Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1986 (28. évfolyam, 1-19. szám)
1986-05-19 / 9. szám
Megjelent a finnugorkonigressius tiszteletére Kalevipoeg Észt hősi ének. Fordította Rab Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, 1985. A finn népeposzt, a Kalevalát sokan ismerik hazánkban: iskolai tananyag. Észt testvérkölteménye, a Kalevipoeg azonban nagyon szerény helyet foglal el az olvasóközönség ismereteiben. Ez is hosszú, csaknem húszezer soros történet, és a népi képzelet alkotta hősről szól. Hatalmas népköltészeti anyagból állította össze Friedrich Reinhold Kreutzwald (1803—1882, észt nemzetiségű, német hangzású neve ellenére). „Kalev fia”, a főszereplő, másféle ember, mint finn példaképe, ,,komoly öreg Väjnämöjnen”, nem öreg, kevésbé bölcs és sokkal szilajabb.„A Jalevipoket. Ján Aladár fordította ' először' ' magyarra, átfordítás első ízben 1929-ben jelent meg. A közelmúltban a szakemberek elérkezettnek látták az időt az újrafordításra. Ezért készült el az új magyar Kalevipoeg, Rab Zsuzsa tolmácsolásával. (Hasonló ok miatt fordították újra a Kalevalát is.) Mind a Kalevala, mind a Kalevipoeg verselésének fő pillére az alliteráció, nem a rím. Bán Aladár magyar szövegében az alliteráció kevesebb, mint az eredetiben, de az egész költemény rímes. A szakemberek szerint így nem évezredünk első korszakának népi költészetét halljuk belőle, hanem a magyar népies klasszicizmus fejlett, művészi verszenéjét. Az orosz és a német fordítást (V. Gyerzsavin és A. Csetkov, illetőleg L. Löwe munkája), rímtelen — helyenként asszonáncokkal, főként a német szövegben —, de egyik sem bírja az alliterációs versenyt az eredetivel. Rab Zsuzsa fordításában az alliteráció átmentése valóságos csoda: ugyanolyan gazdag, mint az észt szövege. Kétségtelen azonban, hogy a magyar versérzék helyenként kívánná a rímet, különösen az erős líraiságú részletekben. Nem mondhatjuk,, hogy Bán Aladár eljárása teljesen önkényes. Kreutzwaldnak róhatnánk fel az elsődleges „önkényt”: Lönnrottól eltérően ő a szöveg mintegy háromnegyedét prózai népmondákból állította össze, maga szedte versbe, igaz,, hogy a hagyományos észt népköltészet szabályai szerint. Olvassuk el Kalevipoeg haláltusáját a huszadik énekből: BÁN ALADÁR fordítása: Kalen fia kiáltása, Segítségért sivallása, Amint vonaglik, vergődik, Felirat egész a felhőkig, Onnan is még odébb szállva, Fölcsap a menny magasára, Felső apánk hajlékába. RAB ZSUZSA fordítása: Kalev fia kiáltása, a halódó hívó szava, segítségkérő siralma felhatolt a fellegekig, emelkedett az egekbe, futó felhő fölé szállott, legfőbb istenek lakába. A NÉMET fordítás: Das Geschrei des Kalewsohnes, Weheruf. der Hülfe heischet, Stöhnen in des Sterbens Qualen Schwollen schwingend in die Wolken Hoben drüber sich noch höher, Stiegen bis zur Himmelstätte, In des hohen Vaters Halle. Bán Aladár értette az eredeti szöveget, az új magyar szöveg nyersfordítás segítségével készült. Rab Zsuzsa lefordította azt a néhány száz sort is, amelyet elődje kihagyott, így az ő szövege Kreutzwaldéval egyezik. Az •Új magyar Kalevipoeg kerek és félkerek évfordulók találkozási pontján jelent meg. Kreutzwald először füzetekben adta ki a költeményt 1857 és 1860 (az Irodalmi lexikon szerint 1861) között, tehát 125. évfordulóján emlékezünk rá. Könyv alakban 1862-ben került az olvasók kezébe, ennek jövőre lesz 125. évfordulója. 1985-ben volt huszonöt éve, hogy Bán Aladár meghalt. Idén júliusban pedig Rab Zsuzsa hatvanadik születésnapját köszöntjük. A könyv külseje, nyomtatása szép, az észt népművészeti tárgyakat ábrázoló fényképek (Jüri Karm felvételei) pedig betekintést adnak balti nyelvrokonaink népi világába. Berecki Gábor utószava az új tudományos megállapítások felhasználásával tájékoztatja az olvasót a Kalevipoeg keletkezéséről, útjáról, az értelmezéshez szükséges legfontosabb tudnivalókról. Dr. Bán Ervin MŰALKOTÁSOK ÉS KOMPROMISSZUMOK TAPASZTALATOK A FILMIGAZGATÁS KÖRÉBŐL Az államigazgatási TDK egyetemi docens, a Társulás I előadást. Az alábbiakban közöl tett változatát. A filmrendezőknek elég sok bajuk volt a meglevő négy stúdióval. A Társulás Filmstúdió úgy jött létre, hogy többen elhatározták, alakítanak egy független stúdiót. Egy olyan stúdiót, ahol a filmkészítés művészi része kerülhet előtérbe. A filmgyár ugyanis hasonlóan működik, mint egy bármilyen más gyár. A gazdasági szabályozók ugyanúgy érvényesek. A stúdiók tartják kezükben elvileg a filmkészítés művészi részét. A pénzt a stúdiók kapják. A munkát azonban a filmgyártól rendelik meg. A stúdiók alkalmazottai egyben a filmgyár alkalmazottai is. A fizetésüket a filmgyár béralapjából kapják, amíg nincsenek benne a produkcióban. Ha filmet csinálnak, a stúdió pénzéből kapják a fizetésüket, a prémiumot. A stúdió minden film után rezsit fizet, feltehetően a filmgyár ebből fedezi a fűtést, a világítást stb. A stúdiók anyagi függetlensége már régen illuzórikus. A filmgyár ugyanis vagy ad kamerát, vagy nem ad. A filmgyár apparátusa dönt arról, melyik produkció mit kap. Gazdasági önállóságot célzott meg a Társulás Filmstúdió. Ez nem sikerült. A rendezők függetlenné akarták tenni magukat a filmgyártás apparátusától. Az volt a szándék, hogy külföldről vagy olyan intézményektől bérelnek kamerát, akik ilyennel rendelkeznek. Nem teljes csapatot fogadnak a filmgyártól, nem hat világosítót például, ha csak egy kell. A filmgyártás egész gépezetéből azonban nem lehet kilépni. A filmgyár érdeke, hogy „produkcióban legyen” minden embere, mert akkor nem ő fizet. A világosítóknak is ez az érdekük, mert prémiumot kapnak. Így aztán mindig lényegesen több ember vesz részt a produkcióban, mint amennyire szükség van. • A stúdiók elvileg művészi önállóságot élveznek. Elvileg a stúdióvezető maga dönt, hogy miből legyen film, és miből nem. A hivatalos korlátozás fő szempontja az — a Filmfőigazgatóság dönt arról, hogy hozzájárul-e egy film elkészítéséhez vagy nem —, hogy baj lesz-e a filmből vagy sem. Más szempontot nemigen láttam működni. Állami dotációként egy filmstúdió körülbelül 50 millió forintot kap. (A Társulás már induláskor is csak kb. ennek a felét.) Az egyes stúdiókkal szemben bizonyos elvárások fogalmazódnak meg. Annak, hogy sikeres legyen, vannak feltételei, amelynek kis túlzással egy stúdió úgy felelhet meg, ha készül, mondjuk, etfilm egy stúdióban, abból az egyik legyen politikai siker, a másik induljon eséllyel valamelyik nyugat-európai fesztiválon, egy keretében dr. Schlett István Filmstúdió volt vezetője tartottják az ott elhangzottak rövid, harmadik arasson sikert a közönség körében, legyen 500 ezer, 1 millió nézője, a következőt a filmes szakma ismerje el jó filmnek. Mivel egy filmre általában 11 millió forint jut, ezért 50 millió forintból általában „4,5” film készül egy stúdióban. A „4,5”ben legyen valami pikantéria, akár politikai is. Egy-egy stúdió körül meghatározó érdekcsoportok alakulnak ki, akik önálló klikkként érvényesítik az érdekeiket. Vannak rendezők, akiknek nem lehet nemet mondani, ha filmet akarnak készíteni, vannak, akiknek két-három évenként illik filmet adni. A Társulásban kollektív stúdióvezetés volt. A főleg rendezőkből álló művészeti tanács döntött szavazattöbbséggel a hivatalosan előírt egyszemélyű döntéssel szemben. (E mellett működött még egy, főleg társadalomtudományokkal foglalkozó emberekből álló konzultációs tanács is.) Bár sokat tanácskoztunk, a filmkészítésben nem érvényesültek a külső szepontok. Aki filmhez jutott, olyan filmet csinált, amilyet akart, amilyet tudott. Egyes esetekben a tanácskozásnak volt eredménye, más esetekben kevesebb. A rendező csak akkor filmrendező, ha filmet kap. A teljesítmények voltaképpen csak az elkészült filmmel mérhetők. Az igazi demokratikus beavatkozás formáit még csak kerestük, ehhez persze idő kellett volna, hogy létrejöjjön. A Stúdió minden egyes filmjével volt valami baj. Az előbb vázolt egyik sikerigénynek sem tudtunk megfelelni. Valahol azért is, mert ezek az elvárások körvonalazatlanok. Stabil értékrend az egyik esetben sem működik. Nagyon változóak, személyekhez, pillanatokhoz kötöttek. A Filmfőigazgatóságon politikailag a Stúdióminden egyes filmje megemelzthetlen volt. Nem igazán meghatározott, miként ítélik ezt meg. A Vörös föld esetében például az Iparügyi Minisztérium tiltakozott, mert úgy érezte, hogy a film a bauxitbányászatot támadja. (A dolog voltaképpen mulatságos. Úgy működik, hogy ha például egy pedagógusokról szóló valami rosszat bemutató dolog készül, mindig akad egy-két pedagógus, amelyik ír valamelyik laphoz az egész pedagógustársadalom védelmében.) Megindul lefelé a lavina. Különböző ismeretségek, hivatalok kapcsolódnak be a dologba. A filmfőigazgatónak nyilván arra is választ kell adnia, hogy miért vette át a filmet. Ég és föld összedől. Újra értékelik a filmet. Ki kell venni belőle. A rendező nem kap nívódíjat. A Stúdió két hét múlva bemutatandó következő filmjét, a Panelkapcsolatot leveszik a Puskin mozi műsoráról. A díszbemutatóra érkezők egy cédulát találnak a Puskin mozi bejáratán, hogy a bemutatót elhalasztották. A filmfőigazgatónak voltaképpen minden eszköz megvan a kezében, hogy megakadályozza, hogy egy forgatókönyvből film legyen. De nem is tudja, s az esetek többségében nem is akarja. Ahogy én látom, a legfőbb szempont az, hogy ne legyen baj semmiből. Valamiért azonban minden filmből lehet baj. (Bár mit lehet elérni egy filmmel?!) Mészáros Márta „Naplója” például két évig volt dobozban. Nem tudták eldönteni, baj lesz-e belőle vagy sem: Jeles András filmje, az Álombrigád például mind a mai napig dobozban van. Ami nem egy behatárolt, megragadható gondolatkör egy tabulista eredménye. Mindig aktuálisan az adott pillanattól függ, nagyon erősen személyekhez kötődő kérdés ... A Stúdió halálát én nem vártam meg, már előbb kikészültem, idegkimerültség... Éreztük, a Stúdió helyzete tarthatatan. Túlélési stratégiákon gondolkoztunk. Felmerült, hogy alkalmazkodni kéne a fennálló viszonyokhoz, de ezt elvetettük, mert akkor teljesen mindegy, hogy négy vagy öt stúdió létezik. Többen a személyi kapcsolatok kiépítéséről döntöttek. Olyan befolyásos személyeket kerestek, akik feltehetően hozzá tudnának járulni a Stúdió fennmaradásához. Azonban ezeknél a személyeknél is működött a „csak baj ne legyen belőle” effektus. Próbáltuk azt is, hogy a szakma védje meg a Stúdiót, kiderült, hogy a szakma nem hajlandó ilyen célokért összefogni, túlságosan klikkekre szakadt. Egy új filmfőigazgató jött, vele egy új stílus is megjelent ... Az öt stúdióból hármat akartak csinálni, a többi négy meg tudta védeni magát. A magyar filmgyártás most rendkívül súlyos helyzetben van, a stúdióknak, ha fenn akarnak maradni, anynyi művészettől idegen szempontot kell figyelembe venniük, hogy meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy jó film, jó műalkotás készüljön... A továbbiakban a hallgatók tettek fel kérdéseket: — Ha nem vesznek át egy filmet, megkapják-e az alkotók a pénzüket? — A rendelet szerint a munkatársi gárda pénzének egy része, csak akkor fizethető ki, ha már átvették a filmet. Amennyiben nem veszik át, akkor azért előbb-utóbb megjön a filmfőigazgatói engedélye, hogy kifizethetők a bérek. Van úgy, hogy nem mindenkinek fizetnek, vagy hogy mondjuk a rendezőnek, vagy az operatőrnek, csak a rendes bér 80%-át adják. — Úgy látom, hogy a dolgok egyre inkább centralizálódnak. A Balázs Béla Stúdió kerete például a minimálisra csökkent. Volt néhány demonstratív öngyilkosság, például Bódyé és Zala Márké. Jeles András, ha most bekopogtat valahová — mondjuk akár csak azzal, hogy bábfilmet vagy videoklippet akar csinálni — zárolják előtte a lehetőségeket. Ha volt illúzióm, akkor az az, hogy a filmszakma meg tudja magát szervezni, nemcsak céhes, hanem művészi értelemben is. Tartok tőle, ma már annyira atomizálódott, hogy ez nem lehetséges. Ez a nyomás érződött a Társulásban is. Végig követhető vol, hogy mennyire veri szét a közösségeket. Egyrészt éreztük, hogy mindenki össze kell hogy fogjon, nem szabad külön utakat keresni. Másrészt mindenki elindult patrónust szerezni. Hogy egy film elinduljon, ahhoz elég a stúdió. Ha azonban valami elfogy, a stúdió nem tud segíteni. Kiad például 15 milliót egy filmre, de plusz 100 ezer forint nyersanyagot már nem tud venni, ha elfogy. A rendező ilyenkor elmegy a filmfőigazgatóságra és egy pár perces nyájas beszélgetés alatt, akár egy-két millió forintot is szerezhet. Nem a stúdióvezető megy, mert nem kap ... — Totális csőd felé megy a magyar filmgyártás, a Filmvilág is erről ír. Nem látnak kiutat. — A filmgyártás, mint üzem is súlyos anyagi helyzetben van. Pár évvel ezelőtt még nyereséges volt. Közel áll a fizetésképtelenséghez. Kb. száz filmrendező van státuszban, 12-13 film készül évente, ebből négy-öt eleve foglalt. Ki fog nyerni ebben a versenyben, hogy lehet itt nyerni? Magyarországon most a jelszó a rentábilis fimgyártás, Magyarországon rentábilis filmgyártás nem lehetséges. A MOKÉP évi 600 millió forintot kap, hogy a moziparkját fenntartsa, a filmgyártás 230 milliót. 850 millió forintot nem lehet Magyarországon filmekből előállítani. A köztéri szobrok sem rentábilisak. Most érdekeltté tették a rendezőket abban, hogy hány nézője van a filmjüknek De nem hiszem, hogy ettől megjavult a magyar film. — Az idén egyetlen filmet sent hívtak meg a Cannes-ifilmfesztiválra. Erre 25 év óta nem volt példa. — Feltehetően ezután gyakrabban lesz. Ott van például a cseh film. Igazán a csúcsokon volt. Most ezt nem állíthatom. Vannak igazán tehetséges rendezők, vannak megszállottak, akiktől kicsúszhat valami. Úgy látom, most a mesteremberek kapnak nagyobb teret. Úgy néz ki, könnyebb filmhez jutni azoknak, akik semmit nem akarnak mondani. Hogy ezt sem nézi meg a közönség?! Az nem baj, ha a kritika levágja, az sem nagy baj. Ha valaki nem hajlandó kompromisszumra, kudarcot vall. A kompromisszum a politikában tisztességes dolog, a művészetre azonban ez nem áll. Az igazán nagy műalkotások kompromisszum nélkül jönnek létre. Ez valószínűleg a filmművészetre is érvényes. Lejegyezte: Bóta Gábor i Tizenkilencen a tulipánok országában Az amszterdami egyetem oktatóinak és hallgatóinak egy csoportja a múlt évben elhatározta, hogy közvetlen kapcsolatot létesít szocialista országok fiataljaival. Kezdeményezésüket sokan támogatták, és ennek eredményeként az ELTE 19 dolgozója és hallgatója néhány kellemes napot tölthetett Hollandiában, öt személygépkocsival, április elsején, kedden délután érkeztünk meg, és az első estét az Amszterdamban dolgozó török fiatalok HTIB nevű klubjában töltöttük. A „De Echo” című újság már másodikén hírt adott érkezésünkről, és ismertette tervezett programunkat. Csütörtökön délelőtt megcsodáltuk a Rijksmuseum gazdag kiállítási anyagát, többek között a Rembrandt-képeket és a babaház-kiállítást. Délután megnéztük az Ajax Johann Cruyff vezette edzését, az estét pedig egy ifjúsági klubban töltöttük. Másnap délelőtt kirándultunk Zaanse Schansba, ahol szélmalmokat, sajt- és fapapucskészítő műhelyt is láttunk. Délután az egyetem sportcsarnokában teremtornán vettünk részt, amelyet a TTK-s dolgozók csapata (Iványi Antal — Szókán Gyula, Sándor Antal— Szabó Dénes — Noszál Béla, Fress Tamás) nyert meg az AJTK, valamint a Wartburgia előtt. Szombaton reggel meghallgattuk az amszterdami rádió sportadását, amelyben barátaink, Bert Jorritsma és Robin Willems meséltek programunkról és előző napi játékunkról. Látogatásunk egyik csúcspontja az Elzenhagen sportcsarnokban rendezett teremtorna volt. Az egyik csoportban az ÁJTK (Dénes Tamás — Máté János, Dénes András — Nagy Andor — Orbán Viktor, Kövér Szilárd) 1:0-ra nyert a Wartburgia II., majd 4:1-re a Deibel nevű jogászcsapat ellen, ezután pedig 2:2-t játszott a Felicitas (orvostanhallgatók) ellen. Nagyon izgalmas volt a csoport utolsó meccse, amelyen a Felicitas 2:0-ás győzelme az oktatók (Wartburgia II.) ellen hetesekkel eldöntendő holtversenyt eredményezett volna. A sárga mezes fiatalok meg is szerezték a kétgólos vezetést, az utolsó előtti percben azonban Willems „fair play díjas” gólja 2:1-re alakította az eredményt. A közönség (főleg a magyarok) helyéről felállva, ütemes „Robin, Robin!” kiáltásokkal ünnepelte a gólszerzőt. A második csoportban a TT 2:0-val kezdett a Wartbrrgia I. ellen, majd a későbbi harmadik, a bölcsészhallgatókból álló Nord 5:0 arányú legyőzésével folytatta. A legnehezebb a török HTSB elleni találkozó volt, ahol 0:1 és 1:2 után, nagyszerű hajrával sikerült 4:2-re győzni. A két csoport első döntőbeli találkozója nagy közönségsikert aratott, és a jól szervezett torna méltó befejezése volt: az ÁJTK 1984. évi bajnokcsapatára, az „Unitas”-ra épülő hallgatói válogatott a döntőre erősen feljavult, és szoros emberfogással védekezve, lendületes támadójátékkal, kapufák sorozatával felőrölte az „öregfiúk” erejét, majd az utolsó néhány percben 0:1-ről 3:1-re fordította az eredményt. A kupagyőztes együttesből a torna gólkirályát, Kövér Szilárdot, és a vendéglátók egyik kedvencét, Dénes Tamást kell kiemelni. Utazásunk nagyszerűen sikerült: két kupával térhettünk haza, holland barátaink tartalmas programot szerveztek, a családoknál való elhelyezés pedig elősegítette a közvetlen légkör kialakulását, valamint a holland emberek vendégszeretetének és életkörülményeinek megismerését. Oda- és visszautunkat a jénai és a prágai egyetem vendéglátása tette kellemessé. A tervek szerint a Wartburgia két csapata a Magyarország—Hollandia Európa-bajnoki mérkőzés idején, október közepén viszonozza a látogatást. Iványi Antal