Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1986 (28. évfolyam, 1-19. szám)

1986-01-27 / 1. szám

A diák, a tanár és a vizsga A diák, a tanár és a vizsga. Igen, ez alkalommal így, eb­ben a sorrendben. Kötelező udvariasság és protokoll nélkül. Első helyen a diákkal, aki félévről félévre bérletet vált az egyetemi élet elnevezésű nagy utazásra. A bérletért nem pénzzel fizet, hanem tudással , amit tetemes időráfordítás, elszánás és fáradság révén gyűjt össze... Hallgatom az első vizsgázót: Intelligens arc, kopott blúz. Ehhez az öntudatos lányhoz a fehér, a vakítóan fehér il­lenék. Talán rájövök a meg­oldásra: ma negyedéves hall­gatók vizsgáznak itt, a XX. századi magyar irodalom tan­széken. Ilyen fehér blúza neki is csak egy lehet, évek óta hasonló célokra­­fenntartva. A sok használatban aztán lassan megszürkült. Újat venni már nem érdemes. T­tána egy fiú következik. Már az első gesztus a szabad­­kozás: ,,Nem tudtam megsze­rezni a könyvet, amit javasolt a tanár úr.” Kiderül, hogy nem a vizsgához szükséges valamely műről van szó. Gondja tipikusan álprobléma, amolyan figyelemelterelés. Azt kívánja jelezni ezzel, hogy ugye tanár úr, jobban össze­tartozunk mi annál, hogysem mechanikus kérdezz-feleleket játsszunk. Nem is közelíti meg tudásszintje az első fele­lőst. Az asztal túloldalán Kenye­res Zoltán docens ül, és a Nyugat híres szépírói-teore­­tikusi gárdájáról faggatja hall­gatóit. __ — Most kísérletet folytatok: nem az előadás anyagát ké­rem közvetlenül számon, ha­nem választható témákból ké­szülnek fel a diákok — ma­gyarázza a tanár úr. — Ez­zel próbálom elérni, hogy fel­tétlenül fordítsanak több időt az olvasásra. A vizsgázók előbb kiszemelt részterületeik­ről kezdenek beszélni, és csak ezután kapnak kérdéseket. Hogy ez a módszer mennyi­re hatásos, arról a folyosón érdeklődöm tovább. Nem cso­dálnám, ha vizsga előtt senki­nek nem volna kedve szót váltani. De szerencsére nem így van. Kérdésemre, hogy el­jártak-e az előadásokra, és hányszor volt katalógus, azt a választ kapom, hogy ezek na­gyon jó előadások voltak, nem kellett katalógust tartani, így is mindig­­zsúfolásig tele volt a terem. Aztán lelkes szavak következnek a tanár úr egyé­niségéről, és ennek a mostani anyagnak a szépségéről. Egy filozófiai magyar szakos leány először halasztott a tárgyból, mivel annyira elmerült az anyagban, hogy nem volt szí­ve a búvárkodást félbehagyni. Húsz napot tanult erre az egyetlen vizsgára, igaz, a Nyugat-korszakból fog szak­dolgozni. Alig várta már, mondja, hogy eljöjjön és el­mondhassa, miért szereti any­­nyira Babitsot. És ezzel a mentalitással nem volt egye­dül. Mint ahogy azzal a véle­ményével sem, hogy három vizsga lenne az ideális, eny­­nyire lehetne valóban felké­szülni. A mostani gyakorlat, a hét-nyolc vizsga felszínessé­get eredményez. Innen kezdve kicsit más szemmel nézem az eseménye­ket. Kenyeres Zoltán — lát­szólag — olykor oda nem illő kérdéseket tesz fel: képzőmű­vészetről érdeklődik, majd egy jugoszláviai magyar lány­nyal meséltet az ottani nép­rajzról, vagy kifaggat egy finn hallgatónőt arról, kit a legkönnyebb magyarul olvasni. Megtudjuk, hogy Tamási Áront. Legtöbbször — verse­nyen kívül — a mai magyar irodalmi kedvencek felől ér­deklődik. Közbevetései nem a „milyen alapon ?”-féle ellen­érzéseket váltják ki a diákok­ból, tájékozódásával igényes­séget sugall, továbblépésre buzdít. Ki tudja, hányan vesz­nek elő hatására folyóiratokat, verseskönyveket, netán szótá­rakat. Aki átélt már hasonló találkozást, az tudja, mit je­lenthetnek ezek a szavak, s milyen gondolatsorokat indít­hatnak el efféle kérdések, mint „Mit akar csinálni az életben, hogyan tovább?” — Személyes kapcsolat nél­kül végül is nincsen pedagó­gia — magyarázza gyakorla­tát. — Ami pedig magát a vizsgáztatást illeti, a mai jó jegyek ellenére én a szigorí­tás mellett vagyok. Csakhogy tisztában kell lenni azzal, hogy abban a folyamatban, amely a tudáshoz vezet, a vizsga legfeljebb negyedik té­nyezőként jöhet számításba. Először maga az óraszám határozza meg, mennyit képes a hallgató az óráin kívül tel­jesíteni. 36 órás heti átlag mellett lehetetlen kívánság még hosszas egyéni munkát is elvárni. Az óraszámcsökken­tés után pedig a tananyag ra­cionalizálása lenne a feladat. Gondolja csak meg, a ne­gyedéves szigorlaton -elvileg­­mindent kérdezhetek, amit e században honfitársaink írtak, de még az erről szóló összes szakirodalmat is. Miközben csak manapság jelenik meg évi 300 új hazai könyv.­­ Hogyan hat ez a hallgatók­ra? Ha mindent úgysem lehet megtanulni, akkor marad a próba-szerencse módszer. És végül annál is kevesebbet ta­nulnak meg, mint amennyire képesek lennének. Szigorítás pedig csak az egész bölcsész­karán egyöntetűen képzelhető el. Mert ha csak egyetlen ta­nár állít magasabb követel­ményeket, akkor a hallgatók másikat választanak, őhozzá nem mennek. Ugyanez vonat­kozik a szakra is: a nehezebb szakot felcserélhetik egyköny­­nyebbre. Az pedig nem lehet célunk, hogy csökkenjen a magyar szakosok száma. És persze jelentős befolyá­soló tényezőként kell számí­tásba venni az életkörülmé­nyeket, valamint a mi ese­tünkben a könyvtári viszo­nyokat. Évekig a Széchényi Könyvtárat nem lehetett láto­gatni, most majd az egyetemi fog részlegesen működni. És ha be is lehet jutni, régi anyagokat csak szemrontó mikrofilmeken lehet tanulmá­nyozni — ami már sehol sincs a világon. Nem ritkaság vi­szont az, ami pl. a blooming­toni egyetem könyvtárát jel­lemzi: a nyitvatartás folyama­tos, éjjel-nappal lehet olvasni. Miközben itthon ez a kollé­giumokban sincs így. ★ Megvárják egymást a fiúk, úgy jönnek be a tanterembe, egyszerre mind a négyen. Ötödéves matematikusok, szi­gorlatozni jöttek az Analízis 11. tanszékre. Nincs tételhúzás, először Simon László tanár úr „hir­det igét” a differenciálegyet­­letekből. Mindenki kap há­rom témát, köztük saját egy­kori kiselőadását. Az egyik kliens így is erősen töpreng: — Lenne egy kompromisz­szumos javaslatom, tanár úr. Ez a tétel ugyanis nem tük­rözi jól a tudásomat, erről tu­dok a legkevesebbet. Adjon egy másikat, bármelyiket, mindjárt felkészülés nélkül is ,belekezdhetek!­■ ..... . u ' Jó hallgatótársak’* jót derül­­nek a bejelentésen, a tanár is értékeli a humort, és tény­leg mond egy másik tételt. Alighogy leülnek a papírok mellé, belép Matolcsi Tamás, a matematikai fizika tanára. Ő és a fiúk — fiatalságuk je­gyében — tegeződnek. Szintén körbejár, s mindenki kap két testhez álló feladatot. A kicsi, kopott, kerek aszta­lon négy index hever. Ahogy belelapozok egyikbe-másikba, feltűnik, mennyire kiteljesed­tek, megférfiasodtak a fiúk régi formájukhoz képest. Emitt bejegyzés: felvette a pedagógiai szakot. A követke­ző szintén. Ám ő egy félév után le is adta. — Visszaléptem — mondja csodálkozásomra az illető, fel­nézve példái közül. — Olyan magas óraszámmal járt a pe­dagógia, hogy nem tudtam volna mellette semmit csi­nálni. Újabb ifjú érkezik, egy ma­gányos farkas. Ő másodéves. Mármost hova üljön? A pici teremben így is alig férünk, szerencsére van még egy szék, legfeljebb ketten ülnek egy asztalhoz. — Le vagyunk robbanva bútor szempontjából — tárja szét a karját Simon László. — Meg aztán a tanszékünk területe hajdan egyetlen tan­terem volt. Abból választották le a helyiségeket Halkan beszélgetünk, hogy ne zavarjuk a felkészülést. Megtudom, hogy nem került még olyan évfolyam az egye­temre, amelyik az új matekon nőtt fel. Nincs tehát még ösz­­szehasonlítás: miben használt és miben ártott a megválto­zott metodika. Szakdolgozatok tornyosul­nak az egyik asztalon. „Civi­lek” közt úgy hírlik, hogy ef­féle szakokon, mint a mate­matika, nem kell túl sokat írni, extrém esetben elég le­het egyetlen oldal is, ha az új felfedezés. — Száz évben egyszer, ha előfordulhatott ilyen — mo­solyognak a matematika szak­emberei. A másodéves fiú hozza az eredményét. Matolcsi tanár úr átnézi, és visszaadja: Jól in­dultál el,­ de. . még dolgozz "rajta"— erk­ö­dja az illetőnek, és rábök a papírra. Ugyanez történik hamarosan az egyik ötödévessel. Hogyhogy?! Hát nem úgy van, hogy vagy tökéletes va­lami, vagy teljesen rossz? Legalább a matematikában? Mint látjuk, ennél bonyolul­tabb a helyzet. ___ — Hét félévet kell tudni erre a vizsgára, a legnagyobb anyagmennyiséget eddig —vi­lágosít fel később az egyik elkészült vizsgázó. — Minden­re nem emlékezhet az ember. Az a lényeg, hogy tudjon bánni a dolgokkal, legyen ró­luk képe. Amiről itt beszél­tünk, az több életmű. Ha ösz­­sze akarom vetni a vizsgát a gyakorlattal, akkor azt mond­hatom: most szó volt 100 eset­ről, a munkában pedig min­dig eggyel-eggyel foglalko­zunk. Igaz, azt alaposan ki kell dolgoznunk. Most már egyre-másra jön­­­nek a felelők, ami újabb bo­nyodalmat okoz az elhelyez­kedésben. Van, aki székestől jön a kerek asztalhoz, máskor meg felállunk, és helyet cse­­rélü­nk, hogy a soros tanár ne csak hallja, de lássa is a levezetéseket. Ahogy lassan mindenki el­készül, és csak a jelenésére vár, egyre inkább átmegy a felelős szakmai konzultációba. Simon tanár úr felelősének problémájához éppen Matol­csi Tamásnak van hozzátenni­­valója. Szerinte a megoldás­hoz téves utat választott. Kol­lektív töprengés kezdődik, majd akinek leghamarabb megvilágosult az agya, heve­sen gesztikulálni kezd és el­hadarja, hogy dehogyis, a fiú­nak van igaza, és előadja, hogy miért. Mire a tanár átgondolja az érvelést, és megadja magát. Ezek a szép dolgok az egyetemen — gondolom jóle­­sően. — Itt még lehetséges a partnerség, nem a tekintély viszi el a pálmát, hanem a tehetség, a jó meglátás. Eh­hez ragaszkodunk később olyan görcsösen, ez a sikerél­mény segít majd 10-20 év után is. Különben négy ötös szüle­tett és egy négyes. GY. DOBOS MARIANN Tomi Ungerer grafikája VERSENY a kiemelt ösztöndíjakért RANGSOROLÁS - PROGRAMOZÓ MÓDRA Az oktatási és nevelési bizottságok (ONB) évente visszatérő feladata a Népköztársasági Tanulmányi Ösz­töndíjra (NTÖ) és a Kiemelt ösztöndíjra (KÖ) pályá­zók rangsorának elkészítése. A programozószakon ez 1984-ig a következőképpen történt: KISZ-vezetőségi ülésen az évfolyamok titkárai elmondták, hogy ki mi­lyen munkát végzett. Ezután egyéni összehasonlítások alapján kialakult egy sorrend. Ezt a javaslatot az ONB megvitatta, és szükség esetén változtatott rajta. Ezt az eljárást sokan kritizálták. Nehezen lehetett például el­dönteni, hogy a különböző irányú tevékenységek mi­lyen súllyal estek latba. Ezért 1985 februárjában az ONB tagjai (Komjáth Péter, Michaletzky György, Sza­lay Mihály), a hallgatók (főleg Gregorics Tibor és Krisz­­tics Ágnes ONB-tagok) segítségével kidolgoztak egy új javaslatot. A javaslat szerint három listát kell összeállítani (ta­nulmányi, társadalmi és TDK-szakmai tevékenység alapján.). A három lista összesítésével készüljön el a végleges lista, amelyre csak azok kerülnek, akik mindhárom listán szere­peltek. A javaslattal egyetértve és azt továbbfejlesztve a programozó szakcsoport KISZ-vezetősége a követ­kezőképpen állította össze a rangsort. Tanulmányi munka. Mivel a második félév eredményét még nem is­mertük, ezért a megelőző két félév eredményét át­lagoltuk. Az elérhető leg­jobb teljesítmény az 5,00 volt, ezért ennek megfele­lően alakítottuk a másik két lista pontszámait is. Szakmai tevékenység. Itt figyelembe vettük a TDK-munkát, a demonst­rátori feladatok ellátását, a 13 órázást és egyéb szín­vonalas szakmai tevékeny­séget. Ezek alapján készí­tettük el a listát, ahol az első helyen álló 5,00 pon­tot kapott, a többiek pe­dig — mindig az előzőek munkájához viszonyítva — néhány századdal vagy ti­zeddel kevesebbet. Termé­szetesen többen is kaphat­tak ugyanannyi pontot. Közösségi tevékenység. Nemcsak a KISZ-mun­­kát vettük figyelembe, ha­nem bármely más terüle­ten végzett közösségi tevé­kenységet is. Előkelő he­lyezés elfoglalásához kevés volt valamilyen funkció betöltése, vizsgáltuk a fel­adatok megoldásának szín­vonalát is. A pontok el­osztása a szakmai tevé­kenységnél ismertetett mó­don történt. A közös listát a pont­számok összeadásával kap­tuk. Csak azok kerültek fel az összesített listára, akik mindhárom listán szerepeltek. Ezzel még nem alakult ki a végleges rang­sor, bizonyos korrigálásra szükség volt. A problémák abból adódtak, hogy az egymás utáni helyeken ál­lók között nem ugyanany­­nyival csökkentettünk a különböző listákon. Az összesített listán a negye­dik és a nyolcadik helye­zett között mindössze 0,11 pont volt a különbség, összehasonlítottuk ezek­nek a hallgatóknak mind­három területen végzett mun­rcáját, így alakult ki a végleges rangsor. A megbeszélésen új javasla­tok is születtek.­­ A tanulmányi rangsor készítésekor több félév eredményét kellene vizs­gálni, mert így teljesebb lenne a kép a hallgató munkájáról. Erre a kér­désre a következő rangsor készítésénél, 1986-ban vissza fogunk térni, ad­dig el kell dönteni, hány félév átlagát vegyük. A pályázóknak az eddi­ginél részletesebb önélet­rajzot kell benyújtaniuk, szakmai tevékenységüket pontosabban kell leírniuk, mivel ez az a terület, amelyet a szakcsoport ve­zetősége a legkevésbé is­mer. A programozó szakcso­port KISZ-titkára az ONB májusi ülésén előterjesz­tette a vezetőség javasla­tát, és megindokolta a korrekciókat. Az alapos előkészületeknek köszön­hető, hogy az ONB a ki­lencedik és a tizedik he­lyezettek felcserélése után egyhangúan elfogadta a javaslatot. Nem titkolt célunk volt, hogy a szakcsoport pályá­zói közül minél többen el­nyerjék a NTO-at vagy a KO-ot. Most a szakcso­port titkára a pályázóink munkájára vonatkozó konkrét tények alapos is­meretében képviselhette a programozókat a kari KISZ-vezetőség ülésén. Célunkat csak félig sikerült elérni. Négyen kaptak NTO-at és ketten K6-ot. Ez a csökkenő keretszám el­lenére számszerűen ugyanannyi, mint tavaly volt. Vi­szont legalább 3-4 olyan társunk kimaradt, akik több éves munkájukkal ugyancsak megérdemelték volna. Közülük ketten már ötödévesek, de a többiek előtt jö­vőre ismét megnyílik a lehetőség. Főleg, ha a kari ONB szelleme egy kicsit objektívabb lesz. Azt is fi­gyelembe kellene venni, hogy nálunk (de például a mat.-fizeseknél is) a heti 30-40 óra kötelező elfoglalt­ság mellett mennyivel nehezebb színvonalas tanulmá­nyi munkát végezni és még szakmai, társadalmi tevé­kenységbe is bekapcsolódni, mint például heti 20 óra mellett. Szendrei Emma ötödéves programtervező, az ONB tagja Járvány Ma meglátogattam. El­végre barátok vagyunk. Látszott rajta, hogy örül. A betegség kevésbé... (ti.: látszott). Információéhesen lesi minden szavam, és kérdez, kérdez. Bosszankodik, hogy sen­ki nem intézett el semmit. Nevetve elátkoz mindenkit, aki csak eszébe jut. Két dühös megdöbbenés közt látszik, mégis milyen örö­me telik benne, hogyha ő nincs, megáll az élet — te­hát fontos ember. Ezek sze­rint. Megnyugodva szitkozódik tovább, hiszen valaki­ vé­leménye a Fontos Ember kinyilatkoztatása gyanánt esik latba. Vagy nem? Le­het, hogy még Fontosabb Emberek róla éppígy be­szélnek? Vagy még így sem? Kreutzer Andrea

Next