Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1981 (23. évfolyam, 1-18. szám)
1981-02-02 / 1. szám
DE MI KÖZE EHHEZ JOHN LENNONNAK?! A világ nagyobb városai, sőt Budapest egyetemi klubjai is megelőzték a koncert rendezőit. December 19-én olvastuk az Esti Hírlap „telexét”: „Holnap este hét órakor a Sportcsarnokban a KISZ KB rendezésében emlékkoncertet rendeznek John Lenonnak (sic)”. A rádió és a tv későbbi — ismétlődő — híreiben már szervezőként az EXPRESS Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szerepelt. A helyszínen kora délutántól számos munkatársuk sürgölődött, bár amint az idő előrehaladt, kiderült: kevés sikerrel. A hírverés eredményeként estére hatalmas tömeg gyűlt az épület elé. A jegyek már régen elkeltek, de szerencsés tulajdonosaik sem tudtak elvergődni a bejáratig. Legyünk igazából őszinték: a színesen kavargó rendezősereg támasztotta szinte teljes zűrzavarban a helyszínen megjelent rendfenntartó szervek teremtettek rendet. A tülekedés kísértetiesen hasonlított a SKÁLA-EXPO megnyitójára. (Az alig másfél órás előadás belépőjének ára 30 forint volt.) A színpad feletti hatalmas fényképről tűnődve tekintett Lennon a szemközti erkélyen, a délelőtt felvont, színes fényszórókkal megvilágított nemzeti zászló alatt gyülekezőkre. Ott mindig nagy volt a sürgölődás, a büfé forró virslit és hideg üdítőt kínált az elcsigázottan várakozózóknak, akik edzett futballszurkolókat megszégyenítő harsogással fejeztek ki rokonszenvüket a „bizbisz" vagy a „ricse” iránt. A kialakuló táborok helyét alkalmi transzparensek jelezték. Bevezetőként a Bojtorjánegyüttes country-dalai csendültek fel, tiszta és természetes hangzásuk azonban semmivé foszlott, amikor néhány Beatles-sláger egyéni ízű interpretációjába kezdtek. (Továbbiakban nem került sor hasonló kísérletre). A rövid emlékbeszéd homályos szavai nem ütöttek el a koncepciótlan rendezvény egészétől. Hogy nem valamiféle könnyed spontaneitás munkált a résztvevőkben, azt az EDDA félszeg magyarázkodása is bizonyítja: „Mi is írtunk néhány dalt a békéről, a fegyverek ellen ...” El is énekelték. És Hobó, akinek az extatikus kórus két tucatszor bántotta el nevét?! A „pokol ördögének” magánshowja alatt Lennon fotójára jótékony sötétség borult. Az ismét fellobbanó vörös reflektorok, József Attila Tiszta szívvel című versének izgatatott suttogással kísért előadása közben a kijáratoknál meghúzódó fáradt tekinteteket keresték. Ha, mint Hobó állítja, „az élet csak egy operett”, kevés értelme van az egyébként aktuális kérdésnek, „ki lesz a következő”. Az emlékkoncert röviddel 10 óra után, végelgyengülésben múlt ki. A közellakók, és a félutcasornyi diszkréten krémszínű gépkocsi utasai már elérték a televízió éjszakai — egyébként igen kitűnő — filmjének kezdetét. Kialudtak a lámpák, talán a zászlót is levonták... Az EXPRESS 80-as bevételi tervét valószínűleg jelentően túlteljesítette, s bizakodóan tekinthet az új esztendő elé. Akinek pedig az emlékkoncertet ajánlották, ekkor már az örökkévalóság 12. éjszakáját töltötte, a zajos csarnoktól nagyon messze, és remélem, zavartalanul. Tóth László BTK A Tejút fiai Az Európa Kiadó az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet fordított a rokon finnugor népek irodalmával, kultúrájával foglalkozó kiadványokra. Az 1975-ben megjelent Vízmadarak népe című tanulmánygyűjtemény vagy a Hozott isten holdacska! című versantológia sikere újabb lendületet adott e törekvéseknek. A neves néprajzkutató, Hoppál Mihály vállalkozott rá, hogy a finnugor népek mitológiájáról szóló tanulmányokat, a lehető legszélesebb tematikai gazdaságra törekedve, egy kötetbe gyűjtse. Így az egyik tanulmány az ősi sziklarajzok mitológiai tartalmát vizsgálja, a másik a lappok mindennapi életében fellelhető pogány hagyományokat, ismét másik az őstörténeti forrásokkal vagy a „halottlátás” pszichológiai alapjaival foglalkozik. A gyűjtemény tanulmányai párhuzamként szolgálnak a magyar néphit föltérképezéséhez is. A kötet eredeti felvételek alapján készült illusztrációi közel hozzák a mai magyar olvasóhoz őseink sámános-varázslatos világát. (Európa—Helikon könyvek) Színpadtér (Milánkovits A. Milán rajza) „A kultúra aranyhídját vadaikon hordják" INDIA A NYELVÉSZ SZEMÉVEL Dr. Rőt Sándor, az angol tanszék professzora, az elmúlt tanév második félévében hoszszabb időt töltött Indiában. Készülő hindi—magyar és magyar—hindi nyelvkönyvek általa vezetett szerkesztési munkálataival kapcsolatos tárgyalásokat folytatott, és számos indiai egyetemen tartott előadást a szociolingvisztika és kontaktusok témájában. Professzor úr, hogy fest India nyelvi színképe, és milyen az angol nyelv ottani helyzete? — A nyelvész számára India csodálatos laboratórium. Sok nyelv, különböző nyelvcsaládok hatnak egymásra. E hatások mind a nyelvelmélet, mind az alkalmazott nyelvészet számára tanulságosak. Egyedülálló adatokat lehet itt szerezni a többnyelvűségre vonatkozóan, és az eredmények felhasználhatók az idegen nyelvtanításban is. Pontosan nem tudni, hány élő nyelv van Indiában. Az adatok alaposan eltérnek. Egyesek 1642-ről beszélnek, ami nem igaz, mert rosszul értelmezték a nyelv fogalmát: a dialektusokat és a kasztokat is külön nyelvekként kezelték, sőt az is előfordult egy vizsgálat során, hogy több mint kétezer személy a szanszkritot jelölte meg használt nyelveként, ami olyan, mintha egy európai a latint mondaná anyanyelvének. A világon körülbelül háromezer önálló nyelv van, de csak 29 olyan, mely tízmilliónál több ember ajkán csendül fel. És a 29-ből 11 ott van Indiában! Nagyon érdekes az indiai nyelvek, hindi, bengáli, urdu és a többi kölcsönhatása az angollal. Az utóbbit makrórendszernek tekintjük, melynek megvannak a maga brit, amerikai, ausztrál és egyéb nemzeti változatai. Variánsa — ha nem is nemzeti — az indiai angol is. A két- és többnyelvűség Indiában gyakori jelenség. Gyakorlatilag is minden érettségizett, sőt bukott érettségivel bíró személy — erről később néhány szót — többé-kevésbé beszél angolul, a 600 millió indiai ügy nyolc százaléka. 1947-ben, India deklarált önállósága kezdetén, alapvető törekvés volt az angol nyelv körülbelül negyed századon belüli visszaszorítása. Ma azt állítják, hogy még a következő században is komoly összekötő szerepe lesz a soknyelvű országban. Amikor például a hindit próbálták a többi nyelv fölé emelni, a nem hindit beszélők részéről ellenállást váltott ki, míg a politikai és kulturális életben a különböző nemzetiségek érintkezésében természetesen használják az angolt. — Tehát az angol közvetítő, egyben presztízsnyelv is. — Az, de nem úgy, hogy a többit elnyomva jelenne meg a helyi nyelvek sorában, noha funkcionálisan felettük áll. Ghandi elképzelése szerint létre kellett volna jönnie egy közös hindusztáni nyelvnek, mely az angol szerepét is átvehette volna. A terv szószólói azzal érveltek, hogy a hindi és az urdu esetében csak az írásbeliségben van eltérés. Csakhogy a történelem során a hindi nyelv és az urdu iszlám kultúrája elvált egymástól. Ma a két nyelv két kultúra, gondoskodásmód hordozója. Mindkét kultúra képviselőinek megvan a maguk nyelvi-nemzeti identitása, tehát külön nyelvekről van szó, s jelen pillanatban egyik sem tud dominánssá válni a másik rovására. — Ha ez általánosítható, a közeljövőben aligha képzelhető el új, teljes értékű, Indiaszerte érvényes közvetítő nyelv kialakulása. — A fejlődő afrikai, ázsiai országok szociolingvisztikai helyzete általában bonyolult. A politikai-gazdasági dekolonizációt követően megpróbálják felszámolni a kulturálisnyelvi gyarmatosítás következményeit is, az angol vagy francia nyelv presztízshelyzetét — tény — csak viszonylagos sikerrel. Ennek oka — paradox módon — a pozitív nyelvi nacionalizmus jelentkezése, erősödése. Alaposan tévedett az ötvenes évek dogmatizmusa, amely — akár a vallás kérdésében — a marxizmus és internacionalizmus térhódításával a nyelvi elhatárolódás mihamarabbi megszűnésével számolt. A nyelvi nacionalizmus reneszánsza a szemünk előtt játszódik le. A népek, főleg a kis népek, egyre inkább ragaszkodnak nyelvükhöz, büszkék a „lingua dolce”-re. Sőt korábbi nyelvi identitásukat veszteni látszó kisebbségek újra megtanulják, felújítják eredeti nyelvüket, így tűnik fel például az USA-ban a „grandmother-tongue” jelensége.Afrika és Ázsia országainak nagy része több nyelvű — nem is beszélve a számtalan dialektusról, melyek között a standardizáció a legritkább esetben történt meg —, s a közösségek nyelvi öntudata nem engedi meg egyetlen másik helyi nyelv szupremáciáját sem. Ilyen helyzetben a más nyelven beszélők elkerülhetetlen érintkezésének valósága megkívánja „semleges” közvetítő nyelv alkalmazását, így van ez Indiában is. Nagyon érdekes, hogy mostanában az indiai tudósok sokat foglalkoznak a Szovjetunió nyelvi politikatörténetével. Mindenesetre az angol, presztízs státusza mellett, India egyik hivatalos nyelve, melynek mindinkább széles körben ismert helyi irodalma van. Tanszékünkön speciális kollégium keretében Aradi Éva foglalkozik eme indiai angol irodalommal. Az indiai angol nyelvről még annyit, hogy esetében is érvényesül az úgynevezett Bartholi-féle elmélet: a brit angol századeleji állapotát őrzi mind fonetikailag, mind lexikailag. Persze léteznek sajátos indoanglicizmusok is. A nyelvi kölcsönhatásnak köszönhetően a helyi nyelvekben pedig az"' angol nyelv hatásait lehet kimutatni. — Reméljük, az indiai angol irodalom tanítása az angol tanszéken hagyományt teremt. Milyenek egyébként az indiai—magyar kulturális kapcsolatok? — Nagy az érdeklődés hazánk iránt. Sok magyar, kultúránk és tudományunk kép-, viselői, dolgozott vagy dolgozik Indiában, mint Bethlenfalvy Géza és Major István. Jelentős intézmény ott a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ. Különösen népszerűek a magyar filmek: Jancsó vagy Fábri neve széles körben ismert. De a filmművészeten túl, tudnak például Körösi Csoma Sándor munkásságáról. Tisztelettel és szeretettel beszélnek olyan személyiségekről, mint a szanszkritilógus Harmatta professzor, az irodalmár Aradi Éva, Gáthy Vera, a történész Puskás Ildikó, Lőrinczy Zsuzsa vagy Karig Sára, Tagore fordítója. Ahogy az indiaiak mondták: ezek az emberek a kulturális „aranyhidat” a vállaikon hordják. E hídon már kétirányú a forgalom. Kutatóik, diákjaik nálunk is dolgoznak, tanulnak. Neves hindi írók és költők fordítottak már Radnótit, Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Juhász Ferencet. Találkoztam József Attila hindi és pandzsábi fordítóival. Visnu Kharé hindire fordította nagy költőnk számos versét. Az Irodalmi Akadémia, főtitkára, az új indiai költészet jelentős alakja. Fordított már angolból, németből, sőt a cseh irodalom alkotásaiból is. Beszélgetésünk során cseh nyelven idézte a csehszlovákiai magyar irodalom nagyja, Fábri Zoltán szavait: „szellemi alkotásban nincsenek kis népek”, és ezzel magyarázta viszonyát is a magyar irodalomhoz. Megható volt kezemben tartani József Attila negyven versének és több prózai művének hindi nyelvű fordítását. Először angol fordításokat vett alapul, majd nagy segítségére voltak a kint dolgozó magyar tudósok. E munkáról egyébként részletesen számoltam be a Magyar Nemzet hasábjain. Ugyanabban a cikkben mutattam be József Attila másik fordítóját, Amritta Prittamot, kit joggal neveztem a magyar kultúra önkéntes nagykövetének. — Nem először járt Indiában, gyakran válaszolhatott olyan kérdésekre, hogy milyen benyomásokat szerzett Indiában. Én most mégis arra kérem, mondja el, mit tart jellemzőnek a mai Indiában? — Nehéz lenne átfogó képet adni. Helyette inkább elmondok két „sokat mondó” házassághirdetést, melyeket indiai újságokban olvastam. Az egyik: „Szűz özvegyet keresek, kaszt nem számít, özvegy férfi két gyerekkel.” E kevés szó mögött mennyi minden van! A törvény tiltja a tizenhat éven aluliak házasságát, ám kijátszották és kijátsszák. Férjhez adnak 10—11 éves lányt, akit aztán, ha netán röviddel ezután meghal a férje, özveggyé nyilvánítanak. A gyermeközvegyeknek borzalmas volt a sorsuk, bármilyen kaszthoz tartoztak is volt. Kivetettek, kopaszra nyírták őket. M. Ghandi azt mondta tanítványainak, ilyen özvegyeket vegyenek feleségül. De volt ilyen harmincmillió is Indiában! Változni látszik a helyzet, ma nem csak Ghandi-tanítványok veszik el az ilyen özvegyeket. Lassan szűnik a kitaszítottságuk. Ám még nagy dolog, és az is, hogy a kaszt nem számít. Valami mégis megmozdult ... A másik hirdetés arról szól, hogy házasodni kívánó férfi legalább „bukott érettségivel” rendelkező lány esetén ötezer rúpiával kevesebb hozományt vár. Nos, Nehru álláspontja volt, hogy a társadalmi változtatásokat a nőkkel kell kezdeni, hiszen rajtuk keresztül az egész család élete fog változni. Valóban, egyre több nő jár középiskolába is, akik közül sokan érettségizni már nem mennek el. Elvi iskolai fokozatot kapnak. És ezek a csak viszonylagosan tanult lányok is a társadalom előbbrevivőinek bizonyulnak. India valaha állapot volt, ma a mozgás, ha lassú is. Bánszegi László . . .