Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1983-01-31 / 1. szám

DIÁKSZEMINÁRIUM (Folytatás az 1. oldalról) Az MSZMP Politikai Bizott­sága 1981. februári — a felső­­oktatás helyzetéről, feladatai­ról szóló — határozata kieme­li : az egyetemek, főiskolák leg­alapvetőbb funkciója az, hogy megalapozott, széles körű szak­mai ismereteket adjanak, hogy felkészítsenek az értelmiségi funkciókkal együttjáró szak­mai, közéleti teendőkre. A po­litikai vezetés olyan időszak­ban fogalmazta meg ezeket a feladatokat, amikor a gazdasá­gi­ és társadalmi fejlődésünk egyaránt megköveteli a minő­ségileg más, jobb munkát, s ennek elválaszthatatlan kap­csolatban kell lennie az élet minden területén kibontakozó, átfogó reformokkal, a demok­ratizálási folyamat továbbfej­lesztésével. Sokszor mondtuk, de talán nem vált üres szónoki fogás­sá, hogy a felsőoktatási intéz­ményeknek a közélet, a de­mokrácia iskolájává is kell vál­­niok. Hozzátehetjük ehhez, szükséges — mivel vitathatat­lan a társadalom és a felsőok­tatás közötti kölcsönhatás —, hogy az egytemek és főiskolák oktatói és hallgatói a társa­dalmi folyamatoknak ne csak „elszenvedői”, hanem aktív előrevivői, kezdeményezői, megvalósítói legyenek. Ezt valljuk az egyetemek és főis­kolák társadalmi politikai köz­életben játszott szereptéről. Alapvetőnek tartjuk, hogy a hallgató, a KISZ véleményt mondhasson az oktatás tartal­máról, módszereiről, mint ahogy azt is, hogy támogassa a korszerűbb, igényesebb kö­vetelményeket az oktató-neve­lő munkában, valamint, hogy ösztönözze a tisztességes tanu­lást. Tanulni, minél több isme­retet elsajátítani, ez alapvető érdeke a hallgatónak és a tár­sadalomnak, egyaránt. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy az ér­dekeltség ezt gyakran elfedi, pedig valódi ösztönzés a társa­dalmi közvetítéseken keresztül valósul meg. Maholnap a most „fiatalnak” mondott generáció alkotja majd a társadalom gerincét, könnyű belátni, hogy a fiata­lokon, hallgatókon — igaz, a holnap hallgatóin — kívül nincs még egy olyan csoport­ja a társadalomnak, amelynek jövője alapvetően a Politikai Bizottság határozatának mara­déktalan megvalósításán múl­na. A felsőoktatás hiányosságai mint „fogyasztót”, elsősorban a hallgatókat sújtják. Az egy­re növekvő óraszám, az irre­álissá váló követelmények, a pályakép hiánya egészében kedvezőtlenül befolyásolják a hallgatók oktatáshoz való vi­szonyát. Reformtörekvéseink szempontjából figyelmeztető, hogy már korábban is szület­tek döntések a problémák or­voslására, a végrehajtásban kedvezőtlen tapasztalatok van­nak, sok helyütt évtizedes el­határozások nem valósulnak meg. Ilyen körülmények között meghatározó jelentőségűnek tartjuk, hogy a „fogyasztó”, a hallgató véleményét figyelem­be vegyék, hasznosítsák. A hallgatók kompetenciáját megkérdőjelező felvetésekre válaszunk nagyon határozott. A KISZ X. Kongresszusán megfogalmazottakkal össz­hangban a Központi Bizottság 1982. áprilisában kimondta: „szükségesnek tartja, hogy a hallgatók, a felsőoktatási in­tézmények KISZ-szervezetei érdemben részt vehessenek az oktatás korszerűsítésében, hogy intézményes keretek között vé­leményt mondhassanak a fel­sőoktatás egészéről, az oktatás szervezeti és intézményi kér­déseiről, tartalmáról, módsze­reiről, oktatóik munkájáról.” Az egyetemek, főiskolák döntő többségében egy-egy ok­tató csak rövid időt tölt a ta­nulócsoportokkal. A speciali­zálódás indokolhatóvá teszi, hogy az előadók, gyakorlatve­zetők évről évre ugyanazt az anyagrészt tanítsák. Ez logiku­san oda is vezet, hogy a kép­zési folyamat egészét igazában az azon „végigkergetett hall­gató éli meg és látja át. (per­sze csak akkor, ha van mit!) A hallgatói véleményezés je­lentőségét emeli ki az is, hogy a hallgatók — pl. a szakmai gyakorlatok során már a kép­zési idő alatt — szembesülnek a tanultak és az élet követel­ményeinek összhangjával vagy ellentmondásával. A maguk helyzetéből és szemüvegén át, de meg tudják ítélni a tanul­tak alkalmazhatóságát. Az egyetemi, főiskolai hall­gatóság nevelésének fő eszköze maga az oktatási folyamat, az intézményen belül tapasztalt valamennyi jelenség, megélt viszonyok együttese, így ter­mészetes a kapcsolat a véle­ményezés lehetősége, léte, il­letve nem léte, és a nevelés deklarált illetve valósá­gos tartalma közötti megegye­zés vagy ellentmondás között. Tapasztaljuk — s ez a KISZ KB ülésén is hangot kapott —, hogy jó néhány intézmé­nyünkben, köztük nagy tradí­ciókkal rendelkező egyeteme­ken a demokrácia elemi nor­mái sem érvényesülnek. A hallgatóság kiszolgáltatottsága — ami joghelyzetükre is jel­lemző —, véleményük, problé­máik, javaslataik semmibevé­tele gyakori jelenség. Ezekben az intézményekben különösen nagy felelősség hárul a KISZ- szervezetekre: az ifjúsági szö­vetségek politikai súlya egé­szét latba vetve, a hallgatókat mozgósítva, a szervezett fellé­pés erejét is kihasználva kell harcba szállni az intézményi demokrácia megteremtéséért. Nem szabad elfogadnunk azt a néhol fellelhető magatartást sem, amely valamiféle felvilá­gosult abszolutizmus jegyében — egyébként céljainkkal álta­lában koherens elképzelések megvalósításáért — „díszítés­nek”, és nem a vélemények, célok valódi megfogalmazójá­nak tartja az ifjúsági szövetsé­get, a hallgatói véleményezést és képviseletet. A hallgatói véleményezés egyik alapvető elvi problémá­ja, hogy mit véleményezzünk. Itt el kell kerülni azt a két szélsőséget, ami csak az ok­tatást, vagy ami csak az okta­tót akarja minősíteni. Állás­pontunk szerint a kettő elvá­laszthatatlan egymástól, a he­lyes arányok kialakításában pe­dig nagy felelősség hárul az in­tézményi KISZ-szervezetekre. Az oktató-nevelő munka vé­leményezésének egyik fontos kérdése, hogy mely formáknak kell előtérben állnia: a köz­vetlen­ folyamatos értékelés­nek, vagy az időszakonkénti átfogó, koncepciózus véle­ményalkotásnak. Megítélésünk szerint egyik módszer sem ab­szolutizálható, a két forma se­gítheti, erősítheti egymást. Nagy jelentőséget tulajdoní­tunk a véleményező munka fo­lyamatosságának, az azonnali, gyors reagálást is lehetővé té­vő rugalmasságának. Szüksé­ges, hogy egy-egy szemeszter vagy tanév végén a hallgatók közvetlenül véleményt nyilvá­nítsanak az elvégzett munká­ról. Szükséges ez a csoport te­vékenységének reális megítélé­séhez is, fogalmazhatunk úgy, hogy ilyen értékeléskor kerül­het sor a hallgatók munkájá­nak oktatói véleményezésére, amely nézetünk szerint több kell legyen, mint gyakorlati­­vagy vizsgajegyek számszerű­­ségében kifejezett kurta ítélet. Ez a kölcsönös értékelés hozzá­járul a kollegalitás, a felnőtt­felelős véleményalkotás kibon­takoztatásához. A folyamatos­ közvetlen vé­leményezés a gyors, rugalmas intézkedés előnyét hordozhat­ja. Igazi tartalmi változásokat előrelépést a közvetlen értéke­lés eredményeit­­ is felhaszná­ló, időről-időre ismétlődő, kon­cepciózus véleményezés hozhat. Különösen ebben a formában érvényesül a „kollektív hallga­tói bölcsesség”, az, hogy meg­ítéljük a tárgyak egymásraé­­pülését, felfedhetjük a leadott anyag és a követelmény közöt­ti különbséget, s hosszabb tá­von esetleges tendenciákat ki­mutatva értékeljük egyes tan­székek, szakterületek oktatói­nak munkáját. Az átfogó véle­ményezésekhez kapcsolódó esz­mecseréken látszik a legin­kább, hogy a képzés színvona­lának emelése körül a fő front nem oktatók és hallgatók kö­zött húzódik, hanem az igé­nyesség és igénytelenség között. A KISZ-szervezeteknek ugyan­olyan kérlelhetetlenül fel kell lépni a hallgatói igénytelenség­gel szemben, mint az oktatás, az oktatók színvonaltalanságá­­val szemben. A véleményezés elválasztha­tatlan kapcsolatban van a hall­gatói képviselet kérdésével. Ebben a KISZ KB álláspontja az, hogy a képviseleti munkát politikai tartalmúnak tekinti, s mint ilyenben a KISZ hege­món szerepét, irányító, szerve­ző munkájának nélkülözhetet­lenségét evidenciának tartja. Ugyanakkor itt is szükséges kiemelni azt, amit a KB réteg­határozata aláhúzott: a képvi­seletet úgy kell megszervezni, hogy biztosítsa a folyamatos kontaktust a hallgatók legszé­lesebb rétegeivel, minden véle­mény, javaslat megismerésé­nek és tárgyszerű mérlegelésé­nek lehetőségét, a konstruktív, felelős eszmecserét; a képvise­lők hallgatói jogon történő vá­lasztását; a képviselők szerve­zeti részvételét a vélemények állásfoglalássá formálásában. A KISZ elsősorban politikai eszközökkel irányítsa a hallga­tói képviseletet. Nem tartjuk kizártnak, hogy az — intéz­ményi sajátságoknak, az ak­tuális feladatoknak a figyelem­­bevételével — a hallgatói vé­lemények képviseletében a KISZ jogokat adjon át képvi­seleti munkacsoportjának. A KISZ és a képviselet fe­lelőssége, hogy a hallgatói vé­leményeket torzításmentesen közvetítse, és adjon hangot a kisebbség álláspontjának is. Ugyanilyen fontos, hogy saját véleményét illetőleg se hagy­jon kétséget senkiben. A hallgatói véleményezés hasznosíthatóságához szorosan hozzátartozik a nyilvánosság is. Az egyetemi és főiskolai tö­megtájékoztatás eszközeit ki kell használni arra, hogy vala­mennyi hallgató megismerje vezetői illetve képviselői által kifejtett álláspontot, tudomást szerezzenek a konfliktusokról, ütközésekről tájékozódhassa­nak ezek megoldásáról is. A hasznosításról szólva je­leznünk kell, hogy ez az a te­rület, ahol a legnehezebb elő­relépni. Jelenleg semmiféle ga­rancia nincs arra, hogy egy ok­tató, oktatási egység figyelem­be veszi-e a hallgatók vélemé­nyét. Az 1981-es felsőoktatási parlament intézkedési terve kimondja: általánossá kell tenni az egyes oktatók okta­tó-nevelő munkájának hall­gatói közössége általi vélemé­nyezését és ezeknek a vélemé­nyeknek az oktatók minősíté­sénél való figyelembevételét. Úgy véljük, ebben a kérdésben érdemi előrelépés még nem történt, s nem is látszanak a haladás jelei. Szükségesnek tartjuk, hogy a minősítéseken túl mindazokban a személyi kérdésekben, amelyekben a 108-as utasítás valamilyen jo­got biztosít KISZ-testületek­­nek, az álláspontformálás alapja a véleményezések során kialakított hallgatói értékelés legyen. Az egyes oktatási egységek átfogó véleményezésekor — ja­vasoljuk — az intézet, tanszék legyen köteles az IP-hez ha­sonló intézkedési tervet elfo­gadni a partner KISZ — il­letve képviselői-testület egyet­értésével. Az intézkedési terv­ről illetve annak végrehajtá­sáról folyamatosan tájékoztat­ni szükséges a szakterület va­­­lamennyi hallgatóját. Befejezésül talán nem feles­leges megismételni azt, amit a bevezetőben is hangsúlyoz­tunk: a felsőoktatás átfogó re­formja alapvető érdeke az egyetemi, főiskolai hallgatók­nak, s a reform elképzelhetet­len az aktív, közvetlen köz­reműködésük nélkül. A KISZ Központi Bizottsága Egyetemi és Főiskolai Tanácsa azért szervezte ezt a diákszeminá­riumot, hogy hitet tegyen a reform ügye mellett, s módot adjon a reform előrevitele egy kicsi, de nem lényegtelen esz­közének, az oktatás és az ok­tatók munkája hallgatói véle­­ményezése elvi és gyakorlati kérdéseinek megvitatására. EGY SZABADIDŐ-KÍSÉRLET TANULSÁGAI Egy hideg novemberi regge­len — akkor még híre sem volt a januári tavasznak — néhány egyetemista toporgott fázósan az egyik visegrádi buszmegál­lóban. Nemsokára tisztes tá­volban vidám gyerekcsoport állapodott meg mellettük. Egy ideig gyanakodva méregették egymást, majd amikor az egye­temisták hátizsákjából előke­rült egy óriási piros plakát, rajta jókora betűkkel CSALÁ­DI ERDŐJÁRÁS, nagy ováció­val egymásra találtak a viseg­rádi gyerekek, a szabadidő­kísérlet házigazdája és az al­kalmi „közművelők”, az egye­temisták. Szombat volt és 9 óra. Már az első percek hasz­nos­­társadalmi tapasztalatok­kal zárultak, hiszen kerek egy órát kellett várni az első csa­lád megjelenésére, mert szom­bat lévén még ágyban hallot­ták meg a Rádió hétvégi prog­ramajánlatát. De becsületükre legyen mondva gyorsan össze­kapták magukat és hipp-hopp ott teremtek a Garabonciá­soknál, ahogyan a vállalkozó szellemű egyetemisták és a vi­segrádi gyerekek magukat el­nevezték. Saját bevallásuk sze­rint nem annyira a túravezetők, mint inkább a pónilovak von­zották őket, de hát nem ez az első nehézség, amivel Magyar­­országon egy vérbeli közműve­lőnek meg kell küzdenie. Ez­után folyamatosan érkeztek a családok, mindegyik megkap­ta a maga külön túravezetőjét, választott magának útvonalat és elindult a célba, a Mogyoró­hegyre. A Mogyoró­hegyen A Budai Parkerdőgazdaság szabadidő-központjában a Ma­­kovecz Iván tervei alapján ké­szült mesebeli hangulatú fa­lovakat, hintákat vette birtok­ba a gyereksereg. A cölöpvá­ron számháborúztak, a kénye­sebbek a tűznél melegedtek, a tüzesebbek a pónikon lovagol­tak. Az egyik faasztalnál Prisz­­ter Andrea gombakiállítást rendezett és javában folyt az erdőben gyűjtött növények meghatározása. — Mi az erdőszélen lakunk és gyakran kirándulunk — szó­lalt meg mellettem egy anyu­ka — de soha eszünkbe nem jutott volna eddig lehajolni egy fűszálhoz. Elmondtam neki, hogy Finn­országban az óvodásokat kivi­szik az erdőbe és meghallgat­­ják együtt a fű­­­zizegését, a lomb susogását. Benne van az óvodai tantervben. Az erdőjá­rással nem ért véget a nap. Aki­nek még kedve volt ellátogat­hatott a visegrádi Mátyás Ki­rály Művelődési Házba, ahol pompás szórakozásban lehetett részük kicsiknek és nagyoknak. Készíthettek csuhéból babát, lisztből, sóból kerámiát, aszalt szilvából és hurkapálcikából Krampuszt. Hogy ne álljon üresen A Tanácsadó Szolgálat leg­újabb tevékenységének, a sza­­badidő-kísérletnek ötlete tulaj­donképpen akkor fogamzott meg Kresz Frigyes fejében, amikor a hajdan fényesebb na­pokat látott fehér falú, tornyos kastélyt, a jelenlegi művelődé­si házat megpillantotta. Han­gulatos fapados pincéjével, emberléptékű helyiségeivel, ro­mantikus toronyszobájával nemcsak a diákok számára ideális hely. Hétvégeken azon­ban mint a legtöbb művelődé­si ház, pang az ürességtől. S ha a TNGY-re készülők úgyis „lent” vannak, miért ne kós­tolnának bele egy kicsit leen­dő értelmiségi szerepkörükbe. Kerüljenek szembe Visegrád — — egy kisebb település szelle­mi életének gondjaival. Vezes­senek családi erdőjárást, ját­szóházat, nézzék meg, van-e kedvük a pestieknek lejönni Visegrádra, és mihez van ked­vük a helybelieknek, mivel töl­tenék legszívesebben a szabad idejüket. Nem sokan jelentkez­tek. Az egyetemeken szokásos közömbösséget ez a program sem oldotta fel. Ezen persze alig lepődött meg valaki. A privatizálás korában nem di­vat a nem rögtön és nem eg­zisztenciális értékekben meg­térülő tevékenység. Sajnos még akkor sem, ha az élet minő­ségét más szempontból javító értékeket eredményez. Akik azonban mégis összejöttek, va­lódi tapasztalatokra tehettek szert a magyarországi közmű­velődési munka gyakorlatáról, a szokásokról és igényekről. Szükség van-e erre? Igen , válaszoljuk önkén­telenül, amikor végigpillan­tunk az izgalomtól, széltől ki­pirult gyermekarcokon. Le­gyen minél több játszóház, csa­ládi erdőjárás, legyen minél színesebb az élet, csemetéink élménydús gyermekkorra em­lékezzenek vissza. Ha csak a gyermekektől függne! De nem rajtuk áll, őket el kell engedni, elhozni, vigyázni rájuk a szü­lőknek és tanároknak. Ez már a felnőttek idején, energiáján, szokásain vagy ha úgy tetszik, értékrendjén múlik. A viseg­rádiak nem voltak elragadtat­va az ötlettől. Azt még kíván­csian és érdeklődéssel fogad­ták, hogy „pestről kapnak” va­lamit, de a házigazdai tisztből adódó szervezési munkát — plakátrajzolás, ragasztás, kedvcsinálás, stb. — plusz fel­adatként, nehézségként köny­­velték el. Tudni kell, hogy Vi­segrád az év háromnegyed ré­szében álmos kis település. A legtöbb házhoz kert is tarto­zik, ahol el lehet bíbelődni, vasárnaponként megnyugtató­an, kényelmesen rotyog a fa­zékban a paprikás csirke. Ebbe a csöndbe törtek be a Gara­bonciások. A pesti vállalkozó szellemű gyerekek és felnőttek felkuta­tása a hivatalos csatornákon indult meg. A jól szervezett­ség látszata miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy így könnyebb. A tanácsi illetékes azonban sehogyan sem akarta megérteni, hogy a nagy vonz­erővel rendelkező „kedvenc” tanárokat keresik. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „értse meg az elvtársnő, hogy mi nem kötelezhetjük a tanárokat ar­ra, hogy a hétvégeket is a gye­rekekkel töltsék”. Hiába, a hi­vatal csak az ember „munka­erő-részével” foglalkozik, a Ga­rabonciásoknak pedig éppen­séggel a másik része vagy in­kább a teljes ember kellett. Véletlenül eljutottak Polláck Lászlóhoz, a Belvárosi Ifjúsági Ház igazgatójához. A találko­zás sokat ígért, mivel Polláck a középiskolásokat viszi hét­végeken Pest környékére egy kis vidéki mulatságra — ke­nyérsütésre, csirkekeltetésre, stb., és ismeri az V. kerület pedagógusait. Amikor a Deák­­téri iskolából az ötödik nevet említette, megállt kezemben a ceruza és kérdőn néztem rá. — Olyan iskola ez, hogy még Amerikába is híre ment — tet­te hozzá magyarázatképpen. Személyesen érdeklődtem a világhírű iskoláról (időközben én is garabonciás lettem). El­ső látogatásomkor semmi kü­lönöset nem tapasztaltam. Legfeljebb annyit, hogy nem várakoztattak zárt ajtók előtt, mint máshol, nem utasítottak el rögtön, mint máshol, sőt az igazgatóhelyettes kijött hoz­zám a tanáriba. Sok fiatal ta­nárt láttam (és nem csak ta­nárnőt), örültek a visegrádi lehetőségnek és megígérték, hogy beíratják a gyerekek el­lenőrzőibe, bemondatják az iskolarádióban, elmondják az osztályukban és el is kísérik a gyerekeket vasárnap. No majd meglátjuk, gondoltam ma­gamban, mert én már dolgoz­tam népművelőként. Szocializmus és személyiség A személyiség sokoldalú fej­lődésének problémáit számos társadalomtudomány kutatja. A szocialista országok tudósai, akiknek közös munkája ered­ményeképpen született meg ez a könyv, a marxista-leninista elméletre támaszkodva vizs­gálják a személyiségfejlődés időszerű kérdéseit. A marxista személyiségelmélet szemben áll mind a személyiség elvont időt­len és történelmen kívüli ér­telmezésével, mind pedig az­zal a törekvéssel, hogy a sze­mélyiség természetét biológiai mechanizmusokkal azonosít­ják. A személyiségnek a tör­ténelmi haladásban játszott szerepe elemzésekor a marxiz­mus döntőnek tekinti a konk­rét történelmi, társadalmi vi­szonyokat, az ember helyét, helyzetét a társadalmi kapcso­latok rendszerében. A szocialista országokban szüntelenül növekszik a töme­gek politikai és munkaaktivi­tása, kialakulnak és erősödnek a szocialista személyiség — az új típusú ember — legjellem­zőbb vonásai. A könyv elemzi, milyen társadalmi körülmé­nyek között lehetséges a sze­mélyiség szabad és sokoldalú fejlődése, mi a szerepe magá­nak az embernek az ilyen kö­rülmények megteremtésében. A tanulás, a munka, a szabad időben folytatott tevékenység, a komplex kommunista neve­lés mind, mind alkotórészei a szocialista személyiség kiala­kulásának. Bár az egyes fejezeteket más-más tudós írta, mégis biz­tosítva van a könyv tartalmi és szerkezeti egysége. (Kossuth Könyvkiadó) Egyedül nem lehet A szabadidő-kísérlet kisebb nagyobb létszámmal minden vasárnap élte a maga életét, de azon a vasárnapon különösen sok gyerek érkezett. Tele volt a ház. Egymás után indítottuk a programokat, egy időben több­féle tevékenység is futott. Szin­te kényszerítve voltunk prog­ramjaink lebonyolítására, mert a sok lurkó, ha éppen nem akadt elfoglaltsága, vagy elunta az előzőt ,rosszalkodni”1 kezdett, a folyosón rohangált és üvöltözött. A Deák­­téri is­kolából három tanár kísérte el a gyerekeket. Köztük az igaz­gató is. Ezen annyira megle­pődtem, egy útban a Mogyo­róhegy felé végig őt faggattam, mondja el miért teszi. „Ez ná­lunk már hagyomány, hétvége­ken sokszor elvisszük a gyere­keket kirándulni, nyári kör­nyezetvédő és egyéb táborokat is szervezünk” — ilyeneket mondott. Pompásan szórakoztunk az­nap. Mégis elszomorodtam egy pillanatra, amikor eszembe ju­tottak lombtalan belvárosi ut­cánk sápadt gyermekei és ide­ges, veszekedős felnőttjei, meg egy indiai közmondás: „ismeretlen étel, ha nem eszik, ismeretlen marad, úgy ves­zik”. Arra gondoltam, még, hogy ér­demes próbálkozni, újat adni, élményt szerezni, de egyedül nem lehet. Társakat kell hozzá találni, és ez talán mostanában a legnehezebb. Egyéb tanulság még nincsen, de a szabadidő­­kísérlet a következő félévben is folytatódik. Minden érdeklő­dőt szívesen lát a Tanácsadó Szolgálat az Eötvös Klubban és Kara Nagy Irén

Next