Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1983-09-26 / 12-13. szám

Az ELTE Bölcsészettudomá­­­­yi Kara­ és Ókortudományi Tanszékcsoportja s az Ókortu­dományi Társaság nevében búcsúzom Falus Róberttől, a Görög Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanszékvezető egye­temi tanárától, az Ókortudo­mányi Társaság alelnökétől, az Irodalomtudományok dokto­rától, a prészókratikus görög filozófia, az archaikus és klasz­­szikus görög irodalom neves lalta­tójától, a magyar közmű­velődés kiváló munkájától. Falus Róbert a magyar ér­telmiségnek ahhoz a rétegéhez t­artozott, amely a háború után kezdte meg egyetemi tanulmá­nyait s intellektuális fejlődése együtt haladt a szocialista tár­sadalom kibontakozásával ha­zánkban. Egyetemi tanulmá­nyait az Eötvös Kollégium, e nagyszerű tudósképző intéz­mény tagjaként végezte s az­ Eötvös-kollégistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely a kollégium baloldali hagyo­mányait követve fontos szere­pet vállalt társadalmunk for­radalmi átalakulásában, az új szocialista államszervezet meg­erősítésében s a tudományos gondolkodás marxista szemlé­letének kialakításában. Ez a nemzedék forradalmi lendüle­tében mélyen hitt abban, hogy a szocializmus kitűzött céljai gyorsan megvalósíthatók lesz­nek s lázas tevékenységgel munkálkodott is rajta. Falus Róbert is teljes erejével részt vett ebben a folyamatban s fiatal tanársegédként nagy ak­tivitással küzdött az egyetemi oktatás szocialista átalakító­sáért. Érdemeinek elismerését a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem kitüntetése jelzi. Az ötvenes évek elejének torzulásai azonban közvetve az ő pályafutásának és életé­nek alakulását is érintették. Csak­ évek múlva tu­dta egye­temi oktatói és tudományos munkáját folytatni. Előbb könyvkiadói szerkesztőként működött, majd­ 1959-ben is­mét az ELTE-re került vissza docensként a Görög Nyelvi és Irodalmi Tanszékre. Sem kia­dói munkájában, sem az egye­temre visszakerülve nem fe­ledkezett meg azonban azokról a feladatokról és célkitűzé­sekről, amelyeket társadal­munk forradalmi átalakulásá­nak éveiben vállalt. Jóval kd-tPf V!»»WT ..in------1 később így írt erről egyik könyvében: „A munkáshata­lom kivívásának és megszilár­dításának éveiben, amikor a művelődés társadalmi bázisá­nak, tartalmának és arányai­nak forradalmi korszerűsítése volt az elsőrendű feladat, gya­korlatilag a háttérbe szorult a letűnt századok és ezredek ha­gyatékának kutatása, iskolai oktatása és népszerűsítése. Már akkor is tudtuk azonban, hogy a múlt kulturális öröksé­gének kritikai hasznosítása nélkülözhetetlenül fontos az új világ számára...”. Ennek a meggyőződésének a jegyében végzi könyvkiadói szerkesztői munkáját, majd elindítja a magyar közművelődést szolgá­ló írásai sorát. Sophokles- és Horatius-monográfiáit (1954 és 1958) hamarosan „A görög iro­dalom története” (1964), majd később „A római irodalom története” (1970) követte, hogy azután az antik irodalomra vonatkozó írásait 1976-ban „Az antik világ irodalmai” c. kötetébe foglalja össze. Közben azonban nem sza­kadt el a tudományos munká­tól sem. 1958-ban megszerezte a kandidátusi fokozatot, s is­meretterjesztő munkáinak legfontosabb eredményeit tu­dományosan kidolgozva, szak­­folyóiratokban is közzétette. Tudományos ismeretterjesztő és irodalomkritikai munkássá­gáért 1967-ben József Attila­­díjjal tüntették ki, 1971-ben pedig az újból visszaállított Görög Nyelvi és Irodalmi Tan­szék vezetésére kapott megbí­zást. Ennek újjászervezésében és irányításában megmutatko­zott kiváló szervezőképessége. Tudományos, közművelődési és pedagógiai munkásságért az Ókortudományi Társaság 1977-ben Ábel Jenő Emlék­éremmel tüntették ki, majd később alelnökévé is válasz­totta. Tudományos tanulmá­nyai lassan „Logos és harmó­nia” c. doktori értekezésévé érlelődtek, mellyel 1978-ban szerezte meg a tudományok doktora fokozatot. Értekezése később, 1980-ban „Görög har­mónia” címmel jelent meg. Ugyancsak 1978-ben egyetemi tanári kinevezést nyert az ál­tala újjászervezett Görög Nyel­vi és Irodalmi Tanszékre. Mozgékony, nyugalmat nem ismerő intellektus- egyéniség volt. Szimbolikusan tükrözi ezt görög tájélménye: Korin­thos­­ban nem a mozdulatlanná me­revült fellegvár és város rom­jai, hanem a tenger nyújtotta számára „a sehol máshol és máskor meg nem található él­ményt.” „A tengert kell hall­gatni” — írja „a fövényre csa­pódó hószínű habokat, ame­lyek néhány méterrel beljebb már szürkén tajtékosak, azu­tán világos, üveges, majd sö­tét a zöld, még távolabb kék­re, lilára, bíborra, feketére vált”. Igen, az örökké mozgó, örökké változó színű tenger ragadta meg, a prészókratikus filozófia őseleme, amelynek változásaiból minden keletke­zett. Ez felelt meg intellektu­sának, ezért foglalkoztatta a prészókratikus görög filozófia és esztétika, a görög logika és esztétikai tudat kialakulása, az archaikus görög irodalom formálódásának színes kora, a görög dráma változatos, sok­színű világa. Az örök mozgás és változás kötötte le mindig intellektusát, a megállapodott irodalmi vagy filozófiai kor­szakok mozdulatlan rendsze­reikkel kevésbé vonzották. Hé­­rakleitos híres megállapításá­nak két változatából: „ugyan­azokba a folyamokba lépünk és mégsem ugyanazokba lé­pünk” és „nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni” ezért is nem az előbbit, a dia­lektikusat, hanem az utóbbit, a dinamikusát, az örök válto­zást kifejezőt tartotta hiteles­nek. Mindig a változásra figyelő, örökmozgó, nyugalmat nem ismerő intellektusa most elpi­hent, de hátrahagyta szá­munkra a célkitűzéseket és feladatokat, amelyeknek éle­tét szentelte: szocialista kul­túránk fejlesztését és gazdagí­tását az antik művelődés kri­tikai hasznosításával. Akik is­merték őt, akik vele együtt dolgoztak, akik műveiből sze­rették meg az antik irodalmat vagy jutottak el a preszókra­tikus filozófia és esztétika problémáihoz, akikben tovább él a tanítványként beléjük ol­tott élő gondolat — személyi­ségének emlékét mindig meg fogják őrizni. Harmatta János ★ Elköszönünk. Szívszorító ki­mondani ezt a szót, amely az ő szavajárása volt, valahány­szor búcsút vett, a mielőbbi viszontlátásig, az elvtársak, a munkatársak közösségétől. Most miénk az utolsó szó ke­serű tisztessége: a közvetlen kollégák kis csapatáé, az egye­tem kommunistáinak szélesebb kollektívájáé. Vezetőnktől, küzdőtársunktól köszönünk el, nehéz szívvel nézve szembe azzal, hogy ami tegnap még az együtt végzett munka él­ménye volt, az ma már vissza­vonhatatlanul lezárult törté­nések sora, maga is történe­lem. Harcostársunk dőlt ki a sor­ból, aki fiatal fejjel kötelezte el magát a társadalmi haladás ügye mellett, s a felismert bi­zonyosság oldalán szilárd meg­győződéssel kitartott. Évtize­deken át küzdött az eszme­­barrikádokon: legendákat osz­latott az érvek lenyűgöző ere­jével, elkerülhető fogyatékos­ságokat ostorozott a vitázó iz­zó szenvedélyével. Türelmet­len fegyvertársunk volt, de a szó legigazabb értelmében, az „­amit ma megtehetsz, ne ha­laszd holnapra” jelige szelle­mében. Alkatánál fogva a kri­tikus alapállás volt erőssége, a tévedéseit és hibák feltárása, mégis óvakodnunk kell attól, hogy csak ezt lássuk megőr­zésre méltónak életútjából. Nem feledkezhetünk meg ar­ról sem, mennyit tett az új minőségek felismeréséért. Mestert vesztettünk el ben­ne, azoknak egyikét, akik az­zal ösztönzik ifjabb pályatár­saikat, hogy az advocatus dia­­boli szerepében mintegy kép­zelt ellenfélként késztetik őket vitára, ezért eredményeik még jobbá tételére. Az önálló mun­kára való felkészítésnek ez az útja felelt meg egyéniségének. Így kovácsolt össze életkorban, szemléletben, érdeklődési te­rületet illetően különböző tár­sakat alkotóképes közösséggé. A klasszikus, a bizánci és az újgörög filológiának egyaránt termékeny és ismert kutató­helye és oktató bázisa alakult ki az ő vezetésével a sokszínű­ség egysége jegyében. Az egy­máshoz közelálló stúdiumok­nak olyan természetes együtt­működése jött létre az ELTE Görög Nyelvi és Irodalmi Tan­székén, amely felé már szak­területeken még csak keresik az utat. Ezt az egymást segítő munkálkodást megőrizni örök­ségünk és kötelességünk ma­rad. De elköszönés a tisztünk, nem summázás. S ez éppen azért nehéz, mert a kristály­­tiszta elméleti általánosítást tanultuk tőled, szeretett bará­tunk, nem az érzelmes szót, amelyet, megérezve szándé­kunkat, annyiszor hárítottál el egy-egy ironikus félmondattal, anekdotával. Bíráló, ösztönző, új magaslatok felé indulásra serkentő mondataid nélkül, tudjuk, szegényebbek leszünk. S azt is, hogy emlékezetedet csak úgy őrizhetjük meg ele­venen, ha vállaljuk és to­vábbvisszük kíméletlen igé­nyességed, világjobbító szen­vedélyed. Szabó Kálmán . tv.,,, a.-'n.r .1 . FALUS RÓBERT 1925-1983 Fekete éve van az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ál­lam- és Jogtudományi Kará­nak. Néhány hónap leforgása alatt harmadik professzorát veszti el az egyetem. Seres Imre és Vass Tibor után Né­­vai László is eltávozott az élők korából. Névai László élete összefo­nódott az egyetemmel. Ka­runkon végezte egyetemi ta­nulmányait. 1936-ban szerzett diplomát „summa cum laude” ,fokozattal az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán. 1946 óta előadója, 1949- től egyetemi magántanára, 1952-től tanszékvezető egyete­mi tanára egyetemünknek. Ebben az évben kap meg­bízatást a Szovjet Jogi Tan­­szék vezetésére, majd 1965- től, mint két évtizeden át a Polgári Eljárásjogi Tanszék vezetője. Névai László elvtárs­nak jelentős szerepe van ab­ban, hogy 1949-től az Álla­m- és Jogtudományi Karon is be­következett a „fordulat éve”, fokozatosan kiépültek a szo­cialista jogi oktatás bázisai. .Tanszékvezetői tevékenységét a tantárgya iránti mély fele­lősségérzet jellemezte, s ugyanezt a felelősségérzetet és gondoskodást tanúsította tan­székének munkatársai iránt, akiknek fejlődésével, előreha­ladásával, sorsával sokat tö­rődött. Oktató-nevelői tevé­kenysége mellett széles körű tudományos kutatói, szervezői és irányítói munkát végzett. Kevesen tudják, hogy Névai László büntetőjogi kutatások­kal foglalkozott kezdetben, s csak a későbbiekben terjedt ki széles ívű érdeklődése tudo­mányos munkásságának két fő irányzatára, az igazságügyi szervezetre és a polgári eljá­rásjogra. Műveinek volumen­­jét fémjelzi, hogy 200-nál több írása jelent meg nyomtatás­ban, köztük mintegy 70 idegen nyelven. Munkásságának el­ismeréseként elnyerte az ál­lam- és jogtudományok kandi­dátusa, majd a tudományok doktora fokozatot. Jelentős jegyzetírói mun­kássága is. Részt vesz a fel­­szabadulás utáni első egyete­mi magyar alkotmányjogi tan­könyv megírásában, a későb­biekben szerzőként és szer­kesztőként részt vett a pol­gári eljárásjog tankönyvei­nek elkészítésében, s ő írta a magyar törvénykezési szerve­zeti jog tankönyvét is. Az Igazságügyi Miniszté­rium felkérésére rendszeresen részt vett a polgári eljárásjo­gi és törvénykezési szervezeti tárgyú törvényelőkészítési munkálatokban, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa Jogi Értekezletének magyar tagozata választottbírósági munkacsoportját vezette.. Meg­hívott alapító tagja volt az Institut International de Droit Procédural nevű nemzetközi tudományos szervezetnek. Jelentős tudományszervezési tevékenységet fejtett ki a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság Jogtudományi Szakosztályában, a Magyar Tudományos Akadé­mia Állam- és Jogtudományi Bizottságában és más szerve­zetekben. Tudományos szervezői mun­kája jelentősen túlterjedt ha­tárainkon, élete egyik fő hiva­tásának tartotta, hogy a szocia­lista országok eljárásjogászai között egyre szorosabb együtt­működés alakuljon ki, és a szocialista eljárástudomány eredményeit külföldön is mindjobban megismerjék. Az ő kezdeményezésével és irá­nyításával szervezték meg Bu­dapesten 1968-ban a szocialis­ta polgári eljárásjogászok első nemzetközi konferenciáját. Bármennyire sok irányú is volt Névai László professzor oktatási-nevelési, tudományos tevékenysége, életútja koránt­sem korlátozódott ezekre az önmagában is igen jelentős feladatokra. Névai László ko­ra ifjúságától kezdve kommu­nista elkötelezettségű ember volt. Már diákkorában részt vett a haladó ifjúsági mozgal­makban, ennek szerves folyta­tásaként a II. világháború alatt részt vett a partizán küzdel­mekben, majd az ukrajnai, magyarországi, ausztriai és csehszlovákiai felszabadító harcokban. 1942-től tagja lett a kom­munista pártnak. Ezzel össz­hangban Névai elvtárs életel­vének tartotta, hogy széles kö­rű és rendszeres társadalmi tevékenységet végezzen és ily módon is elősegítse a szo­cialista társadalmi átalaku­lást. Korunk pártszervezeté­nek egyik alapító tagja s az éppen létrejövő jogi kari párt alapszervnek egyik első titká­ra. Sok évig a Fővárosi Tanács tagja volt, s elnöke a Fővárosi Tanács ügyrendi bizottságá­nak. Emellett a Hazafias Nép­front budapesti VI. kerületi bizottságának elnökeként te­vékenykedett. Névai László azok közé tartozott, akiknek munkásságát Magyarországon és külföldön is érdemeihez méltóan elismerték. Erről ta­núskodik több mint húsz ka­tonai és polgári kitüntetése. Ezt fémjelzi számos egyetem, így a berlini Humboldt egye­tem, a helsinki és liegi egye­tem kitüntetése. Szomorú tény, hogy élete utolsó napjaiban kapta meg azt a levelet, amelyben a lublini egyetem arról értesíti, hogy elfogadták a díszdoktorságáról szóló fel­­terjesztést s már csak az ün­nepség részleteit kellene meg­beszélni szeptemberben. Névai László elvtárs 69 éves korában hunyt el, sokan eb­ben a korban már közel egy évtizede nyugdíjasként élve­zik a megérdemelt pihenést. Névai László 69 éves kora el­lenére élete végéig fiatal ma­radt, számára a létezés egyet jelentett a sok irányú tevé­kenységgel, a tenni­ és változ­­­tatni akarással. Talán ez az életenergia játszott közre ab­ban, hogy a halálos kór több­­évig nem bírta legyőzni erős szervezetét, s néhány nappal imm­map Mikesy Imre az ELTE TTK Általános Gazdaságföldrajzi Tanszék tanársegédje 1983. jú­nius 13-án hosszas betegség után 34 éves korában elhunyt. Az egyetemi oktatók és hallga­tók nagy számban kísérték utolsó útjára 1983. július 15-én az alsógödi temetőben. Mikesy Imre az ELTE né­met­ földrajz szakán végzett és szerzett középiskolai tanári ok­levelet. Ezután a Külkereske­delmi Főiskolán német nyelvet oktatott, majd az ELTE Álta­lános Gazdaságföldrajzi Tan­székére került. Mint egyetemi hallgató kiváló tanulmányi eredményeket mutatott fel, el­nyerte a Népköztársasági ösz­töndíjat. A Földrajzi Tudomá­nyos Diákkörben természet­­földrajzi és gazdaságföldrajzi témakörökben egyaránt ki­tűnt. Az egyetem befejezése után rövidesen megjelent az Akadémiai Kiadó gondozásá­ban társszerzőségben készült német nyelvkönyve. A Külke­reskedelmi Főiskola szakfo­lyóiratában nyelvészeti tanul­mányai jelentek meg. Az EL­TE-re kerülése után gazdaság­­földrajzi témájú cikkei jelen­tek meg a Földrajzi Közlemé­nyekben, az Annales Geogra­­phicában. Az új magyar lexi­kon számára Észak Európa or­szágainak címszavait készített halála előtt még arról beszélt az őt meglátogató munkatár­sának, hogy szeptemberben is­mét együtt utaznak külföldre. Családja azt írta a gyászje­lentés befejezéseként, hogy Névai László „örökké velünk marad”. Méltóbban az egye­tem nevében én sem tudnék búcsúzni tőle. Földesi Tamás te el. Az Annales Sectio Geo­graphica technikai szerkesztő­je volt, ahol széles körű idegen nyelvtudását is jól hasznosí­totta. Kiváló szakmai felké­szültségére nemzetközi gazda­ságföldrajzi konferenciákon is felfigyeltek. Kimagasló, biztos szakmai tudása mellé nagyszerű emberi és pedagógiai tulajdonságok is párosultak, jó előadókészség, szerénység, figyelmesség má­sok iránt, nagy munkabírás. Az oktatók és egyetemi hallga­tók­ körében nagy népszerűség­nek örvendett. Az utóbbi év­­tiedek egyik legtehetségesebb fiatal oktatóját veszítette el személyében egyetemünk. Em­lékét megőrizzük. Antal Zoltán NÍVAI LÁSZLÓ 1914-1983 MIKELY IMRE 1949-1983

Next