Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1981 (23. évfolyam, 1-18. szám)

1981-02-02 / 1. szám

DE MI KÖZE EHHEZ JOHN LENNONNAK?! A világ nagyobb városai, sőt Budapest egyetemi klub­jai is megelőzték a koncert rendezőit. December 19-én ol­vastuk az Esti Hírlap „te­lexét”: „Holnap este hét óra­kor a Sportcsarnokban a KISZ KB rendezésében em­­­lékkoncertet rendeznek John­ Lenonnak (sic)”. A rádió és a tv későbbi — ismétlődő — hí­reiben már szervezőként az EXPRESS Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szerepelt. A helyszínen kora délutántól számos munkatársuk sürgölő­dött, bár amint az idő előre­haladt, kiderült: kevés siker­rel. A hírverés eredményeként estére hatalmas tömeg gyűlt az épület elé. A jegyek már régen elkeltek, de szerencsés tulajdonosaik sem tudtak el­vergődni a bejáratig. Legyünk igazából őszinték: a színesen kavargó rendezősereg támasz­totta szinte teljes zűrzavarban a helyszínen megjelent rend­­fenntartó szervek teremtettek rendet. A tülekedés kísértetiesen hasonlított a SKÁLA-EXPO megnyitójára. (Az alig másfél órás előadás belépőjének ára 30 forint volt.) A színpad fe­letti hatalmas fényképről tű­nődve tekintett Lennon a szemközti erkélyen, a délelőtt felvont, színes fényszórókkal megvilágított nemzeti zászló alatt gyülekezőkre. Ott min­dig nagy volt a sürgölődás, a büfé forró virslit és hideg üdítőt kínált az elcsigázottan várakozózóknak, akik edzett futballszurkolókat megszégye­nítő harsogással fejez­tek ki rokonszenvüket a „bizb­isz" vagy a „ricse” iránt. A ki­alakuló táborok helyét alkal­mi transzparensek jelezték. Bevezetőként a Boj­torján­­együttes country-dalai csen­dültek fel, tiszta és természe­tes hangzásuk azonban sem­mivé foszlott, amikor néhány Beatles-sláger egyéni ízű in­terpretációjába kezdtek. (To­vábbiakban nem került sor hasonló kísérletre). A rövid emlékbeszéd homályos szavai nem ütöttek el a koncepciót­lan rendezvény egészétől. Hogy nem valamiféle könnyed spontaneitás munkált a részt­vevőkben, azt az EDDA fél­szeg magyarázkodása is bi­zonyítja: „Mi is írtunk né­hány dalt a békéről, a fegy­verek ellen ...” El is énekel­ték. És Hobó, akinek az ex­­tatikus kórus két tucatszor bántotta el nevét?! A „pokol ördögének” magánshowja alatt Lennon fotójára jóté­kony sötétség borult. Az is­mét fellobbanó vörös reflek­torok, József Attila Tiszta szívvel című versének izgatatott suttogással kísért előadá­sa közben a kijáratoknál meghúzódó fáradt tekintete­ket keresték. Ha, mint Hobó állítja, „az élet csak egy operett”, kevés értelme van az egyébként aktuális kérdésnek, „ki lesz a következő”. Az emlékkon­­cert röviddel 10 óra után, végelgyengülésben múlt ki. A közellakók, és a félutcasornyi diszkréten krémszínű gépkocsi utasai már elérték a televízió éjszakai — egyébként igen ki­tűnő — filmjének kezdetét. Kialudtak a lámpák, talán a zászlót is levonták... Az EXPRESS 80-as bevételi ter­vét valószínűleg jelent­ően túlteljesítette, s bizakodóan tekinthet az új esztendő elé. Akinek pedig az emlékkon­certet ajánlották, ekkor már az örökkévalóság 12. éjszaká­ját töltötte, a zajos csarnok­tól nagyon messze,­­ és re­mélem, zavartalanul. Tóth László BTK A Tejút fiai Az Európa Kiadó az elmúlt években egyre nagyobb fi­gyelmet fordított a rokon finnugor népek irodalmával, kultúrájával foglalkozó kiad­ványokra. Az 1975-ben megje­lent Vízmadarak népe című tanulmánygyűjtemény vagy a Hozott isten holdacska! című versantológia sikere újabb lendületet adott e törekvések­nek. A neves néprajzkutató, Hoppál Mihály vállalkozott rá, hogy a finnugor népek mitológiájáról szóló tanulmá­nyokat, a lehető legszélesebb tematikai gazdaságra töreked­ve, egy kötetbe gyűjtse. Így az egyik tanulmány az ősi szik­larajzok mitológiai tartalmát vizsgálja, a másik a lappok mindennapi életében fellelhe­tő pogány hagyományokat, is­mét másik az őstörténeti for­rásokkal vagy a „halottlátás” pszichológiai alapjaival fog­lalkozik. A gyűjtemény ta­nulmányai párhuzamként szolgálnak a magyar néphit föltérképezéséhez is. A kötet eredeti felvételek alapján ké­szült illusztrációi közel hoz­zák a mai magyar olvasóhoz őseink sámános-varázslatos világát. (Európa—Helikon könyvek) Színpadtér (Milánkovits A. Milán rajza) „A kultúra aranyhídját vadaikon hordják" INDIA A NYELVÉSZ SZEMÉVEL Dr. Rőt Sándor, az angol tanszék professzora, az elmúlt tanév második félévében hosz­­szabb időt töltött Indiában. Készülő hindi—magyar és ma­gyar—hindi nyelvkönyvek ál­tala vezetett szerkesztési mun­kálataival kapcsolatos tárgya­lásokat folytatott, és számos indiai egyetemen tartott elő­adást a szociolingvisztika és kontaktusok témájában. Professzor úr, hogy fest In­dia nyelvi színképe, és milyen az angol nyelv ottani helyzete? — A nyelvész számára­ In­dia csodálatos laboratórium. Sok nyelv, különböző nyelv­családok hatnak egymásra. E­ hatások mind a nyelvelmélet, mind az alkalmazott nyelvé­szet számára tanulságosak. Egyedülálló adatokat lehet itt szerezni a többnyelvűségre vonatkozóan, és az eredmények felhasználhatók az idegen nyelvtanításban is.­­ Pontosan nem tudni, hány élő nyelv van Indiában. Az adatok alaposan eltérnek. Egyesek 1642-ről beszélnek, ami nem igaz, mert rosszul ér­telmezték a nyelv fogalmát: a dialektusokat és a kasztokat is külön nyelvekként kezelték, sőt az is előfordult egy vizsgálat során, hogy több mint kétezer személy a szanszkritot jelölte meg használt nyelveként, ami olyan, mintha egy európai a latint mondaná anyanyelvé­nek. A világon körülbelül há­romezer önálló nyelv van, de csak 29 olyan, mely tízmillió­nál több ember ajkán csendül fel. És a 29-ből 11 ott van In­diában! Nagyon érdekes az indiai nyelvek, hindi, bengáli, urdu és a többi kölcsönhatása az angollal. Az utóbbit makró­­rendszernek tekintjük, mely­nek megvannak a maga brit, amerikai, ausztrál és egyéb nemzeti változatai. Variánsa — ha nem is nemzeti — az indiai angol is. A két- és több­­nyelvűség Indiában gyakori jelenség. Gyakorlatilag is minden érettségizett, sőt bu­kott érettségivel bíró személy — erről később néhány szót — többé-kevésbé beszél ango­lul, a 600 millió indiai ügy nyolc százaléka. 1947-ben, In­dia deklarált önállósága kez­detén, alapvető törekvés volt az angol nyelv körülbelül ne­gyed századon belüli vissza­szorítása. Ma azt állítják, hogy még a következő század­ban is komoly összekötő sze­repe lesz a soknyelvű or­szágban. Amikor például a hindit próbálták a többi nyelv fölé emelni, a nem hindit be­szélők részéről ellenállást vál­tott ki, míg a politikai és kul­turális életben a különböző nemzetiségek érintkezésében természetesen használják az angolt. — Tehát az angol közvetítő, egyben presztízsnyelv is. — Az, de nem úgy, hogy a többit elnyomva jelenne meg a helyi nyelvek sorában, no­ha funkcionálisan felettük áll. Ghandi elképzelése­­ szerint létre kellett volna jönnie egy közös hindusztáni nyelvnek, mely az angol szerepét is át­vehette volna. A terv szó­szólói azzal érveltek, hogy a hindi és az urdu esetében csak az írásbeliségben van el­térés. Csakhogy a történelem során a hindi nyelv és az ur­du iszlám kultúrája elvált egymástól. Ma a két nyelv két kultúra, gondoskodásmód hordozója. Mindkét kultúra képviselőinek megvan a ma­guk nyelvi-nemzeti identitá­sa, tehát külön nyelvekről van szó, s jelen pillanatban egyik sem tud dominánssá válni a másik rovására. — Ha ez általánosítható, a közeljövőben aligha képzelhe­tő el új, teljes értékű, India­­szer­te érvényes közvetítő nyelv kialakulása. — A fejlődő afrikai, ázsiai országok szociolingvisztikai helyzete általában bonyolult. A politikai-gazdasági dekolo­nizációt követően megpróbál­ják felszámolni a kulturális­nyelvi gyarmatosítás követ­kezményeit is, az angol vagy francia nyelv presztízshelyze­tét — tény — csak viszony­lagos sikerrel. Ennek oka — paradox módon — a pozitív nyelvi nacionalizmus jelentke­zése, erősödése. Alaposan té­vedett az ötvenes évek dog­­matizmusa, amely — akár a vallás kérdésében — a mar­xizmus és internacionalizmus térhódításával a nyelvi elha­tárolódás mihamarabbi meg­szűnésével számolt. A nyelvi nacionalizmus reneszánsza a szemünk előtt játszódik le. A népek, főleg a kis népek, egyre inkább ragaszkodnak nyelvükhöz, büszkék a „lin­gua dolce”-re. Sőt korábbi nyelvi identitásukat veszteni látszó kisebbségek újra meg­tanulják, felújítják eredeti nyelvüket, így tűnik fel pél­dául az USA-ban a „grand­­mother-tongue” jelensége.­Afrika és Ázsia országainak nagy része több nyelvű — nem is beszélve a számtalan dialektusról, melyek között a standardizáció a legritkább esetben történt meg —, s a közösségek nyelvi öntudata nem engedi meg egyetlen má­sik helyi nyelv szupremáciá­­ját sem. Ilyen helyzetben a más nyelven beszélők elke­rülhetetlen érintkezésének va­lósága megkívánja „semleges” közvetítő nyelv alkalmazását, így van ez Indiában is. Na­gyon érdekes, hogy mostaná­ban az indiai tudósok sokat foglalkoznak a Szovjetunió nyelvi politikatörténetével. Mindenesetre az angol, presz­tízs státusza mellett, India egyik hivatalos nyelve, mely­nek mindinkább széles kör­ben ismert helyi irodalma van. Tanszékünkön speciális kollégium keretében Aradi Éva foglalkozik eme indiai angol irodalommal. Az indiai angol nyelvről még annyit, hogy esetében is érvényesül az úgynevezett Bartholi-féle elmélet: a brit angol század­­eleji állapotát őrzi mind fo­netikailag, mind lexikailag. Persze léteznek sajátos indo­­anglicizmusok is. A nyelvi kölcsönhatásn­ak köszönhetően a helyi nyelvekben pedig az"' angol nyelv hatásait lehet ki­mutatni. — Reméljük, az indiai an­gol irodalom tanítása az an­gol tanszéken hagyományt te­remt. Milyenek egyébként az indiai—magyar kulturális kapcsolatok? — Nagy az érdeklődés ha­zánk iránt. Sok magyar, kul­túránk és tudományunk kép-, viselői, dolgozott vagy dolgo­zik Indiában, mint Bethlen­­falvy Géza és Major István. Jelentős intézmény ott a Ma­gyar Tájékoztatási és Kultu­rális Központ. Különösen nép­szerűek a magyar filmek: Jancsó vagy Fábri neve szé­les körben ismert. De a film­­művészeten túl, tudnak pél­dául Körösi Csom­a Sándor munkásságáról. Tisztelettel és szeretettel beszélnek olyan személyiségekről, mint a szanszkritilógus Harmatta professzor, az irodalmár Ara­di Éva, Gáthy Vera, a törté­nész Puskás Ildikó, Lőrinczy Zsuzsa vagy Karig Sára, Ta­gore fordítója. Ahogy az in­diaiak mondták: ezek az em­berek a kulturális „aranyhi­dat” a vállaikon hordják. E hídon már kétirányú a forga­lom. Kutatóik, diákjaik ná­lunk is dolgoznak, tanulnak. Neves hindi írók és költők fordítottak már Radnótit, Il­­­lyés Gyulát, Weöres Sándort, Juhász Ferencet. Találkoztam József Attila hindi és pand­­zsábi fordítóival. Visnu Kharé hindire fordította nagy köl­tőnk számos versét. Az Iro­dalmi Akadémia, főtitkára, az új indiai költészet jelentős alakja. Fordított már angol­ból, németből, sőt a cseh iro­dalom alkotásaiból is. Beszél­getésünk során cseh nyelven idézte a csehszlovákiai ma­gyar irodalom nagyja, Fábri Zoltán szavait: „szellemi al­kotásban nincsenek kis né­pek”, és ezzel magyarázta vi­szonyát is a magyar iroda­lomhoz. Megható volt kezem­ben tartani József Attila negyven versének és több prózai művének hindi nyelvű fordítását. Először angol for­dításokat vett alapul, majd nagy segítségére voltak a kint dolgozó magyar tudósok. E munkáról egyébként részlete­sen számoltam be a Magyar Nemzet hasábjain. Ugyanab­ban a cikkben mutattam be József Attila másik fordítóját, Amritta Prittamot, kit jog­gal neveztem a magyar kul­túra önkéntes nagykövetének. — Nem először járt Indiá­ban, gyakran válaszolhatott olyan kérdésekre, hogy mi­lyen benyomásokat szerzett Indiában. Én most mégis ar­ra kérem, mondja el, mit tart jellemzőnek a mai Indiában? — Nehéz lenne átfogó képet adni. Helyette inkább elmon­dok két „sokat mondó” há­zassághirdetést, melyeket in­diai újságokban olvastam. Az egyik: „Szűz özvegyet kere­sek, kaszt nem számít, özvegy férfi két gyerekkel.” E kevés szó mögött mennyi minden van! A törvény tiltja a tizen­hat éven aluliak házasságát, ám kijátszották és kijátsszák. Férjhez adnak 10—11 éves lányt, akit aztán, ha netán röviddel ezután meghal a férje, özveggyé nyilvánítanak. A gyermeközvegyeknek bor­zalmas volt a sorsuk, bármi­lyen kaszthoz tartoztak is volt. Kivetettek, kopaszra nyírták őket. M. Ghandi azt mondta tanítványainak, ilyen özvegyeket vegyenek felesé­gül. De volt ilyen harminc­­millió is Indiában! Változni látszik a helyzet, ma nem csak Ghandi-tanítványok ve­szik el az ilyen özvegyeket. Lassan szűnik a kitaszítottsá­guk. Ám még nagy dolog, és az is, hogy a kaszt nem szá­mít. Valami mégis megmoz­dult ... A másik hirdetés ar­ról szól, hogy házasodni kí­vánó férfi legalább „bukott érettségivel” rendelkező lány esetén ötezer rúpiával keve­sebb hozományt vár. Nos, Nehru álláspontja volt, hogy a társadalmi változtatásokat a nőkkel kell kezdeni, hiszen raj­tuk keresztül az egész család élete fog változni. Valóban, egyre több nő jár középiskolába is, akik közül sokan érettsé­gizni már nem mennek el. El­vi iskolai fokozatot kapnak.­­ És ezek a csak viszonylagosan tanult lányok is a társadalom előbbrevivőinek bizonyulnak. India valaha állapot volt, ma a mozgás, ha lassú is. Bánszegi László . . .

Next