Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)
1983-01-31 / 1. szám
„...ÍRÁSOM VEGYÉK VAGY FEJEM." SZOKOLAY ZOLTÁN VERSESKÖNYVÉRŐL Nem szeretek verseskönyvről írni. Erről a mostaniról sem — Szokolay Zoltán: Az élő hal című első kötetéről — „fej vagy írás” — alapon írom le a gondolatokat, amelyek a versek olvasása közben vitatkoztak bennem. Első szóra: a költő azt keretezi: „...írásom vegyék vagy fejem ...” Érdemes elolvasni ezt a könyvet Eltekintve attól, hogy a borító belső fehér felén „kirakott” bemutatkozó sorok szerintem vagy bővebben kellenének, vagy egyáltalán nem. Hét év hangulatait, inkább fájdalmait, mint kevés örömét — a verseket olvasva — adja kezünkbe a költő. Hódmezővásárhely, Orosháza, Eger, Budapest: nem találtam meg őket, már ami Vásárhelyt és Egert illeti. Orosházát nem ismerem. Pest meg, úgy gondolom, szinte mindenütt jelen van. A „homokzsák-hazugság” (Áradás) viszont nem csak a Tisza-partján épül, bár ahol a víz, ott valószínűbb — az áradás is... Szokolay — végigolvasva ■ a könyvet — átszívja magát a gáton, mint a buzgár, de nem felejti el — nem is lehet! —, hogy homokzsák — van bőven. Hangulatai (Part, Alkony, Akvarell, Naptárkúp) kezet nyújtanak hangulataimnak. Örülök nekik. Vonaton (14. oldal) című versse pedig: tisztán — remek! Nem tudom, de az ilyen verssel úgy vagyok, máris hallani szeretném: valaki mondja el egy vonaton, kiszavalva az ablakon — „kék baktemek”. S tudatunk válaszol a Rákóczinak írt zenére: észrevétlenül hangolva „megcsöndesült reménységük”-ből erősödő reménységünket. A Tánc (22. oldal) úgy éreztem — önmaga, tükre, nem rentes a túlzástól, ^ahogyr az ereber maga sem mentes ettől. Azt a Kavics?-ot ^pedig, amit feldob nekünk (37. oldal), sokan hordjuk zsebünkben,, ugyanő manifesztummal. ..én ő vagyok, ő én, béke tudatunkra...” Bár nem hiszem el, hogy ez a világ anynyira mindenéből kifordult — mert akkor minek örülünk még? — de a két vers: Messzelátó és Sanzon a bizalomról (45. és 48. oldal) ölelnivalóan míves! . Mondom: nem szeretek verseskönyvről írni. Nem szeretem azokat sem, akik „elszakmáznak” a verseken, s szikéjükkel össze-vissza hasogatják a verstesteket, megeszik és kiköpködik őket, mustrálják a költőt, megmagyarázzák szándékát — egyszóval, elterelik a figyelmet. Vagy csak halkan susmognak ... Én a verseket szeretem. A hangulatokat. S azokon keresztül vagy megszeretem a költőt, vagy megutálom. Szokolayt — megszerettem. Könyvéről — bár hiányzik belőle a JÁTÉK, amit hitem szerint sose szabad elhagyni — azt mondom: szép könyv. S úgy mondom ezt, mint mikor az ember bort kóstolván leteszi a poharat, s azt mondja: szép bor ez! Az Eötvös könyveksorozat második darabja — érdemes a figyelemre. Várhelyi András A TIT Természettudományi Stúdióban „Energia” címmel kiállítás nyílt, amely közel száz színes fotóval, ábrával, egyszerű kísérletekkel kívánja közelhozni, kézzel foghatóvá tenni az energia immár nem csak a fizikusokat érdeklő, de mindnyájunkat érintő fogalmát. A kiállítást, amely sajnos csak január 5-ig volt megtekinthető, Riedel Miklós (ELTE Fizikai—Kémiai Tanszék) és Hobinka Ildikó tanár lelkes munkáját dicsérte. JELENTI Széles alapozású, nagy ívű, jövőbe törő út szakadt meg dr. Putnoky Jenő tragikusan korai halálával. Nem egyszerűen egy hirtelen halál gyásza rázkódtatott meg bennünket: tetézte és elmélyítette azt a mélyen aggódó és mégis reménykedő fájdalmunkat, amellyel a műtét utáni hosszú vívódását követtük, és szinte vele együtt szenvedtünk élet s halál mezsgyéjén. És ismét szegényebbek lettünk egy kiváló oktatóval, elismert kutatóval, egy jó elvtárssal, egy szeretetre méltó emberrel és önzetlen baráttal, aki maga is ezernyi szállal kötődött hozzánk, a tanszékhez, a karhoz, az egyetemhez, hiszen élete alakulása úgy hozta magával, hogy körünkben és a tanszéken találta meg nemcsak baráti közösségét, hanem elveszett családi kapcsolatai helyett az emberi és érzelmi feloldódást is. Ebben a közösségben valósult meg és teljesedett ki gazdag, sokszínű, nyughatatlan, állandóan kereső-kutató és tevékenykedő egyénisége. Ebbe a közösségbe érkezett meg sok elágazási és kacskaringósnak tűnő út megtétele után, amelynek azonban mindig volt egy tudatos-tudatlan belső logikája, attól kezdve, hogy több éves szegedi orvostudományi tanulmányait matematika— kémia szakos tanári oklevél megszerzésével cserélte fel, egészen élete utolsó szakaszáig, mikor akadémiai doktori disszertációja elkészítésén dolgozott. S ez a belső logika és vezérfonal a szüntelen ismeretszerzés volt, az ismeretek közlése, a tanítás, oktatás, nevelés, az ember sokoldalú, mély, tudományos megismerése, s egyszerre formálása, nevelése, a gyermekkortól a a felnőttkorig. Megszerzett orvostudományi ismeretei kitűnő alapot kínáltak az ember fiziológiai lényének megismeréséhez, matematikai-kémiai tanulmányai a természettudományos összefüggések megértéséhez. Mindezeket az ismereteket kitűnően érvényesítette tanári munkájában, amelyet az a nemes értelemben vett „furor pedagogicus” lelkesített át, amely sohasem szűnt meg lobogni benne, s amelytalán elhivatott pedagógus családjában oltódott belé. Tanított általános iskolában, tanító- és óvónőképző intézetben, gimnáziumban, a tanárképző főiskolán Pécsett. Oktató- és nevelőmunkája nem szorítkozott az iskolák falain belüli munkákra és tevékenységi formákra. Korán felismerte, hogy az iskola, az iskolai munka eredményessége milyen szorosan függ össze a környező társadalom emberi és tudati minőségével. Ezért vállalt Pécsett a városi tanácsban népművelői funkciót, majd a megyei TIT-szervezetben szaktitkári és megyei titkárhelyettesi munkát végzett. Eközben tágult társadalomtudományi érdeklődése és nőttek meg elméleti igényei. Ezért iratkozott be karunkra és végezte el 1957-ben a pedagógiai szakot s nem az egyetemi oklevél megszerzése céljából, hanem attól a belső igényétől indíttatva, hogy gyakorlati munkáját és tevékenységét mindig összekapcsolja és magasabb szintre emelje az elméleti ismeretek elsajátításával. Ezután tevékenysége még sokrétűbbé és szakmailag magasabb szintűvé vált. Igen sokat tett a tanári továbbképzés érdekében. Megbízást kapott a középiskolai kémiai, pszichológiai és logikai szakfelügyelet ellátására. Közben érdeklődése egyre inkább a pszichológia kérdései felé fordult: megalakította a pszichológia- és logikatanárok országos viszonylatban is első munkaközösségét, és kezdeményező részt vállalt a pécsi Gyermek-ideggondozó és Nevelési Tanácsadó megtervezésének, szervezésének, valamint pszichológiai ambuláns- és kutatómunkájának vitelében. 1957-ben lett tagja az MSZMP-nek, s a pártoktatás keretében is tanfolyamok és előadások egész sorát tartotta szakmai, világnézeti, politikai és kulturális problémákról. Dinamizmusára, munkabírására, olthatatlan szellemi érdeklődésére és képességeire jellemző, hogy e sokirányú gyakorlati és ismeretterjesztő munkája közben, s nem kis részben azzal összefüggésben is, komoly, főként fejlődéspszichológiai jellegű és pedagógiai következtetésekhez vezető kutatómunkát végzett, amelynek eredményeként 1958-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett. Utána is rendszeresen jelentetett meg közleményeket szakfolyóiratokban, kísérleti és elméleti tanulmányokat egyaránt. Ilyen előzmények után került aspirantúrára pszichológiából 1980-ban. Azóta kapcsolódott véglegesen egyetemünkhöz, karunkhoz. Bár attól kezdve tevékenységében erőteljes súlyponteltolódás jött létre a tudományos kutatómunka javára, előző munkáját mindig nagyra értékelte, a belőle fakadó igényeket, gazdag tapasztalatokat és tanulságokat magával hozta, bőségesen kamatoztatta nemcsak az oktatómunkában, hanem a kari és országos tudományos közéletben is. Tagként és különféle vezetői szintű megbízatásokkal számos kari, egyetemi és országos bizottságban végzett igen hasznos munkát ötletdús és nagyon sokszor újszerű kezdeményezéseivel. Mindent felsorolni szinte lehetetlen, ha mégis említünk néhányat, csak azért tesszük, hogy fényt villantsunk sokoldalúságának egy-egy jellemző mozzanatára: az Egyetemi Kulturális Bizottságban tagként, a Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság vezetőségében a Továbbképzési Bizottság elnökeként, a TIT Pedagógiaipszichológiai Országos Választmányában társadalmi titkárként tevékenykedett, az MTA Matematikai és Alkalmazott Munkabizottságának Fonetikai Albizottságában pszichológuskonzultánsként járult hozzá a hazai pszichoakusztikai és pszicholingvisztikai kutatások kiszélesítéséhez és korszerűsítéséhez. Ám mindeközben is életének és munkájának központja a tanszék, a tanszéki tevékenység maradt. Közvetlen kollégái, munkatársai szerint is a tanszéki munka kulcsembere volt. Nemcsak a pszichológusképzés kialakításában és tanterveinek kidolgozásában vállalt jelentős szerepet, hanem eredményes valóra váltásában is, mind az oktatás, mind a tudomány terén. Nem kis szerepe volt abban, hogy az Általános Pszichológiai Tanszék iránt megnőtt a nemzetközi érdeklődés. Magyar és idegen nyelvű publikációval, hazai és nemzetközi kongresszusokon tartott előadásaival ehhez nagyban hozzájárult. Ennek is volt köszönhető, hogy bekapcsolódhatott egy 25 országban folyó nemzetközi összehasonlító pszichológiai kutatássorozat munkálataiba. Egyéniségének fő jellemzőie volt az oktató-, tudományos és kutatómunka eltéphetetlen kapcsolata: tudományos énjét az oktatómunkában érezte kiteljesedni egyrészt a hallgatók szakmára, kutatásra tanításában, nevelésében, másrészt a tanszék fiatalabb munkatársainak segítésében, ösztönzésében. Erről az érintettek tanúskodhatnak leginkább és nálam hivatottabban már csak azért is, mert igen közel állt hozzájuk nemcsak szakmailag, hanem szívvellélekkel. Mindig meg lehetett találni, s a tanszéki szűkebb család mellett mindig volt jó szava mások számára is, egykér gondokat, fáradtságot feloldó tréfája, vicce. Szerette az embereket, s vágyott a szeretetre, az emberi melegségre, a baráti szóra, a komoly eszmecserére. S azt, hogy jól érezte magát köztünk, tanúsítja, hogy ezt, vagy mindebből valamit meg is talált körünkben. Mi pedig elvesztettük őt, aki annyira szerette az életet, még akkor is, amikor az élet kevésbé látszott őt szeretni. Hiányozni fog, hogy nem látjuk többé, hogy nem találkozunk többé szinte kamaszosan nyugtalan lényével, nem derülhetünk villogó szellemességén, nem vitázhatunk mindig újra törő gondolataival, elképzeléseivel. De mégsem vesztettük el egészen. Megmaradnak tudományos eredményei, „Szójelentés és absztrakció” című befejezetlen akadémiai doktori értekezésének kész és félig kész fejezetei, amelyek a részeredmények mellett a tőle megszokott módon továbbgondolásra ösztönöznek. Tovább él volt és jelenlegi hallgatóiban, tanszéki oktatótársaiban, barátaiban, mint egy nagyon emberi ember emléke, mint rendkívül értékes gazdagító érzelmi örökség. E gondolatok jegyében búcsúzom tőled, Jenő barátom, s mondok búcsúszót az ELTE BTK-vezetősége, dékánja, a kari pártvezetőség, elvtársaid, kollégáid és barátaid nevében. Sallay Géza tszv. egyetemi tokár PUTNOKY JENŐ 1928-1982 Quo vadis, TDK? A diákkör legyen az országos konferencia vagy néhány hallgatónak egy-egy professzor körül tömörülő munkálkodása, az egyetlen olyan alkalom, amikor az egyetemi hallgató, a jövő tudósa az „igazi”, a „felnőtt” tudománnyal találkozhatik. Munkája megméretik, értékeltetik s szerencsésebb esetben bekapcsolódhat a magyar tudományos élet vérkeringésébe. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy sem a tudományos világ magas követelményrendszerét, sem elfogultságait, meglevő torzulásait nem lehet minden közvetítés, ha úgy tetszik fék nélkül a tudományos munkát folytató hallgatókkal szembesíteni. A diákköri mozgalomnak bevált formái vannak, a „magas” tudomány és a hallgatói tudomámány és a hallgatói tudományos érdeklődés közvetítésére. A TDK fontosságát, nevelő szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a fiatalabb tudósgeneráció kibontakozásában a TDK-konferenciákon elért siker csaknem minden esetben meghatározó jelentőségű. Kétségtelen az is, mint erre Németh András EU-beli cikke rámutat, hogy az immár több évtizedes TDK-mozgalom időnkénti tökéletesítésre szorul. Egyetértek azzal, hogy az intézményi (az ELTE esetében: kari) konferenciák jelentőségét fokozni kell. Magam is számos esetben tapasztaltam — itt jegyzem meg, hogy e tapasztalatok a humán szekció rendezvényeire korlátozódnak —, hogy az országos konferencián fellépő egyik-másik hallgató a témakörével kapcsolatos elemi kérdésekre sem tudott válaszolni, sőt egyáltalán képtelen volt arra, hogy mondanivalóját húsz percben öszszefoglalja. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben a küldő intézményben semminő diákköri munka nem volt, a pályamunkát és készítőjét az előírások megsértésével, intézményi konferencia nélkül indították el az országos konferencián. (A bázis szűkössége, az intézményi támogatás esetenkénti elmaradása okozza, hogy az országos rendezvényeken az ELTE hallgatói „aratják” azután a díjakat — jóllehet hallgatóink nem okosabbak s nem is szorgalmasabbak, mint más intézményeké.) Nem indokolatlan tehát a külső intézményeket arra kötelezni, hogy pályázóikat értékeljék-rangsorolják! De azzal már nem értek egyet, hogy az országos jellegű megméretés most már maradjon is el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást! Az igazi rangot pedig nyilván az országos helyezés biztosíthatja! Minden tisztelet mellett is ki kell mondanunk, hogy egy állás elnyerésére folyamodó pályázatban kisebb súlya van annak, hogy — mondjuk — Kaposvárott első díjat nyert és részt vett az országos TDK-konferencián, mint annak rögzítése, hogy az országos mezőnyben milyen helyezést ért el. Itt bizony nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos! S ezzel el is érkeztem az EL hasábjain (is) folyó vitához: legyen-e az országos diákköri konferencián helyezés-díjazás vagy sem? — A soron következő, XVI. konferenciát illetően ez már eldöntetett: itt csak részvételről beszélhetnek majd a pályázók, helyezettek nem lesznek. A pudding próbája az, hogy megeszik: a tanulságok levonását halasszuk tavaszra. Ám a döntés meghozatalában bizonyára olyan érvek is helyet kaptak, amelyek kimaradtak Németh András cikkének érveléséből! Az egyik: a pénzügyi kérdés Ezzel nem kell sokat foglalkoznunk, hiszen, ha nincs keret, hát nincs. De felesleges egy kényszerű döntést megideologizálnunk! A másik, valós és nyomós, ám a cikkben el nem hangzott érv: a „zsűrik” értékítéleteiben jelentkező szubjektivitás kérdése. Súlyos és valós probléma ez — legalábbis a humán tudományok szekciójában, ahol pl. az irodalmi vonzódások a követett módszerek eléggé szétágazóak, s igen eltérő értékítéletekhez vezethetnek. A mélypontot e téren az 1977. évi pécsi humán tudományok országos TDK-konferenciája jelentette, érdemes tehát az esetet, az állatorvosok beteg lovaként, közelebbről szemügyre vennünk. A konferencia szervezői, éppen a lehető objektivitás elérése szándékával, az akadémiai intézeteket kérték fel egy-egy nagy tudományág (irodalomtörténet, nyelvészet, történelem) pályamunkáinak együttes értékelésére. Az akadémiai intézetek — tisztelet a kivételnek — nem voltak felkészülve ilyen jellegű munkára, s pláne annak a szívességi alapon történő elvégzésére! Az intézetek vezetősége tematikai bontásban kiosztotta a dolgozatokat az osztályvezetőknek, s azok továbbadták munkatársaiknak. Így egy-egy kutató kapott elbírálásra — minden összehasonlítási alap nélkül — egy-egy dolgozatot. A bírálást egyéni hajlamaik szerint végezték. Volt, aki a kandidátusi értekezésekkel szemben támasztott követelményeket érvényesítette, s a lehetséges ICC pontból 0-t adott, volt, aki ellenszenves módszerrel találkozott, s szintén nem ismert izgalmat. Aki korábban középiskolai tanulmányi verseny elbírálásába folyt bele, most maximális pontszámmal fejezte ki megelégedését. Az így létrejött teljesen irreális pontszámokat csak sorba kellett állítani — ezt már a tudományos intézet egy adminisztrátora is el tudta végezni — s már is kész volt az „objektív” rangsor. A pécsi zsűrik azután, akik a dolgozatokat eddig kézbe sem vehették, döbbenettel látták az eredményt, amelyet persze nekik kellett volna kihirdetniük. Becsületükre váljon, hogy bár ehhez a szervezők nem járultak hozzá, az „objektív” rangsort figyelembe sem vették. Az 1981. évi szegedi konferencián, bár készíttettek szakértőkkel bírálói véleményt, a döntést eleve a zsűrikre bízták. Az 1983. évi budapesti konferenciára talán már sikerül a spanyolviaszkot feltalálni; a dolgozatok elolvasói, elbírálói, nyilvános bemutatásának levezetői legyenek azonosak! A dolgozatok így egymáshoz, egymáson mérődnek, s a kollektív bírálat a szubjektivitást is szűkebb térre képes szorítani. Egyetlen, nem jelentőség nélküli probléma így is marad: ha rájuk is bízatik a bemutatásra nem engedhető dolgozatok kiszűrése, ez a „szűrés” bizony a kulisszák mögött, a nyilvánosság kizárásával folyik. (Az 1979. évi egri konferencia ezen a dolgozatok névtelenítésével és intézménytelenítésével próbált segíteni, illúzióktól nem mentesen, hiszen a Nyíregyháza örökváltságával foglalkozó dolgozat bizonyára nem Szombathelyen készült és így tovább...) Komoly ellenszerül itt csak a kari intézményi szűrések kötelezővé tétele kínálkozik, illetve ha a kizárás igen szűk térre, csak a valóban teljesen alkalmatlanok kiszűrésére korlátozódik, tehát a dolgozatoknak csak kb. 10 százalékát érintené. Igaz, ha nincs országos értékelés-rangsorolás, akkor mindezek a gondok megszűnnek. De akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiörítjük: — a részvétel nem jelent sikert a pályázónak, és a pályázót — a jövő tudósát, tanárát — elbírálók számára sem jelent támpontot; — az elismerés Németh András cikkében is jelzett egyéb formái (a zsűri megdicsérése, publikációs ígéretek stb.) nincsenek kidolgozva; — a zsűri funkciója teljesen tisztázatlan, jeleneg így csak formális rendészeti feladatai vannak; az értékelés-rangsorolás elmaradását most érdemi vitának kellene kipótolnia, amelyre időt kellene biztosítani. A hallgatók azonban, még az ELTE működő diákköreinek iskoláján kijártakat is ideértve, nemigen képesek arra, hogy húsz percnyi előadás meghallgatása után érdemi vitába bocsátkozzanak. A tapasztalatok szerint inkább az oktatók, kísérő tanárok, zsűritagok mozaanak véleményt, tesznek fel kérdéseket. A vitaszellem különben kívánatos élénkítése egészen más szervezési módszereket követelne (pl. sokszorosítás). Nem tagadom tehát, hogy eleve bizonyos fokú aggodalommal nézek az ilyen szempontok alapján megrendezendő XVI. OTDK elé. Kétségtelen, az OTDK-nak tucatnyi szekciója van, egyetemünk felében, a bölcsészkar csak negyedében érdekelt. Tapasztalataim eléggé általánosíthatóknak tűnnek ugyan, a végleges választ kétségkívül csak 1983 tavaszán, a konferenciák után kaphatjuk meg. Ne felejtsük el végül, az OTDK-konferenciák szervezéséről folytatott vita általános tudományszervezési jelentőségű, hiszen ez az ország legnagyobb hazai tudományos konferenciasorozata, annak humán szekciója pedig a maga háromszáz-négyszáz előadójával a legnagyobb hazai társadalomtudományi konferenciának tekinthető. Gergely András egyetemi docens