Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1984 (26. évfolyam, 1-20. szám)

1984-02-13 / 1-2. szám

Nyolc és fél plusz négy Pénteki csúcsidőben taxit kapni a világ végére szinte lehetetlen. Nem szívesen vállalnak távoli fuvart a taxisok, mert a visszaútra nemigen akad fuvar. Ennek tudatában egy ideig lengetek, és végrevégre egy magántaxis landol mellettem. Vállalja a fuvart. Rendkívül udvariasan, választékosan beszél, első pillantásra nyilvánvaló, hogy nem ez a szakmája, nem profi taxis. Magamban tippelek, tanár vagy műszaki értelmiségi. Beszélgetünk, hamar kiderül, hogy ez csak másodállás, amolyan fizetéskiegészítő délutáni pluszmunka. — Idén végeztem a ttk-n, mondja, és kaptam egy elfogadható állásajánlatot a BKV- nál Mielőtt igent mondtam, mérlegeltem a lehetőségeket, hosszú távon úgy tűnt, van ebben a munkában perspektíva és fantázia, pár év múlva egész tűrhető lesz a fizetésem, csak ki kell várni. És amíg kivárok, ez a taxizás megteszi. Napi négy-öt órát ülök a volánnál, és elég szépen keresek vele. Volt egy kis megtakarított pénzem, viszonylag olcsón megvettem ezt a kocsit és a barátaimmal kipofoztuk. Valami pluszmunkát mindenképpen vállalnom kellett: apámmal lakom, aki leszázalékolt nyugdíjas — gondolom, nem kell ragoznom. Mióta egyetemre járok, mindig vállalok valami fizikai munkát. Dolgoztam a konzervgyárban, pékségben, a vasútnál, szóval a szokásos lehetőségeket végigzongoráztam. A taxizás ezeknél jóval könynyebb, kényelmesebb — és nem mechanikus munka. — Egyetem után nem kaptál olyan állásajánlatot, ami mellett nem kellett volna különmunkát vállalni, vagy nincs lehetőséged a szakmán belül másodállást vállalni? — Szeretem azt csinálni, ami a jelenlegi feladatom, annak ellenére is, hogy nem túl magas a jelenlegi fizetésem. Ami pedig a szakmán belüli másodállást illeti: jóval kevesebbet keresnék vele, mint a taxizással. Ezt persze nem akarom az idők végezetéig csinálni, csak addig, amíg öszszeszedem a lakásra a beugrót. Megbeszéltük a menyasszonyommal, hogy ezt az egymásfél évet kibekkeljük valahogy, de semmi esetre sem megyünk albérletbe, mert ha az ember elkezd albérletezni, sohasem jut egyről kettőre. — Így képzelted el az egyetem utáni éveidet? — Valahogy így, nem voltak illúzióim. N. E/ Ennyi elég volt... Elmúltak az ünnepek. A késő délutáni szürkületben egy srác bandukol a kollégium udvarán, kezében „lefosztott” karácsonyfával. Az épületben alig valami „mozgás”, szinte csak félóránként csapódik a bejárati ajtó. Vizsgaidőszak .... — Itt töltötted az ünnepeket? — Ahogy mondod. Az első ilyen karácsonyom volt. Két évfolyamtársammal, meg egy közös barátunkkal ünnepeltünk. Úgy jött ki a lépés, hogy rögtön ünnep után vizsgáztam, s kevés lett volna az időm a tanulásra, ha hazamegyek. Otthon nem tudtam volna megcsinálni, hogy 24-e után tanuljak. Jó volt. A két haverom pesti, ők eljöttek hozzám akkor este, dumáltunk, koccintottunk, meg minden, aztán hajnalban hazamentek. Jimmyvel maradtunk, ő nagyon boldog volt, hogy nem egyedül karácsonyozik. Most meg újra megy a „meló”. — Ezelőtt minden karácsonyt otthon „ültél meg”? — Majdnem mindet. Két kivétel van: az egyiket a családdal Prágában töltöttük, akkor 14 éves voltam. A másikat — harmadikos gimis koromban — Zürichben. Az olyan cserekarácsony-féle ügyletként ment. Különben nem nagyon szeretem a karácsonyt. Szerintem ez egy össznépi képmutatás. Börze. Adok-kapok. Mindenki rohangál, költekezik, verseny van a családban. Aztán ki-ki elhúzza a száját, ha nem kapja meg azt, amire számított. A dínomdánomról nem is beszélve. Jó is, hogy most már szinte mindig elmarad ez a családi duruzg a vizsgák miatt. Valahogy jobban díjazom a hétköznapi szeretetek — Akkor minek csináltatok magatoknak mégis „karácsonyozást”? Most dobod ki a „tárgyi bizonyítékot”, ezek szerint mégiscsak hiányzott? — Ez egészen más. Mi négyen voltunk, s azt hiszem, leginkább a Jimmy miatt hoztuk össze a bulit. Neki otthon két kisfia van, felesége, szülei, ő nagyon odavan a karácsonyért. Teljesen meghatódott, amikor ittunk a hozzátartozók egészségére. Szóval, ha arra gondolsz, nem képmutatásból, hanem haverságból csináltuk ezt a karácsonyfát. Jó, elismerem, nekünk is kellett, de ennyi elég volt... V. A. A munka ára Riportalanyom V. éves biológushallgató, Czárán Tamásnak hívják. A presszóban, ahol találkoztunk, meglehetős félhomály honolt, ez, és a szerényen rendelt kóla meg sör és a közben elkínált néhány szál cigaretta tökéletesen illett beszélgetésünk hangulatához. A fiú rusztikus, hosszú pulóverben és valamilyen farmerben ült az asztal túloldalán, arcának rezdülései nem mindig voltak pontosan kivehetőek. Témánkhoz ez igazából nem is volt annyira fontos. — Visszaemlékszel, milyen anyagi körülmények között éltél kezdő egyetemista éveidben? — A kérdés, ha nem is túlságosan újszerű, azért semmiképpen nem érdektelen. A lezárásnak és a továbbindulóknak ebben a stádiumában, ahogyan a hátralevő hónapokat aposztrofálhatjuk, többékevésbé magától is felvetődik. — Nem voltam túlságosan eleresztve. Anyám nevelt is minket a nővéremmel, és — bár igen rangos helyen dolgozott mint vegyész — nem volt gondtalan a család ellátása. Én kezdettől jól, általában jelesen tanultam, de így is igen kevés ösztöndíjat kaptam. Pláne, hogy ez az időszak még az ösztöndíjrendezés előttre esett. A lakásom, illetve a fekvőhelyem biztosítva volt, ennivalót, ruhát kaptam otthonról, de már könyvekre, utazásra nekem kellett összespórolnom , amiből tudtam. Nyaranta és elmentem dolgozni, egyszer egy hétig a Balaton mellett pincérkedtem, akkor voltam a leggazdagabb. — Nem okozott neked kínos perceket a pénztelenség például az ismerőseid előtt? — Általában a barátaim is hasonló cipőben jártak, a dolog ezért, önmagában nem volt kényelmetlen. Amit előtte elképzeltem, és az egyetemista életformával együtt járónak gondoltam, vagyis, hogy az ember mozgékony legyen, eljárjon koncertre, moziba, színházba, leutazzon bármi okból ebbe vagy abba a városba, hát ezt nem tudtam megvalósítani. Nem futotta rá a keretből. — Próbáltál ezen valahogy változtatni? — Részint takarékosan bántam a pénzzel, részint munkát vállaltam. Harmadéves koromban elmentem egy fél évre újságot hordani. Ezért kaptam havi 3000 forintot, ami jól jött, de rendkívül igénybe vette az embert. Meg kellett rövidíteni az estéket, mert hajnali fél négykor keltem. A város szélére vittem ki az újságokat, sokat caplattam a téli hidegben, sötétben és persze sárban. Ma már nem bírnám ezt csinálni. — És mi lett a pénz sorsa? — Néhány barátommal elterveztük, hogy kimegyünk Dél-Amerikába bogarászni. Erre tettem el a keresetemet, de közben kiderült, hogy nem engedélyezik az kiutazást. A pénz azóta is az OTP-ben van. — És a folytatás? ■— Kábé 800 forint ösztöndíj havonta, most, hogy ötödévesen Népköztársasági ösztöndíjas lettem, havi 2000. Feladtam egy hirdetést, azóta van egy tanítványom is. Biológiából és fizikából készítem fel a srácot heti 2—2 és fél órában, ez újabb 2000 forint havonta. Úgyhogy ebben a félévben rendelkezem havi 4000 forinttal. — Ennél többre az elkövetkező években sem igen viszed, ismervén a kezdőfizetéseket. — Tudom. Ezt a pénzt mindenesetre elrakom lakásra, van már úgy 20 000 forintom. Szeretnék már egyszer önálló életet kezdeni, bár ennek még a körvonalai sem látszanak. Egy , a közelmúltban a Kossuth Kiadónál megjelent könyvben azt olvastam, hogy a tanulás a legmagasabb szintű szellemi munkák egyike. Magas szintű is tehát, és munka is. Energiát kétségkívül fektetnek bele az ezzel foglalatoskodók. Ami pedig a munka gyümölcsét illeti , nos, arról az tetszik ki, hogy kezdetben nem annyira bére, mint ára van. D. M. Pályázat A KISZ ELTE-bizottsága és az ELTE Közművelődési Titkársága pályázatot ír ki a Művelődési Minisztérium által közművelődési célokra biztosított, hallgatónként 10,5 forintos keret felhasználására. A pályázat célja, hogy ez az összeg hatékonyabban szolgálja a közművelődést, lehetőséget biztosítson a hallgatói kezdeményezések megvalósítására, nyílt, demokratikus legyen az elbírálás. Az egyetemi ifjúsági parlament már 1981-ben állást foglalt a pályázati rendszerű elosztás mellett, amit az elmúlt évben egy kisebb összegre kísérletileg megvalósítottunk. Pályázhatnak: KISZ-alapszervezetek, KISZ-bizottságok; kollégiumi közösségek, kollégiumi bizottságok; tudományos diákkörök; klubok, egyetemünkön működő amatőr művészeti csoportok; hallgatói csoportok; hallgatók (egyénileg). Pályázni folyamatosan lehet, az elbírálás nagy egységek (KISZ-bizottságok, kollégiumi bizottságok, kari klubok) esetén félévente, kisebb hallgatói közösségek, csoportok és egyéni pályázók esetén szükség szerint, nagyrészt havonta történik. A pályázatokat az illetékes rektorhelyettes vezetésével egy erre a célra alakuló bizottság fogja elbírálni. A döntés nyilvánosságra lesz hozva. Minden esetben a pályázatban fel kell tüntetni a kérelem célját, a felhasználás módját, ütemezését, illetve a kért támogatás összegét. A pályázatokat a KISZ ELTE-bizottságra kell eljuttatni. Az első elbírálás időpontja február, amikor a február 25-ig beadott pályázatokról lesz döntés. Életút-es Zsolt már elsőben fogalom lett a csoporttársai között: Zsolt, aki mindent elolvas, mindennek utánanéz és mindent újragondol. Senki nem vitatta, még hamar megtalált ellenségei sem, hogy kutató lesz, akinek a véleményére adni lehet — és kell. Ugyanígy vélekedtek róla tanárai. Mindenki bízott benne egy kivétellel, és ez a kivétel ő maga volt. Órákon feloldódott, de társaságban már-már a szótlanságig hallgatag volt: ült elmaradhatatlan Traubi szódájával fotelben, heverőn és ha nem macerálták, nem szólt senkihez. Ha viszont sikerült szóra bírni, élvezet volt beszélgetni vele, mert eredetien látta a dolgokat. Közös ismerősünk mesélte, hogy Zsolt úgy érzi, hogy lenézik. Egyik talány volt ez az őt körüllengő talányok közül, őt ismerve nevetséges feladat lett volna bebizonyítani az ellenkezőjét. Kitűnő eredménnyel zárta az első évet, aztán szigorlat előtt közölte, hogy a kutatói pálya nem neki való, és abbahagyja az egyetemet. Senki nem hitte el, hülye tréfa — mondták csoporttársai. Amikor tanárai fülébe is eljutott a hír, ketten is behívták, beszélgetésre, de hasztalan. Zsolt már döntött, és hajthatatlan volt, sajnos ebben is. Hazament Hódmezővásárhelyre. Szülei egyszerű falusi emberek, úgy fogadták vissza, ahogy tizennégy évesen elengedték a tanár úr kérésére a kollégiumba: szeretettel. Nyáron a postánál vállalt munkát, egy ideig kézbesítő volt, majd ismét feljött Pestre. Véletlenül futottam össze vele, megszokott modorában, röviden elmesélte, hogy egy pantomimtársulat tagja, szeret velük dolgozni, megtalálta a neki megfelelő kifejezési formát. És az egyetem ...? — forszíroztam. — Ugye folytatod? — Nem felelt. — De hát Zsolt, lásd be, hogy hülyeséget csináltál, ma már szakma nélkül megélni nehéz, és még van halasztásod, folytathatod. — Semmi válasz, gyorsan elbúcsúzott. A minap megszámlálhatatlan karácsonyi bevásárláscsomagjaimmal a 70-es trolin utaztam, csúcsforgalom, ember ember hátán, mindenki nyűgös és türelmetlen. A Rajk László utcánál mellém huppan egy kiskatona, a lendület csomagostól az ablakhoz nyom. Hangtalan felháborodással méltatlankodom. — Nahát —, de mielőtt hangosítanék, a hangom eláll: a kiskatona Zsolt. Közben semmit sem látok már, mert barátsága jeléül — Szia! — a szemembe húzta kucsmámat. Alig ismerek rá — és nem az angyalbőr miatt. Közlékeny, két megálló között leadja, mi történt vele az elmúlt egy évben. És az egyetem? — teszem fel ismét a régi lemezt. — Á, az már régen volt, a katonaság még másfél év. — Beszél, beszél és nem jutok szóhoz, nem hagy szóhoz jutni, tudja, hogy mit szeretnék mondani. Aztán egy megállónál hirtelen felpattan, és már az utcáról integet. Nézem, milyen fegyelmezetten és precízen lép, nyilván kiváló katona, a sereg büszkesége, de ez az átkozott fegyelmezettség, belső vasmarok nem engedi kibontakozni azt, aki igazán ő maga, akinek barátai látták. Vagy csak tényleg enynyi volna: egy pantomimes, egy kiskatona? A tudós, a nagyember smafu? Nem tudom. N. B. ágazás Bölcsész gólyabál 83 3~_ (Az oldalon Lóránt József fotói)