Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1981 (23. évfolyam, 1-18. szám)
1981-02-02 / 1. szám
Németh István Péter: VÉRZŐ TÜRELEM Egry Józsefnek Dózsásai a kedvnek az aranykaput nem döngetik egyenesült kaszaéllé sás és fű nő a parton pedig — — TÜRELME NEM TŰNŐ az idő aorta falán évek gyolcsait átüti szép a sorsa felhők iszapjából talán a fény karátját még mindig mossa. Farkas Péter: A FOLYÓN ÁT A FÁK KÖZÉ Nem lesznek fák a túlsó parton. Mögöttük nem lesz rét, nap, szabad szelek, s az emberélet útjának harmadából nem indulnak el, hogy megkeressenek Renáta és a nyárszavú lányok. ... ....... . Hiába minden igyekezet? A száz éve megpattant széphitű Európa lett gazdagabb egy emberszemű lovaggal. Mert te visszanézel minden patakból: a bolondok után, fiúk, ne menjetek a folyón át a fák közé! Elnyikorgott a busz az ablak előtt, s a közeli templomtoronyban megrepedt a harang, amikor meghallotta a hírt. Döbbent szemmel dőlt az ágyra, nem, nem pusztulhat el mindenki. Magas volt és szerelmes, hinni és élni akart a holnapban. Rácsokat d öntött elé az iskola megtűrt anyaga, s tudta, egymagának kell szétfeszítenie a mindenség erős, bujdokló törvényekből kovácsolt vasakat, hisz az együttműködésre már nincs idő. A kapcsolatteremtés fölfalná a megoldást, gondolta, és aznap éjjel hidegen ölelte meg szerelmesét. Mi van veled, kérdezte a hullócsillag-szemű lány. Én leszek a megváltó, miért, suttogta, és sírt a fiú, másnap hajnalban megnézte az eddig mindig átaludt napfelkeltét. Az utolsó hajnal is ilyen szép lesz, sejlett a fölsugárzó napok mögül. Megfordult, becsukta az ablakot, bezárta az ajtókat, és az egész megszerezhető szakirodalmat előkaparta a tudatalatti polcokról. Egyedül volt, mert elhagyta a szüleit, akik nem szerették a hajnalokat. Olyankor csönd vájkál a szemünkben, mondták, vakok. A kis szoba lassan megtelt könyvekkel, legalább százezer oldalnyi ismeretlen hatás. A sarokban megijedt a keresztjét cipelő pék, és félelmében fölfalta önmagát. Egy pöccenésnyi fekete lyuk imbolygott csak a hálóban, s a hiány lassan beszippantotta a szobát. A fiú — szemét bántotta a vajúdó fény —, akár a természet, megkezdte az átlényegítést. Az első könyvet még undorral ette meg, később megszokta a kristálytiszta paradoxonok öngyilkos ízét, s az utolsó lapokat vakító fényben vágta át. Az időt fölszögelte a falra, s a kakukkos óra kakukkja időtlen idők óta elfelejtette a hangját. Talán nem is volt már fiatal, mikor kiöklendve a fölösleget, az íróasztalhoz ült. Már kétszer csöngött a telefon, nem vette föl, talán a lány kereste, a mindenség emlékké fagyasztotta a szerelmet, bár tizedszerre megemelte a kagylót. Csak egy sikoltás buggyant ki belőle, s utána átlőtten, égetten szivárgott a csönd. Hiába, a férfi rég megsüketült, a dobhártyák vasbeton falakká vastagodtak, kellett az agynak a védelem. Az idő csak szakállában bújhatottki a rozsdamentes szögből, s a göndör szőrök, mint a szennyvízszagú pletyka, befutották a falakat, már lyukacsosak voltak, s a radioaktív szél szabadon hajkurászta saját füttyét. Nem értem, motyogott föl a férfi. Piramissejtjeiben a világegyetem minden megismert részecskéje összeállt, de hol a harmónia? Nem találta sehol, pedig anélkül a védelem is hamvában halott. Madár csicsergést sem látott már semerre, és a sárga buszmegálló helyén fekélyesen böfögött egy vicsorgó virág. Föl sem tűnt neki, hiszen a Törvény felszíne fortyogott fejében, s már a beomló házfalak mentén kondorgott a borotválatlan szőr. Ha kvantálnám az elektronspint, és, hasított belé a fénynél nagyobb intenzitású kozmikus sugár, talán . A gondolatok lassacskán kihajoltak a Galaktika becsillagzott ablakain, a szőrök meg a temetőkben burjánzottak, mert a szomorúfűzből csak testetlen szomorúság maradt, és csonkult susogás. Az agy előtt az egyenletek több oldalas ismeretlenjei lassacskán letisztultak. A kvantumtechnika véletlen szükségszerűségeiből kivirágzott a Törvény. Olyan szaga van, mint szerelme- sem ölének, mosolyodon el boldogan, de ágyéka már elszáradt, és sehol sem találta a telefont. A távolból hallotta a gyereksírást, és úgy tűnt, elhagyták a szülei, dolgozott éjjelente a vagonokon, s délelőtt volt világokat tanult, és az erő kiapadhatatlanul áradt szerelméből. De a múlt hamuvá pernyedt, leülepedett, s méhében csak csönd, és eleve elvetélt, radioaktív remény fogant. Még nem volt egészen kész, hát elfelejtette a ködöt is, s a dzsungel helyén tenyészett szelíd szőrzete, fölfutott, mint nyugodalmas estveli kertben a rózsák, a van Allen védőrács széttördelt mágneses vesszein, s viszszahullt atomokban. Porladt a fal, az írólapok rég a semmivel párzottak, az aggastyán összetöpörödött, s hatalmas koponyája meg könnyű tert, mint az Anyag. Elindult a megtébolyodott Nap helyére, de félúton tökéletessé vált minden. Az Agy fölkacagott, kacagott, nevetett, bolondos kapcsolások sültek ki reszketve rebbenő, megfagyott sejtjei között, és szállt vissza, zuhant volt helyére, hogy tudtára adja a világnak: nem kell félnie többé az atomhaláltól. Fölfedeztem a védelmet, a védőhálót, sikoltott a matuzsálem, de hangszálai elfonnyadtak, s mikor szeme hályogosan kifordult, az utolsó hétszáz nanométeres hullámhosszú fény beleégette a véget. Már szerelmese örök szíve sem dobogott: valamikor útközben leesett a szögről az idő, s a túlélőket lekaszabolta, mint deformált kisfiú az összefogdosott békákat. Később talán szakálla is eloszlott, s nem tartván már semmi, szétesett a Föld. A táguló tudatú öntudatlan csillagok fölsóhajtottak, és elmorzsoltak pár könny foltot embertelen testükön. Farkas András: EPILÓGUS Tótszegi Tibor: CSILLAGPOR SZÁLL HAJADRA Papp Katalinnak öröklétre csupaszítva száll a csillagpor napszőtte hajadra, fénylik homlokodon a bélyeg Ábelnek keresztje bőrödön táncolnak napszőtte királyok koronátlanul öröklétre csupaszítnak csillagporos esték keresztes éjszakák Varga E. Katalin: ÁRNYALATOK Hegyeket szül és éltet a kezed, Hegyeket, miket én festhettem volna Kék tapintású, fényszínű vászonra, Vagy az emlékezet. Ujjaidon szunnyadnak a hegyek. Szunnyad velük fáknak, füveknek álma, Csúcsokat ring az ég harmóniája A homlokod felett. Fejem alá csöndpárnát nyújt az este. És mélyre rejtett lényegét kilesve Szívemből, zengő boltozatot fest e Fel sorra, hogy „nagyon szeretlek téged" Mint a Kisjézust szerették a félszeg, Völgyben lakó, virágarcú szegények. LAJTA GÁBOR: OLVASÓNŐ Lengyel János: AZ ÉBREDÉS KEGYETLENSÉGE Tisztító patakban megfürdetni szennyes ruhaként viselt életünk. Krisztusi kor előtt még újra riadni. Lelkünket tisztára mosni, lemarni heges sebeinket, verítékes éjszakákon a verítékes nappalokat feledni, burokban születni és burokban újraszületni, valamit újrakezdeni... Szájamból lompos zuhatag, rossz fogakként potyogó, elkorhadt szavak — mint fogházból szabadulni igyekvő, szédelgő fegyencek. Enyém az ébrenlét kegyetlensége, minden szemfényvesztés és szemrehányás, a felszakadt ajtók leplezetlensége, az enyém minden eljátszott szerep, Mario helyett seprűnyelet is én ölelek, félszavakban kiszakadó életemben... ! Merza Gábor: ÉS VÉGÜL Egy-két otrombaság nézelődik a csönd csak marad böffent az idő játszik a kés kés kést Nincs HOL elveszett, visszament Köszön a rendszeres megáll Meg sem született Gurulnak jelek Megbotlik a festett mozdulat megszikkad zörög szöszmötöl Erdélyi Gábor: AKT íjjá idegzett, a test az ágy oázisába csavart gömlüyű zárt tömb mély súlyozott kontraszt villogó élek és nincsenek átfedések t vonal