Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1985 (27. évfolyam, 1-18. szám)

1985-01-28 / 1. szám

Rigó Tibor grafikája TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI ÖSSZEJÖVETEL a Fábry-körben Az utóbbi időben — folyosókon és előadótermekben, vizsga előtt és után, sokszor közben is —, főleg ha kíváncsi újságíró vetődik arra, egyre több szó esik arról, hogy vajon komplex-e a komplex vizsga. Sokan kérdezik, hogy nem csak nevében az-e. Vagy csak a tételösszeállításban, netán — és ez volna az optimális —, már a vizsgát megelőző időszakban, az egész oktatásban megnyilvánul-e a komplexitás. Tehát vajon jogos és megalapozott-e az az elvárás, hogy a diákok a nagy összefüggésekről adjanak számot akkor is, ha tételek formájában, egy-egy kisebb részjelenségről kérdezik őket.,. Január 11-én a Fábry-kör„műsorán” — többek közt — Szekfű Három nemzedéke szerepelt. Az értelmező ismertetést vita szőtte át és követte. A beszélgetést Csirpák Géza vezette. Elöljáróban pár szóval felvázolta a téma jobb megértéséhez feltétlenül szükséges adatokat. A könyv első részét feldolgozó Czenthe Miklós alaposabban igyekezett megvilágítani Szekfű és Széchenyi István kapcsolatát. A hozzászólások segítségével kirajzolódott, hogy az író származása, a „nemzeti katolicizmus”, a „nemzethalál-vízió” mellett elsősorban a szemléleti azonosság az, ami Szekfű Széchenyihez való viszonyát motiválta. A második könyvet Kozma István ismertette. Szekfű gondolataiból kiemelte, hogy a reformkori „első nemzedék” tragédiája, a nemzetiségi kérdést liberalizmussal megoldhatónak hiszi. Szülőföldjén, Nyugat- Európában ez polgári eszmerendszer, gazdasági célkitűzésein a hangsúly, nálunk gyakorlatilag polgárság nélküli liberalizmus ez, középnemesi bázissal, politikai programmal az előtérben. Szekfű az „eszmeimportot” nem tartja megoldásnak. Fendle Ferenc dolgozta fel a harmadik részt, a kiegyezéskori, második nemzedékkel foglalkozót. Szekfű szerint a nemesség 1849 után „lezüllik”, alkalmatlanná válik a vezetésre, a differenciált kártalanítással végbemenő jobbágyfelszabadítás a nemesség további differenciálódását idézi elő. Eddig Magyarország függetlenségéért diplomáciai eszközökkel és fegyveres úton zajlott a harc. 1867 az ún. közjogi kérdésben való szembenállást békés módon rendezi. Innen kezdve a szerző nagy teret szentel a zsidóságnak is, amelynek a kiegyezést követően indul meg a városokba költözése, ehhez járul a galíciai bevándorlás árama. A századforduló „tragikus”nak nevezett harmadik nemzedéke, illetve az erről szóló rész Csirpák Lillinek jutott. Miért „tragikus”? Azért, mert az előző, második generációs koncepció öröklődik, mert ők élik meg és élik át a „Monarchia determinált bukását”, amit Szekfű Tisza István és Ady Endre nevével fémjelez. Ugyanakkor Ferenc Józsefet pozitívan ítéli meg. A beszélgetés során világossá vált, hogy míg a Tiszák ’67-et akartak, addig a közvélemény ’48-at, de ezen sokszor ’49-et értettek. Gyertyánági Endre Szekfű 1934-ben a Három nemzedékhez írott kiegészítő fejezetét ismertette, amely a Trianon utáni „neobarokk” világról szól. Szekfűnél ezek a kérdések kerülnek a középpontba: 1. föld-, 2. felekezeti kérdés; 3. zsidóság és kapitalizmus; 4. a „negyedik nemzedék” hiánya okozta megmerevedett kasztszellem; 5. a határokon kívüli magyarság kérdése. Szerinte a helyes út a társadalmi feszültségek csökkentése reformok és konzervativizmus segítségével (választójogi reform, a középosztály fenntartása, a nemzeti hagyományoktól való el nem szakadás). Függelékként néhány gondolat: Széchenyi István helye, szerepe a Monarchiában — e cikk szerzője szerint — hasonló ahhoz, amelyet Babits Petőfiéről rajzol Petőfi koszorúi c. versében (1923); a „legnagyobb magyar” piedesztálra állított, körültömjénezett alakja megakadályozza, hogy eszméi hassanak a maguk valóságában; a reformkorban korszerű romantikus tettek előtérbe helyezése elejét veszi, hogy a mindig korszerű gondolatai mutassanak utat; a múltba internált géniuszt így fosztották meg jelenbeli hatóerejétől: Felvetődött, vajon létezik-e valóban éles ellentét Kossuth és Széchenyi között vagy ez az egész csak mesterségesen szított valami, Szekfű által kezdeményezett belemagyarázás? Mi is a helyzet? Ellentétről akkor beszélhetünk, ha a szemben álló felek célja más és más, pontosabban gyökeresen eltérő. Ha megnézzük, mit akart Széchenyi és mit akart Kossuth, nem találunk homlokegyenest ellenkező célkitűzéseket. Tehát éles szembenállásról szó sincs. Az igaz, hogy a megvalósítás módjában nem értettek teljesen egyet, vitáztak, de mindketten vállaltak miniszteri tárcát a ’48-as Batthyány-kormányban — vagyis vállalták ’48-at, a polgári forradalmat. Van ellentét Metternich és Széchenyi, Haynau és Kossuth között, de Széchenyi és Kossuth között szerintem nincs. Szekfű Széchenyi egyik pozitív vonásának tartja, hogy nem akart „hízelegni a népnek”, nyíltan szemére vetette a „nemzeti bűnöket”. Nemzeti bűnök... Nemzeti bűnök? Mi ez egyáltalán? Avagy: mi van emögött? Nem abszurdum és kétségbeejtő elmeficam bűnösnek nevezni egy nemzetet, egy népet valamiben? Lehet-e milliókat „közös (?) bűnök” alapján összefogni? Lehetnek vétkesek egyes vezetők, valamely csoport, osztály stb. tagjai — vagyis egyének, de egy egész nemzet (nép, társadalom)? Mindenki felelős tetteiért és azok következményeiért, de csak azért, amiről ő tehet. Egy nemzetet bűnösnek nevezni: bűn, felelőtlen általánosítás, logikátlan igazságtalanság. Ezzel egy megfoghatatlan, elérhetetlen tömegre hárítjuk a felelősséget és a valódi bűnösöket felmentjük, ők mossák (mert moshatják) kezeiket. Amikor itt a felelősségre vonás ideje, gyakran még e megbélyegzett közösség tagjaiként sem óhajtanak ítélőszék elé állni. Feleljen az ő bűneikért e sokmilliós tömeg, „universi et singuli”! Feleljen? „...és ami utána következik”?... Kreutzer Andrea II., könyvtár-tört.-levéltár Január 22-én reggel nyolckor két estis csoport hallgatói sóhajtoztak, üldögéltek, járkáltak fel-alá párjuk kezét gyűrögetve, mások a tétellistapapír sarkait morzsolgatva, a III. emeleten a polgári jog és polgári eljárásjog komplex államvizsga kezdetére várva. Vérmérséklettől és idegrendszertől, talán felkészültségtől is függően volt, aki tülekedett, hogy elsőként ülhessen le a vizsgáztató tanács elé, de voltak olyanok is, akik legszívesebben még most, ebben a késői pillanatban is a halasztást nem üdvözítő, ámde pillanatnyilag megnyugtató — eszközéhez folyamodtak volna. — Nem egy nagy ügy a halasztás, egy ötvenesből meg lehet úszni. Csak az a baj, hogy nincs sok garancia rá, hogy néhány nap vagy hét múlva jobban felkészülve fogok idejönni, mert ez az anyag olyan nagy, hogy szerintem megtanulhatatlan — kezdte a véleménynyilvánítást egy nem sok izgalmat eláruló hosszú hajú, fiatal nő, aki még kialvatlanságát is jól leplezte, pedig egyéves gyereke most fogzik, és három napja sem a tanulásra, sem a pihenésre nem adott szüleinek sok módot, jóllehet mindkét felmenője jogi tudományait akarja csillogtatni most, és majd a későbbiekben is. Az a baj evvel a vizsgával, hogy két tárgy anyagát kell frissen tartani, miközben a vizsgaidőszakban a többi államvizsgára is készülni kell. És ez a kettős vizsga legalább kétezer oldal elolvasását, sőt megtanulását követeli meg. Köztük olyanokkal, hogy nemegyszer a-tól p-ig terjedő felsorolásokat kell bevágni. Gyakran semmi logikai kapcsolat nincsen a felsorolás részei között, így aztán nem is marad meg az ember fejében. Szó se róla, most úgy érzem magam, hogy alig hiszem, hogy lesz lelkierőm fölállni a padról, és bemenni. És ez a bélyeg rajtunk! Nekem már sokszor vágták a fejemhez, hogy csak egy estis. Épp mostanában vizsgázott egy barátnőm, jól elmondta a tételét, be se hagyták fejezni, és errekapott egy kettest. Amikor csodálkozva azt kérdezte, hogy miért, az volt rá a felelet, hogy egy estisnek ez is jó. Persze az igazságnak tartozom annyival, hogy olyan tanáraim is voltak, akik tiszteltek bennünket, és akiknek fontos volt, hogy jó hatásfokkal tanítsanak meg bennünket valamire. — Úgy látom, nagyon rendes vizsgáztatókból áll ez a tanács, restellem, hogy épp előttük leszek nagyon kuka. Nem is tudom, miért nem jutott energiám az utolsó tíz tételre — mondja egy csoporttárs —, hiszen tulajdonképpen meg lehet tanulni, hiába olyan nagytömegű az anyag. Elvégre ebből a két tárgyból már négyszer kollokváltunk és kétszer szigorlatoztunk. Nem idegen ez az egész. És ha meggondolom, hogy a szakvizsgára úgyis meg kell tanulni még egyszer, hát akkor felfoghatom úgy is, hogy most alapozunk. Én inkább csak attól izgulok, hogy a kihúzott négy tételből egyet nem tudok, az már a bukást jelenti. Valahogy ez nem jól van így. Persze meg lehet ismételni az államvizsgát — ha nem vagyok nagyon anyagias, az a százas meg is éri —, de mi van, ha kimerítem mind a három lehetőségemet? — Ne gondolj máris arra — próbálja vigasztalni egy hoszszúra nőtt fiú —, erősítsen inkább az a tudat, hogy másnak is sikerül. Igaz — fordul a kíváncsi újságíróhoz —, a füleseim szerint ez egyre kevésbé tekinthető helytállónak: egyes adatok szerint a vizsgázóknak csak 80 százaléka jelenik meg, és ebből is csak mintegy 30 százalékuk tesz sikeres vizsgát. Hát, ez van. A bukóknak üzenem, hogy azt azért ne felejtsék, hogy másképp néznek arra, aki már egyszer elszállt. A múltkor az egyik vizsgámon azt mondta a tanács egyik tagja, hogy a miénk az egyik csoport, a másik meg a halogatók és a bukók menedékhelye. • Azt is hallottam már, hogy meg akarják szüntetni a komplex vizsga rendszerét — csatlakozik újabb várakozó a beszélgetők csoportjához. — Tudod, nekem az egészhez az ad lelkierőt, hogy nem húzhatok ismeretlen tételt, mindent kiadtak előre. — Én is kétszer mentem neki ennek a vizsgának két évvel ezelőtt — mondja az egyik vizsgázó férje, aki ma vállalati jogtanácsosként dolgozik, és szimpatizánsként jött ide drukkolni — nekem is elő kell majd vennem ezeket a könyveket a szakvizsgára, és őszintén szólva nem jött rosszul, hogy készültem a feleségemmel együtt, tanultam új dolgokat — ezt értsd úgy, hogy olyan régieket, amiket már elfelejtettem. Szóval, engem is megvágtak eldször, de igazán nem a vizsgáztató hibájából — pedig milyen könnyű lenne most azt mondani! —, egyszerűen egy szimpla alapdolgot összekevertem idegességemben vagy butaságomban. — Ha kíváncsi vagy a véleményemre, nincs sok értelme ennek a vizsgának. Két évig hallgattuk az anyagi jogot — négy kollokviumunk van belőle — és egy évig az eljárásjogot — ebből két vizsgáink van —, és most idejövünk, felfrissíteni a vizsgákat. — Nem is ez a baj — veszi át a szót az első boldog, felszabadult ember, aki már bentről jött ki, és úgy érzi, ragyogóan sikerült — az majd egy fél nappal később, az eredményhirdetésnél derül ki, hogy a csoport legjobb eredménye — egy hármas — valóban az övé. — Nos, szerintem az a baj, hogy ez valójában nem komplex, csak időben tesszük le egyszerre a két vizsgát. A tételeknek kellene olyanoknak lenniük, hogy ide-oda utaljanak, mindkét területről felöleljenek valamit, vagy ha konkrét jogeset kapcsán kellene mindkét tárgyat érinteni. — Ezt neked, kívülállónak mondom — próbálják a bölcsész újságírót a teljesebb képhez hozzásegíteni egyesek —, hogy az utolsó félévben komplex legyen az oktatás. Igyekezzenek rávilágítani az összefüggésekre. Csakhogy akkor már elég késő. Az egész oktatásnak az első naptól kezdve ilyennek kellene lennie. Egy pillanatra föltűnik egy csoporttárs, aki már „d”, most már csak az „r”-et kell még hozzászerezni, most éppen a halasztását intézi. Úgy érzi, nincs kész. Nem kockáztatja a summa cum laudét. A többiek irigykedve (?), bosszúsan (?), viccesen ugratják, hogy neki könnyű, más csak egy kis kettesért hajt. Újabb megkönnyebbült arc tulajdonosa meséli, hogy milyen rendesek voltak a vizsgáztatók, látták, hogy mennyire náthás, és hogy köhög, nem is faggatták, elkérték a vázlatát, és annak alapján azt mondták, köszönjük, mehet, túlvan rajta, ő már könnyen mondhatja az alábbiakat: — Nem hinném, hogy ki lehetne jobbat találni, mint az efféle vizsgák. A kollokviumokon az ember csak az anyag töredékét látja mindig. Itt találkozik először a nagyobb összefüggésekkel. Előbb-utóbb ezekre is rá kell találni. — Ez persze nem olyan könnyű — tromfol a két éve végzett férj. — Mi a nappalin több mint kétszázan indultunk, közben mindig fel is „töltöttek” bennünket, és az avatáson az estisekkel, levelezőkkel együtt összesen 43-an voltunk. Itt most az a baj, hogy nagy a tét. Elúszhat a diploma, az avatás. A szakvizsgán semmi. Besétálok a munkahelyemre, és azt mondom, gyerekek, majd legközelebb sikerülni fog, és addig is dolgozok tovább. A kérdezgető újságíró a folyosóról áttelepül a terembe, és vizsgákat hallgat. A szabadalmi jogról szól a kérdés, a buzgó vizsgázó egyből el is kezdi sorolni a két fajtáját, de hamarosan figyelmeztetik, ne iparkodjon annyira, mert csak az egyik szabadalom, a másik valami más. Ezután olyan példák következnek, amelyek a laikus fül számára is triviálisnak, könynyűnek, sőt, szinte józan paraszti ésszel is megragadhatónak tűnnek, legalábbis olyan dolgokról esik szó, amik a köztudatban is állandóan forgó problematikák. Meglepő volt a kívülálló számára, hogy az egyik lánynak a szerzői jog nem jutott eszébe, pedig a vizsgáztatók teljesen körül is írták számára, hogy mire gondoljon. — Rossz napot fogott, nem ez a gyenge állag a jellemző. Néha hallani olyan szép feleleteket is, hogy az embernek örül a szíve — mondja dr. Horeczky Gábor, a vizsgabizottság elnöke. Tíz évig oktattam az egyetemen, és az azóta eltelt 17 évben pedig visszajárok vizsgáztatni. Jól ismerem hát a tematikát, a vizsgáztatási módszereket is. Az egész problémával kapcsolatban az a véleményem, hogy eltelt már két év a komplex vizsga bevezetése óta, tehát itt az ideje annak, hogy a begyűjtött tapasztalatok alapján felülvizsgálják ezt a rendszert. Én ugyanis sok okból nem tartom jónak. Valójában ez nem komplex vizsga, csak együttesen tartott vizsga. Nehéz is lenne komplex vizsgát tartani, mert a tételeket nem tudjuk úgy kidolgozni, hogy minden kérdés két szemszögből körüljárható legyen. Az intézmények (a fogalmak, jelenségek) nem olyanok, hogy párhuzamba állíthatók lennének. Nem minden anyagi jelenségnek felel meg egy eljárási jelenség. Ha ragaszkodnánk ehhez az elvhez, igen kis számú tétellel tudnánk csak dolgozni. Ráadásul az oktatónak sem jó, hogy egy másik tárgy feleleteit is végig kell hallgatnia. Ez szűkíti a saját idejét, én például elkérdezgetném a delikvenseket 20- 30 percig, de sem a kollégákkal, sem a hallgatókkal nem tehetem meg, hogy egy felelet elhúzódjon egy-másfél órára. Ma már nem divat, mint a hatvanas években volt, hogy este ötig is eltartott egy vizsga. Egyébként a mi időnkben is volt ilyen „komplex” vizsga. Az ugyanis legalább ennyire nem volt komplex, mint ez. Csak egyszerűen hármas vizsga volt, egyszerre kellett a teljes római, a teljes magyar és egyetemes jogból vizsgát tenni. De azt külön-külön is osztályozták. Most is nagyon helytelen, hogy közösen osztályzunk, már csak az elbírálás szempontjából is jó lenne szétválasztani a két tárgyát. Felül kellene bírálni ezt a kétéves gyakorlatot. Annyi mindennel kísérleteztek már a jogi karon vizsgáztatás ürügyén, vissza lehetne térni megint valami, bevált formához, elvégre semmi nem új a nap alatt. És még valami: talán a legnagyobb baj az, hogy a hallgatók sem lelkileg, sem fizikailag nincsenek tréningben az efféle erőkifejtéshez. Mert pszichikai állóképesség függvénye is, hogy hogyan tudnak teljesíteni. Az a gyanúm, hogy akiket maga itt ma hallott, azok egész pályafutásuk alatt a minimális program szerint haladtak. Vagyis, hogy minimum egy kettes, de maximum egy kettes is megteszi. Aki ilyen felületesen lavíroz, nem csoda, hogy nem emlékszik ezekre a fogalomkörökre az előadásokról, a kollokviumokról Annak, lehet, hogy nehéz ez az anyag, de aki folyamatosan készül, semmi nem ismeretlen. És még valamit. Kénytelenek vagyunk ennyire is terhelni őket, hiszen a szakvizsgáig nagyon rövid az idő, így egyre kevésbé bízhatunk abban, hogy majd a gyakorlatban megtanulják azt, amire szükségük van. Most kellene tudniok. A régi rendszer képzésében az 5-6 gyakorlati év alatt az élet valóban igen sok mindenre megtanította a jelöltet. De most? Egy oktató csak azzal nyugtathatja magát hogy 6 mindent megpróbált, nem érdemes az időtényezőre hagyatkozni. Az ünnepélyes eredményhirdetéshez felsorakozik a csoport: négy fiú, három lány, fiatalok, nappali korosztály valamennyi ; feszültség, izgalom mindenkinek az arcán, egyeseken a feszültség valami elszánt konokságba vagy tompa szomorúságba megy át, ezek az elégtelenek, a többiek, mintha egymást utánoznák, az érdemjegyet meghallva lehunyják a szemüket, nagy lélegzettel fújják ki a levegőt, és néhány másodperre kitekert nyakkal a falhoz támasztva, hátrahajtják a fejüket. A 32/17-es csoport kilenc hallgatójából ketten kaptak közepes, öten elégséges érdemjegyet, és ketten kényszerülnek az államvizsgát ismételten abszolválni. Fazekas Erzsébet Komplexusok nélkül a „komplexről" A NEGYEDFÉLSZÁZADOS JUBILEUM ELŐTT A legöregebb hazai alma mater, az ELTE, 1985. május 12-én emlékezik meg arról a 350 évvel ezelőtti napról, amikor Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek alapítólevelét aláírta. Jóllehet Európában nem mi vagyunk a legidősebbek, de a közép-kelet-európai régióban a legpatinásabbak közé számítunk. Az ELTE bölcsője volt több, ma már önálló felsőoktatási intézménynek, de itt képezték a történelmi Magyarország más népeinek értelmiségét is. A jubileumon, amely egybeesik a felszabadulás 40. évfordulójával, nemcsak a három és fél százados történelemre emlékezünk, hanem értékeljük a magyar társadalomban betöltött szerepét is. Hónapokon át tartó rendezvénysorozat indul februárban, amelynek gondozója és egyik fő szervezője Pap József, az egyetemi hagyományok lelkes és értő híve. — Több könyvet jelentetett meg már önmagukról, mi indította arra, hogy mindezeket összefoglalja? — Három hosszú évtizeden át celebráltam az egyetem hivatalos ünnepségeit, amelyekre mindig nemcsak szervezőként készültem, hanem diákként is, hogy például ha megkérdezik a pódumok és a láncok szerepét vagy eredetét, nehogy egy szót se tudjak mondani. Mikor átadtam a helyemet, utódaimra hagyományoztam a forgatókönyveket és a cédulákat. Később megkértek, hogy gyűjtsem ezeket össze, mert többen kíváncsiak lennének rá. Előbb Révész Tamás tanár úr, majd Medzihradszky Kálmán professzor úr kérték, hogy vonassam le az anyagot. Némi statisztikai szépítőmunka és az anyagot gazdagító összefoglalások után adtam át az egyetemi sokszorosítóüzemnek, amelynek ez volt az első ilyen könyvkészítő munkája. Meglepett, hogy milyen sok szeretettel gondozták, és milyen lelkesedéssel beszéltek róla. Meglepetésem akkor nőtt nagyobbra, amikor megjelent az első 1200 példány, amelyet rövid idő alatt szétkapkodtak. Ennek kiegészítése lesz az a most kiadandó füzet, amelyet 3000 példányban térítünk el az egyetemen és a kollégiumban. A teljes ez évi programot tartalmazza, de megkérem az Egyetemi Lapokat arra, hogy a naptár ismeretében keltsen figyelmet a sorra kerülő eseményekre, és azt, ha lehet, havonkénti rendszerességgel.