Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1983-01-31 / 1. szám

„...ÍRÁSOM VEGYÉK VAGY FEJEM." SZOKOLAY ZOLTÁN VERSESKÖNYVÉRŐL Nem szeretek verseskönyv- jről írni. Erről a mostaniról sem — Szokolay Zoltán: Az élő hal című első kötetéről — „fej vagy írás” — alapon írom le a gondolatokat, ame­lyek a versek olvasása közben Vitatkoztak bennem. Első szóra: a költő azt ker­etezi: „...írásom vegyék vagy fejem ...” Érdemes elolvasni ezt a könyvet Eltekintve attól, hogy a borító belső fehér felén „kirakott” bemutatkozó sorok szerintem vagy bővebben kel­lenének, vagy egyáltalán nem. Hét év hangulatait, inkább fájdalmait, mint kevés örö­mét — a verseket olvasva — adja kezünkbe a költő. Hód­mezővásárhely, Orosháza, Eger, Budapest: nem találtam még őket, már ami Vásárhelyt és Egert illeti. Orosházát nem ismerem. Pest meg, úgy gon­dolom, szinte mindenütt jelen van. A „homokzsák-hazugság” (Áradás) viszont nem csak a Tisza-partján épül, bár ahol a víz, ott valószínűbb — az áradás is... Szokolay — vé­gigolvasva ■ a könyvet — át- szívja magát a gáton, mint a buzgár, de nem felejti el — nem is lehet! —, hogy homok­zsák — van bőven. Hangulatai (Part, Alkony, Akvarell, Nap- tárkáp) kezet nyújtanak han­gulataimnak. Örülök nekik. Vonaton (14. oldal) című ver- 6e pedig: tisztán — remek! Nem tudom, de az ilyen vers­sel úgy vagyok, máris hallani szeretném: valaki mondja el egy vonaton, kiszavalva az ab­lakon — „kék baktemek”. S tudatunk válaszol a Rá­kóczinak írt zenére: észrevét­lenül hangolva „megcsöndesült reménységük”-ből erősödő re­ménységünket. A Tánc (22. ol- ^ dal) úgy ereztem — önmaga. tükre, nem róentes a túlzástói,; ^ahogjr az erhbcr maga sem mentes éttől. Azt a Kavics?-ot ^pedig; amit feldob nekünk (37. oldal), sokan hordjuk zsebünk­ben,, ugyané manifesztummal: ..én ő vagyok, ő én, béke tudatunkra...” Bár nem hi­szem el, hogy ez a világ'any- nyira mindenéből kifordult — mert akkor minek örülünk még? — de a két vers: Messze- látó és Sanzon a bizalomról (45. és 48. oldal) ölelnivalóan míves! | . Mondom: nem szeretek ver- . seskönyvről írni. Nem szere- tem azokat sem, akik „el- szakmáznak” a verseken, s szikéjükkel össze-vissza haso­gatják a verstesteket, meg­eszik és kiköpködik őket, mustrálják a költőt, megma­gyarázzák szándékát — egy­szóval, elterelik a figyelmet. Vagy csak halkan susmog- nak ... Én a verseket szere­tem. A hangulatokat. S azokon keresztül vagy megszeretem a költőt, vagy megutálom. Szo- kolayt — megszerettem. Köny- . véről — bár hiányzik belőle a JÁTÉK, amit hitem szerint sose szabad elhagyni — azt mondom: szép könyv. S úgy mondom ezt, mint mikor az ember bort kóstolván leteszi a poharat, s azt mondja: szép bor ez! Az Eötvös könyvek- sorozat második darabja — érdemes a figyelemre. Várhelyi András JELENTI A TIT Természettudományi Stúdióban „Energia” címmel kiállítás nyílt, amely közel száz színes fotóval, ábrával, egysze­rű kísérletekkel kívánja közel­hozni, kézzel foghatóvá tenni az energia immár nem csak a fizikusokat érdeklő, de mind­nyájunkat érintő fogalmát. A kiállítást, amely sajnos csak január 5-ig volt megtekinthe­tő, Riedel Miklós (ELTE Fizi- kai—Kcmiai Tanszék) és Ho- binka Ildikó tanár lelkes mun­káját dicsérte. Széles alapozású, nagy ívű, jövőbe törő út szakadt meg dr. Putnoky Jenő tragikusan ko­rai halálával. Nem egyszerűen egy hirtelen halál gyásza ráz- kódtatott meg bennünket: te­tézte és elmélyítette azt a mé­lyen aggódó és mégis remény­kedő fájdalmunkat, amellyel a műtét utáni hosszú vívódá­sát követtük, és szinte vele együtt szenvedtünk élet s ha­lál mezsgyéjén. És ismét sze­gényebbek lettünk egy kiváló oktatóval, elismert kutatóval, egy jó elvtárssal, egy szere- tetre méltó emberrel és önzet-, len baráttal, aki maga is ezer­nyi szállal kötődött hozzánk, a tanszékhez, a karhoz, az egyetemhez, hiszen élete ala­kulása úgy hozta magával, hogy körünkben és a tanszé­ken találta meg nemcsak ba­ráti közösségét, hanem elve­szett családi kapcsolatai he­lyett az emberi és érzelmi fel­oldódást is. Ebben a közösségben való­sult meg és teljesedett ki gaz­dag, sokszínű, nyughatatlan, állandóan kereső-kutató és te­vékenykedő egyénisége. Ebbe a közösségbe érkezett meg sok elágazásé és kacskaringósnak tűnő út megtétele után, amely­nek azonban mindig volt egy tudatos-tudatlan belső logiká­ja, attól kezdve, hogy több éves szegedi orvostudományi tanulmányait matematika— kémia szakos tanári oklevél megszerzésével cserélte fel, egészen élete utolsó szaka­száig, mikor akadémiai dok­tori disszertációja elkészítésén dolgozott. S ez a belső logika és vezérfonal a szüntelen is­meretszerzés volt, az ismere­tek közlése, a tanítás, oktatás, nevelés, az ember sokoldalú, mély, tudományos megisme­rése, s egyszerre formálása, nevelése, a gyermekkortól a a felnőttkorig. Megszerzett orvostudomá­nyi ismeretei kitűnő alapot kínáltak az ember fiziológiai lényének megismeréséhez, matematikai-kémiai tanulmá­nyai a természettudományos összefüggések megértéséhez. Mindezeket az ismereteket ki­tűnően érvényesítette tanári munkájában, amelyet az a ne­PUTNOKY JENŐ 1928-1982 mes értelemben vett „furor pedagogicus” lelkesített át, amely sohasem szűnt meg lo­bogni benne, s amely -talán el­hivatott pedagógus családjá­ban oltódott belé. Tanított általános iskolá­ban, tanító- és óvónőképző in­tézetben, gimnáziumban, a ta­nárképző főiskolán Pécsett. Oktató- és nevelőmunkája nem szorítkozott az iskolák fa­lain belüli munkákra és tevé­kenységi formákra. Korán fel­ismerte, hogy az iskola, az is­kolai munka eredményessége milyen szorosan függ össze a környező társadalom emberi és tudati minőségével. Ezért vállalt Pécsett a városi ta­nácsban népművelői funkciót, majd a megyei TIT-szervezet- ben szaktitkári és megyei tit­kárhelyettesi munkát végzett. Eközben tágult társadalomtu­dományi érdeklődése és nőt­tek meg elméleti igényei. Ezért iratkozott be karunk­ra és végezte el 1957-ben a pedagógiai szakot s nem az egyetemi oklevél megszerzése céljából, hanem attól a belső Igényétől indíttatva, hogy gyakorlati munkáját és tevé­kenységét mindig összekap­csolja és magasabb szintre emelje az elméleti ismeretek elsajátításával. Ezután tevé­kenysége még sokrétűbbé és szakmailag magasabb szintű­vé vált. Igen sokat tett a ta­nári továbbképzés érdekében. Megbízást kapott a középisko­lai kémiai, pszichológiai és lo­gikai szakfelügyelet ellátására. Közben érdeklődése egyre in­kább a pszichológia kérdései felé fordult: megalakította a pszichológia- és logikatanárok országos viszonylatban is első munkaközösségét, és kezde­ményező részt vállalt a pécsi Gyermek-ideggondozó és Ne­velési Tanácsadó megtervezé­sének, szervezésének, vala­mint pszichológiai ambuláns- és kutatómunkájának vitelé­ben. 1957-ben lett tagja az MSZMP-nek, s a pártoktatás keretében is tanfolyamok és előadások egész sorát tartotta szakmai, világnézeti, politikai és kulturális problémákról. Dinamizmusára, munkabí­rására, olthatatlan szellemi érdeklődésére és képességeire jellemző, hogy e sokirányú gyakorlati és ismeretterjesz­tő munkája közben, s nem kis részben azzal összefüggésben is, komoly, főként fejlődés­pszichológiai jellegű és peda­gógiai következtetésekhez ve­zető kutatómunkát végzett, amelynek eredményeként 1958-ban bölcsészdoktori dip­lomát szerzett. Utána is rendszeresen jelen­tetett meg közleményeket szakfolyóiratokban, kísérleti és elméleti tanulmányokat egyaránt. Ilyen előzmények után került aspirantúrára pszichológiából 1980-ban. Az­óta kapcsolódott véglegesen egyetemünkhöz, karunkhoz. Bár attól kezdve tevékenysé­gében erőteljes súlypontelto­lódás jött létre a tudományos kutatómunka javára, előző munkáját mindig nagyra ér­tékelte, a belőle fakadó igé­nyeket, gazdag tapasztalato­kat és tanulságokat magával hozta, bőségesen kamatoztat­ta nemcsak az oktatómunká­ban, hanem a kari és országos tudományos közéletben is. Tagként és különféle vezetői szintű megbízatásokkal szá­mos kari, egyetemi és orszá­gos bizottságban végzett igen hasznos munkát ötletdús és nagyon sokszor újszerű kezde­ményezéseivel. Mindent fel­sorolni szinte lehetetlen, ha mégis említünk néhányat, csak azért tesszük, hogy fényt villantsunk sokoldalúságának egy-egy jellemző mozzanatá­ra: az Egyetemi Kulturális Bizottságban tagként, a Ma­gyar Pszichológiai Tudomá­nyos Társaság vezetőségében a Továbbképzési Bizottság el­nökeként, a TIT Pedagógiai­pszichológiai Országos Vá­lasztmányában társadalmi tit­kárként tevékenykedett, az MTA Matematikai és Alkal­mazott Munkabizottságának Fonetikai Albizottságában pszichológuskonzultánsként járult hozzá a hazai pszicho- akusztikai és pszicholingvisz- tikai kutatások kiszélesítésé­hez és korszerűsítéséhez. Ám mindeközben is életé­nek és munkájának központja a tanszék, a tanszéki tevé­kenység maradt. Közvetlen kollégái, munkatársai szerint is a tanszéki munka kulcsem­bere volt. Nemcsak a pszicho­lógusképzés kialakításában és tanterveinek kidolgozásában vállalt jelentős szerepet, ha­nem eredményes valóra váltá­sában is, mind az oktatás, mind a tudofnány terén. Nem kis szerepe volt abban, hogy az Általános Pszichológiai Tanszék iránt megnőtt a nem­zetközi érdeklődés. Magyar és idegen nyelvű publikációval, hazai és nemzetközi kong­resszusokon tartott előadásai­val ehhez nagyban hozzájá­rult. Ennek is volt köszönhe­tő, hogy bekapcsolódhatott egy 25 országban folyó nemzetkö­zi összehasonlító pszichológiai kutatássorozat munkálataiba. Egyéniségének fő jellemzői je volt az oktató-, tudornál nyos és kutatómunka eltép- hetetlen kapcsolata: tudomá­nyos énjét az oktatómunkában érezte kiteljesedni egyrészt a hallgatók szakmára, kutatásra tanításában, nevelésében, másrészt a tanszék fiatalabb munkatársainak segítésében, ösztönzésében. Erről az érin­tettek tanúskodhatnak legin­kább és nálam hivatottadban már csak azért is, mert igen közel állt hozzájuk nemcsak szakmailag, hanem szívvel- lélekkel. Mindig meg lehetett találni, s a tanszéki szűkebb család mellett mindig volt jó szava mások számára is, egy­két gondokat, fáradtságot fel­oldó tréfája, vicce. Szerette az embereket, s vágyott a szere- tetre, az emberi melegségre, a baráti szóra, a komoly eszme­cserére. S azt, hogy jól érez­te magát köztünk, tanúsít­ja, hogy ezt, vagy mindebből valamit meg is talált körünk­ben. Mi pedig elvesztettük őt, aki annyira szerette az életet, még akkor is, amikor az élet kevésbé látszott őt szeretni. Hiányozni fog, hogy nem lát­juk többé, hogy nem találko­zunk többé szinte kamaszosan nyugtalan lényével, nem de­rülhetünk villogó szellemessé­gén, nem vitázhatunk mindig újra törő gondolataival, el­képzeléseivel. De mégsem vesztettük el egészen. Meg­maradnak tudományos ered­ményei, „Szójelentés és absztrakció” című befejezetlen akadémiai doktori értekezésé­nek kész és félig kész fejeze­tei, amelyek a részeredmé­nyek mellett a tőle megszo­kott módon továbbgondolásra ösztönöznek. Tovább él volt és jelenlegi hallgatóiban, tan­széki oktatótársaiban, barátai­ban, mint egy nagyon emberi ember emléke, mint rendkívül értékes gazdagító érzelmi örökség. E gondolatok jegyében bú­csúzom tőled, Jenő barátom,' s mondok búcsúszót az ELTE BTK-vezetősége, dékánja, a kari pártvezetőség, elvtársaid, kollégáid és barátaid nevében. Sallay Géza tszv. egyetemi tokár Quo vadis, TDK? A diákkör legyen az orszá­gos konferencia vag^ néhány hallgatónak egy-egy professzor körül tömörülő munkálkodása, az egyetlen olyan alkalom, amikor az egyetemi hallgató, a jövő tudósa az „igazi”, a „felnőtt” tudománnyal talál- kozhatik. Munkája megmére­tik, értékeltetik s szerencsé­sebb esetben bekapcsolódhat a magyar tudományos élet vér­keringésébe. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy sem a tu­dományos világ magas köve­telményrendszerét, sem elfo­gultságait, meglevő torzulása­it nem lehet minden közvetí­tés, ha úgy tetszik fék nélkül a tudományos munkát folyta­tó hallgatókkal szembesíteni. A diákköri mozgalomnak bevált formái vannak, a „magas” tu­domány és a hallgatói tudomá- mány és a hallgatói tudomá­nyos érdeklődés közvetítésére. A TDK fontosságát, nevelő szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény. hogy a fiatalabb tudósgeneráció ki­bontakozásában a TDK-konfe- renciákon elért siker csaknem minden esetben meghatározó jelentőségű. Kétségtelen az is, mint erre Németh András EL-beli cikke rámutat, hogy az immár több évtizedes TDK-mozgalom időnkénti tökéletesítésre szo­rul. Egyetértek azzal, hogy az intézményi (az ELTE esetében; kari) konferenciák jelentősé­gét fokozni kell. Magam is számos esetben tapasztaltam — itt jegyzem meg, hogy e tapasztalatok a humán szekció rendezvényeire korlátozódnak —, hogy az országos konferen­cián fellépő egyik-másik hall­gató a témakörével kapcsola­tos elemi kérdésekre sem tu­dott válaszolni, sőt egyáltalán képtelen volt arra, hogy mon­danivalóját húsz percben ösz- szefoglalja. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben a küldő intézményben semminő diák­köri munka nem volt, a pálya­munkát és készítőjét az előírá­sok megsértésével, intézményi konferencia nélkül indították el az országos konferencián. (A bázis szűkössége, az intézmé­nyi támogatás esetenkénti el­maradása okozza, hogy az or­szágos rendezvényeken az ELTE hallgatói „aratják” az­után a díjakat — jóllehet hall­gatóink nem okosabbak s nem is szorgalmasabbak, mint más intézményeké.) Nem indokolatlan tehát a külső intézményeket arra kö­telezni, hogy pályázóikat érté- keljék-rangsorolják! De azzal már nem értek egyet, hogy az országos jellegű megméretés most már maradjon is el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást! Az igazi rangot pe­dig nyilván az országos helye­zés biztosíthatja! Minden tisz­telet mellett is ki kell monda­nunk, hogy egy állás elnyeré­sére folyamodó pályázatban ki­sebb súlya van annak, hogy — mondjuk — Kaposvárott első díjat nyert és részt vett az or­szágos TDK-konferencián, mint annak rögzítése, hogy az or­szágos mezőnyben milyen he­lyezést ért el. Itt bizony nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos! S ezzel el is érkeztem az EL hasábjain (is) folyó vitához: legyen-e az országos diákköri konferencián helyezés-díjazás vagy sem? — A soron követ­kező, XVI. konferenciát illető­en ez már eldöntetett: itt csak részvételről beszélhetnek majd a pályázók, helyezettek nem lesznek. A pudding próbája az, hogy megeszik: a tanulságok levonását halasszuk tavaszra. Ám a döntés meghozatalá­ban bizonyára olyan érvek is helyet kaptak, amelyek kima­radtak Németh András cikké­nek érveléséből! Az egyik: a pénzügyi kérdés Ezzel nem kell sokat foglal­koznunk, hiszen, ha nincs ke­ret, hát nincs. De felesleges egy kényszerű döntést megide- ologizálnunk! A másik, valós és nyomós, ám a cikkben el nem hangzott érv: a „zsűrik” értékítéletei­ben jelentkező szubjektivitás kérdése. Súlyos és valós prob­léma ez — legalábbis a humán tudományok szekciójában, ahol pl. az irodalmi vonzódások a követett módszerek eléggé szétágazóak, s igen eltérő ér­tékítéletekhez vezethetnek. A mélypontot e téren az 1977. évi pécsi humán tudo­mányok országos TDK-kon- ferenciájcj jelentette, érdemes tehát az esetet, az állatorvo­sok beteg lovaként, közelebb­ről szemügyre vennünk. A konferencia szervezői, ép­pen a lehető objektivitás el­érése szándékával, az akadé­miai intézeteket kérték fel egy-egy nagy tudományág (irodalomtörténet, nyelvészet, történelem) pályamunkáinak együttes értékelésére. Az aka­démiai intézetek — tisztelet a kivételnek — nem voltak fel­készülve ilyen jellegű mun­kára, s pláne annak a szíves­ségi alapon történő elvégzésé­re! Az intézetek vezetősége te­matikai bontásban kiosztotta a dolgozatokat az osztályveze­tőknek, s azok továbbadták munkatársaiknak. Így egy-egy kutató kapott elbírálásra — minden összehasonlítási alap nélkül — egy-egy dolgozatot. A bírálást egyéni hajlamaik szerint végezték. Volt, aki a kandidátusi értekezésekkel szemben támasztott követel­ményeket érvényesítette, s a lehetséges ICC pontból 0-t adott, volt, aki ellenszenves módszerrel találkozott, s szin­tén nem ismert irgalmat. Aki korábban középiskolai tanul­mányi verseny elbírálásába folyt bele, most maximális pontszámmal fejezte ki meg­elégedését. Az így létrejött teljesen irreális pontszámokat csak sorba kellett állítani — ezt n.ár a tudományos intézet egy adminisztrátora is el tud­ta végezni — s már is kész volt az „objektív” rangsor. A pécsi zsűrik azután, akik a dolgozatokat eddig kézbe sem vehették, döbbenettel látták az eredményt, amelyet persze nekik kellett volna kihirdet­niük. Becsületükre váljon, hogy bár ehhez a szervezők nem járultak hozzá, az „ob­jektív” rangsort figyelembe sem vették. Az 1981. évi szegedi konfe­rencián, bár készíttettek szak­értőkkel bírálói véleményt, a döntést eleve a zsűrikre bíz­ták. Az 1983. évi budapesti kon­ferenciára talán már sikerül a spanyolviaszkot feltalálni; a dolgozatok elolvasói, elbírálói, nyilvános bemutatásának le­vezetői legyenek azonosak! A dolgozatok így egymáshoz, egymáson mérődnek, s a kol­lektív bírálat a szubjektivitást is szűkebb térre képes szorí­tani. Egyetlen, nem jelentőség nélküli probléma így is ma­rad: ha rájuk is bízatik a bemutatásra nem engedhető dolgozatok kiszűrése, ez a „szűrés” bizony a kulisszák mögött, a nyilvánosság kizárá­sával folyik. (Az 1979. évi egri konferencia ezen a dolgozatok névtelenítésével és intézmény- telenítésével próbált segíteni, illúzióktól nem mentesen, hi­szen a Nyíregyháza örökvált- ságával foglalkozó dolgozat bi­zonyára nem Szombathelyen készült és így tovább...) Ko­moly ellenszerül itt csak a kari-intézményi szűrések kö­telezővé tétele kínálkozik, il­letve ha a kizárás igen szűk térre, csak a valóban teljesen alkalmatlanok kiszűrésére kor­látozódik, tehát a dolgozatok­nak csak kb. 10 százalékát érintené. Igaz, ha nincs országos ér­tékelés-rangsorolás, akkor mindezek a gondok megszűn­nek. De akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöritjük: — a részvétel nem jelent sikert a pályázónak, és a pá­lyázót — a jövő tudósát, ta­nárát — elbírálók számára sem jelent támpontot; — az elismerés Németh András cikkében is jelzett egyéb formái (a zsűri megdi­csérése, publikációs Ígéretek stb.) nincsenek kidolgozva; — a zsűri funkciója teljesen tisztázatlan, jeleneg így csak formális-rendészeti feladatai vannak; — az értékelés-rangsorolás elmaradását most érdemi vitá­nak kellene kipótolnia, amely­re időt kellene biztosítani. A hallgatók azonban, még az ELTE működő diákköreinek iskoláján kijártakat is ideért­ve, nemigen képesek arra, hogy húsz percnyi előadás meghallgatása után érdemi vi­tába bocsátkozzanak. A ta­pasztalatok szerint inkább az oktatók, kísérő tanárok, zsűri­tagok morw’anak véleményt, tesznek fel kérdéseket. A vita­szellem különben kívánatos élénkítése egészen más szerve­zési módszereket követelna (pl. sokszorosítás). Nem tagadom tehát, hogy eleve bizonyos fokú aggoda­lommal nézek az ilyen szem­pontok alapján megrendezen­dő XVI. OTDK elé. Kétségte­len, az OTDK-nak tucatnyi szekciója van, egyetemünk felében, a bölcsészkar csak ne­gyedében érdekelt. Tapaszta­lataim eléggé általánositha- tóknak tűnnek ugyan, a vég­leges választ kétségkívül csak 1983 tavaszán, a konferenciák után kaphatjuk meg. Ne felejtsük el végül, az OTDK-konferenciák szervezé­séről folytatott vita általános tudományszervezési jelentősé­gű, hiszen ez az ország legna­gyobb hazai tudományos kon­ferenciasorozata, annak hu­mán szekciója pedig a maga háromszáz-négyszáz előadójá­val a legnagyobb hazai társa­dalomtudományi konferenciá­nak tekinthető. Gergely András egyetemi docens

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék