nyomásokat szerezzenek az or­szág életéről, az egyszerű mun­kásemberekről. Az íróküldöttség tagja volt Nagyezsda Kozsevnyikova is. A harmincéves moszkvai író­nőnek eddig öt elbeszélésköte­te jelent meg és legutóbbi könyve valóban komoly siker­nek számított. (Reméljük, mű­fordítóink lehetővé teszik, hogy egy-egy darabját magya­rul is elolvashassuk.) Az ifjú­ságról ír, a fiatalok problémái érdeklik, ezért kereste fel az ELTE Bölcsészettudományi Karát is, ahol beszélgettünk vele. Nagyezsda Kozsevnyikova író családban nőtt fel. Apja Vagyim Kozsevnyikov a Szov­jetunió egyik legismertebb író­ja, a nagy népszerűségnek ör­vendő Znamja c. irodalmi fo­lyóirat főszerkesztője. Az író­nő műveit olvasva azonban rögtön meggyőződhetünk róla, hogy megtalálta saját proble­matikáját, egyéni hangját, írói egyéniségét. — Bizonyára azonban vala­milyen módon befolyásolta pá­lyáját, hogy édesapja is író, irodalmi környezetben nőtt fel. Meg kellett küzdenie egy sor előítélettel, hogy elfogad­ják, mint írót. — Nagyon tisztelem az apá­mat Sokat jelent számomra az a nemzedék, amelyhez ő is tar­tozik. Be kell azonban valla­nom, én soha sem készültem írónak. Zenei­ tanulmányokat végeztem és ehhez kapcsolód­va leírtam ugyan élményeimet, gondolataimat, de semmikép­pen sem irodalmi céllal. Apám pedig, aki zenével soha nem foglalkozott, nemigen szólt hozzá szakmailag ezekhez a próbálkozásaimhoz. Az persze természetesen sokat jelent, ha valaki egy ennyire irodalmi környezetben nő fel. A törté­nelemben már nem egyszer előfordult, hogy ha egy család­ban ketten foglalkoztak ugyan­azzal, a fiatalabbnak meg kel­lett küzdenie azért, hogy elis­merjék. Nekem nagyon bántó, ha valahol úgy emlegetnek, hogy az „író lány ”. Büszke vagyok rá, hogy családunkban továbbviszem az irodalom fo­nalát, de minden erőmmel ar­ra törekszem, hogy megmutas­sam a saját arcomat. Apám­mal mindig elolvassuk egymás könyveit, de olyan típusú kap­csolat nem alakult ki közöt­tünk, mint mester és tanítvá­nya között. Persze, ha már a szülő és gyerek kapcsolatáról beszé­lünk, el kell mondanom, hogy írásaimban nagyon sokat töp­rengek ezen a kérdéskörön. A szülők általában nagyon sok energiát fektetnek bele, hogy gyerekeik igazi emberekké váljanak, tisztességesen felnő­hessenek. A gyerekek azonban olykor nem képesek ennek a szeretetnek a viszonzására. Ki­csit ez a gondolat indított el, amikor idén megjelent Az anyai, kislányi, a magasztos és a földi szeretetről című köny­vemet megírtam. Ezt a novella­kötetet nemrég elveszített édesanyámnak, egy részét pe­dig kislányomnak ajánlottam. Úgy érzem, az ember akkor elég erős és tapasztalt, ha ké­pes erre a kétirányú szeretetre. Az irodalom egyébként ösz­­szes emberi vonatkozásaival együtt érdekel. A művész lel­kében nincsenek olyan titkos sarkok, amelyekről ne lehetne írni. Mindennek van joga a papírhoz. K­ét könyve jelent meg. Könyveit lapozgatva meggyő­ződtem róla, hogy a mai kor emberének problémái izgatják. Különös figyelemmel fordult a hétköznapok tragédiái felé. — Morális-etikus érdeklődé­sű írónak szoktak nevezni. Va­lóban nagyon foglalkoztatnak az erkölcsi problémák, az em­berek közti kapcsolatok, a sze­relem, a család. Hét évvel ezelőtt nagyon ér­dekes — többek szerint fur­csa — témába kezdtem. Népbí­rósági ülésekre kezdtem járni. A szemem előtt emberi tragé­diák sora elevenedett meg. Nemcsak az érdekelt, hogy ki ki ellen vétkezett, hanem a ki­rajzolódó emberi kapcsolatok bonyolult hálózata. Megpró­báltam elképzelni a háttérkör­nyezetet, ahonnét ezek az em­berek ide eljutottak. Ezek a ta­pasztalatok vezettek el Az if­júság terhe (Brémja molodosz­­tyi) c. könyvem megírásához. Főként a megtévedt kamaszok és huszonévesek sorsa foglal­koztatott, hiszen ez egy nagyon nehéz kor, élettapasztalatok nélkül a felnőttkor küszöbén. Korban magam is közel állok ezekhez a fiatalokhoz és látom, hogy a bírósági padokon nem­csak megrögzött bűnözők ül­nek. Természetesen nem adok igazat ezeknek a megtévedt embereknek sem, de átélem a fájdalmaikat. Mindennek a megírásához egy olyan műfajt választottam, amely lényegé­ben a karcolat és a novella kö­zött áll, nem túl nagy terje­delmű. — Mint író és mint újságíró egyaránt dolgozik. Mennyiben segíti ez a két tevékenység egymást? — Az újságírói munka is sokban gazdagít, habár — le­het,­ hogy tévedek — ez nem igazi írói munka. Ez egysze­rűen nagyon érdekes, tetszik és lehetővé teszi, hogy sok min­dent megismerjek. Érdekelnek az emberek. Ármikor valamiről cikket írok, még nem tudom, lesz-e belőle később irodalmi mű is, minden esetre, minden megismerés emberi tapaszta­latainkat gazdagítja. — Úgy tudom, nem egyszer járt külföldön és nagyon ér­dekes országokat ismert meg. Melyik volt a legemlékezete­sebb útja? — A Szovjetunió és India közötti kulturális csere kereté­ben jutottam el három hétre Indiába, az ismert kritikussal, Jevgenyij Szidorovval, majd innét három hétre Nepálba. Nepálban nincs írószövetség. A mi feladatunk az volt, hogy fel­vegyük a kapcsolatot az ottani írókkal. S ráadásul Nepál egy olyan mesés világ, amit csak nemrég kezdtek az európaiak felfedezni. Ez tényleg a mesék birodalma. — Hadd kérdezzem meg, van-e valamilyen kedvenc fo­lyóirata, hová ír a legszíveseb­ben? — Nagyon sok helyre írok és nemcsak szépirodalmat­ írok a Junosztyba, az Oktyabrba, a Molodaja Gvargyijába, az Avo­­rába. — Látom, izgatottan figyeli a telefont... — Telefont várok otthonról, szeretném tudni, mi újság oda­haza, hogy van a kislányom ... — Köszönöm a beszélgetést. Lengyel János Fészekrakás a Mag­lód­i úton Új helyen, modern körülmé­nyek között, új gépekkel mű­ködik az egyetem házinyom­dája. Alig néhány hete, de­cember közepén adták át ün­nepélyes keretek között az ELTE új sokszorosítóüzemét. A munkakörülmények össze­hasonlíthatatlanul jobbak a korábbiaknál. Az üzem veze­tője, Arató Tamás az ünnepé­lyes átadás alkalmával bemu­tatta az üzemegységet az egye­tem vezetőinek és szavaiban nem győzte hangsúlyozni, mi­lyen új lehetőségeket rejt ma­gában az új helyre került há­zinyomda, s milyen nagy sze­repe volt az egyetem új gazda­sági vezetésének a létesítmény megteremtésében. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkez­nünk, milyen fegyelmezetten és milyen rövid idő alatt bo­nyolították le a nyomda dolgo­zói az üzemegység költözteté­sét, s az egyhónapos nehéz idő­szakban gyakran munkakörü­kön messze túlmenően segítet­ték a mu­nkát. Ugyanilyen megértéssel vállalják a kezdeti gondokat is, amelyek egy új helyen természetszerűleg adódnak. A házinyomda régi helyén, a Kun Béla téri épületben az üzemegység egy lift nélküli ház második emeletén műkö­dött, ide kellett felszállítani az évente feldolgozásb­a kerülő 40—45 tonna papírt. Ennek a mozgatása illetve a késztermé­kek elszállítása maga is óriási problémát jelentett. Az új hé­­ten ez a gond megszűnt. A ré­gi helyen a nyomda kapacitása már nem volt növelhető, új gépeket egyszerűen már az épületek állóképessége miatt sem lehetett beállítani. A Mag­­lódi úton már ez sem jelent problémát. A korábbi 18 000 kéziratoldal helyett itt várha­tóan legkevesebb 77—30 000 oldal kerül majd feldolgozás­ra. A géppark bővítésével a személyi állomány is három fővel bővült, de még szükség van további bővítésre is. Nem teljesen megoldott még az épü­letet karbantartó és kiszolgáló személyzet kérdése sem. Az első félévben még bizo­nyára gondot fog okozni, hogy nem megoldott a raktározás kérdése, a raktárépület még nem készült el. Ha ez elkészül, féléves papírtartalékot tudnak majd raktározni. A gondokat előre jelezve szóljunk most az új létesítményről, annak fej­lesztéséről, új berendezéseiről. A korábbi három nyomógép helyett most négy nyomógép van, az egyik egyelőre nem üzemel. A nyár elején fog le­szerelni az a gépmester, aki ezen a gépen dolgozott, és olyan jó munkatárs volt, ahogy a nyomda vezetője elmondot­ta, hogy nemcsak hogy ők visz­­szavárják, de a gépe is vár rá! Komolyan fejlesztették a fo­tóberendezéseket. Beszereztek egy vadonatúj fotó és másoló berendezést. Az új NDK nyo­móforma-berendezés lehetővé teszi, hogy a jövőben a fekete­fehér munkákon kívül színes és árnyalatos munkákat is ké­szítsenek. Nem sok ráfordítás­sal ez a berendezés még bővít­hető. Felfejlesztették a köté­szetet is. A kötészet egy nagy teljesítményű vágógéppel gaz­dagodott. Erre már régebben is szükség lett volna, de a régi helyen a födém terhelhetősége miatt nem lehetett ilyen gépet felállítani. Ugyanez vonatko­zik az új nagy teljesítmányű kötészeti hajtogatógépre is. Nagyon sokféle hajtási lehető­séget lehet vele megoldani. Pil­lanatnyilag próbaüzemen van és a munkatársak is egyelőre csak ismerkednek vele. Már így próbaüzemen is háromszo­ros teljesítményt értek el a­­ko­rábbi lehetőségekhez képest. Újdonság még, hogy helyet szorítottak az úgynevezett „szordinánd” kötészetnek, amely az egyedi könyvek kö­tését jelenti. Ez nem az itt nyomott könyvekkel foglalko­zik, hanem az egyetemen fel­gyűlő folyóiratokat, közlönyö­ket, kötik itt újra. A nehézke­sen, külső erővel történő könyvkötés gondját szüntetik így meg. Persze ezen a téren az egyetemen olyan lemaradá­sok vannak, hogy egy fiatal kötőmester egészen nyugdíjig köthené a bekötésre váró anyagokat. Természetesen elő­ször a friss évfolyamok kerül­nek majd bekötésre és a lehe­tőségekhez képest kerül majd sor fokozatosan a felgyülemlett régi anyagok bekötésére. Je­lenleg évi 1000 kötetet tudnak bekötni, de ez a kötetszám bő­vítéssel még többszörösére nö­velhető. Ez a vállalkozás bizo­nyára egyetemszerte nagyon népszerű lesz, persze megértő­nek kell lennünk és minden esetben türelemmel kell vár­nunk. Szóltunk már a fotóberende­zések felfejlesztéséről. Termé­szetesen megtartották a régi berendezéseket is olyan kiad­ványok számára, amelyek nem igénylik a jóval költségesebb, új eljárást. (Órarendek készí­tése, egyszerűbb értesítések stb.) A kötészethez hasonlóan új vállalkozás lesz a közeli jövő­ben a szedés beindítása. Ha a terv szerint a szükséges IBM típusú szedőgépet az első fél­évben megvásárolják, a sok­szorosítóüzem a második fél­évben már talán kéziratokat is fogadhat. Az első időben persze csak folyamatos szövegek sze­désére lesz lehetőség és el fog tartani egy ideig, amíg megfe­lelő embert találnak az idegen nyelvű szövegek szedéséhez is. Persze ez már kicsit a jövő. Ha ez a tevékenység is beindul, óriási segítséget tudnak majd adni az egyebeimnek főleg a tankönyvek és jegyzeteik előál­lításában. Tervezik egyes „an­­nales”-ek itt történő előállítá­sát. Ezek az annalesek mire az állami nyomdában kiadásb­a kerültek, több év is eltelt. Itt év közben elkészíthetnék az egyes cikkek szedését és év végére csak a kötet összeállítá­sa maradna, ami nagyon meg­gyorsítaná a kötetek átfutási idejét­­, ahogy Arató Tamás üzemegység-vezető elmondot­ta. Nemrég alakult az ELTE Ki­adói Tanácsa. Talán ők tudná­nak tanácsot, segítséget adni abban, hogy az üzemegység készíthesse el az egyetem jegy­zeteinek egy részét. Jelenleg ugyanis nagy gondot jelent, hogy a jegyzetíróknak nem tudnak szerzői díjat fizetni, pedig az új üzemegység meg­­könnyíthetné jegyzetgondjain­kat, meggyorsíthatná a jegyze­tek kiadását. Talán valahogy lehetőséget kellene teremteni az egyetemen a tankönyvírók szerzői jogdíjának­­kifizetésé­re? Hiszen mindhárom karon ismerjük a problémát, milyen jegyzetgondokkal küzdenek. Ha maradna az üzemegység­nek szabad kapacitása, akkor egyrészt az egyetemhez szoro­san kapcsolódó intézmények, másrészt az OM hatáskörébe tartozó egyetemek és főiskolák nyomdai jellegű munkáiból is vállalnának, persze még ez is a jövő. Az új házinyomda óriási le­hetőségeket rejt magában. Ne felejtsük el, ahogy már utal­tunk is rá, létrehozásában mekkora szerepet vállalt ma­gára az egyetem gazdasági ve­­zetése, a műszaki osztály, és természetesen a nyomda dol­gozói. Persze a betanulás, a gépek megismerése, az új he­lyen való „fészekrakás” nem lesz könnyű. Bízunk benne, hogy az új létesítmény tovább­ra is a korábbi lendülettel folytatja munkáját, ehhez kí­vánunk valamennyiüknek eredményes, sikeres munkát! S végül még egy hasznos in­formáció : a Sokszorosítóüzem új címe: 1106 Maglódi út 8. (Megközelíthető az Örs vezér térről és a Népszínház utcától), telefonja: 772—792. — lengyel — Tisztelettel értesítjük, hogy az ELTE Sokszorosítóüzemének címe megváltozott. Új cím: Budapest, 1106 Maglódi út 8. Telefon: 772 - 792. Megközelíthető: Az Örs vezér tértől a piros 85-ös autóbusszal. (822.-tól 14— -ig nem közlekedik.) A Blaha Lujza tértől­­a 28-as és 37 -e® villamosokkal. A fenti járművekről a Kocka utcai megállóhelyen kell leszállni A TTK Dolgozói KISZ Szak­csoportja január 11—13 között rendezte meg közművelődési táborát az ELTE visegrádi üdülőjében. 11-én délután Pálfy József külpolitikai tájékoztatóját hallgatta meg a tábor közel hatvan résztvevője, este pedig Ördögh Szilveszter íróval foly­tattunk igen tanulságos és ér­dekes beszélgetést irodalomról, politikáról, közéletről, ember­ségről. Másnap délelőtt Rigó László elvtárssal, a Kulturális Minisz­térium színházi osztályának vezetőjével beszélgettünk a magyar színházi élet aktuális problémáiról. Mindnyájunk­nak nagy örömére szolgált, hogy kulturális kormányza­tunk milyen komolyan figye­lemmel kíséri a fiatal színház­művészek és együttesek mun­káját. A délutáni kirándulást este a Balázs Béla Stúdió „Leleple­zés” című riportfilmjének ve­títése követte, s aki még ezután sem fáradt el, a diszkóban rop­hatta a táncot éjjel egyig. A vasárnap szép napsütéssel köszöntött ránk, ki is használ­tuk a jó időt, felkerestük a res­taurátorok keze nyomán egyre szebben újjáéledő fellegvárat. Hazafelé jövet meglátogat­tuk Szentendrén a kibővített Kovács Margit Múzeumot. Az építészetileg kiválóan megol­dott bővítés módot adott mint­egy ötven, eddig ki nem állított tárgy, és a művész néhány kedves bútorának bemutatásá­ra. A hideg január ellenére is zsúfolt múzeum azt bizonyítot­ta, hogy Szentendre ismét egy országos (sőt, talán európai) vonzáskörű látványossággal gyarapodott. Ennek­­ a nagyszerű gyűjte­ménynek, mint egyikünk mon­dotta, „a kerámia szentélyé­nek” meglátogatása méltó be­fejezése volt a szervezők és résztvevők szerint egyaránt jól sikerült közművelődési tábor­nak. Közművelődési tábor

Next