Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)
1983-01-31 / 1. szám
DIÁKSZEMINÁRIUM (Folytatás az 1. oldalról) Az MSZMP Politikai Bizottsága 1981. februári — a felsőoktatás helyzetéről, feladatairól szóló — határozata kiemeli : az egyetemek, főiskolák legalapvetőbb funkciója az, hogy megalapozott, széles körű szakmai ismereteket adjanak, hogy felkészítsenek az értelmiségi funkciókkal együttjáró szakmai, közéleti teendőkre. A politikai vezetés olyan időszakban fogalmazta meg ezeket a feladatokat, amikor a gazdasági és társadalmi fejlődésünk egyaránt megköveteli a minőségileg más, jobb munkát, s ennek elválaszthatatlan kapcsolatban kell lennie az élet minden területén kibontakozó, átfogó reformokkal, a demokratizálási folyamat továbbfejlesztésével. Sokszor mondtuk, de talán nem vált üres szónoki fogássá, hogy a felsőoktatási intézményeknek a közélet, a demokrácia iskolájává is kell válniok. Hozzátehetjük ehhez, szükséges — mivel vitathatatlan a társadalom és a felsőoktatás közötti kölcsönhatás —, hogy az egytemek és főiskolák oktatói és hallgatói a társadalmi folyamatoknak ne csak „elszenvedői”, hanem aktív előrevivői, kezdeményezői, megvalósítói legyenek. Ezt valljuk az egyetemek és főiskolák társadalmi politikai közéletben játszott szereptéről. Alapvetőnek tartjuk, hogy a hallgató, a KISZ véleményt mondhasson az oktatás tartalmáról, módszereiről, mint ahogy azt is, hogy támogassa a korszerűbb, igényesebb követelményeket az oktató-nevelő munkában, valamint, hogy ösztönözze a tisztességes tanulást. Tanulni, minél több ismeretet elsajátítani, ez alapvető érdeke a hallgatónak és a társadalomnak, egyaránt. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy az érdekeltség ezt gyakran elfedi, pedig valódi ösztönzés a társadalmi közvetítéseken keresztül valósul meg. Maholnap a most „fiatalnak” mondott generáció alkotja majd a társadalom gerincét, könnyű belátni, hogy a fiatalokon, hallgatókon — igaz, a holnap hallgatóin — kívül nincs még egy olyan csoportja a társadalomnak, amelynek jövője alapvetően a Politikai Bizottság határozatának maradéktalan megvalósításán múlna. A felsőoktatás hiányosságai mint „fogyasztót”, elsősorban a hallgatókat sújtják. Az egyre növekvő óraszám, az irreálissá váló követelmények, a pályakép hiánya egészében kedvezőtlenül befolyásolják a hallgatók oktatáshoz való viszonyát. Reformtörekvéseink szempontjából figyelmeztető, hogy már korábban is születtek döntések a problémák orvoslására, a végrehajtásban kedvezőtlen tapasztalatok vannak, sok helyütt évtizedes elhatározások nem valósulnak meg. Ilyen körülmények között meghatározó jelentőségűnek tartjuk, hogy a „fogyasztó”, a hallgató véleményét figyelembe vegyék, hasznosítsák. A hallgatók kompetenciáját megkérdőjelező felvetésekre válaszunk nagyon határozott. A KISZ X. Kongresszusán megfogalmazottakkal összhangban a Központi Bizottság 1982. áprilisában kimondta: „szükségesnek tartja, hogy a hallgatók, a felsőoktatási intézmények KISZ-szervezetei érdemben részt vehessenek az oktatás korszerűsítésében, hogy intézményes keretek között véleményt mondhassanak a felsőoktatás egészéről, az oktatás szervezeti és intézményi kérdéseiről, tartalmáról, módszereiről, oktatóik munkájáról.” Az egyetemek, főiskolák döntő többségében egy-egy oktató csak rövid időt tölt a tanulócsoportokkal. A specializálódás indokolhatóvá teszi, hogy az előadók, gyakorlatvezetők évről évre ugyanazt az anyagrészt tanítsák. Ez logikusan oda is vezet, hogy a képzési folyamat egészét igazában az azon „végigkergetett hallgató éli meg és látja át. (persze csak akkor, ha van mit!) A hallgatói véleményezés jelentőségét emeli ki az is, hogy a hallgatók — pl. a szakmai gyakorlatok során már a képzési idő alatt — szembesülnek a tanultak és az élet követelményeinek összhangjával vagy ellentmondásával. A maguk helyzetéből és szemüvegén át, de meg tudják ítélni a tanultak alkalmazhatóságát. Az egyetemi, főiskolai hallgatóság nevelésének fő eszköze maga az oktatási folyamat, az intézményen belül tapasztalt valamennyi jelenség, megélt viszonyok együttese, így természetes a kapcsolat a véleményezés lehetősége, léte, illetve nem léte, és a nevelés deklarált illetve valóságos tartalma közötti megegyezés vagy ellentmondás között. Tapasztaljuk — s ez a KISZ KB ülésén is hangot kapott —, hogy jó néhány intézményünkben, köztük nagy tradíciókkal rendelkező egyetemeken a demokrácia elemi normái sem érvényesülnek. A hallgatóság kiszolgáltatottsága — ami joghelyzetükre is jellemző —, véleményük, problémáik, javaslataik semmibevétele gyakori jelenség. Ezekben az intézményekben különösen nagy felelősség hárul a KISZ- szervezetekre: az ifjúsági szövetségek politikai súlya egészét latba vetve, a hallgatókat mozgósítva, a szervezett fellépés erejét is kihasználva kell harcba szállni az intézményi demokrácia megteremtéséért. Nem szabad elfogadnunk azt a néhol fellelhető magatartást sem, amely valamiféle felvilágosult abszolutizmus jegyében — egyébként céljainkkal általában koherens elképzelések megvalósításáért — „díszítésnek”, és nem a vélemények, célok valódi megfogalmazójának tartja az ifjúsági szövetséget, a hallgatói véleményezést és képviseletet. A hallgatói véleményezés egyik alapvető elvi problémája, hogy mit véleményezzünk. Itt el kell kerülni azt a két szélsőséget, ami csak az oktatást, vagy ami csak az oktatót akarja minősíteni. Álláspontunk szerint a kettő elválaszthatatlan egymástól, a helyes arányok kialakításában pedig nagy felelősség hárul az intézményi KISZ-szervezetekre. Az oktató-nevelő munka véleményezésének egyik fontos kérdése, hogy mely formáknak kell előtérben állnia: a közvetlen folyamatos értékelésnek, vagy az időszakonkénti átfogó, koncepciózus véleményalkotásnak. Megítélésünk szerint egyik módszer sem abszolutizálható, a két forma segítheti, erősítheti egymást. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a véleményező munka folyamatosságának, az azonnali, gyors reagálást is lehetővé tévő rugalmasságának. Szükséges, hogy egy-egy szemeszter vagy tanév végén a hallgatók közvetlenül véleményt nyilvánítsanak az elvégzett munkáról. Szükséges ez a csoport tevékenységének reális megítéléséhez is, fogalmazhatunk úgy, hogy ilyen értékeléskor kerülhet sor a hallgatók munkájának oktatói véleményezésére, amely nézetünk szerint több kell legyen, mint gyakorlativagy vizsgajegyek számszerűségében kifejezett kurta ítélet. Ez a kölcsönös értékelés hozzájárul a kollegalitás, a felnőttfelelős véleményalkotás kibontakoztatásához. A folyamatos közvetlen véleményezés a gyors, rugalmas intézkedés előnyét hordozhatja. Igazi tartalmi változásokat előrelépést a közvetlen értékelés eredményeit is felhasználó, időről-időre ismétlődő, koncepciózus véleményezés hozhat. Különösen ebben a formában érvényesül a „kollektív hallgatói bölcsesség”, az, hogy megítéljük a tárgyak egymásraépülését, felfedhetjük a leadott anyag és a követelmény közötti különbséget, s hosszabb távon esetleges tendenciákat kimutatva értékeljük egyes tanszékek, szakterületek oktatóinak munkáját. Az átfogó véleményezésekhez kapcsolódó eszmecseréken látszik a leginkább, hogy a képzés színvonalának emelése körül a fő front nem oktatók és hallgatók között húzódik, hanem az igényesség és igénytelenség között. A KISZ-szervezeteknek ugyanolyan kérlelhetetlenül fel kell lépni a hallgatói igénytelenséggel szemben, mint az oktatás, az oktatók színvonaltalanságával szemben. A véleményezés elválaszthatatlan kapcsolatban van a hallgatói képviselet kérdésével. Ebben a KISZ KB álláspontja az, hogy a képviseleti munkát politikai tartalmúnak tekinti, s mint ilyenben a KISZ hegemón szerepét, irányító, szervező munkájának nélkülözhetetlenségét evidenciának tartja. Ugyanakkor itt is szükséges kiemelni azt, amit a KB réteghatározata aláhúzott: a képviseletet úgy kell megszervezni, hogy biztosítsa a folyamatos kontaktust a hallgatók legszélesebb rétegeivel, minden vélemény, javaslat megismerésének és tárgyszerű mérlegelésének lehetőségét, a konstruktív, felelős eszmecserét; a képviselők hallgatói jogon történő választását; a képviselők szervezeti részvételét a vélemények állásfoglalássá formálásában. A KISZ elsősorban politikai eszközökkel irányítsa a hallgatói képviseletet. Nem tartjuk kizártnak, hogy az — intézményi sajátságoknak, az aktuális feladatoknak a figyelembevételével — a hallgatói vélemények képviseletében a KISZ jogokat adjon át képviseleti munkacsoportjának. A KISZ és a képviselet felelőssége, hogy a hallgatói véleményeket torzításmentesen közvetítse, és adjon hangot a kisebbség álláspontjának is. Ugyanilyen fontos, hogy saját véleményét illetőleg se hagyjon kétséget senkiben. A hallgatói véleményezés hasznosíthatóságához szorosan hozzátartozik a nyilvánosság is. Az egyetemi és főiskolai tömegtájékoztatás eszközeit ki kell használni arra, hogy valamennyi hallgató megismerje vezetői illetve képviselői által kifejtett álláspontot, tudomást szerezzenek a konfliktusokról, ütközésekről tájékozódhassanak ezek megoldásáról is. A hasznosításról szólva jeleznünk kell, hogy ez az a terület, ahol a legnehezebb előrelépni. Jelenleg semmiféle garancia nincs arra, hogy egy oktató, oktatási egység figyelembe veszi-e a hallgatók véleményét. Az 1981-es felsőoktatási parlament intézkedési terve kimondja: általánossá kell tenni az egyes oktatók oktató-nevelő munkájának hallgatói közössége általi véleményezését és ezeknek a véleményeknek az oktatók minősítésénél való figyelembevételét. Úgy véljük, ebben a kérdésben érdemi előrelépés még nem történt, s nem is látszanak a haladás jelei. Szükségesnek tartjuk, hogy a minősítéseken túl mindazokban a személyi kérdésekben, amelyekben a 108-as utasítás valamilyen jogot biztosít KISZ-testületeknek, az álláspontformálás alapja a véleményezések során kialakított hallgatói értékelés legyen. Az egyes oktatási egységek átfogó véleményezésekor — javasoljuk — az intézet, tanszék legyen köteles az IP-hez hasonló intézkedési tervet elfogadni a partner KISZ — illetve képviselői-testület egyetértésével. Az intézkedési tervről illetve annak végrehajtásáról folyamatosan tájékoztatni szükséges a szakterület valamennyi hallgatóját. Befejezésül talán nem felesleges megismételni azt, amit a bevezetőben is hangsúlyoztunk: a felsőoktatás átfogó reformja alapvető érdeke az egyetemi, főiskolai hallgatóknak, s a reform elképzelhetetlen az aktív, közvetlen közreműködésük nélkül. A KISZ Központi Bizottsága Egyetemi és Főiskolai Tanácsa azért szervezte ezt a diákszemináriumot, hogy hitet tegyen a reform ügye mellett, s módot adjon a reform előrevitele egy kicsi, de nem lényegtelen eszközének, az oktatás és az oktatók munkája hallgatói véleményezése elvi és gyakorlati kérdéseinek megvitatására. EGY SZABADIDŐ-KÍSÉRLET TANULSÁGAI Egy hideg novemberi reggelen — akkor még híre sem volt a januári tavasznak — néhány egyetemista toporgott fázósan az egyik visegrádi buszmegállóban. Nemsokára tisztes távolban vidám gyerekcsoport állapodott meg mellettük. Egy ideig gyanakodva méregették egymást, majd amikor az egyetemisták hátizsákjából előkerült egy óriási piros plakát, rajta jókora betűkkel CSALÁDI ERDŐJÁRÁS, nagy ovációval egymásra találtak a visegrádi gyerekek, a szabadidőkísérlet házigazdája és az alkalmi „közművelők”, az egyetemisták. Szombat volt és 9 óra. Már az első percek hasznostársadalmi tapasztalatokkal zárultak, hiszen kerek egy órát kellett várni az első család megjelenésére, mert szombat lévén még ágyban hallották meg a Rádió hétvégi programajánlatát. De becsületükre legyen mondva gyorsan összekapták magukat és hipp-hopp ott teremtek a Garabonciásoknál, ahogyan a vállalkozó szellemű egyetemisták és a visegrádi gyerekek magukat elnevezték. Saját bevallásuk szerint nem annyira a túravezetők, mint inkább a pónilovak vonzották őket, de hát nem ez az első nehézség, amivel Magyarországon egy vérbeli közművelőnek meg kell küzdenie. Ezután folyamatosan érkeztek a családok, mindegyik megkapta a maga külön túravezetőjét, választott magának útvonalat és elindult a célba, a Mogyoróhegyre. A Mogyoróhegyen A Budai Parkerdőgazdaság szabadidő-központjában a Makovecz Iván tervei alapján készült mesebeli hangulatú falovakat, hintákat vette birtokba a gyereksereg. A cölöpváron számháborúztak, a kényesebbek a tűznél melegedtek, a tüzesebbek a pónikon lovagoltak. Az egyik faasztalnál Priszter Andrea gombakiállítást rendezett és javában folyt az erdőben gyűjtött növények meghatározása. — Mi az erdőszélen lakunk és gyakran kirándulunk — szólalt meg mellettem egy anyuka — de soha eszünkbe nem jutott volna eddig lehajolni egy fűszálhoz. Elmondtam neki, hogy Finnországban az óvodásokat kiviszik az erdőbe és meghallgatják együtt a fűzizegését, a lomb susogását. Benne van az óvodai tantervben. Az erdőjárással nem ért véget a nap. Akinek még kedve volt ellátogathatott a visegrádi Mátyás Király Művelődési Házba, ahol pompás szórakozásban lehetett részük kicsiknek és nagyoknak. Készíthettek csuhéból babát, lisztből, sóból kerámiát, aszalt szilvából és hurkapálcikából Krampuszt. Hogy ne álljon üresen A Tanácsadó Szolgálat legújabb tevékenységének, a szabadidő-kísérletnek ötlete tulajdonképpen akkor fogamzott meg Kresz Frigyes fejében, amikor a hajdan fényesebb napokat látott fehér falú, tornyos kastélyt, a jelenlegi művelődési házat megpillantotta. Hangulatos fapados pincéjével, emberléptékű helyiségeivel, romantikus toronyszobájával nemcsak a diákok számára ideális hely. Hétvégeken azonban mint a legtöbb művelődési ház, pang az ürességtől. S ha a TNGY-re készülők úgyis „lent” vannak, miért ne kóstolnának bele egy kicsit leendő értelmiségi szerepkörükbe. Kerüljenek szembe Visegrád — — egy kisebb település szellemi életének gondjaival. Vezessenek családi erdőjárást, játszóházat, nézzék meg, van-e kedvük a pestieknek lejönni Visegrádra, és mihez van kedvük a helybelieknek, mivel töltenék legszívesebben a szabad idejüket. Nem sokan jelentkeztek. Az egyetemeken szokásos közömbösséget ez a program sem oldotta fel. Ezen persze alig lepődött meg valaki. A privatizálás korában nem divat a nem rögtön és nem egzisztenciális értékekben megtérülő tevékenység. Sajnos még akkor sem, ha az élet minőségét más szempontból javító értékeket eredményez. Akik azonban mégis összejöttek, valódi tapasztalatokra tehettek szert a magyarországi közművelődési munka gyakorlatáról, a szokásokról és igényekről. Szükség van-e erre? Igen , válaszoljuk önkéntelenül, amikor végigpillantunk az izgalomtól, széltől kipirult gyermekarcokon. Legyen minél több játszóház, családi erdőjárás, legyen minél színesebb az élet, csemetéink élménydús gyermekkorra emlékezzenek vissza. Ha csak a gyermekektől függne! De nem rajtuk áll, őket el kell engedni, elhozni, vigyázni rájuk a szülőknek és tanároknak. Ez már a felnőttek idején, energiáján, szokásain vagy ha úgy tetszik, értékrendjén múlik. A visegrádiak nem voltak elragadtatva az ötlettől. Azt még kíváncsian és érdeklődéssel fogadták, hogy „pestről kapnak” valamit, de a házigazdai tisztből adódó szervezési munkát — plakátrajzolás, ragasztás, kedvcsinálás, stb. — plusz feladatként, nehézségként könyvelték el. Tudni kell, hogy Visegrád az év háromnegyed részében álmos kis település. A legtöbb házhoz kert is tartozik, ahol el lehet bíbelődni, vasárnaponként megnyugtatóan, kényelmesen rotyog a fazékban a paprikás csirke. Ebbe a csöndbe törtek be a Garabonciások. A pesti vállalkozó szellemű gyerekek és felnőttek felkutatása a hivatalos csatornákon indult meg. A jól szervezettség látszata miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy így könnyebb. A tanácsi illetékes azonban sehogyan sem akarta megérteni, hogy a nagy vonzerővel rendelkező „kedvenc” tanárokat keresik. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „értse meg az elvtársnő, hogy mi nem kötelezhetjük a tanárokat arra, hogy a hétvégeket is a gyerekekkel töltsék”. Hiába, a hivatal csak az ember „munkaerő-részével” foglalkozik, a Garabonciásoknak pedig éppenséggel a másik része vagy inkább a teljes ember kellett. Véletlenül eljutottak Polláck Lászlóhoz, a Belvárosi Ifjúsági Ház igazgatójához. A találkozás sokat ígért, mivel Polláck a középiskolásokat viszi hétvégeken Pest környékére egy kis vidéki mulatságra — kenyérsütésre, csirkekeltetésre, stb., és ismeri az V. kerület pedagógusait. Amikor a Deáktéri iskolából az ötödik nevet említette, megállt kezemben a ceruza és kérdőn néztem rá. — Olyan iskola ez, hogy még Amerikába is híre ment — tette hozzá magyarázatképpen. Személyesen érdeklődtem a világhírű iskoláról (időközben én is garabonciás lettem). Első látogatásomkor semmi különöset nem tapasztaltam. Legfeljebb annyit, hogy nem várakoztattak zárt ajtók előtt, mint máshol, nem utasítottak el rögtön, mint máshol, sőt az igazgatóhelyettes kijött hozzám a tanáriba. Sok fiatal tanárt láttam (és nem csak tanárnőt), örültek a visegrádi lehetőségnek és megígérték, hogy beíratják a gyerekek ellenőrzőibe, bemondatják az iskolarádióban, elmondják az osztályukban és el is kísérik a gyerekeket vasárnap. No majd meglátjuk, gondoltam magamban, mert én már dolgoztam népművelőként. Szocializmus és személyiség A személyiség sokoldalú fejlődésének problémáit számos társadalomtudomány kutatja. A szocialista országok tudósai, akiknek közös munkája eredményeképpen született meg ez a könyv, a marxista-leninista elméletre támaszkodva vizsgálják a személyiségfejlődés időszerű kérdéseit. A marxista személyiségelmélet szemben áll mind a személyiség elvont időtlen és történelmen kívüli értelmezésével, mind pedig azzal a törekvéssel, hogy a személyiség természetét biológiai mechanizmusokkal azonosítják. A személyiségnek a történelmi haladásban játszott szerepe elemzésekor a marxizmus döntőnek tekinti a konkrét történelmi, társadalmi viszonyokat, az ember helyét, helyzetét a társadalmi kapcsolatok rendszerében. A szocialista országokban szüntelenül növekszik a tömegek politikai és munkaaktivitása, kialakulnak és erősödnek a szocialista személyiség — az új típusú ember — legjellemzőbb vonásai. A könyv elemzi, milyen társadalmi körülmények között lehetséges a személyiség szabad és sokoldalú fejlődése, mi a szerepe magának az embernek az ilyen körülmények megteremtésében. A tanulás, a munka, a szabad időben folytatott tevékenység, a komplex kommunista nevelés mind, mind alkotórészei a szocialista személyiség kialakulásának. Bár az egyes fejezeteket más-más tudós írta, mégis biztosítva van a könyv tartalmi és szerkezeti egysége. (Kossuth Könyvkiadó) Egyedül nem lehet A szabadidő-kísérlet kisebb nagyobb létszámmal minden vasárnap élte a maga életét, de azon a vasárnapon különösen sok gyerek érkezett. Tele volt a ház. Egymás után indítottuk a programokat, egy időben többféle tevékenység is futott. Szinte kényszerítve voltunk programjaink lebonyolítására, mert a sok lurkó, ha éppen nem akadt elfoglaltsága, vagy elunta az előzőt ,rosszalkodni”1 kezdett, a folyosón rohangált és üvöltözött. A Deáktéri iskolából három tanár kísérte el a gyerekeket. Köztük az igazgató is. Ezen annyira meglepődtem, egy útban a Mogyoróhegy felé végig őt faggattam, mondja el miért teszi. „Ez nálunk már hagyomány, hétvégeken sokszor elvisszük a gyerekeket kirándulni, nyári környezetvédő és egyéb táborokat is szervezünk” — ilyeneket mondott. Pompásan szórakoztunk aznap. Mégis elszomorodtam egy pillanatra, amikor eszembe jutottak lombtalan belvárosi utcánk sápadt gyermekei és ideges, veszekedős felnőttjei, meg egy indiai közmondás: „ismeretlen étel, ha nem eszik, ismeretlen marad, úgy veszik”. Arra gondoltam, még, hogy érdemes próbálkozni, újat adni, élményt szerezni, de egyedül nem lehet. Társakat kell hozzá találni, és ez talán mostanában a legnehezebb. Egyéb tanulság még nincsen, de a szabadidőkísérlet a következő félévben is folytatódik. Minden érdeklődőt szívesen lát a Tanácsadó Szolgálat az Eötvös Klubban és Kara Nagy Irén